Tartalom:

Az erdő népe összegyűlik az erdő leendő hercegének megszületése alkalmából. Bambi, a fehérfarkú szarvas lassan és félénken, de megismerkedik az erdővel és lakóival anyja mellett, többek közt Toppanccsal a nyúllal, Virággal a borzzal (Sterling Holloway) és Patácskával, a szarvaslánnyal (Cammie King és Ann Gillis), valamint a legnagyobb veszéllyel, az Emberrel, aki elől mindenki menekül. Amikor Bambi és anyja télen elővigyázatlanul egy tisztásra érnek élelemért, az Ember megjelenik és lelövi Bambi anyját. Telnek a hónapok, évek(?), Bambi felnő, de Patácska is, és rögtön egymásba szeretnek. Az Ember azonban újra feltűnik...

A történetben kevés a cselekmény, tulajdonképpen, az élet és a természet körforgását mutatja be, amire legnagyobb veszélyt a pusztító ember jelenti. Bambi megszületik, felnő, bölcs és erős lesz, majd ő is apává válik. Mindezt kissé romantikusan teszi, mintha a körforgás nem lenne megállítható, és mintha a gonosz egyedüli forrása az ember lenne.

Megvalósítás:

Ahogy említettem, viszonylag kevés az esemény, ami pedig van, az is csak szinte egy-egy pillanatig tart; az idő legnagyobb részét a természet bemutatása teszi ki és olyan jelenetek, amik nem tartoznak hozzá igazán az események láncolatához. nagyjából a négy évszaknak megfelelően van felosztva a történet: Bambi tavasszal megszületik, nyárra belakja az erdőt, télen elérkezik a fordulat, amikor a természettel együtt az anyja is eltűnik, majd újra a tavaszhoz érünk, amikor Bambi már nagy és családapa. A legszebb és legmeghatóbb mégis egy rövidke jelenet, az ősz ábrázolása, ahol egy faágon már csak két levél csüng a széltől össze-összeérve, majd ahogy az egyik lehull, a másik is követi és a földön újra egymásra terülnek, mint egy idős házaspár. A mellékkaraktereknek gyakorlati jelentőségük nincsen, egyedül Bambi szülei részesei aktívan az életének, az anyja mint testi gondozó, az apja mint szellemi vezető.

Ebben az esetben a film külseje sokkal kifejezőbb, mint a belsője, a cselekmény nagyon kevés, és ebben nagyon emlékeztetett a Fantázia egyes részeire. A játékidő első fele azzal megy el, ahogy kalandozunk Bambival vagy nélküle a növények és az állatok között, akik sajnos mint már-már émelyítően kedvesek egymáshoz és cukik, és ehhez mérten rajzolták meg a fejüket is. A Fantáziához hasonlóan itt is több alrendező dolgozott az egyes részeken, és ez sokszor látszik is. Többször elhagyják az élethű részletességet és inkább expresszionista módra, elnagyoltan fejezik ki az alakokat, főleg az akciódúsabb részeknél. Ha az állatok feje nem is, a mozgásuk életszerűnek tűnik. A párbeszéd kevés, ebben megint csak a Fantáziára hajaz. A dalok közül egy tetszett igazán, a tavaszi esőt jelző darab, amely az esőcseppek igyekszik imitálni.

Élmény:

Érdekes módon valahogy mindenkinek Bambi anyjának halála marad meg, de szerintem nem volt egyáltalán sokkoló (persze nem is vagyok kisgyerek). Azért nem, mert Bambiék mellékesnek tűntek ebben a természeti világban, majdhogynem annyira, mint a Mennyei napokban. Ha nem cukiskodják el az elejét, ha nem teszik túlságosan gyermekmesévé a történetet és a természet bemutatását, az amúgy erős látványvilággal bíró mese szerintem verte volna nálam még a Hófehérke és a hét törpét is.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Sterling Holloway (Bolond bolond világ, A dzsungel könyve), Cammie King (Elfújta a szél), Ann Gillis (2001: Űrodüsszeia), Otis Harlan (Hófehérke és a hét törpe)
- Még életben vannak: Donnie Dunagan (82), Ann Gillis (89)
- Pikáns, de John Sutherland (felnőtt Bambi) és Paula Winslowe (Bambi anyja) házasok voltak...
- Noha a film 1942-es, a felvételek jóval korábban elkezdődtek, így fordulhatott elő, hogy Otis Harlan is hangot adhatott a vakondnak, noha ő már 1940-ben meghalt.
- Felix Salten, az alapmű írója osztrák ugyan, de Pesten született.
- 1985-ben készült egy szovjet élőszereplős változat is, 2006-ban pedig a Disney kiadott egy második részt, amely Bambi kamaszkorával foglalkozik anyja halála után.
- A fehérfarkú szarvas jellemzően Észak-Amerikában fordul elő, kb. 10 évig él.

