Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Én egy érzéketlen, hideg, kőszívű pasi vagyok, nem lehet csak úgy megolvasztani jégszívemet egy könnyed romantikus sztorival. És hogy tetézzem, tíz éve házas is vagyok, szóval igazán nehéz elvarázsolni egy szerelmi történettel, és tudom mennyire nem a rózsaszín fellegekről szól egy kapcsolat Ezért többször jeleztem posztokban, hogy számomra teljesen hiteltelen amikor valaki egy-két nap alatt úgy beleszeret a másikba, hogy az életét adná érte (pl. Titanic...). Ez nekem nagyon meseszerű, és sokkal hitelesebbnek és érzelmesebbnek tartottam azokat a filmeket, ahol a problémák mellett is dolgoztak a kapcsolaton, kitartottak egymás mellett (pl. Mielőtt éjfélt üt az óra). Persze ez lehet habitus kérdése is, Barnakanapés szerint épp az ilyen első pillantásra fellángolt szerelmek az igazán szenvedélyesek. Ahogy megszokhattátok, ez a kis felvezető még nem jelenti azt, hogy ilyen filmek jönnének... Íme a filmek, amelyek áttörtek cinizmusomon:

Berg-Ejvind és asszonya (Sjostrom, 1918)

Ha párunkkal romantikus filmet szeretnénk nézni, akkor jó eséllyel nem egy svéd némafilmmel fogunk próbálkozni, pedig ez az. Ráadásul a végéig viszonylag érdektelen, ahogy egy szökött rab új életet kezdve összejön egy földbirtokos özveggyel, majd amikor a hatóságok utolérik a férfit, a nő inkább otthagyja mindenét, hogy együtt rejtőzzenek évekig a hegyekben. De amikor szerelmük a végső megpróbáltatáshoz érkezik, akkor mutatkozik meg igazán, mennyire mély volt.

Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)

Nem túl bonyolult a helyzet: a kis csavargó beleszeret egy vak lányba. Pénzt szerez neki a szemműtétre nem túl etikus módon, amiért le is csukják. A történet végére véletlenül összefutnak, és amikor a lány a keze érintéséről felismeri, véget ér a film, kicsit kétségek közt tartva minket, hogy happy ending lesz-e vagy sem. Igazából nem hagy minket kétségek közt, és épp ettől olyan romantikus, mert a beteljesülés előtti pillanatban ér véget.

Késői találkozás (Lean, 1945)

Egy szerelmi történet vagy boldog vagy boldogtalan befejezést kap, ezért az előbbi boldog után jöjjön megint egy boldogtalan. A brit filmipar az 1940-es években az ideológiai propagandáról szólt, ehhez képest Lean filmje szinte teljes egészében mellőzi ezt. A történetben két más városban élő, középkorú, rendezett házasságban élő fél fut össze egy harmadik hely vasútállomásán többször, idővel ismeretséget kötnek és egymásba szeretnek, de házasságukra való tekintettel a mélyben dúló érzelmeik ellenére is visszafogják magukat. Talán nem is csattan el csók, és ez a visszafogottság adja meg a robbanásig feszülő szenvedélyt.

Túl a barátságon (Ang Lee, 2005)

Igen, a buzi kovbojos film. Valójában a szexualitásnak nincs sok köze a romantika részhez, lehetett volna egy nő és férfi kapcsolata is, ha nem nézzük a cselekményt. Itt is egy olyan szerelemről, kapcsolatról van szó, amely nem teljesedhet ki, de amely évtizedekig fennmarad a két fél között igaz érzelemként, a boldogság szigeteként. Akkor is, amikor az egyik fél már halott.

Fel (Docter, 2009)

Oké, ez alapjában véve nem egy romantikus film, de van benne egy olyan erős, romantikus montázs, amely felejthetetlenné teszi mindenkinek, aki látta. Pár percben, pillanatnyi epizódokkal mesélik el a két szerelmes élethosszig tartó kapcsolatát, a fenteket és a lenteket, ami természetszerűen az egyik fél halálával végződik. És gyakorlatilag innen indul az igazi történet, ami ezek után már messze nem olyan izgalmas.

