Tartalom:

A híres inuit vadász, Nanuk és családja mindennapjaiba láthatunk bepillanást: kereskedik a fehérekkel, késeket kér irhákért cserébe. A nap nagy része vadászattal telik, hiszen nagyon kevés az élelem. Halásznak, pihenő rozmárokra támadnak, illetve lesben állnak érkezésükre várva. Gyakran meggyűlik a bajuk a marakodó kutyákkal, na és persze a hideggel, ami elől gyorsan, hóból felhúzható iglukba húzódnak.

A dokumentumfilm egy inuit néprajzi bemutató tulajdonképpen egy eltűnőben lévő kultúráról. Több kritika szerint ezen túlmutatva spirituális és emberségről tesz tanúbizonyságot, de részemről nem tapasztaltam ilyesmit. És akkor beszéljünk egy mindenhol kötelezően megemltett dologról: a dokumentumfilm kamu. Illetve nem az. Szóval az a helyzet, hogy a szereplők csak eljátszák az életformát, valójában ekkor már nem így éltek, de még birtokában voltak a tudásnak. A Nanukot játszó férfi valójában nem Nanuk, nem is az ő családját látjuk, ekkor már rendesebb házban élt és puskával vadászott, na és persze bőven ismerte már a gramofont, de mindettől függetlenül még a kamera kedvéért képes volt hagyományosabb eszközökkel vadászni és mindent megmutatni. Szóval annyira dokumentumfilm csak, mint az Apolló 13, de úgy, mintha az űrben forgatták volna egy valóban hibás űrhajóval.

Megvalósítás:

A felépítése epizodikus, azonban az egyik nagy újítása volt, hogy nem a korábban megszokott szétszórt, útibeszámolószerű módon mutatta be egy népcsoport életét, hanem egyetlen családra, sőt elsősorban egyetlen személyre, Nanukra koncentrálva. Ezzel azonban szinte minden más szempont kívül marad, végig a túlélésért való küzdelmet követhetjük nyomon, csupán vadászatot, karbantartást, és igluépítést nézve, és nem jut idő egyéb tevékenysége bemutatására. De ne felejtsük, hogy a film 1922-es, gyakorlatilag az első igazi dokumentumfilmnek tekinthető mű.

A mostoha körülmények miatt (ld. még: Atanarjuat) vagy inkább azok ellenére is láthatunk pár érdekesebb megoldást, engem különösen az első képkockát, a hajóval együtt ringatózó kamera képei nyűgöztek le, illetve van néhány jobb beállítás. Ez különösen annak tekintetében értékelendő, hogy Flahertynek, a rendezőnek semmi köze nem volt a filmezéshez és ez az első filmje. A film első felében rengeteg volt szöveg, ekkor még úgy éreztem magam mintha egy megelevenedett képeskönyvet olvasnék, de idővel javult az arány, bár ez meg azzal járt, hogy hosszasan mutattak egy-egy tevékenységet, ami nekem néha unalmas volt. Mint említettem, a jelenetek félig-meddig megrendezettek voltak, Flaherty igyekezett hitelességre törekedni, elérni, hogy az inuitok felvegyék a régi ruháikat és régi módszereikkel vadásszanak. Ebben odáig merészkedett, hogy az első fókavadászatnál a lőfegyveres segítségért kiabáló vadászokat figyelmen kívül hagyva forgatott tovább, hadd szenvedjenek szigonyaikkal. A "színészek" válogatón kerültek kiválasztásra, Nanuk felesége valójában Flaherty élettársa volt. A zenéről nincs információm, nyilván utólag, sokkal később készült hozzá az a változat, amit én hallottam, de tökéletesen kifejező, illik a képekhez.

Élmény:

A maga korában óriási siker volt és gyakorlatilag megalkotta a doukmentumfilm műfaját, ezért filmtörténeti jelentősége hatalmas, engem azonban nem varázsolt el különösebben sem a tartalma, sem a kinézete - persze ahogy említettem, mindkettő nagy teljesítmény a körülményeket figyelembe véve.