Következik: Dr. Mabuse végrendelete

Tartalom:

Lazarescu Dante Remus nyugdíjas mérnök, özvegy, lánya Kanadában él, egyetlen testvérével sem túl jó a viszonya, és nem veti meg az alkoholt sem (amire magyar felesége, Erzsi szoktatta rá). Reggel óta nagyon rosszul érzi magát, amit 14 évvel korábbi gyomorfekélyének tulajdonít, de este végül segítséget kér szomszédjától. Erős alkoholszaga miatt kezdetben nem veszik komolyan, amíg véreset nem hány, ekkor már jobban látják kihívni a mentőket. Mioara, a mentőápoló is csak az alkoholnak tulajdonítja a problémát, a szomszédok rábeszélőkészsége és az alaposabb vizsgálat győzi csak meg, hogy komolyabb baj lehet. A kórházba érve az ügyeletes kioktatja Lazarescut és Mioarát is, hogy ne rabolják az idejét egyszerű alkoholistákkal, amikor hatalmas tömegbaleset történt a városban és minden kórház tele van munkával, de az egyre rosszabb állapotban lévő Lazarescu látványa végül meggyőzi, és tesztek elvégzésére átviteti egy nagyobb kapacitásokkal bíró kórházba. A második kórházban is nagyüzemben folyik a munka, de sikerül elvégezni a teszteket, és azonnali műtétet javasolnak egy agyérrög miatt, ami viszont náluk nem fog menni a tömegbaleset miatt. Irány a harmadik kórház...

Felületesen nézve a történet a romániai (de írhatnánk magyart is), abszurd egészségügyi rendszerre hívja fel a figyelmet, amelyben a beteg csak egy munkadarab. Kicsit átgondolva azonban látható, hogy ez csak a keret, Lazarescu szociálisan már régóta halott, a kórházi hercehurca amúgy is felesleges gyógyíthatatlan betegsége miatt, és valójában nem is az ő lassú testi-szellemi leépülését követhetjük nyomon, hanem Mioara küzdelmét, ahogy munkáját végezve szinte egyedül tartja életben a teljes betegellátást.

Megvalósítás:

Spoiler: Nem látjuk meghalni Lazarescut, de látjuk, ahogy a még viszonylag életben lévő férfi hogyan romlik testileg és szellemileg, míg a történet végére már szinte nem is él. Hogy társadalmilag halott, azt az első részből tudjuk meg, amelyből kiderül, hogy lánya külföldön él és ritkán beszélhetnek, miközben testvérével is csak telefonon tud néha beszélni. Felesége már régóta halott, macskákkal és növényekkel él, valószínűleg rossz természetű és a szomszédai közül is csak eggyel jár össze, de vele is csak inni. Hasonló korú szomszédai tehát kelletlenül, de segítenek neki, a fiatalabbak viszont ügyet sem vetnek rá. A mentős szintén középkorú, ő noszogatja a jellemzően fiatal orvosokat, akiknek jobb dolguk van és két beteg között szívesebben foglalkoznak személyes ügyeikkel. Nem a generáció kritikájának gondolom ezt (legalábbis nem szeretném ezt gondolni), hanem inkább arról lehet szó, hogy nekik még van életük, míg az ötvenesek-hatvanasok már csak lassan elmúlnak. Ez a motívum többször visszaköszön: a lépcsőn gyengélkedő Lazarescu mellett elsietnek, a fiatal dokik flörtölnek, kávéznak... stb. Mioara munkájának jelentősége nem is abban áll, hogy felállít egy gyors diagnózist és kórházba viszi a betegét, hanem hogy az orvosok folyamatosan kioktató hangneme ellenére sem hagyja, hogy lerázzák Lazarescut. Persze látjuk, hogy nem az orvosokkal van alapvetően a baj, hanem a rendszerrel: nincs idejük a baleset miatt egy első ránézésre alkoholista öreggel foglalkozni, a mentős csak feltartja őket, hogy az igazán fontos esetekkel foglalkozzanak, és csupán annyit tehetnek, hogy továbbküldik a beteget egy remélhetően ráérő kórházba. Lazarescu neve beszédes: Lázár + Dante + Remus.

