Rendezte: Satyajit Ray
Műfaj: dráma
Főbb szereplők: Karuna Banerji, Shanti Gupta
Megjelenés: 1956, India
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 8,2
Előzetes: -
Ajánlott írás: http://www.asharperfocus.com/aparajito.html
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/a-legyozhetetlen-aparajito/movie-1478
Cselekmény: Ez az Apu-trilógia második része. Az első rész, Az út éneke ott ért véget, hogy a nélkülöző Apu és szülei a nagyvárosba költöznek. Az apa (Kanu Banerjee) keményen dolgozik és kezdenének kijönni a nyomorból, amikor váratlanul megbetegszik és meghal. Az anya (Karuna Banerjee) nagybátjyához költöznek vidékre a könnyebb megélhetés érdekében, Apu nekiáll papként dolgozni, de szeretne iskolába is járni...
Téma: Nagyjából ugyanaz, mint az Apu-trilógia másik két részében, azaz életképek és Apu személyes fejlődése, életútja. A hagyományos, vidéki életből felkerülünk a modernizálódó városba, "legyőzhetetlenül" fejlődik India és Apu, miközben halad előre az életében és folyamatosan távolabb kerül a gyökereitől.
Tartalom: Az első filmben Apu elvesztette az agg nénit és nővérét, végül pedig elköltöztek vidékről a városba. A vonat ekkor még csak előrevetítette azt a modernitást, amit a város jelent. Jelképes, hogy ez a város a szent Váránaszi, Apuék pedig ugye brahminok. Apu jól is érzi magát és kezdenek kijöni a gödörből, de az egyik szülő, az apa meghal. Az anya úgy dönt, újra vidékre költöznek, Apu jövője papnövendékként biztosítva is lenne, de már késő, iskolába akar járni a családi mesterség folytatása mellett, majd helyett. Elnyeri az ösztöndíjat, Kalkuttába mehet, ami már tényleg egy modern nagyváros, így elszakad a hagyományos hivatásától, a közösségétől, szülőföldjétől. Persze csak térben, lélekben természetesen sosem tagadhatja meg alapjait. Felnőtté válásának talán legkifejezőbb jelenete az, amikor rájön, hogy nem muszáj tökéletesen a szabályok szereint játszani és inkább ellógja a sulit. A két fő karakter Apu és az anyja. Utóbbi végig kitart önmaga mellett és gyakorlatiasan próbálja megőrizni az otthont minden értelemben, de látszik rajta a szenvedés, amit a változások okoznak. Apu szintén viszonylag statikus abban az értelemben, hogy bár egyre kevésbé követi a szabályokat, gyerekkorában is szabad, különálló szellem volt.
Forma: Mindenki, maga Ray is neorealista stílusról beszél, ami részben igaz, ami az amatőr szereplőket és az életszerű helyzeteket illeti, de szerintem már-már közelebb áll egy időnként expresszionista, líraian realista filmhez (elvégre Renoir alatt tanult be a rendező). Többször bevágnak hirtelen egy-egy tárgyat, képet, ami megtámogatja a jelenet érzelmi töltetét (pl. a varjak felröppenése az apa halálakor, a gyertyaláng, a kút megfeszülő kötele... stb.). A zene minimális, aláfestő-erősítő jellegű, mint Ravi Shankar korábbi műveinél (ld.: Az élet vándorai).
Élmény: Az első indiai filmem Az út éneke volt, és akkor tapasztalatlanságom miatt és a leírások alapján azt gondoltam, Ray üstökösként berobbanó forradalmat hozott a filmvilágba, ami igaz is, de most már tudom, hogy egyáltalán nem volt az Apu-trilógia érettsége előzmény nélküli, számos elemét láttam korábban. Ezzel együtt is természetesen kiemelkedő filmről van szó, ami még úgy is összszedettebb, hogy alkotói tapasztalatlanabbak voltak az eddigi nagyoknál. Más kérdés, hogy attól még nem biztos, hogy jobban is fog tetszeni :) Érzelmileg ugyan hatásos, de szívesebben nézem Az élet vándorai-jellegű, látványosabb alkotásokat.
Érdekességek:
- Korábban láttuk: Kanu Banerjee és Kanura Banerjee (Az út éneke)
