Cselekmény: Nazario atya (Francisco Rabal) keresztényi aszkézisban él prostituáltak és nyomorgók közt, nincs semmije, mert mindenét elosztogatja, és előítéletek és feltételek nélkül segít mindenkin. Szomszédai közé tartozik a bántalmazó szeretője után epekedő Beatriz és az aggresszív Andara; utóbbi megöl veszekedés közben egy másik prostituáltat, ezért sebesülten Nazariohoz rohan menedékért. Az atya természetesen segít rajta, de ezzel bűnrészessé válik, így az egyház megfosztja papi ruhájától, de hagyja, hogy vidékre menjen vándorló hittérítőnek. Némi idő elteltével Nazario egy faluban összefut Beatrizzal és Andarával is, akik szentként kezdik tisztelni és követni, miután imája segítségével meggyógyít egy beteg kislányt...

Téma: Nem nehéz megfejteni, hogy Bunuel ezúttal azzal a népszerű gondolattal játszott el, hogy mi lenne egy jézusi figurával a mai világban. Nazario ennek a megtestesítője, de figyelmen kívül hagyja, a realitásokat és hogy ő is csak ember, így aztán minden irányból kudarcok érik, ő maga is elbukik. Bunuelre azonban továbbra is képtelen agyok ráhangolódni, úgyhogy nem tudom megmondani, hogy a vallást/egyházat vagy a keresztényi szellemiséget gúnyolja.

Tartalom: Nazario jellemét nem kell sokáig magyarázni, gondolom megvan mindenkinek ez a jámbor típus, mai azonban nem annyira belülről fakad, hanem a tanítások magára erőltetéséből. Persze mindez csak addig működik, amíg nem kerül igazán embertpróbáló helyzetbe; ezzel a zárul a történet is, ahogy elbizonytalanodik. Kissé epizodikus szerkezet épül a kalandjaira, amelyből jellemzően rosszul jön ki minden jó szándéka ellenére és szembekerül a hatóságokkal, az egyházzal, a munkásokkal... stb. Ez mutatja, hogy a valóság és a szigorú keresztényi elvek nem férnek össze. Pl. amikor beáll dolgozni, az osztálykülönbségek gyilkosságba torkollnak; az ima babonába; női főszereplőink végül gyakorlatiasabb szerelmet választanak... stb.  Két mellékszálunk van, Andaráé és Beatrizé. Egyikük sem változik meg igazán Nazario követésével, csupán más tárgya lesz életüknek: az önzőbb Andara maga helyett eztán a papot védi aggresszívan, a szerelmes Beatriz pedig benne látja meg álmai férfiját.

Forma: Bunuelesen semmilyen, néhány jelképes képen kívül sosem igyekezett vizuálisan kifejezni közölnivalóját, sőt mintha csak zavarná a dolog, időnként belegyorsít vagy darabosan vág. A jelképes képekből azért van pár jó darab, mint amikor a fájdalomtól eltorzult arcú Jézus a faliképen nevetőbe vált, és persze egy-egy bizarrabb dolog is megjelenik, mint pl. a törpe vagy a rohamtól rángatózó Beatriz.

Élmény: Bunuel egy méltatlanul aluértékelt filmjének tartják a Nazarint, mert a többi filmjénél sokkal érthetőbb és érzelmesebb. Az biztos, hogy itt egyedül és kizárólag a keresztényégnek szenteli az idejét a szokásos szúrkálódások helyett, de nekem nem tudott újat mondani a sok hasonló film mellett, a képi világa pedig a kezdeti szürrealista filmjein kívül sosem volt számomra izgalmas.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Francisco Rabal (Viridiana)

Cselekmény: ...avagy "a fülemüle imája". Egy kétlányos vidéki családban az apát házasságtörésen kapják és lelövik. A tágabb család úgy gondolja, a legjobb megoldás, ha az anya és a két lány elköltöznek a városba, hogy személyük ne emlékeztesse az embereket a család becsületén ejtett foltra. A lányoknak, Amnának és Hanadinak szerencséjük van, hamar találnak munkát cselédként egy-egy előkelő háznál. Míg azonban Amnának jó sora van a rendőrfőnöknél a vele egykorú lánya mellett, Hanadit megszédíti az egyedül élő mérnök, így az anya úgy dönt, mégis nagyobb biztonságban van a becsületük a falujukban. Úton hazafelé az őket kísérő nagybátyjuk leszúrja Hanadit, Amna rémületében pedig visszamenekül munkaadójához. Telnek a hónapok, a mérnökről kiderül hogy minden cselédjének csapja a szelet, Amna ezért boszút esküszik. Az alkalom hamarosan elérkezik, amikor a mérnök bejelentkezik a rendőr lányának kezéért...