Lazarescu lakása koszos, kopott, büdös tulajához hasonlóan, telefonja forgótárcsás. A lépcsőházban a fiatalok rohangálnak, az idősek viszont pihenni használják, miközben az automata lámpát újra és újra fel kell kapcsolni. A kórházak jellemzően modern, fehéren vakító termek fiatal orvosokkal, mobiltelefonokkal, ezekben tehát a külső világ is idomul az eseményekhez. Zene nincs, és a képi világ is dokumentarista stílusú, kézikamerával követős. Mivel csak néhány óra eseményeit látjuk, akár mehetne vágás nélkül is, hiszen valós időben játszódik.

Élmény:

Sokféleképpen le lehetett volna forgatni ezt a történetet:
- dokumentumfilmesen, bemutatva a rendszer hibáit, de itt nem ítélkezni akartak;
- én személy szerint egzisztenciálisra vettem volna, amire volt is egy tök jó példa, amikor Lazarescu elhagyja lakását, életét és ráhúzzák a mentőautó ajtaját;
- humorosra véve a helyzet abszurditását, hiszen a film magát fekete komédiaként reklámozza, de nem sok kedvem volt nevetni;
- vagy ahogy itt történt, bemutatni egy egyéni esetet és ahogy a környezete reagál rá, objektíven.
Ez arra jó, hogy az ember sokat gondolkodjon rajta, hiszen nem rágják szájába, hogy most mit is kellene ebből leszűrnie, ugyanakkor szerintem gyengíti a katarzist is: nem utáljuk meg az orvosokat, nem szeretjük meg Mioarát, nem von be minket érzelmileg.

Érdekességek:

- A Lazarescut alakító Fiscuteanu két évvel a film bemutatója után valóban elhunyt rákban.
- A történet alapja egy 1997-es eset, ahol addig küldözgették a beteget, amíg a mentős megunta és az utcán hagyta meghalni.
- Puiut, a rendezőt saját kórházi élményei ihlették, amikor néhány évig kénytelen volt gyakran megfordulni rendelőkben, így volt lehetősége megismerni a rendszert.

Következik: Bambi

(Újabb szolgálati közlemény: Technikai problémák miatt a Tiehszi csü bizonytalan ideig elnapolva.)

Tartalom:

Harryt szülei halála után egyetlen rokoni családja neveli kelletlenül, mígnem 11. szülinapján levelet nem kap a Roxfort varázslóiskolától, hogy kezdje náluk a tanévet. Merthogy Harry szülei varázslók voltak, és Harrynek is vannak képességei, hiába próbálták gonosz mostohái titkolni előle. Örömmel kap az alkalmon és egy új világ tárul fel előtte, amelyben minden mágikus, és az iskolába vezető úton máris barátságot köt az ügyetlen Ronnal és a könyvmoly Hermionéval. Ugyanakkor megismeri szomorú múltját is: szülei halálát egy gonosz varázsló okozta, aki valamiért nem tudott végezni a még csecsemő Harryvel, csupán sebet ejteni rajta. A gonosz varázsló ezután felszívódott, de csak arra vár, hogy újra elég erős legyen visszatérni. Ennek egyik kulcsa lehet a bölcsek köve, amely örök életet ad felhasználójának, és amelyet épp a varázslóiskolában őriznek. Furcsaságok kezdenek történni, a felnőttek pedig titokzatosan viselkednek...

Majdnem azt írtam, hogy szokásos felnőtté válós történet, de valójában a címszereplő Harry nem fejlődik semmit, csupán kezdi felfedezni a világot. Persze igazságtalan vagyok, hiszen egy filmsorozat első részéről beszélünk. Ha jóindulatúan nézzük, Harry lehetne egy afféle kamaszos megnyilvánulás, aki ráeszmél milyen sokszínű is a világ, de szerintem sokkal erősebb volt a gyerekek azon igényének kielégítése, hogy elhiggyék magukról, ők sokkal többek mint amik.