Érdekességek:

- Flaherty bár sosem tagadta a rendezést, azért itt-ott igyekezett fenntartani a látszatot. Pl. azt állította, hogy a Nanukot alakító inuit éhenhalt a zord körülmények között egy vadászat után, valójában azonban otthonában, betegségben hunyt el.
- A nanuk szó medvét jelent, egyben ő a medveisten is, akinek ha áldoztak, akkor a medvék szívesebben estek zsákmányul az istenfélő embereknek.
- Flaherty írta és részben rendezte a Tabu c. filmet is, de nézeteltéréseik miatt végül félbeszakadt a munka és Murnau elképzelései valósultak meg többnyire.
- Flaherty az 1910-es években forgatott inuitok között először egy bányászexpedíció mellékfeladataként, és az anyag nagy sikerű volt, ám cigarettájával sikerült felgyújtania az egészet, részben ezért, illetve egy személyesebb hangvételű dokumentumfilm felvétele miatt tért vissza végül az inuitokhoz 1920-ban, hogy leforgassa ezt a filmet.

Következik: V mint vérbosszú

Tartalom:

Néhány barát érkezik Alexander (Erland Josephson) vidéki házába meglátogatni őt, amikor kitör a harmadik világháború és szinte biztos hogy atomháborúval, az emberiség teljes kihalásával végződik. Alexander kétségbeesésében Istenhez fordul segítségért, hogy mentse meg az emberiséget. Egyik barátja, a helyi postás, Otto (Allan Edwall) tanácsára, aki különös eseteket gyűjt, felkeresi a templom mögött élő Mariát. Maria a cselédjük, Otto szerint pedig boszorkány, akivel ha Alexander lefekszik, talán megmenekülhet a világ mágikus hatalmának köszönhetően...

A cselekmény leírásából sok olyan apró részletet kihagytam, ami segíteni értelmezni a történetet; ezt majd lentebb megteszem. Valami olyasmit véltem kihallani a történetből, hogy a spiritualitását, a transzcendenst, a metafizikusat elvesztő emberiség önmaga pusztulását okozza, ha nem találja meg ezt a világot (újra?), ha nem képes önmagán túllépni.

Megvalósítás:

Viszonylag letisztultan és következetesen épül fel a történet kezdve Alexander elmélkedéseiről a rituálékról és a civilizáció árnyoldaláról, hogy aztán bekövetkezzen a szellemi maszturbációk csúcspontja, a világvége eljövetele. Ekkor Alexander eljut a hitig, hiszen másban már nem bízhat. Fűt-fát megígér, és végül fel is áldozza mindenét részben ígéretének megfelelően, részben talán mert ráébred feleslegességére az anyagi javaknak. Alexander színész volt korábban, amit abbahagyott, mert úgy érezte hogy az egója összerogy a szerepek alatt. Végig monologizál, mindezt nyíltan teszi, nem elvont gondolatokban beszél. A történet épp születésnapjára esik. Kisfia, akit csak Kis Embernek hívnak,ideiglenesen megnémult, persze épp a történet végére jön vissza a hangja és épp a Biblia első sorát idézi: kezdetben vala az ige. Alexander ellenpontja Otto, a misztikumokat jobban megélő postás, aki mintegy angyalként üzeneteket hoz. A többiek nem fontosak, természetesebben viselkednek, halálra rémülnek és lehullik róluk civilizáltságuk. Tobzódik a film a jelképekben festményektől ezernyi mozzanatig, amiket biztos ki lehetne elemezni, de hely hiányában ettől most eltekintek. Egy dolgot említenék meg, mégpedig hogy Tarkovszkij, a rendező valamennyi általam ismert filmjét visszaidézik az Andrej Rubljovtól a Sztalkerig. Érdekes Maria szerepe, aki valószínűleg egyfajta ősi spiritualitást akarna jelképezni, de talán utalhat a bibliai Máriára is - mindenesetre a hozzá való megtérés jelenti a megoldást.

