Tartalom:

Párizs külvárosában zavargás tör ki, miután állítólagosan a rendőri fogdában eszméletlenre vertek egy környékbeli letartóztatottat. A zavargás másnapján Vinz büszkén mutatja barátainak, Hubert-nek és Saidnak, hogy az összetűzésben sikerült megkaparintania egy rendőr fegyverét. És amennyiben a kómába esett ismerősük meghalna, bosszúból lelő egy rendőrt. Hubert próbálja lebeszélni tervéről, hiszen abból nem sülne ki semmi jó. Mindhárman piti drogkereskedők, elindulnak a belvárosba behajtani Said pénzét, miközben a rendőrök lépten-nyomon a környéken bóklásznak, amit a helyiek nagyon utálnak. A belvárosban el is kapják őket, de szerencsére Vinznek sikerül meglógni, pedig nála van a fegyver. A fogdán Hubert-t és Saidot szidalmazzák, bántalmazzák és csak akkor engedik ki őket, amikor már biztos lekésik az utolsó vonatot haza. Miután kikerülnek, Vinz csatlakozik hozzájuk és próbálják elütni reggelig az időt, amikor értesülnek róla: a kómába esett ismerősük meghalt. Ráadásul belefutnak egy szkinhed társaságba, ami a jól láthatóan fekete Hubert-nek és az arab Saidnak nem szerencsés. Vinz előkapja fegyverét...

A címből és a körítésből nem nehéz kitalálni, hogy nagyjából miről szól a történet: az Amerikai história X-szel egyezően a gyűlöletet próbálja bemutatni, ugyanakkor nem igazán magyarázza, tárgyalja, csupán megmutatja. Hogy a film népszerű idézetével éljek:

Egy ember zuhan le az 50 emeletes épület tetejéről, és minden 10 emelet után azt mondja magának: eddig minden rendben, eddig minden rendben. Ám nem a zuhanás számít, hanem a földet érés, a becsapódás. Így zuhan a társadalom a becsapódás, a megsemmisülés felé.

Nem látjuk miért történik a zuhanás, a történet nem is nagyon utal rá; már csak a zuhanást és a becsapódást látjuk.

Megvalósítás:

A történet szűk egy nap eseményeit mutatja be az előző nap zavargásainak rövid összefoglalójával indítva, majd a három srác egy hétköznapjának viszonylag eseménytelen óráit követhetjük. Bandáznak, beszélgetnek, elviselik az őket cseszegető rendőröket, rendbontanak epizodikus, de összefüggő jelenetekben. Mivel elsősorban az ő szemszögükből követjük a történetet, mire eljutunk a becsapódásig, értjük és átérezzük, hogy hogyan fajulhat el egy-egy rendőri túlkapás sokkal szélesebb kiterjedésű lázadásokig. Karaktereink három különféle hátterű egyén, de a közös pontjuk a helyszín, azaz hogy a külvárosban, elszigetelten élnek: Hubert fekete, ő az, aki leginkább tisztában van helyzetével és megpróbálna kitörni belőle; Said arab, tipikus bohóc hülyegyerek, Vinz pedig kelet-európai zsidó, agresszív hülyegyerek. Számtalan film foglalkozott már ezzel, a régebbiek az algír helyzet kapcsán (A kis katona), az újabbak a külvárosiakat megcélozva (A rejtély, A falak között). Stílusában mégis sokkal jobban hasonlít a könnyed hangvételű, humorosabb Trainspottingra, illetve a Szemet szemértre. Van jó pár jelképes rész is elsősorban filmes utalások formájában, mint pl. Vinz gyakorlása a tükör előtt, ami a Taxisofőrt idézi vagy Hubert lassított bokszolása, ami szerintem a Dühöngő bikát akarta eszünkbe juttatni.

Képi világában is a Trainspottingra és a Szemet szemértre emlékeztet szokatlan kamerabeállításaival és időnként videóklipszerű vágásaival, zenei szubkultúrájával, ugyanakkor szerepelnek benne dokumentarista elemek is, mint pl. a film elejei felvételek bevágásai a zavargásokról. Kezdetben a kamera olyan sokat mozgott, hogy szinte beleszédültem, idővel ez alábbhagyott. A rendező szívesen játszott azzal is, hogy az egyik szereplő arcát közelről mutatva az betöltötte a fél képet, miközben a kép másik felében a háttérben történt valami. A realizmus hagyományainak megfelelően több mellékszereplő helybéli, a helyszínek valódiak, sőt, a rendező maga is részt vett korábban hasonló tüntetéseken, így elsőkézből származó tapasztalatai vannak. Ja, és persze fekete-fehér, ami komorabbá, kietlenebbé teszi a külvárost.