Téma: A téma jól láthatóan a hagyományos vidék és a modern város kibékíthetetlen szembenállása, de a történet nem áll igazán egyik oldalára sem, és ebből jól látszik, hogy Egyiptom (és több közel-keleti ország) ekkoriban és a mai napig hogyan próbál egyensúlyozni a kettő közt. Más kérdés hogy a leírások ebből csak annyit látnak hogy a becsületgyilkosság milyen barbár dolog ha arabok csinálják, míg Japán vagy a Nyugat esetében felállva tapsolnak.

Tartalom: A címről érdemes tudni elöljáróban, hogy egy egyiptomi hiedelem szerint ha kívánunk valamit és meghalljuk után a fülemülét, akkor az teljesül. Ugyanakkor a fülemüle nemcsak ennek volt a jelképe, hanem a szabad szerelemnek is (nem a hippi értelemben véve), ezt a részét eléggé kihangsúlyozták, amikor Amna és a mérnök a szerelmről filozofáltak. A történet kezdetén kicsit kellemesen meglepődtem, hiszen megint úgy nézett ki, hgy az idősíkokkal eljátszadoznak, amikor a közepéről indult a sztori, de innentől kezdve lineársian haladt a cselekmény. A rövid előrevetítés után a faluval indítunk, ahol erősen élnek a hagyományok és az egyén tettei kihatnak a családra is, a becsület fontosabb az életnél.  Ennek következetes képviselője a család feje, a nagybáty, aki könyörtelenül próbálja tisztának láttatni a családot, így inkább elkergeti főhőseinket a faluból, semmint hogy személyük emlékeztesse a közösséget a férj-apa házasságszédelgéseire. A lányok annyira ebbe a világba tartoznak, hogy még a vonat látványától is megijednek és teljesen ismeretlen számukra a nagyvárosi élet. A vidék rideg puritánságával élesen szembenáll tárgyakkal zsúfolt nagyváros, ahol az emberek sokkal könnyedebbek, ugyanakkor jóval erkölcstelenebbek is, amit elsősorban a mérnök testesít meg. Minderre rárakódik Amna és a mérnök kapcsolata, ami a két világ együttélését is jelképezheti. Kezdetben kibékíthetetlenül különbözőek, de gondolom nem árulok el vele nagy titkot, hogy idővel sikerül egymáshoz hasonulva összeilleszkednük - az ellentét azonban feloldhatatlan. A kettő közötti állomás térben és erkölcsben is a városszéli fogadó, ahol egyszerre van jelen mindkettő; ez talán 1959-ben átmenetnek tűnt, most már sokkal inkább a két világ fúziója, szintézise, ahogy Zanooba ismeri a nagyváros fortélyait, de külsőben és erkölcsiségében egy fellazultabb vidéket jelent.

Forma: A külső jegyek kifejezőereje ezúttal elsősorban a helyszínekben, díszletekben, jelmezekben nyilvánul meg, a korabeli noiros árnyékolás csak a veszélyt jelentő mérnök házában jelenik meg, illetve Amna belső, felzaklatott lelki világát mutatják be egy sajátnézőpontos jelenettel, amikor látja nővérét meghalni és elájul. Szóval a vidéki helyszínek mindig erős napsütésben, kopár tájjal mutatkoznak, lakói egyszerű, fekete ruhában vannak, míg a város ennél jóval sokszínűbb, de árnyékosabb is. A súlypont Amna karakterén van, de nem igazán érzem az átmentet a vidéki naivából a nagyvárosi csábítóba. Ez nem az ő hibája, a történet nem vezeti rendesen végig a folyamatot.