Természetesen a stílus tarkovszkiji, hosszú, lassú felvételekkel, a kamera gyengéden oldalazó siklásával, amelyek egyes filmjeiben meditatív hangulatot kölcsönöznek a történetnek, de itt nem éreztem ezt. A színek fakóak voltak, amit az eddigi filmekben a pénzhiánynak tudtam be, de itt már olvastam, hogy utólag tompították a színeket, ami nem tudom miért jó, szerintem nem segít semmiben (a Tükörben ugye volt értelme, ahogy színesből átmegy lassan fekete-fehérbe). A csend uralkodik, néha van klasszikus zene és persze a legfontosabb hanghatás a vadászgépek túlontúl hangos zaja.

Élmény:

Letisztultabbnak éreztem a többi Tarkovszkij-filmnél, egyértelműbbnek az üzenetét, és bár képei mindezt tökéletes alátámasztották, nem éreztem benne azt a pluszt, amitől magával ragadóbbak korábbi filmjei. Kicsit olyan, mint Az ige, csak kevésbé hatásos.

Érdekességek:

- színészek, akiket láttunk korábban: Erland Josephson (Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból, Fanny és Alexander, Odüsszeusz tekintete), Allan Edwall (Fanny és Alexander)
- Sikerült kétszer is elrontani a házfelgyújtós jelenetet, de harmadik alkalomra már nem volt pénz és idő egy újabb házat felépíteni, így a második felvétel maradt a végleges, amely csak azért nem lett hosszabb, mert kifutott a kamera a filmszalagból.
- A filmet nagyon kis részben Bergmannak tulajdonítják, mivel számos ponton az ő "emberei" dolgoztak az amúgy svéd filmen: az operatőr, a színészek, de még Bergman fia is részt vett benne, Tarkovszkij maga pedig egyik mesterének tartotta a svéd rendezőt.
- Tarkovszkij, mint ahogy arról már volt szó, ugye vélhetően a Sztalker forgatása során a közeli vegyi üzemtől betegedett meg. Az Áldozathozatal utómunkálatai során szerzett tudomást végzetes betegségéről és emiatt a filmet sokan végrendelkezésének tartják. Még a a megjelenés évében elhunyt.

Következik: Nanuk, az eszkimó

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

A filmek történeteiben az egyik leghatásosabb, katartikus élményt okozó elem a csavar, ami sokféle lehet. Lehet egyszerű bonyodalom, hogy drámai legyen a történet; vígjátékokban kellenek a helyzetkomikumhoz; de igazán a thrillerekben hatásos, ahol már-már kifejezetten ennek rendelik alá az egész filmet. És nehéz megmondani, hogy mikor működnek jól, nehéz eltalálni a megfelelő módszert. Van hogy túlságosan előrejelzik, és így nem okoz akkora meglepetést, mint pl. a Valakit megöltekben. Negatív ellenpélda az Óz, a nagy varázsló, ahol teljesen előkészítetlenül győzik le a gonosz boszorkányt, amitől gagyivá válik. A fordulatokra épülő filmek egyik nagy hátulütője, hogy ha már ismered, akkor másodjára messze nem fog akkora élményt nyújtani, mint elsőre. Így sajnos azonnal kiesik a fordulatos filmek királya, a Hatodik érzék vagy egyéb ismertebb társai, mint a Közönséges bűnözők vagy a Hetedik. Most azok a filmek következnek, amiknek nem ismertem a csattanóját és nagy meglepetést okoztak. (Igyekszek spoilermentesen írni.)

Dr. Caligari (Wiene, 1920)

Azt gondoljátok egy őskövület nem képes erre? Nos, a nyomasztó hangulatú film végén egy tökéletesen előkészített csavar várja a nézőt; esély sincs kitalálni előre, de nem is légből kapott. A történetben egy sorozatgyilkos szörny és az őt hipnotizáló Dr. Caligari elrabolja főhősünk szívszerelmét, ám amikor főszereplőnk a rendőrséggel karöltve megmenti szerelmét, nem egészen az következik, amire ő és mi számítunk...