Élmény:

Ahogy említettem, a film nem annyira elemez, inkább egy pillanatképet ad az 1990-es évek közepének gettósodó francia külvárosairól. Emiatt az Amerikai história X-re jobban hasonlít mint a Szemet szemértre, mert ez utóbbi film okosan rádöbbentet minket saját gyengeségeinkre, míg e két másik film nem. Ettől függetlenül hatásos volt, ahol kellett nyomasztó, ahol kellett megrázó.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Andree Damant és Mathieu Kassovitz (Amelie csodálatos élete), Zinedine Soualem (Szkafander és pillangó), Peter Kassovitz (Éli az életét)
- Peter Kassovitz magyar, 1956-os menekültként került Párizsba. Az ő fia a rendező Mathieu.
- A BBC 2015-ben elővette a filmet és a témát, és nem tapasztaltak változást, sőt, az iszlamizmus erősödésével csak rosszabbá vált a helyzet, amit jól bizonyít a 2005-ös zavargás is.

Következik: A nap szépe

Tartalom:

Cabiria (Giulietta Masina) épp romantikus sétát tesz pasijával a folyóparton, amikor az elveszi táskáját és vízbe löki. A nő kis híján odavész, ha a környékbeliek nem mentik ki. De mivel Cabiria elég rossz természetű, veszekedős típus, meg sem köszöni, hanem dühösen hazaviharzik. Prostituáltként dolgozik, és este véletlenül egy filmsztár magához viszi, hogy féltékennyé tegye barátnőjét. Lenyűgözi a villa csillogása, de végül beállít a barátnő és mennie kell. Egy másik este egy titokban jótékonykodó, hajléktalanoknak ételt szállító férfiba fut bele ezért elhatározza, hogy jobb ember lesz ő is...

Számomra a történet Cabiria keresztényi önmegváltásáról szólt, ahogy a csúnya világ ellenében is visszanyeri ártatlan hitét a jóságban, mindezt pedig megspékeli a történet egy adag neorealizmussal. Fellini szerint mondjuk nem teljesen erről van szó, de mit ért ő ehhez... :D

Megvalósítás:

A címből sejthető, hogy epizodikus felépítésű a történet, de az epizódok nem különülnek el egymástól élesen, és különben is, elég gyakran játszódik nappal.  Az első, rövid jelenetben Cabiriát csúnyán átveri egy pasi, kis híján meg is öli. A második részben megismerkedik a filmsztárral, akinek nagyvilági életébe bepillantást nyerve - de inkább azért mert őszintén rálát a magánéletére - kezd ráébredni hogy a saját élete nem biztos, hogy jó irányba halad. Erre erősít rá találkozása a jótékonykodó férfival, és nem mellesleg hogy az egyik hajléktalan az egykor szép és gazdag prostituált, előrevetítve ezzel egy esetleges jövőt. A spoilerek miatt most kicsit kevésbé leszek konkrét, de a továbbiakban van még egy hipnotizőr, aki Cabiriát visszarepíti felhőtlen gyerekkorába, tulajdonképpen ekkor nyeri vissza ártatlanságát a látszólag tragikusabb befejezés ellenére. Ezt támasztják alá a történetben hemzsegő keresztényi motívumok az alvilági élettől a képmutató zarándoklaton át a közvetlen papi figuráig. Cabiriát ugyanaz a színésznő, Masina játsza, aki az Országúton főszereplőjét is, és karakterük hasonló: túlzott érzelmekkel dolgozó, naiv bohóc, csak Cabiria harsányabb és értelmesebb, illetve elődjével szemben életben marad és valószínűleg boldog életet él majd.

Az eddigi leírásból talán komor filmnek tűnt, de valójában sok komikus elem is van benne, elsősorban a már említett bohócszerű Cabiria-karakternek köszönhetően, aki nem titkoltan Chaplin kis csavargója nyomán jött létre. Ennek megfelelően túlzóan játszik, ami nem tudom hogy a burleszket akarja megidézni vagy ilyenek az olaszok... A zenét meg se hallottam, képileg pedig egyszer volt igazán hatásos, amikor a kamera felvette Cabiria nézőpontját a hipnózis alatt és minket is egészen elragadott az illúziója - majd váratlanul újra a lepukkant színházteremben találtuk magunkat durva emberekkel szemben állva.