Élmény: Rettegtem az Afrita hanem után Barakattól, de szerencsére ez egy korrekt film volt, ami a Kairói állomás után újfent megmutatta a korabeli egyiptomi társadalom rétegződését, problémáit. Az egyik legjobb egyiptomi filmnek tartják, szóval ne féljetek tőle, de álljatok hozzá kellő nyitottsággal és ne azt lássátok bele, mint azok a kritikák, amelyek szerint ez a nők elnyomását hivatott bemutatni.

Cselekmény: ...avagy "Rosaura tízkor". Mert egy magányos este tíz órakor Rosaura bekopogtat egy szállóba Camilot keresve. A ház asszonya, Milagros és bérlői kitörő örömmel fogadják, de a következő jelenetben már a rendőrségen vagyunk, ahol Milagros asszony nekiáll elmesélni, mi vezetett el idáig. Tizenkét évvel korábban a rossz idegekkel küzdő, vézna és nem túl fiatal Camilo bekopogtat hozzá szobát keresve. A bérlők szinte egy családként élnek együtt, Camilo pl. szereti és ajándékokkal halmozza el Milagros asszony lányait is, akik időközben felnőtt nőkké válnak. Egy hónappal történetünk kezdete előtt azonban Camilo parfümös levelet kap mindenki döbbenetére, amit különösen Matilde, Milagros asszony legnagyobb lánya visel rosszul. A lakókat fúrja a kíváncsiság, végül Milagros asszony titokban beleolvas a levelezésbe, amiből kiderül, hogy Camilo reménytelen románcba bonyolódott a csinos és fiatal Rosaurával. Miután szembesítik vele, Camilo elmeséli, hogy festőként ismerkedett meg a szigorú apa által aranykalitkába zárt lánnyal, és portréfestés közben egymásba szerettek, de nem tud mit tenni, nem lehetnek együtt. Nem sokkal később Camilo vallomása után érkezik el történetünk a film elejéhez, Rosaura megérkezéséhez, ám ezúttal Camilot is látjuk, aki egyáltalán nem tűnik boldognak...

Téma: Hmmm... megint nem találtam leírást a filmről, így magamra kell hagyatkozzam teljesen, de ugye ilyenkor mindig fennáll a veszélye, hogy átsiklottam néhány országspecifikus téma felett. A soknézőpontos elbeszélési technika miatt úgy gondolom, a legfontosabb állítása a filmnek az, hogy a közösség egyénekből, egyéni vágyakból, tettek összességéből áll, de az Ének az esőbenhez hasonlóan egyfajta gondokodási spirált is beindít az egyéni nézőpontokból adódó valóságértelmezésről.

Tartalom: És milyen okosan van felépítve, bevallom, én is hasonlóban gondolkozom, ha esetleg filmkészítésre adnám a fejem (és húsz évvel fiatalabb lennék). Több korabeli filmhez hasonlóan indul, azaz kb. a jelenben megérkezik Rosaura, majd jön a visszapillantó, és ez egy darabig meglehetősen komikus, romantikus vígjátékféleségnek indul a visszamlékező Milagros asszony személyiségéhez igazodva. Ezt egy picit megszakítja Camilo elbeszélése arról, hogyan ismerkedik meg Rosaurával, de eddig konzisztens a sztori és vakartam a fejem, hogy lesz ebből krimi, amíg el nem értünk a történet feléig és az első fordulatig. A rontóckodás elkerülése végett nem folytatom, legyen elég annyi, hogy innentől kezdve újabb karakterek mesélik el a többletinfót hordozó nézőpontjukat,és egy ponton már én is kíváncsi lettem a rejtély megoldására, hiába vagyok nehezen meglephető, rutinos filmnéző. De nemcsak a nézőpontok váltakozása, hanem az idősíkok keveredése is érdekessé teszi a történetet, noha ez még messze nem a Ponyvaregény, de már nem is A vihar kapujában. A legjobb azonban, hogy az új nézőpontok a műfajoknak is bekavarnak, és Milagros asszony komikusabb hangulatát felváltja egy romantikusabb, majd krimiszerűbb, aztán thriller, végül már-már komor realizmusba hajlik, így egyre komorabb lesz a film, ami az első jelenttel záródik újra. Kicsit olyan, mintha filmtörténeteset játszott volna velünk a rendező és a múltbarévedős eszképizmusból egyre közelebb hozott volna minket a jelen valóságáig. Összefoglalva tehát, mindegyik karakter más, a saját színét viszi bele a történetbe, ahogy minden egyén a maga egyéniségével járul hozzá világunkhoz. És akkor nem beszéltünk arról, hogyan hathat a képzelet, azaz a szellem a valóságra, de nem akarok spoilerezni.