Terelőút (Ulmer, 1946)

A rémálomszerű film nagy, meglepetésszerű fordulata nem a végén jön el, hanem kb. a történet harmadánál. A történet szerint egy lúzer zongorista véletlenül megöli útitársát, és jogosan félve attól hogy senki sem hinne neki, felveszi a halott identitását és a lehető legrövidebb úton elmenekülne, ám ekkor onnan jön egy olyan pofon, ahonnan és amilyenre egyáltalán nem számított... Én majd' összefostam magam :D

Szédülés (Hitchcock, 1958)

Hitchcock filmjei feszültséggel és fordulatokkal teliek, de igazán nagy meglepetést csak ez az egy okozott. Pedig a csavar ellövésével itt is csak a történet feléig várnak, hogy onnantól kezdve inkább a lélektani oldalra koncentrálhassanak. Itt már nem egy váratlan eseményről van szó, hanem fondorlatosan kidolgozott átverésről, aminek mi nézők is bedőlünk. A történetbeli nyomozónk egy rosszul sikerült akció miatt akrofóbiás (magasságtól való félelem) lesz. Később egy barátja feleségét kéne figyelnie, akit megszállt egy szellem, aki öngyilkosságot követett el. Amikor a nő felrohan egy toronyba, a nyomozó képtelen utána menni...

A muzsika hangja (Robert Wise, 1965)

Ez a film talán nem illik e listához igazán, mert nem igazán fordulatról van szó, csak meglepetésről, de nagyon sokkolt, amikor megtörtént az a valami. A második világháború előestéjén játszódó sztoriban lazább nevelőnő érkezik egy szigorú szellemben nevelt hétgyerekes családhoz, ahol a legidősebb lány szerelmes a náciszimpatizáns postásfiúba, míg az katona apa nagyon nincs oda a németekért...

A nagy balhé (Hill, 1973)

Az átverős filmek azon csoportjába tartozik, amikor idealizált bűnözők összefognak egy nagy hal ellen és jól átverik. Napjainkban ilyen ugye a Szemfényvesztők-sorozat vagy korábban az Ocean's-filmek. Ezek akkor jók igazán, ha nem csak az ellenfelet, de a nézőt is megvezetik azzal, ha a film végéig sötétségben tartják a pontos tervet illetően. Ezúttal egy piti csaló esküszik bosszút a társát meggyilkoló gengszter ellen, amihez egy szakmabéli nagy öreg segítségét kéri, akit viszont az FBI üldöz....

Ponyvaregény (Tarantino, 1994)

Itt nem igazán fordulatok vannak, hanem váratlan, meghökkentő események, amelyek abszurd következményekkel járnak. Ezek ugyan légből kapottak, de mivel ilyenekre épül a film, ezért nem gáz. Az engem leginkább váratlanul érő történetszálban két bérgyilkos a főnöküket meglovasítani próbáló fiatalokat lemészárolják egyiküket kivéve, akit kocsikázni visznek, amikor...

Harcosok klubja (Fincher, 1999)

A Hatodik érzékre hajazó befejezésben főhősünk a rájön, hogy önbecsapásban élt, és ezt filmes nyelven szólva ún. megbízhatatlan mesélőként teszi, hogy a nézőnek se legyen fogalma addig, amíg ő maga nem jön rá erre. A történet szerint a stressztől súlyos álmatlanságban szenved, amiből akkor sikerül kigyógyulnia, amikor megismerkedik egy másik férfival, aki kb. vele ellentétes életet él. Ez kezdetben megváltó erejű kapcsolat neki, de idővel az új barát egyre szélsőségesebb helyzetekbe keveri...

Memento (Nolan, 2000)

Itt kivételes nem a filmvégi nagy csavarra gondolok, hiszen ez a film abba a típusba tartozik, ahol ez már nem számít meglepetésnek. Főleg azért, mert kb. tízpercenként jön egy nagyobb fordulat. Ez elsősorban abból adódik, hogy a filmet visszafelé haladva mesélik el és hogy a főszereplő tízpercenként elfelejt mindent. Ezzel pedig a környezete visszaél és amikor látunk egy jelenetet, tíz perccel később, azaz korábban, láthatjuk hogy az miért játszódott le úgy, és amíg elsőre ártatlan jelenet volt, másodjára már azt látjuk, hogy egyáltalán nem az. A filmben egy férfi nyomoz feleségének gyilkosa után, de mivel nincs rövidtávú memóriája, különböző nyomokat és jegyzeteket kénytelen hagyni magának, amíg el nem jut a feltételezett tettesig...