Megvalósítás:

Az első percek Harry Hamupipőke-életét próbálták átéreztetni velünk azzal, hogy Harry nevelői milyen szemetek, pedig ő egy szerény kisfiú. A könyvben lehet hogy így van, de számomra a filmben nem volt kellőképpen kifejtve és bemutatva. Állítólag a film nagyon hű a könyvhöz, de szerintem itt a hátrányára vált, mert pl. annak egyelőre semmi jelentősége nem volt hogy Harry ért kígyóul. A mágikus világ megismerése nem váltott ki belőle különösebb reakciókat. Én a helyében össze-vissza ugráltam volna örömömben-félelmemben, míg Harry viszonylag egykedvűen fogadta az újdonságokat, de a felnőttek se mutattak túl sok érzelmet, és ez különösen akkor volt zavaró, amikor nagyobb horderejű dolgok történtek. Néhányszor a falba akartam verni a fejem, annyira gyermeteg volt a párbeszéd, szóval ez teljesen egy gyerekfilm gyermeki logikával. Ennek megfelelően váltogatják egymást a vicces és félelmetes események, az életveszélyes és a gyerekes kalandok. Mivel ez egy afféle bevezető film, rengeteg karakter és egyéb olyan elem van felvonultatva, amiről a későbbi részek ismeretében tudom, hogy fontosak lesznek, egyelőre azonban csak néhány főbb szereplő kapott nagyobb teret. Érdekes, hogy nem a főszereplő Harry fejlődik a történet során, hanem barátai, Hermione és Ron lesznek valamivel többek, mint a történet elején. Szóval összességében úgy érzem, hogy hiába nem ismerem a könyvet, a film túl sok mindent akart megmutatni, és így sok fontos dolog kimaradhatott.

Amúgy a gyerekszínészekre nem lehet panasz, de nem is nyújtottak emlékezetes alakítást számomra, mint a Tízparancsolat Pawelje (hármójuk közül talán a Hermionét alakító lány a legjobb). Mivel a Harry Potter egy teljes mesevilággal jár, kíváncsian vártam ennek megjelenítését, és kezdetben nagyon örültem, hogy animálás helyett állatokkal és maszkokkal dolgoztak, aztán csak előkerült a számítógépes grafika is, és szerintem továbbra sem tesz jót a filmeknek egyelőre. A varázslatok és az egyéb mágikus dolgok (mozgó lppcső, megelevenedő képek... stb.) ugyanezen alapon többnyire rendben vannak, az animáció a legzavaróbb a vetített háttereknél és a nagyon extravagáns kameramozgásoknál, valamint a mágikus lényeknél.  Columbus, a rendező ugyanazt a gyerek-felnőtt (alsó-felső kameranézetes) perspektívát alkalmazta mint a Reszkessetek, betörők!-ben, a világítás helyenkét szép (varázslatok, sötét erdő), de az igazi hatást a környezet, a díszlet adja meg az amúgy is mesebeli hangulató brit tájjal, kastéllyal, épületekkel, amelyekre még ráhúztak egy finoman kidolgozott réteget (pl. a pálcabolt esetében, ahol tele van minden régi könyvekkel).

Élmény:

Míg a Reszkessetek, betörők!-ben pozitívan, a Harry Potterben negatívan csalódtam. Erősen korhatáros a film, 12 éven felüleiknek már nem ajánlanám a nagyon gyermeteg története miatt. Ez könyvben lehethogy sokkal jobban ki van dolgozva, é tudom, hogy a 8 részt egyben illene értékelni, de ez akkor is alapvetően "gyerekpornó", ész nélküli örömszerzés kicsiknek. Amúgy képileg rendben van, izgalams és ahogy kell, időnként vicces is, szóvl tökéletes film... gyerekeknek.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: John Cleese (Gyalog galopp), Warwick Davies (Csillagok háborúja), Richard Harris (Vörös sivatag, Nincs bocsánat, Gladiátor), John Hurt (A nyolcadik utas: a Halál), Alan Rickman (Drágán add az életed)
- Richard Harris egy évvel a film elkészülte után, 2002-ben 65 évesen hunyt el. Alan Rickman idény hunyt el 69 évesen.
- Az első Harry Potter könyv 1997-ben jelent meg, az utolsó pedig 2007-ben, míg a filmek 2001 és 2011 között kerültek forgalomba.
- A könyv hatalmas rajongást váltott ki, amely csak a Csillagok háborújával vagy A gyűrűk urával említhető egy lapon, a film pedig minden idők egyik legsikeresebb sorozata lett.