Ez így egy elég rövid lista volt, de van még pár cím, amit szeretnék megemlíteni, mert nem lényegük a szerelem, de hosszabban elmesélve lehettek volna akár a film legfontosabb részei is:

- Életünk legszebb évei (Wyler, 1946): Három szerelmi szál is van, de én a legidősebb katonáéra gondolok, aki már régóta házasságban él, és hazatérvén a háborúból felesége mindenben támogatja, rutinos házastársként kezeli és törődik vele. Nekem ilyen a megható, hosszú távú szerelem.
- Mindent Éváról (Mankiewicz, 1950): Itt is hasonlóról van szó, a kiöregedő, hisztis színésznő rigolyáit a nála fiatalabb szerelme állhatatosan tűri, velük együtt is elfogadja, ami az én szememben többet jelent egy pillanatnyi önfeláldozó tettnél.

 Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Miközben az aktuális filmek után olvastam, számtalanszor belefutottam abba is, hogy egyes rendezők milyen precizitással ügyeltek a díszletekre, Kubrick pl. sajátkezűleg rendezte el a Spartacusban a katonák holttestét, Dreyer a filmjének költségvetése nagyobb részéből felhúzott egy várat, amiből aztán alig mutatott valamit, többen egy egész várost építtettek maximalizmusok jegyében, és akkor még nem is beszéltünk arról, hány animátor meddig dolgozik egyetlen képkockán a rajzfilmek esetében. Na én most mindezt figyelmen kívül hagyom és szokásom szerint csak azokat a filmeket fogom felsorolni, amelyekben a díszlet, tágabb értelemben véve a háttér szemet szúrt, hiszen egy idő után ezekre is figyelni kezdtem.

Türelmetlenség (Griffith, 1916)

Mai árfolyammal számolva az egyik legnagyobb költségvetésű film, amely négy történelmi korszakot ölel fel, és ezek közül is a leglátványosabb a babiloni korban játszódó. A mintegy 300 méter magas babiloni várfal mellett feltűnő hangyányi emberkék látványa, hiába vannak több ezren, lélegzetelállító.

Dr. Caligari (Wiene, 1920)

Az expresszionizmus egyik első filmjének számító Dr. Caligari a díszlet tekintetében rögtön ki is maxolta a stílust, se előtte, se után nem láttam ennyire torzan és egyenetlenül megjelenő formákat. A cselekmény nem túl bonyolult, egy sorozatgyilkos garázdálkodna, de hamar lebukik. A megbomlott díszlet a megbomlott elmék kivetülése ferde háztetőkkel, festett lámpafénnyel, perspektivikus falakkal, a szabályosságot véletlenül sem ismerő formákkal. A poén az, hogy ezek nem művészi megfontolásból készültek ilyenre, hanem mert divatosak, olcsók és az amerikai filmektől elütőek szerettek volna lenni.

A harmadik ember (Reed, 1949)

Oké, picit csalok. Itt nincs igazi díszlet; ami a hátteret adja, az a második világháború utáni, romos Bécs látképe, illetve a film noirosan megvilágított csatornarendszere (ami speciel pont nem bécsi, de mindegy), éjszakai utcái. Hasonló lehetne Rossellini Németország nulla évben c. filmje, de ott nem túl esztétikus a romos Berlin.

Ben-Hur (Wyler, 1959)

A film akkor készült, amikor a tévék térhódítása miatt Hollywood újra a musicalekhez és a monumentalitáshoz menekült ellenszerért. Korának leg-leg-legje volt minden szempontból a Ben-Hur. Tízezer statiszta, több ezer hátas állat, ezernyi korhű jelmez, milliónyi jelmez és persze óriási díszletek készültek hozzá. Bár mindegyik helyszín impozáns, természetesen a korhű aréna nyerte el leginkább a tetszésemet, amelyen egy évig dolgoztak mintegy 7 hektárnyi területen.

Amadeus (Forman, 1984)

Díszlet tekintetében a legpazarabb film, amit valaha láttam, amihez nyilván jól megy a barokk-klasszikus bécsi udvar aranyozott tárgyaival, szobraival, festményeivel, szőnyegeivel, függönyeivel, túldíszített belsőépítészetével... stb. - na és persze Mozart zenéjével.

Némó nyomában (Stanton, 2003)

A Némó nyomában a története mellett elsősorban azzal nyerte el tetszésemet, hogy egy lenyűgöző háttérvilágot adott hozzá. Egyrészt ott volt az éteri jelleget kölcsönző víz maga (és ahogy a fény megtörik benne), másrészt az élénk, sokszínű vízi világ, a vízben lebegő korallok.