Forma: Képileg kevésbé izgalmas, de valamelyest ez is változik a nézőpontokkal, van benne kicsi Szédüléses és ahogy komorabbá fordul, egyre noirosabban árnyékos lesz. Zene ha van, az csak a krimi jelleget erősítő hanghatás. A színészek a karaktereiknek megfelelően egyszerűek, kivéve nyilván a két összetettebbet. Ebből a szempontból a Camilot alakító színésznek inkább az alkata jó választás, semmint a játéka.

Élmény: Megint egy kiváló, szórakoztató latin krimi, méltatlanul hanyagolt területe ez a filmtörténelemnek. Valószínűleg a tapasztaltságom az oka, hogy egyre kevésbé tudom méltányolni a filmeket és nem vagyok oda érte, pedig a képi világát leszámítva erős élményt nyújt és bátran ajánlom az érdeklődőknek.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Lili Massaferro (La casa del angel)
- A filmben feltűnik a rendező is, aki egyébként sokáig színészkedett. Ezúttal Rosaura apját játszotta.
- Maria Concepcion Cesar (Matilde) két hónapja hunyt el 91 évesen.
- Lili Massaferro (Elsa) életében a színészkedés csak rövid állomást jelentett, kezdetben egy újság marketingeseként dolgozott és olyanok udvaroltak neki, mint Borges vagy Nilsson. Fia csatlakozott a peronisták katonai szárnyához és itt is érte a halál 1971-ben, ezután Lili szintén csatlakozott a gerillákhoz. Emiatt 1973-ban letartoztatták pár hónapra. Ezután Európába ment és közel 15 évig agitált az argentin diktatúra ellen, majd 1989-ben hazatért és visszavonult.

Cselekmény: A kaióri vasútállomáson egy nap az újságárus meglát egy földön gubbasztó férfit, ami nem ritka látvány, de amikor látja, hogy sánta is, megsajnálja és felveszi mozgó újságárusnak. Ő Qinawi (maga a rendező, Youssef Chahine), aki fejben sem túl erős. Megszállottan szerelmes Hannumaba, az illegális üdítőárusba, aki barátnőivel úgy próbál frissítőket eladni, hogy közben folyton a nyomában van a rendőrség és az engedéllyel rendelkező üdítőárus. Hannuma azonban a szakszervezetet létrehozni vágyó hordárba, Abu Siribe szerelmes, ezért amikor Qinawi megkéri a kezét, visszautasítja. Eközben az újsághíreket egy nőket megcsonkító sorozatgyilkos uralja...

Téma: Alapvetően a helyszínnek köszönhetően egy keresztmetszetet láthatnánk Kairó és Egyiptom társadalmáról, de annyira a sztorin van a hangsúly, hogy sokkal inkább Qinawiról szól a történet, ahogy begőzől a bántásoktól. Persze az ő személye is látlelet, a korabeli viszonyok terméke, de megint csak azt tudom elismételni, mint az előbb: annyira a sztorin van a hangsúly, hogy őt nem egy általános figuraként látjuk.