Következik: Lazarescu úr halála

Tartalom:

Az ötgyerekes McAllister család, plusz tucatnyi rokon a karácsonyt Párizsban töltené, de persze ahogy ez lenni szokott, indulás előtt nagy a kapkodás és a fejetlenség. Legkisebb és egyben legrosszabb fiuk, Kevin büntiből a többiektől elzárva a padláson alszik előző éjjel, és a reggeli kavarodásban megfeledkeznek róla. A család a rohanásban őt otthon felejtve száll fel a repülőre, és már csak a magasban veszik észre, hogy nincs velük Kevin. A párizsi reptéren azonnal visszafordulnának, de minden út foglalt, amerikai ismerőseik pedig mind elutaztak. A nyolcéves, addig teljesen önállótlan gyerek kezdetben örül a szabadságának, de ugyanakkor több veszéllyel is számolnia kell: a szomszédban hólapátos sorozatgyilkos (Roberts Blossom) lakik, a pincében ott a félelmetes kazán, a környéken pedig az ünnepekre kiürült házakat fosztogatják a betörők...

A karácsonyi témakörhöz illően a történet elsősorban a család fontosságára hívja fel a figyelmet, pontosabban hogy ne hagyjuk, hogy apró sérelmek miatt megromoljon a kapcsolatunk. De szerepet kap benne némileg Kevin "felnőtté válása" is, azaz megtanul önállóan gondoskodni magáról és megtanulja leküzdeni a félelmeit.

Megvalósítás:

Aki már tud olvasni, az gondolom látta legalább egyszer élete során a filmet, szóval nekem se a "mi" volt itt a kérdés, hanem a "hogyan". A történet sarokpontja, Kevin otthonfelejtése teljesen hihetőre sikerült a sok véletlen, de valószerű események következtében, és Kevin lelki világa is érthető, ha nem is átérezhető, erre ugyanis kevés az idő és a hangsúlyt amúgy is a kavarodásra helyezték. Még a nagy kapkodás ellenére is simán sikerül beleszőni az események későbbi elemeit, de hogy ne feledkezzünk meg róluk, időnként újra feltűnnek, hiszen több csak a film végére válik fontossá (a pók, a hólapátos gyilkos... stb.). Szóval Kevin jellemfejlődik, a közösségben élést elnyomásként megélő gyerek eljut a függetlenségen át odáig, hogy a családját immár nem egy elnyomó közegnek tekinti. Ami különösen tetszett, és ami miatt már kezdtem azt gondolni, hogy esetleg titanic-i magasságokba érhet a film, az a pincebeli kazán volt, amely a gyerek képzeletében egy félelmetes szörny, és ezt tökéletesen át tudtam érezni, hiszen én pontosan így voltam a fürdőszobai bojlerünkkel. A történet csúcspontja, az utolsó harmad természetesen a már érett Kevin harca a betörőkkel. A karakterek karikírozottak, a történettel együtt meglehetősen valószerűtlenek, de ez számomra egy ilyen film esetében nem zavaró. (Egy nyolcéves gyerek nem így viselkedne ilyen helyzetben; ezt már csak azért is tudom, mert ha egyedül alszok, én is felriadok minden zajra betörőtől rettegve, pedig már rég elmúltam harminc :D)