Élmény:

Ez Fellini legjobb filmje Kael szerint, és nekem is ez tetszett tőle eddig a legjobban, mert kevesebb volt benne az elvontabb művészkedés és sokkal nyíltabb, közérthetőbb volt. Nem csak a lecsúszottak megjelenítése miatt éreztem a neorealizmushoz kötődőnek, hanem mert nagyon emlékeztetett a Biciklitolvajokra abban, ahogy egy erős, pozitív üzenetet igyekszik megfogalmazni. Kár hogy nem jött át annyira hatásosan.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Giulietta Masina (Paisa, Az országút), Francois Perier (A szamuráj, A vörös kör), Aldo Silvani (Az országút, Ben-Hur)
- A történet írói között volt az alvilági jártassága miatt Pasolini is.

Következik: A gyűlölet

 Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Én egy érzéketlen, hideg, kőszívű pasi vagyok, nem lehet csak úgy megolvasztani jégszívemet egy könnyed romantikus sztorival. És hogy tetézzem, tíz éve házas is vagyok, szóval igazán nehéz elvarázsolni egy szerelmi történettel, és tudom mennyire nem a rózsaszín fellegekről szól egy kapcsolat Ezért többször jeleztem posztokban, hogy számomra teljesen hiteltelen amikor valaki egy-két nap alatt úgy beleszeret a másikba, hogy az életét adná érte (pl. Titanic...). Ez nekem nagyon meseszerű, és sokkal hitelesebbnek és érzelmesebbnek tartottam azokat a filmeket, ahol a problémák mellett is dolgoztak a kapcsolaton, kitartottak egymás mellett (pl. Mielőtt éjfélt üt az óra). Persze ez lehet habitus kérdése is, Barnakanapés szerint épp az ilyen első pillantásra fellángolt szerelmek az igazán szenvedélyesek. Ahogy megszokhattátok, ez a kis felvezető még nem jelenti azt, hogy ilyen filmek jönnének... Íme a filmek, amelyek áttörtek cinizmusomon:

Berg-Ejvind és asszonya (Sjostrom, 1918)

Ha párunkkal romantikus filmet szeretnénk nézni, akkor jó eséllyel nem egy svéd némafilmmel fogunk próbálkozni, pedig ez az. Ráadásul a végéig viszonylag érdektelen, ahogy egy szökött rab új életet kezdve összejön egy földbirtokos özveggyel, majd amikor a hatóságok utolérik a férfit, a nő inkább otthagyja mindenét, hogy együtt rejtőzzenek évekig a hegyekben. De amikor szerelmük a végső megpróbáltatáshoz érkezik, akkor mutatkozik meg igazán, mennyire mély volt.

Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)

Nem túl bonyolult a helyzet: a kis csavargó beleszeret egy vak lányba. Pénzt szerez neki a szemműtétre nem túl etikus módon, amiért le is csukják. A történet végére véletlenül összefutnak, és amikor a lány a keze érintéséről felismeri, véget ér a film, kicsit kétségek közt tartva minket, hogy happy ending lesz-e vagy sem. Igazából nem hagy minket kétségek közt, és épp ettől olyan romantikus, mert a beteljesülés előtti pillanatban ér véget.

Késői találkozás (Lean, 1945)

Egy szerelmi történet vagy boldog vagy boldogtalan befejezést kap, ezért az előbbi boldog után jöjjön megint egy boldogtalan. A brit filmipar az 1940-es években az ideológiai propagandáról szólt, ehhez képest Lean filmje szinte teljes egészében mellőzi ezt. A történetben két más városban élő, középkorú, rendezett házasságban élő fél fut össze egy harmadik hely vasútállomásán többször, idővel ismeretséget kötnek és egymásba szeretnek, de házasságukra való tekintettel a mélyben dúló érzelmeik ellenére is visszafogják magukat. Talán nem is csattan el csók, és ez a visszafogottság adja meg a robbanásig feszülő szenvedélyt.

Túl a barátságon (Ang Lee, 2005)

Igen, a buzi kovbojos film. Valójában a szexualitásnak nincs sok köze a romantika részhez, lehetett volna egy nő és férfi kapcsolata is, ha nem nézzük a cselekményt. Itt is egy olyan szerelemről, kapcsolatról van szó, amely nem teljesedhet ki, de amely évtizedekig fennmarad a két fél között igaz érzelemként, a boldogság szigeteként. Akkor is, amikor az egyik fél már halott.