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Egy kis magyarázat, hogy mit is értek ez alatt: a koreográfia nem feltétlenül jelent táncot, ugyanakkor nagyon fontos hogy minden mozdulat pontos és jól időzített legyen. Állítólag Ozu volt olyan rendező, hogy minden lépést másodpercre pontosan ütemezett és elpróbált, mintha csak egy táncot kéne. Most jöjjenek azon jelenetek, amelyek nem táncok, de akár lehetnének is.

A burleszkek

Itt most egy film helyett egy korszakot emelnék ki, hiszen a némafilmekben a vígjátékok esetében szöveg helyett kénytelenek voltak csetlő-botló, akrobatikus kaszakdőrmutatványokat végezni a humoristák, ha meg akarták nevettetni a közönséget. A két leghíresebb némafilmes nevettető Chaplin és Keaton, az ő filmjeik mind tartalmaznak olyan jeleneteket, amelyeknél nagyon fontos szerepet kap a pontos mozgás (akkor is, ha csak trükkfelvétel). Csak hogy egy-egy példát említsek:

• Ifjabb Sherlock detektív (Keaton, 1924)
• A generális (Burckmann - Keaton, 1926)
• Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)
• Modern idők (Chaplin, 1936)

Kacsaleves (McCarey, 1933)

Ez még gyakorlatilag a burleszk kategória, két híres jelenettel: a híresebb az, amikor eljátszák egymás tükörképét. Azonban sokkal durvább az a jelenet, amelyben hárman azzal szórakoznak, hogy egymás kalapját cserélgetik, őrületbe kergetve ezzel áldozatukat.

Hatosfogat (Ford, 1939)

A jól megkoreografált jelenetekhez számítom a kaszakdőrmutatványokat is, és ha valami lélegzetelállító, akkor az a Hatosfogat azon jelenete, ahol egy indián a lovakra ugrik, majd alájuk esik. Látszik persze hogy kaszakdőrmutatvány, de úgy érzem hogy csak a szerncsén múlott, hogy nem baleset lett belőle.

Részeges karatemester 2 (Chan - Liu, 1994)

Ugyancsak koreográfiának számítom az akciójeleneteket. Ennek mesterei a kínai opera neveltjei, akik a vu-hszia műfajban ontották magukból a filmeket, de messze legkreatívabb közülük Chan. Nem elég, hogy gyors és látványos, nagyon kreatívan használja fel környezete elemeit, ráadásul nagy adag humorral fűszerezi meg. És hogy tovább emeljem fényét: mindezt trükkök nélkül teszik, akár ezerszer eljátszva egy jelenetet, mire végre sikerül minden tökéletesen. Íme egy kedvenc jelenetem, ahol szerepet kap egy táska és persze sok alkohol.

A mátrix (Lana Wachowski - Lilly Wachowski)

Ennek ellentétei a modern akciófilmek, ahol agyon van trükközve egy-egy mozdulatsor, de ettől függetlenül még működhet, és A mátrix esetében működik is. Mondjuk az a poén, hogy itt pont nem maga a konkrét verekedés a táncszerű, hanem az azt megelőző harci állások felvétele.

 Casino Royale (Campbell, 2006)

A 21. századra mindent elborított az animáció, ezért üdítő volt látni a Casino Royale akciójeleneteit, ahol ragaszkodtak a hagyományosabb kaszkadőrmunkához. Leglátványosabb jelenete egy parkour-részlet volt, ahol egy félig kész épület gerendáin ugráltak, másztak, zuhantak nyaktörő mutatványok keretében.

Tartalom:

Jefnek, a bérgyilkosnak (Alain Delon) nincs magánélete, a munkájának rendeli alá napjait. Lakásából kilépve előbb hidegvérrel ellop egy autót, elviszi egy szakmabelihez átrendszámoztatni, felvesz egy fegyvert, meglátogat egy szintén szakmabeli hölgyet, Jane-t (Nathalie Delon), hogy előre egyeztesse vele alibijét mint szerető, majd egy pókerező társaságot ugyanezzel a céllal. Amikor eljön az idő, egy bárba megy, lelövi a tulajt. Ahogy kilép a szobából, épp szembe jön vele a bárzongorista nő, Valerie, és ahogy sietősen távozik, többen felfigyelnek rá. A rendőrség egy tapasztalt nyomozó (Francois Perier) vezetésével azonnal begyűjti a lehetséges gyanúsítottakat, beleértve Jefet, és bár többen felismerni vélik, nem biztosak benne vagy nem ismerik fel. Különösen a szintén beidézett Valerie állítja határozottan, hogy nem ő az, és miután az alibije is szilárd, a rendőrség kénytelen elengedni, de szemmel tartják, sejtvén hogy ő a tettes. Jef elmegy a megbízója pénzéért, ám fizetség helyett rálőnek. Csak kicsit sebesül meg, de most már a rendőrség és a titokzatos megbízó is a nyomában van...