Tartalom: Pedig ígéretesen kezdődik, ahogy a újságárus felvezeti a helyszínt, ahol mindenféle alak megfordul. A vasút a 19. század nagy jelképe, a westernek, Ozu és Ray kedvence, hiszen benne van a világ és az élet progresszitása. Ráadásul a vasútállomáson valóban megfordul mindenki a vidékről felköltözött nincstelentől (Qinawi) a nagyravágyó városin (Hannuma) át a munkásmozgalmárig (Abu Siri), és akkor még nem említettem a sok kis epizodikus karaktert: a maradi erkölcscsőszt, a maffiát, a trendi nyugatmajmoló fiatalokat, a női jogokért küzdőket... stb. Egy teljesen különálló szálon fut a névtelen fiatal lány és a fiú szerelme: a lány kétségbeesetten várja, hogy utoljára még láthassa szerelmét, amit valamiért titokban kell tartaniuk. Bevallom, nem teljesen vágom, hogy ők mit jelképeznek, de azt hiszem valamiféle reményt a jövőre nézve. A kis epizódok azonban túlságosan jelentéktelenek lettek, a hangsúly Qinawin van, aki vidékről költözött fel, de a városban nyomorog. Odavan Hannumáért, a harsány lányért, aki tisztában van szexualitásával és szívesen él is vele. Ezt a szerelmet szerintem a legtöbb írás tévesen szexuális frusztrációként írja le, de lehet hogy csak én nem olvasok jól az 1950-es évek utalásaiban. Mindnesetre a lényegen nem változtat, Qinawi személyisége el van torzulva, miközben a vasútállomáson egyszerre tombol a szexualitás és annak hagyományos takargatása is; egyszerre törődnek vele de ugratják is. Qinawi karaktere mindenesetre erős, jól átjön együgyűsége és hangulatingadozásai.

Forma: Stílusra vegyes, megvan benne a neorealista valóságábrázolás, mindezt kissé noiros-thrilleresen teszi, de már-már feltűnni látszanak benne az újhullámos elemek, egyes részei kifejezetten antonionisak. Tehát bár jellemzően a szegényebbek mindennapi tevékenységeit mutatják, az állomásnak köszönhetően megjelennek benne Antonioni partyarcai is, miközben a sztori egy krimi szál, ami hitchocki módra van felépítve (többen hasonlították a Pszichóhoz), hiszen pl. hosszasan figyelhetjük, ahogy egy elrejtett hullát kishíján felfedeznek, de aztán nem fedezik fel. A noiros rész leginkább a film végére, este jön elő, amikor már lehet játszani a lámpákkal, és szerencsére eddigre Qinawi már elég frusztrált, hogy zavarják ezek a fények, amit természetesen gyors vágásokkal bolondít meg a rendező. Valószínűleg a legjobb megoldás az, amikor a sínek hullámzásával érzékeltetik a szexet, de a kort és helyszínt figyelembe véve Hollywoodhoz képest még ez a film is meglehetősen bátor (ld. Hannuma mell- és combmutogatásait), ha nem is annyira, mint a La casa del angel.

Élmény: Az eleje nem volt rossz és mivel eléggé fel volt hájpolva, többet vártam tőle, így végül csalódás lett. Ha kisebb a hangsúly a fő szálon és több társadalmi csoport jelenik meg jobbankiemelve, akkor fontosabb kordokumentum lenne. A sztori viszont önmagában annyira nem érdekes, bár sokatmondó, hogy ebben a korban több hasonló film is kijött egymástól függetlenül. Nem tudom melyik írás említette, de azt hiszem tényleg a Taxisofőr áll hozzá a legközelebb.

Érdekességek:

- A film bukás volt, mert az egyiptomi nézők sem a mozitól, sem Chahinetől nem ilyen jellegű filmekhez voltak szokva, és ugye ismerjük ezt a típust, sokan az ország elleni támadásként értékelték, ezért végül betiltották húsz évre.
- Bár nem teljesen kényszerből történt így, a rendezőnek magának kellett eljátszania Qinowi szerepét, mert más színészek nem akarták elrontani egy ilyen karkaterrel az imidzsüket.

Cselekmény: ...avagy "az angyal háza". Ana 14 éves, idősebb nővéreivel és unokahúgával él szigorú anyja felügyelete alatt. Ébredezne kíváncsisága a szex iránt, de anyja a gondolatát sem tűri a szerelemnek, nevelőnője pedig állandóan a pokollal rémisztgeti. Eközben Pablo, az idealista politikus a sajtószabadságért kampányolna, mire ellenfelei megvádolják, hogy csak apja piszkos pénzügyeit akarja segíteni ezzel a lépéssel...