Fel (Docter, 2009)

Oké, ez alapjában véve nem egy romantikus film, de van benne egy olyan erős, romantikus montázs, amely felejthetetlenné teszi mindenkinek, aki látta. Pár percben, pillanatnyi epizódokkal mesélik el a két szerelmes élethosszig tartó kapcsolatát, a fenteket és a lenteket, ami természetszerűen az egyik fél halálával végződik. És gyakorlatilag innen indul az igazi történet, ami ezek után már messze nem olyan izgalmas.

Ez így egy elég rövid lista volt, de van még pár cím, amit szeretnék megemlíteni, mert nem lényegük a szerelem, de hosszabban elmesélve lehettek volna akár a film legfontosabb részei is:

- Életünk legszebb évei (Wyler, 1946): Három szerelmi szál is van, de én a legidősebb katonáéra gondolok, aki már régóta házasságban él, és hazatérvén a háborúból felesége mindenben támogatja, rutinos házastársként kezeli és törődik vele. Nekem ilyen a megható, hosszú távú szerelem.
- Mindent Éváról (Mankiewicz, 1950): Itt is hasonlóról van szó, a kiöregedő, hisztis színésznő rigolyáit a nála fiatalabb szerelme állhatatosan tűri, velük együtt is elfogadja, ami az én szememben többet jelent egy pillanatnyi önfeláldozó tettnél.

 Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Miközben az aktuális filmek után olvastam, számtalanszor belefutottam abba is, hogy egyes rendezők milyen precizitással ügyeltek a díszletekre, Kubrick pl. sajátkezűleg rendezte el a Spartacusban a katonák holttestét, Dreyer a filmjének költségvetése nagyobb részéből felhúzott egy várat, amiből aztán alig mutatott valamit, többen egy egész várost építtettek maximalizmusok jegyében, és akkor még nem is beszéltünk arról, hány animátor meddig dolgozik egyetlen képkockán a rajzfilmek esetében. Na én most mindezt figyelmen kívül hagyom és szokásom szerint csak azokat a filmeket fogom felsorolni, amelyekben a díszlet, tágabb értelemben véve a háttér szemet szúrt, hiszen egy idő után ezekre is figyelni kezdtem.

Türelmetlenség (Griffith, 1916)

Mai árfolyammal számolva az egyik legnagyobb költségvetésű film, amely négy történelmi korszakot ölel fel, és ezek közül is a leglátványosabb a babiloni korban játszódó. A mintegy 300 méter magas babiloni várfal mellett feltűnő hangyányi emberkék látványa, hiába vannak több ezren, lélegzetelállító.

Dr. Caligari (Wiene, 1920)

Az expresszionizmus egyik első filmjének számító Dr. Caligari a díszlet tekintetében rögtön ki is maxolta a stílust, se előtte, se után nem láttam ennyire torzan és egyenetlenül megjelenő formákat. A cselekmény nem túl bonyolult, egy sorozatgyilkos garázdálkodna, de hamar lebukik. A megbomlott díszlet a megbomlott elmék kivetülése ferde háztetőkkel, festett lámpafénnyel, perspektivikus falakkal, a szabályosságot véletlenül sem ismerő formákkal. A poén az, hogy ezek nem művészi megfontolásból készültek ilyenre, hanem mert divatosak, olcsók és az amerikai filmektől elütőek szerettek volna lenni.

A harmadik ember (Reed, 1949)

Oké, picit csalok. Itt nincs igazi díszlet; ami a hátteret adja, az a második világháború utáni, romos Bécs látképe, illetve a film noirosan megvilágított csatornarendszere (ami speciel pont nem bécsi, de mindegy), éjszakai utcái. Hasonló lehetne Rossellini Németország nulla évben c. filmje, de ott nem túl esztétikus a romos Berlin.

Ben-Hur (Wyler, 1959)

A film akkor készült, amikor a tévék térhódítása miatt Hollywood újra a musicalekhez és a monumentalitáshoz menekült ellenszerért. Korának leg-leg-legje volt minden szempontból a Ben-Hur. Tízezer statiszta, több ezer hátas állat, ezernyi korhű jelmez, milliónyi jelmez és persze óriási díszletek készültek hozzá. Bár mindegyik helyszín impozáns, természetesen a korhű aréna nyerte el leginkább a tetszésemet, amelyen egy évig dolgoztak mintegy 7 hektárnyi területen.