A sötétség útja (Lynch, 2001)

Egy újabb Hatodik érzékhez hasonló film, lynchi stílusban. Egy fekete hajú nőt megpróbálnak meggyilkolni, de szerencséjére el tud menekülni, noha ez emlékezetvesztéssel jár. Újdonsült barátnőjével óvatosan megpróbálják kideríteni, ki lehet ő és mi történhetett, de a válasz rosszabb, mintha nem nyomoztak volna...

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Legutóbbi posztom után most olyan zenei listát szeretnék közölni, ahol nem a film egészének a zenéje fogott meg, hanem csak egy-egy dala.

A klasszikusok:

Ismét ezzel a kategóriával nyitok. Előfordul, hogy nem a teljes filmet kíséri végig a klasszikus zene vagy mindössze egyetlen részen volt igazán odaillő, de akkor nagyon:

- Canterbury mesék (Powell-Pressburger, 1944): Az angol vidék misztikumát megmutatni próbáló filmben sok csend és kevésbé feltűnő zene után a történet vége felé váratlanul felcsendült a canterbury katedrálisban Bach d-moll toccata és fúgája, ami kb. megkoronázta ezt a misztériumra való törekvést, ráadásul egy olyan verzió formájában, ami nekem jobban bejön a jellemzően elhangzottaknál.
- Híd a Kwai folyón (Lean, 1957): Ez nem biztos hogy megfelel a klasszikus zene szabályainak, de inkább ide sorolnám a film révén ikonikussá vált Colonel Bogey March-ot, ami szintén azoknak a daloknak a sorát gyarapítja, amiket hamarabb ismertem, mint ahogy a filmet láttam volna.
- Zeneszalon (Satyajit Ray, 1958): Ez a film sem a megszokott indiai zenékkel operál, hanem az indiai komolyzenét igyekszik belecsempészni a műértő- és élvező arisztokrata hanyatlóban lévő zeneszalonjába. Három hosszabb előadás fért bele a filmbe, ahol a zenei előadás teljesen átveszi a szerepet a filmtől, de csak az utolsó, a kathak tánc tetszett igazán a maga gyors ritmusával.
- A szakasz (Stone, 1986): Barber lassú, szép, méltóságteljes Adagio for Strings-e éles ellentétben áll a filmben bemutatott háborús borzalmakkal, tökéletes háborús zene.

A musicalek:

A musicalek általában nem tetszettek, nem illet hozzájuk saját zenéjük és ritkán volt indokolt egy-egy dal felcsendülése. Mégis akadt szinte mindegyik közt egy olyan, ami megmaradt bennem:

- Susi és Tekergő (Geronimi - Wilfred Jackson - Luske, 1955): Több Disney-filmet is megemlíthetnék, de igazából azokat a dalokat, amik bellük megmaradtak, már korábban ismertem, és nem vagyok benne biztos, hogy ha nem ismertem volna őket, akkor megragadnak. Ez az egy azonban megragadt ismeretlenül is: a Siamese Cat Song, amely vicces és sziámi stílusban előadott, fülbemászó dal.
- West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961): Táncfilmnek sokkalta jobb, de egyes dalok is tök jól sikerültek, gondolkoztam is rajta, hogy inkább az előző posztomba tartozik, de mégis inkább ide soroltam, amiért csak egy-egy ponton tetszett a zene. Leginkább talán a bál zenéjének egy másfél perces részlete tetszett, de az egész dalok közül ismertsége miatt most az America jöjjön.
- Mary Poppins (Stevenson, 1964): Supercalifragilisticexpialidocious. Ennyi. :)
- A muzsika hangja (Robert Wise, 1965): El nem tudom mondani mennyire jellegtelennek éreztem ezt a filmet és dalait, de ennek ellenére több dallam is megmaradt a fejemben. Ezek közül legkreatívabbnak a Dó-ré-mit tartottam.
- Sita Sings the Blues (Paley, 2008): Hivatalosan nem musical, de végig zenére épül a Rámájána alternatív értelmezése, amelyet Anette Hanshaw blues dalaival mostak egybe. És pont nem ezek a részek tetszenek belőle, hanem a modernebb szerzemények. Közülük a legjobb és legemlékezetesebb szerintem az indiai misztikus jellegű Sita's Fire.

