Rendezte: Kore-eda Hirokazu
Műfaj: -
Főbb szereplők: Arata, Oda Erika, Teradzsima Szuszumu
Megjelenés: 1998, Japán
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,7 pont
Előzetes: https://youtu.be/Ei4BJjFIagE
Ajánlott írás:
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/tulvilag-wandafuru-raifu/movie-8428
Tartalom:
Huszonkét ember egy házban. Mind halottak. Az épület alkalmazottainak feladata, hogy segítsék őket emléket választani, ugyanis egyetlen emléket vihetnek csak magukkal a túlvilágra. A választás azonban nem megy mindenkinek könnyen...
Azért nem tudok bővebben írni a történetről, mert a cselekmény szempontjából fontos dolgok a film vége felé esnek - ugyanakkor nem is igazán fontosak, a lényeg az emlékezésen és a boldogság keresésén van. A történet ez utóbbi témája az egyszerűbb, hiszen már közhelyes, hogy az ember legboldogabb pillanatai nem egy-egy nagy eseményhez köthetőek, hanem egy tökéletes hétköznapi pillanathoz, amelyet képesek vagyunk boldogságként megélni. A másik téma, az emlékezés, alig leplezetten a filmezésről szól, arról, hogy a film/rendező célja egy gondolat kifejezése és nem feltétlenül annak tökéletes rekreálása.
Megvalósítás:
A misztikus témát ellensúlyozandóan a körítés teljesen hétköznapias és földhözragadt, a segítők egyszerű, túlterhelt hivatalnokok, a halottak pedig a legkevésbé sincsenek megilletődve a helyzettől, hanem mintha csak egy hétköznapi beszélgetés közepén lennének, próbálnak együttműködni és kizárólag az emlékeikre koncentrálnak. Hamar megérthetjük, hogy nem a misztikum és annak feldolgozása a lényeg, hanem a boldog pillanatok megtalálása, ami a legtöbb kliensnek könnyen megy, eközben pedig kirajzolódnak előttünk életeik. A segítők közben szintén élnek magánéletet, az ő létük célja, a boldogságuk kulcsa segíteni megtalálni másoknak a legszebb emlékeiket, ezen a ponton válik a filmezés allegoriájává és gondolom Kore-eda önigazolásává. Nagyjából láthatjuk, hogyan készítik elő az emlékek megfilmesítését, ami egy pillanatig sem varázslatos álommegvalósítás, hanem illúzióromboló kulimunka, és mégis ebből lesz az az illúzió, amit a film nyújtani tud. Egy ponton összekapcsolódik a segítők és a kliensek élettörténete is, ezt most nem spoilerezném el, de szerintem nem is fontos.
Azzal kezdeném, amivel az előbbi bekezdést is: a misztikus alaphangot ellensúlyozandó, a környezet egy lepusztult épület, ráadásul tél van, a színek fakók, így még véletlenül sem próbálja képileg azt az érzetet nyújtani, hogy az élet szép - mindezt a szereplők emlékeinek átélésén keresztül kell megtapasztalnunk. Azt hiszem, a kieslowskis képek kellettek volna ehhez a filmhez, Kore-eda viszont nem készített sem közelieket, sem hosszan kitartott hangulati képeket, bár volt egy két ilyen próbálkozás benne (a Hold, a hórúgdosás). Az emlékmesélés még ennél is kiábrándítóbb módon dokumentarista interjúkból áll, teljesen a színészekre vagyunk bízva, akik szerencsére (főleg a valódi élettapasztalattal bíró idősek) kellően jól át tudják adni őket. Annál is inkább, mert állítólag több emlék valódi, saját élmény volt.
Élmény:
A filmélményem nagyon hasonló Kore-eda korábbi filmjéhez, a Maborosi no hikarihoz, ami szintén egy erősen hangulati film volt, és szintén nem jött át eléggé. Ez most talán melegebb, pozitívabb és érthetőbb volt, de a fent vázolt okok miatt nem volt megint annyira erős, hogy meghatódjak tőle. Ugyanakkor egy életrevalónyi gondolkodnivalóval ellát minket, amellett, hogy megtanít az igazán fontos pillanatok észrevevésére: te, kedves olvasó, mit választanál emléknek? Tudnál választani? El tudod engedni az evilági kötődéseidet, ha majd eljön a halál? Bevallom, fogalmam sincs, én mit választanék...
Érdekességek:
- Színészek, akiket láthattunk korábban: Kagava Kioko (Tokiói történet, Szansó tiszttartó, Menny és pokol), Josino Szajaka (Maborosi no hikari)
Következik: A királynő