Amadeus (Forman, 1984)

Díszlet tekintetében a legpazarabb film, amit valaha láttam, amihez nyilván jól megy a barokk-klasszikus bécsi udvar aranyozott tárgyaival, szobraival, festményeivel, szőnyegeivel, függönyeivel, túldíszített belsőépítészetével... stb. - na és persze Mozart zenéjével.

Némó nyomában (Stanton, 2003)

A Némó nyomában a története mellett elsősorban azzal nyerte el tetszésemet, hogy egy lenyűgöző háttérvilágot adott hozzá. Egyrészt ott volt az éteri jelleget kölcsönző víz maga (és ahogy a fény megtörik benne), másrészt az élénk, sokszínű vízi világ, a vízben lebegő korallok.

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Egy kis magyarázat, hogy mit is értek ez alatt: a koreográfia nem feltétlenül jelent táncot, ugyanakkor nagyon fontos hogy minden mozdulat pontos és jól időzített legyen. Állítólag Ozu volt olyan rendező, hogy minden lépést másodpercre pontosan ütemezett és elpróbált, mintha csak egy táncot kéne. Most jöjjenek azon jelenetek, amelyek nem táncok, de akár lehetnének is.

A burleszkek

Itt most egy film helyett egy korszakot emelnék ki, hiszen a némafilmekben a vígjátékok esetében szöveg helyett kénytelenek voltak csetlő-botló, akrobatikus kaszakdőrmutatványokat végezni a humoristák, ha meg akarták nevettetni a közönséget. A két leghíresebb némafilmes nevettető Chaplin és Keaton, az ő filmjeik mind tartalmaznak olyan jeleneteket, amelyeknél nagyon fontos szerepet kap a pontos mozgás (akkor is, ha csak trükkfelvétel). Csak hogy egy-egy példát említsek:

• Ifjabb Sherlock detektív (Keaton, 1924)
• A generális (Burckmann - Keaton, 1926)
• Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)
• Modern idők (Chaplin, 1936)

Kacsaleves (McCarey, 1933)

Ez még gyakorlatilag a burleszk kategória, két híres jelenettel: a híresebb az, amikor eljátszák egymás tükörképét. Azonban sokkal durvább az a jelenet, amelyben hárman azzal szórakoznak, hogy egymás kalapját cserélgetik, őrületbe kergetve ezzel áldozatukat.

Hatosfogat (Ford, 1939)

A jól megkoreografált jelenetekhez számítom a kaszakdőrmutatványokat is, és ha valami lélegzetelállító, akkor az a Hatosfogat azon jelenete, ahol egy indián a lovakra ugrik, majd alájuk esik. Látszik persze hogy kaszakdőrmutatvány, de úgy érzem hogy csak a szerncsén múlott, hogy nem baleset lett belőle.

Részeges karatemester 2 (Chan - Liu, 1994)

Ugyancsak koreográfiának számítom az akciójeleneteket. Ennek mesterei a kínai opera neveltjei, akik a vu-hszia műfajban ontották magukból a filmeket, de messze legkreatívabb közülük Chan. Nem elég, hogy gyors és látványos, nagyon kreatívan használja fel környezete elemeit, ráadásul nagy adag humorral fűszerezi meg. És hogy tovább emeljem fényét: mindezt trükkök nélkül teszik, akár ezerszer eljátszva egy jelenetet, mire végre sikerül minden tökéletesen. Íme egy kedvenc jelenetem, ahol szerepet kap egy táska és persze sok alkohol.

A mátrix (Lana Wachowski - Lilly Wachowski)

Ennek ellentétei a modern akciófilmek, ahol agyon van trükközve egy-egy mozdulatsor, de ettől függetlenül még működhet, és A mátrix esetében működik is. Mondjuk az a poén, hogy itt pont nem maga a konkrét verekedés a táncszerű, hanem az azt megelőző harci állások felvétele.

 Casino Royale (Campbell, 2006)

A 21. századra mindent elborított az animáció, ezért üdítő volt látni a Casino Royale akciójeleneteit, ahol ragaszkodtak a hagyományosabb kaszkadőrmunkához. Leglátványosabb jelenete egy parkour-részlet volt, ahol egy félig kész épület gerendáin ugráltak, másztak, zuhantak nyaktörő mutatványok keretében.