Cselekmény: 18. század, Franciaország. Marianne festőként érkezik egy hétre egy nemesi házba, hogy Heloise-t lefesse a jövendőbeli férjének, aki még nem látta a lányt. Egy probléma van, Heloise nem akarja a házasságot és ezért nem hajlandó pózolni. Marianne ezért társalkodónőnek adva ki magát igyekszik minél jobban megfigyelni Heloise arcát, hogy emlékezetből megfesthesse. Bár keveset beszélnek, ez is elég ahhoz, hogy megkedveljék egymást. Mielőtt Marianne hazaindulna, elmondja Heloise-nak az igazságot...

Téma: Spoiler: A két nő egymásba szeret. Megint sikerült belefutnom jó pár borzalmasan felszínes kritikába, amelyek megelégedtek a "megható szerelmi történettel", esetleg megemlítették a szintén nyilvánvaló feminista nézőpontot. Pedig ennél jóval több rétege van a történetnek, ráadásul a szerelmi történettel vitatkozni fogok, mert én egy ilyen kis lázadó alkat vagyok :D Ami a feminizmust illeti, nem csupán a csúnya, elnyomó férfiuralom jelenik meg, hanem a női szemszög is. Végül talán a legfontosabb az alkotó és az alkotás, a megfigyelés egymáshoz valói viszonyai, kölcsönhatásai.

Tartalom: Igyekszem rövidre fogni, különben nagyon hosszú lenne ez a bekezdés. Kevés szereplő, sivár hátterek, minimalista cselekmény, azaz kb. minden mozzanatnak többletjelentése van. Kezdjük a megható szerelmi történettel, amit részemről inkább intimitásnak érzek, mint a Túl a barátságonban (2005) vagy a Carolban (2015). Persze ez lehet, hogy az én heteró korlátoltságomból fakad, de egyiket sem láttam egy életszerű szerelemnek, mindegyik két ember véletlen lelki összekapcsolódása volt - persze kinek mit jelent a szerelem. A feminista álláspont nagyon erősen, de természetesen van jelen; a keretet a férfiuralom adja, például Marianne festőként számos akadályba ütközik, Heloise létének egyetlen értelme a férjhezmenetel, az elszigetelt sziget eleve a férfiuralom jelképe. Ez a felszín, azonban ahogy írtam, megjelenik a női szemszög is; főhőseink meg sem próbálnak szembeszállni a társadalmi renddel, azt alapnak veszik, viszont ezen a kereten belül teljesen autonóm módon gondolkodnak. Két fontosabb példára emlékszem, az első a szolgálólány abortusza, ahol a műtét közben gyerekekkel játszik, a második az ún. "női tekintet" - a rendező szerint a filmje a női tekintet kiáltványa. Ez válasz a férfi tekintet koncepciójára, amely szerint a nőket a patriarchális társadalomban kizárólag férfi szemszögből vették figyelembe (és ábrázolták őket művészetekben), olyannyira, hogy öngyarmatosító módon még a nők is férfiszemmel tekintettek eddig magukra. Egy ilyen kép megfestése lenne Marianne feladata is, ám Heloise hatására nézőpontot vált és immár Heloise személyiségét akarja megjeleníteni a külseje helyett. A harmadik főbb témakör az Orfeusszal párhuzamban az alkotó és az alkotás viszonya, az, ahogyan Marianne a saját érzékelésén, emlékein keresztül próbál alkotni, ám ez kezdetben a zongorázás és a festés során is kudarcot vall. De nem elég belelátni a lényegbe, hiszen Heloise, azaz az alkotandó is hatni kezd a folyamat közben az alkotóra, ami szintén hatni kezd az alkotásra.

Forma: Nem lesz meglepetés, hiszen egy festésről szóló filmben adott, hogy festményszerűek legyenek a képek, és ezt szépen hozzák, simán felidézi pl. Barry Lyndont (1975) számos beállítás, a  színek és a fények használata, amelyekkel 17-19. századi festményekre hajaznak, meg persze mi is követhetjük gyakran Marianne tekintetét, ahogy vizslatja Heloise-t. A zene tök jó, mert szinte nincs, ahol meg igen, ott nagyon hatásos és jelentése van, osztozunk benne a karakterekkel. Bár a csúcspontnak mondják, a tábortüzes kórus önmagában hiába fülbemászó, nekem nem illett bele egy 18. századi filmbe. A színészek... Nincs velük bajom, csak anakronisztikusnak érzem a játékukat, az én képzeletemben nem így viselkednének ezek a karakterek. A zárójelenetet pedig végképp rossz húzásnak tartom, szerintem visszafogott játék kellett volna, de ízlések és pofonok.

Élmény: Az egyik kritika a hangulatát a Római vakációhoz (1953) hasonlította, és valóban, a befejezésre ugyanaz a mélabúsan fájdalmas romantika a jellemző. Lehet, hogy már túl öreg vagyok, de feleslegesen "közönségesnek" éreztem, testiség nélkül hatásosabb lett volna talán. A képi világa közel tökéletes, de nekem hiányzott belőle az átütő erő, amitől leesik az állam. A zenét említettem, erős, de kicsit megbicsaklik. A történetet túlságosan a mai korra van szabva, ezért itt-ott nekem döcög, ugyanakkor nagyon kellemesen feminista, nem a szokásos sablonokat hozta, illetve kellően rétegzett. Jó film, csak az hiányzik belőle, amitől igazán tetszene. Ha jó meleg filmet akarsz látni, ezt melegen (ha ha haaa) ajánlom.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Valeria Golino (Esőember)
• Az Heloise-t alakító színésznő a rendező párja.
• A meleg nőket egyébként sokkal jobban tűrte a nyugati civilizáció a Wikipedia szerint, még valamennyire divatos is volt, és romantikus barátságnak hívták.