Az Árnyékhadsereg és A vörös kör mellett ennél a Melville-filmnél sem érzek konkrét üzenetet, a témája egy újabb különleges szakma hétköznapjai, rutinszerű menete. A cím alapján egy életvitelszerűen űzött hivatását gyakorló embert láthatunk, aki igyekszik ezt a maga erkölcsei szerint végezni, mint egy szamuráj. Szakmai, vagyis inkább betyárbecsülettel.

Megvalósítás:

A filmet a már szokásos Melville-féle kamuidézettel nyitják, ezúttal a busidóba hazudja bele, hogy "Nincs nagyobb magány, mint a szamurájé. Talán csak a tigrisé a dzsungelben." Ehhez mérten végig egyedül látjuk Jefet cselekedni, kapcsolatai kizárólag szakmai jellegűek, még ha társai ennél többet is éreznek. Ugyanakkor nem ő az egyetlen, az alvilági megbízója szintén szakmai okokból tenné el láb alól, és természetesen a rendőrség sem érzelmi alapon üldözi. Két részre osztanám a történetet: az elsőben Jef a megbízást tökéletes hidegvérrel, profiként végzi, a második felében azonban személyes indíttatása miatt ugyanazokat a műveleteket már egyáltalán nem végzi elővigyázatosan. A történet egy pontján paradox helyzetbe kerül, amit most nem spoilerezek el, de a lényeg hogy választania kell melyik elvét adja fel, amit végül önfeláldozóan sikerül feloldania, ezzel pedig felmagasztalódik.

A párbeszéd kevés, a tettek beszélnek, bár nem kell nagy akciózásra számítani - ahogy említettem, a hétköznapi valójában láthatunk egy munkát látványos körítés nélkül. Ennek megfelelően Alain Delon visszafogottan játszik, Melville állítólag kifejezetten rá írta a filmet. A képi világ ugyanilyen, ahogy két másik filmjében is: fakó színvilág, kopottas környezet, semmi látványos. Egy ponton mégis van egy nagyon feltűnően megoldás: a film legelején a kamera pulzálni kezd, szinte megbontja a síkot, és fogalmam sincs, hogy miért. Mintha valaminek a kezdetét akarná jelezni.

Élmény:

Ha esetleg ismerős a hivatása erkölcsei szerint élő bérgyilkos története, az nem véletlen: Melville műfajt teremtett filmjével, aminek később olyan utánzói akadtak, mint a Leon a profi. Gyakorlatilag ugyanolyannak láttam mint a többi filmjét, csak más tevékenységgel a középpontjában. Nem volt unalmas, de nem is ragadott magával igazán.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Alain Delon (Rocco és fivérei, A napfogyatkozás, A párduc, A vörös kör), Francois Perier (A vörös kör), Nathalie Delon (Árnyékhadsereg)
- Alain Delon és Nathalie Delon ekkor házasok voltak
- Eredetileg Jef mosolyával ért volna véget film, de amikor kiderült, hogy Alain Delont ezt már eljátszotta máshol, Melville dühösen lemondott róla.

Következik: Cabiria éjszakái

Tartalom:

Melanie fiatal, gazdag nő, mai szóval celeb, épp egy kisállatkereskedésben nézelődik, amikor egy férfi eladónak nézve őt megszólítja, mert törpepagájt (angolul love bird) venne húga születésnapjára. Hamar kiderül, hogy a férfi, Mitch (Rod Taylor) ügyvéd, a bíróságon látta Melanie-t, akit kisebb csibészség miatt vettek elő, ezt akarta Mitch megbosszulni. Hogy megbosszulja a tréfát, Melanie megszerzi a férfi címét, szerez törpepapagájokat és a házába viszi, ami egy elszigetelt öböl mentén fekszik. Persze Mitch rajtakapja és jót mosolyognak, amikor egy sirály nekirepül Melanie fejének. De ez nem gátolja meg őket abban, hogy Mitch meghívja őt vacsorára. A házban hárman élnek, Mitch, a húga és az anyjuk; apjukat néhány éve vesztették el, és ezért az anya a kelleténél jobban ragaszodik fiához, Melanie-val pedig tartózkodóan bánik. Ennek ellenére némi kérlelés után a kislánynak, Cathynek (Veronica Cartwright) engedve Melanie másnap visszamegy hozzájuk Cathy szülinapi zsúrjára, ám a játékot váratlanul egy sirály raj támadása zavarja meg...