Téma: Nem nagyon találtam leírást a filmről, így kimaradhatnak az esetleges argentin közéleti utalások vagy valami normálisabb értelmezés az enyémnél. A nyilvánvaló téma Ana szexuális ébredezése, ami tragikus fordulatba hajlik - ezt megspékelve Pablo romlottságával a társadalom és a hagyományos látszatértékek kritikája lehetne a film, de a megvalósításának általánosan nyomasztó légköre miatt nem tudok nem úgy gondolni rá, hogy az egész világot romlottnak tekinti a film.

Tartalom: Ritkán kezdődik ennyire hangulatosan egy történet, azt hiszem be is válogatom a legkedvesebbek közé: a felnőtt Ana síri formalitások között ebédel apjával és a szerelmének tűnő Pablóval, egy közös titok feszültsége telepszik rá a levegőre. Ekkor Ana visszapillantva 14 éves énjére, elmeséli történetét, először bemutatva családját, köztük a mindig alulöltözni vágyó nővérét és a "csúnya" dolgokat fülébe súgdosó unokanővérét, valamint az erkölcsös viselkedésre kíméletlen szigorral ügyelő anyját. Innentől kezdve lépten-nyomon valami olyanba bonyolódik Ana, ami a szexre utal, de rendre baj sül ki belőle, mert bár ő még nincs is tudatában, anyja azonnal ráérez a legkisebb utalásra is. Álszent nevelőnője pedig már-már erotikus kéjjel festi le a pokol kínjait, ami Anára vár, ha bűnös gondolatai akadnánank (ez máskor is visszatér, az unokanővér pl. még a Bibliából is erotikus könyvet csinál a megfelelő részek felolvasásával). Nem csoda, hogy Anában bunuelien kapcsolódik össze a bűn, halál, rettegés, szégyen a szerelemmel, csak nem gúnyosan, hanem tragikusan. Egy ponton belép a történetbe Pablo, aki tipikus jóképű, érzékeny, idealista hősszerelmesnek tűnik elsőre, aztán (spoiler) egyre jobban kitűnik, hogy született politikus és csak azért tűnik jófiúnak, mert annak akarja hinni magát. Még folytathanám a végtelenségig a sok jelképes mozzanatot, ami a film egész világának romlottságát és álszentsége miatti eltorzulását mutatja. Ami sokat dobott még a történeten, hogy a Hays-kód előtti Hollywood nyíltságával, sőt, még annál is merészebben, egyes mai filmeket megszégyenítve beszéltek a szexről, nem finomkodva, virágnyelven. Ez nem szerelm volt, hanem szex.

Forma: A történethez tökéletesen illik a noiros képi világ. Az első jelenet intimen és álomszerűen sötét, olyan mint amikor a fény csak a szomszéd szobából szűrödik be este, pedig egy hétvégi ebédet láthatunk. Egy kicsit a világítás a hátralévő filmben olyan, mint a Si muero antes de despertarban, nem tudom mindig eldönteni, hogy szándékosan ennyire sötét vagy csak a film minősége romlott le ennyire. Sok a dőlt szög, ami utalhatna e romlott világra, de jellemzően inkább Ana szorongására erősítenek rá vele. A zene ugyan a sablonhanghatásokat használja a feszültség fokozására, de attól még jól működik. Sok a jelképes kép, mint amilyen pl. az összetört meztelen szobor, és néha még egy nem szorosan a történethez kötődőt is beiktatnak a hatás kedvéért, mint amilyen a nyomorék üzlettulajdonos vagy az ablakból kikukucskáló néni.

Élmény: Az eleje már megvett, talán kicsit Hitchcockba oltott Bergmanos volt noirban, olyasmi mint A gonosz érintése. Amíg Ana belső világát láttuk, addig tökéletes volt, Pablo megjelenése és az ő száraz politikai felszólalásai ezen sajnos rontottak, de az összképhez kellett ő is. Valószínűleg csak az argentin elitet akarta ekézni a film, de sokkal több lett. Ha egy picit általánosabb, filozofikusabb irányt vesz az egyéni tragédiára való koncentrálás helyett, kedvenc lenne.

Érdekességek:

- Elsa Daniel (Ana) tavaly hunyt el 80 éves korában. Alicia Bellan idén hunyt el  86 évesen.