Minden más:

- Rififi a férfiak közt (Dassin, 1955): Megint csalok. Itt nem a zene vagy valamely hanghatás emlékezetes, hanem épp ezek hiánya. A történetben egy válogatott tagokból álló bűnbanda ékszerüzletet rabol ki, és mindezt tökéletes csendben kell végrehajtaniuk, és mi mindezt valós időben, bő húsz percen keresztül figyelhettük lélegzetvisszafojtva. Itt megtekinthető.
- Máté evangéliuma (Pasolini, 1964): Ez még friss élmény, lehet hogy idővel elhalványul, de most úgy érzem hogy helye van ezen a listán. Luis Bacalov argentin zeneszerző Gloria c. latinos dallama egyszerre idegen a jézusi kortól és ugyanakkor illik is nagyon hozzá.
- Az előadás (Cammell - Roeg, 1970): A film jelentős részben épül a pszichedelikus zenére, ennek ellenére csak egy dal maradt meg bennem, Mick Jagger szerzeménye, a Memo From Turner, ami épp a film tetőpontján helyezkedik el.
- Útvesztőben (Lynch, 1997): A film egy ponton szándékosan átvált klisés románcba, miközben végig ott lebeg felettünk Lynch szelleme. Na ennek a hangulatnak a tökéletes megtestesítője azz ártatlan, 1950-es évekbeli This Magic Moment Lou Reed-féle darkos feldolgozása.
- Werckmeister harmóniák (Tarr, 2000): Egy komor világban a randalírozó tömeg épp a legrászorultabbakat, egy kórház ápoltjait verik, amikor megpillantanak egy törékeny öregembert és felcsendül Víg Mihály Öreg c. felemelő zenéje.
- A sötétség útja (Lynch, 2001): A viszonylag hagyományos történetvezetésű nyomozós film hirtelen átcsap a Lynchtől megszokott szürrealitásba, amit többek közt ez a dal fémjelez, és ekkor rántott magával érzelmileg is a film. Roy Orbison slágere spanyolul, zenei kíséret nélkül előadva, ez a Llorando.
- A tégla (Scorsese, 2006): A modern gengszterfilm nagyon pörgős, az ír maffiához pedig ír zene dukál, ez a Dropkick Murphys I'm Shipping Up To Boston c. nagyon fülbemászó és nagyon erőteljes dala, amitől az embernek azonnal táncolni vagy legalábbis felpattanni támad kedve.

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Mindig igyekszek kihangsúlyozni, hogy az itt felmerülő filmeket többnyire először láttam, amikről írok, az az első benyomás és az is felületes. Minden azon múlik hogy éppen mennyire tudok odafigyelni, milyen kedvem és hangulatom van. A zenei ízlés pedig amúgy is általában nagyon szubjektív dolog. A film nem csak a történet és a képek együttese, hanem a hang is nagyon fontos szerepet tud játszani; észrevételem szerint ez legtöbb esetben csupán aláfestő zene, ami illeszkedik a film hangulatához, persze ez is tud hatásos lenni. És olyan is van, amikor a csend erősebb, mintha bármilyen zene lenne. Ezúttal azokat a filmeket veszem szemügyre, amelyekben szerintem a zene legalább olyan fontos és kifejező, mint a történet vagy a vizualitás. Egy vitatható döntésem volt, mégpedig hogy csak olyan filmet választok, aminek fel tudom idézni a dallamát. ez azért igazságtalan, mert amennyiben már ismertem, értelemszerűen emlékezni fogok rá akkor is, ha amúgy nem tetszett volna. A másik fontos kitételem, hogy nem csak egy vagy két dallamnak kellett fontos szerepet játszania, hanem lehetőleg a film egészének zenéjére is emlékeznem kellett valamennyire.