Sokan értetlenkednek, hogy nincs megmagyarázva a madarak viselkedése, pedig szerintem teljesen egyértelmű, hogy jelképesek (és különben is, a II. Cápa-tétel kimondja, hogy az állat és az űrlény mindig jelkép :). Pontosabban egyáltalán nem fontos, hogy miért támadnak. Szerintem itt mindenki a múltja fogságában (madárkalitkájában) él, a madarak csupán a változást hozzák el vagyis kényszerítik ki.

Megvalósítás:

Sorolom az érveim: A kisváros kissé a múltat idézően régimódi, elzárt a külvilágtól, Mitchék háza se egy modern berendezésű otthon. Majdnem mindenki öreg. A kívülállók mind a nagyvárosból jöttek, Mitch, az exe és Melanie is. Az anya nem bírja elengedni néhai férje emlékét. Melanie autója, viselkedése, öltözete is élesen elüt a helyiekéitől... stb. A kalitka szimbolikusan megjelenik az elzárt falu képében és a szintén elszigetelt ház formájában. Ezzel szemben a nagyváros modern, tágas, a történet hangvétele ekkor még könnyed, nem olyan, mint a kisváros közösségének egyénre telepedő nyomása... stb. Ahogy említettem, a főbb szereplők majdnem mindegyike szabadulna múltjától: az anya férje emlékétől, Melanie a nemtörődöm előéletétől és saját anyjától... stb. Bár ez jellemzően így van más hasonló filmeknél is, itt különösen könnyedén, vígjátékba hajazóan indult a történet, hogy fokozatosan horrorba csússzon át (egy-egy rész erejéig a is megállná a helyét, mint a szemkivájt férfi vagy a kéményből előtörő verebek).

Hitchcock jól ismeri a trükköket, amivel feszültséget lehet kelteni: hosszas felvezetés, sok csend, a várakozás elnyújtása. A leghatásosabb persze a madarak gyülekezése, főleg az iskolai jelenetben, ahol Melanie egy mászókának háttal ülve várakozik, a kamera pedig időnként odafordul, ahogy egy-két-néhány varjú egyesével odaszáll. Ám amikor Melanie fordul hátra, már vannak talán százan is. Zene nincs, bár épp az előbb leírt jelenetnél hallatszott a távolból egy gyerekdal, ami kontrasztban állt a vészjósló varjakkal. Elsősorban a madarak vijjogása jelentette a hozzáadott hangot. Na és akkor a lényeg, maguk a madarak: mai szemmel ordít róluk hogy bábuk vagy vetítettek, és ront a helyzeten, hogy a kelleténél jóval hosszasabban mutatják, így nagyobb eséllyel szúrhatóak ki a trükkök. Ötven évvel ezelőtt ez még Oscart ér...

Élmény:

Talán ez Hitchcock legismertebb filmje, én legalábbis ezt ismertem legelőször hallomásból, de csak most jutottam el odáig, hogy meg is nézzem. Az elvárható feszültség megvolt, de a sztori maga nem volt túl izgalmas, az elavult trükkök pedig teljesen illúziórombolóak voltak.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Rod Taylor (101 kiskutya), Veronica Cartwright (Nyolcadik utas: a halál), Charles McGraw (Spartacus, Bolond bolond világ), Joe Mantell (Kínai negyed), Malcolm Atterbury (Észak-északnyugat), Richard Deacon (A testrablók támadása), Elizabeth Wilson (Forgószél, Diploma előtt), Doodles Weaver (Bolond blond világ)
- Még életben vannak: Tippi Hedren (87), Veronica Cartwright (67)
- Tippi Hedren igazi színészdinasztiát hozott létre, lánya ugyanis Melanie Griffith, unokája pedig Dakota Johnson.
- Doodles Weaver rossz egészségi állapota miatt 71 évesen öngyilkosságot követett el.
- A törpepapagájok hűséges, monogám életmódjukról ismertek, mindig egymás közelében maradnak.
- Bár az alapmű korábbi, a film apropóját az adta, hogy 1961-ben szennyezett vizek hatására egy csapat vészmadár megzavarodott és ezrével csapódtak neki egy kisváros épületeinek.
- Az elmaradhatatlan cameo Hitchcockkal és saját kutyáival:

Következik: A szamuráj