A klasszikusok:

A klasszikus zenei betétek általában elég hatásosak (és általában jogdíjmentesek). Mivel eleve önálló darabnak készült többségük, így könnyen felül is kerekednek akár a képeken vagy a történeten, így nem csoda, hogy szembetűnőek.

- A Fantáziában (1940) pl. ráadásul az egész koncepció eleve arról szól, hogy klasszikus zenei darabokat kombinálnak hozzáillő animációkkal, így aztán értelemszerűen a hét kiválasztott darab is eléggé hangsúlyosan szerepel a képek mellett.
- Kubrick is rendszeresen élt ezzel is a filmjeiben. a 2001: Űrodüsszeiában (1968) pl. olyan jól sikerül az együttműködés, hogy az ember már akaratlanul és ehhez a filmhez köti pl. az Imigyen szóla Zarathustra c. művet. De ez önmagában még kevés lenne; a filmzenéhez tartoznak még Ligeti György szerzeményei, amelyek tökéletesen illenek a világűrhöz.
- A Fantáziához hasonlóan az Amadeus (Forman, 1984) is a klasszikus zenére épít, Mozartéra. Itt attól válik igazán szembetűnővé a zene, hogy magyarázzák, kommentálják.
- A Szép munka (Denis, 1999) a Billy Budd filmes, modernkori feldolgozása, így nem csoda, hogy végigkíséri Britten operaváltozatának egy-egy részlete. A zene önmagában is hatásos, de persze igazi a már-már balettozó katonák látványával együtt.

Hallgasd meg a Fantasia filmzenéjét

Hallgasd meg a 2001: Űrodüsszeia filmzenéjét

Hallgasd meg az Amadeus filmzenéjét

Hallgasd meg a Szép munka filmzenéjét

A musicalek:

A musicalek annak ellenére nem szoktak bejönni, hogy épp a zene a lényegük. Nagyon zavar, hogy indokolatlanul fakadnak dalra, és gyakran a dalok sem elég kifejezőek vagy karakteresek, hogy emlékezzek rájuk. A kivételek:

- Ének az esőben (Donen - Gene Kelly, 1952): Az ügyesen kidolgozott történet lényege az átmenet a némafilm és a hangosfilm között, ami - ahogy a valóságban - itt is a musicalek térnyerésében jelenik meg. Az Ének az esőben szerencséje az, hogy a film különböző pontjain is sikerült több olyan emlékezetes dalt használniuk, amelyeket még ma is vissza tudok idézni két év távlatából, illetve hogy nem csak a táncok voltak kifejezőek, de gyakran a zene is.
- Örök szomjúság (Dutt, 1957): Nem igazán musical, de az indiai filmek hírhedten zsúfoltak táncos-zenés betétekkel, ebből a tánc most elmarad, vannak viszont bőven dalok, amelyek a főszereplő költő mélabús lelkivilágát hivatottak elsősorban bemutatni. Talán a történet nélkül nem működnének, de szinte azonnal elvarázsoltak és azóta rongyosra hallgattam őket.
- The Rocky Horror Pictue Show (Sharman, 1975): Az elborult történetben két szende szűz betéved egy élvhajhász földönkívüli bulijának kellős közepébe, ahol megtanulják ők is élvezni az életet. A film és a zene bája is amatőr hangulatában rejlik; kezdetben magával ragadott, de idővel unalmassá váltak. Ennek ellenére is van benne mindig egy-egy fülbemászóbb dallam, szintén rongyosra hallgattam már őket. Legjobb valószínűleg egy angolszász országban megnézni, ahol elvárt, hogy a nézők is együtt bulizzanak a színészekkel előadás közben.
- Távoli hangok, csendélet (Davies, 1988): Nem igazán musical, és csalok, mert nem is emlékszek a zenéjére. De teljes egészében különféle egyházi énekekre, népdalokra és popzenére épül, ezek adják meg a szinte transzcendentális hangulatát.

Hallgasd meg az Ének az esőben filmzenéjét

Hallgasd meg az Örök szomjúság filmzenéjét (nem teljes)

Hallgasd meg a The Rocky Horror Picture Show filmzenéjét

Hallgasd meg a Távoli hangok, csendélet filmzenéjét (nem teljes)

A hangulatosak:

Azaz amikor az aláfestő zene kevésbé áll meg önállóan a lábán, de elképesztően alányúl a filmnek hogy megteremtse atmoszféráját.

- Pszichó (Hitchcock, 1960): Nem tudom ki találta fel az ijesztgetős filmzenét, de hogy itt a leghatásosabb, az biztos. Hirtelen, éles és magas hangok, váratlan megszólalások, alapjáraton is hidegrázós motívumok váltogatják egymást. Mindez Hitchcock feszültségkeltő tehetségével párosulva felejthetetlenül félelmetes élményt nyújtott.
- Hullámhossz (Snow, 1967): Oké, picit megint csalok, mert valójában itt nincs zene, csak a címből adódóan egyre erősebben és magasabban szóló hang. És persze épp ettől emlékezetes, hiszen rohadt idegesítő, és már alig várod hogy vége legyen, és amikor azt hiszed hogy már nem lehet magasabb hangot kiadni, akkor kiderül, hogy de... Nem linkelem be, felesleges. Hacsak nem akartok sípolást hallgatni fél órán keresztül...
- Az idő múlása (Wenders, 1976): Hangulatos zene vezetéshez, ahogy a néptelen utakon szeled át a tájakat autóddal örökkön utazva, sosem megérkezve - Németországban. A gúnyosan káposztarocknak hívott német zene eddig ismeretlen volt előttem, de ez hangulatosabb volt, mint amit bármelyik eddigi road movie-ban hallottam.
- Radírfej (Lynch, 1977): Lynch szorongó képi világához tökéletesen passzoló dark ambientes zúgás, csikorgások teszik ki a  filmzene nagy részét, ami miatt kész felüdülést jelent, amikor a holdarcú nő kellemes dala elhangzik.
- Kill Bill (Tarantino, 2004): Nem biztos hogy ennek a filmnek a zenei elemei bejöttek volna. Csakhogy megjelenésekor kb. mindenhol ezeket lehetett hallani, és akkor én még nem tudtam mit hallottam. Bő 10 évvel később látva először filmet és meghallva e dalokat, természetesen azonnal belém égtek.

Hallgasd meg a Pszichó filmzenéjét

Hallgasd meg Az idő múlása filmzenéjét

Hallgasd meg a Radírfej filmzenéjét

Hallgasd meg a Kill Bill filmzenéjét

A popdalok:

Az 1960-as évek végétől, de inkább az 1970-es években vált bevett gyakorlattá, hogy popzenéből válogatott dalokkal helyettesítik a filmzeneszerzőket, talán ez is az ellenkultúra része volt. Hasonlóan a musicalekhez itt is csak akkor van értelme a dolognak, ha több jó, hangulatteremtő dal segíti a filmet.

- Apokalipszis most (Coppola, 1979): Ezt a filmet betehettem volna akár a klasszikusok közé is, de úgy érzem, hogy a Doors zenéje nemcsak időszerűbb, hanem jobban illő is volt ahhoz a pszichedelikus triphez, amit a film nyújtott.
- Berlin, Alexanderplatz (Fassbinder, 1980): A 13 részes sorozat az utolsó részig önmagához képest konvencionális mederben haladt, ekkor azonban, a főszereplő őrültségére való tekintettel "elengedte" magát a rendező és el mert rugaszkodni az eredeti regénytől. Így váratlanul hatvanas évekbeli hippi dalok csendültek fel egy 1920-as években játszódó filmben, ami teljesen készületlenül ért és leterített, egyúttal a filmet is önmaga felé emelve egyetemesebbé tette.

Hallgasd meg az Apokalipszis most filmzenéjét

Hallgasd meg a Berlin, Alexanderplatz filmzenéjét

 Bennetek mi él a legjobban?