Nem csak a történetet éljük át Kevin szempontjából, hanem a kamera is gyakran felveszi az ő perspektivikus látásmódját a Toy Storyhoz hasonlóan úgy, hogy gyakran felülről mutatja őt egy felnőtt szemszögéből, de gyakrabban a felnőttet látjuk alulról a gyerek szemszögéből. Nyilván nem várható el művészi világítás vagy vágás egy ilyen vígjátéktól, de azért volt egy-egy rész, amikor ügyesen voltak használva ezek a technikák (pl. rádöbbenés az otthon felejtett gyerekre párhuzamos vágással hatásosabb, mintha előbb mutatták volna az anyát, utána a gyereket, vagy amikor Kevin siet haza az utolsó éjjelen, mögötte sorra gyulladnak ki a karácsonyi fények). Érdekesség benne a fekete-fehér gengszterfilm, aminek jelentét valójában csakis ennek a filmnek a kedvéért forgattak le egy nap alatt korabeli eszközökkel (és még feltűnt két korabeli karácsonyi filmrészlet is, egyik közülük Az élet csodaszép). A humor forrása is elsősorban vizuális, csetlések-botlásokra épül, no meg a különféle kreatív csapdákra, amit a betörők ellen vet be, de a felnőtt módjára viselkedni próbáló Kevin is vicces. A zenéje alapvetően karácsonyi dallamokból áll, de főleg a főcímnél kellőképpen karakteres és sokatmondó, amikor vészjóslóbba megy át, néha a film közben is elég erős volt, hogy észrevegyem. A színészi játékot szerintem az ilyen eltúlzott karaktereknél nem nagyon lehet értékelni, a Kevin alakító (amúgy tíz éves) fiú hozta amit kellett, ami nem lehetett könnyű úgy, hogy rá épült az egész film, de nem éreztem kiemelkedőnek.

Élmény:

Ez tipikusan az a fajta film, ami nem azért került fel a listámra, mert annyira kiemelkedő, hanem mert annyira népszerű, hogy nem lehet megkerülni. Ismertem kívülről, de jó pár éve nem láttam már, és kellemes csalódás volt, voltak benne jó megoldások, jó poénok, a kazán zseniális volt, de a történet kissé béna, a karakterek elnagyoltak.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Joe Pesci (Dühöngő bika, Volt egyszer egy Amerika, Nagymenők, Casino), Roberts Blossom (Harmadik típusú találkozások)
- A Megant alakító nővér azóta olimpikon dzsúdós lett
- Kieran Culkin (Fuller) és a Kevint alakító Macaulay Culkin nemcsak a filmben testvérek.
- A történetet jegyző Hughes egyébként kifejezetten Culkinra írta a filmet, akivel előző évben dolgozott együtt.
- A film hatalmas kasszarobbantó volt, minden idők egyik legsikeresebb vígjátéka, hónapokig az első számú film volt a mozikban jóval karácsony után is. Még a "home aloned" kifejezés is elterjedt filmes körökben, azaz amikor egy film túl nagy sikere negatívan befolyásolja a többi bevételét.
- Felnőtt szemmel, sok sérülés után már nem olyan vicces a betörők sérüléseit figyelni; egy orvos szerint ezek simán halálosak is lehetnek a valóságban.

Következik: Tiehszi csü

Újabb szolgálati közlemény: A Tiehszi csü egy tízórás dokumentumfilm; igyekszek a héten megnézni, de egy pár napig most ne számítsatok újabb posztra.

Tartalom:

Főhősünk (maga a rendező Szokurov) magához térvén egy autóbalesetből a Téli Palotában találja magát a 19. századi Custine márki társaságában, akinek szintén semmi fogalma nincs, hogyan került oda. A márkit nem zavarja annyira a helyzet, inkább igyekszik felmérni a hely festményeit, építészetét. Szinte teljesen láthatatlanul mozognak 18-21. századi emberek között. A márki végül bennmarad az egyik teremben, míg Szokurov kinéz az épület ajtaján a tengerre.

Oké, érzem én hogy ez így nem hangzik túl izgalmasnak, de valódi cselekmény híján nehéz összefoglalni a történetet. Szokurov csak követi Custine márkit, aki létező történelmi személy volt, egy francia diplomata, aki 1839-ben Oroszországban töltött pár hónapot, majd hosszasan és nagy sikerrel értekezett élményeiről és az orosz néplélekről. Ezt teszi itt is, többnyire nyugatmajmolónak tartva az oroszokat, de nem ellenséges hangnemben. A márki azonban megragad a múltban, míg Szokurov előretekint a jövő felé.

Megvalósítás:

A történetnek nincs egységes szerkezete, Szokurov rövid, belső monológja után máris a múzeumban találjuk magunkat a márkival, aki szépen szemügyre vesz a világ legnagyobb festménygyűjteményét és magabiztosan kritizálja vagy csodálja őket. Eközben azonban véletlenszerűen lépünk át egyik korból a másikba, röviden megpillanthatunk egy-egy történelmi személyiséget, de a márki akár még beszélgetésbe is elegyedhet valakivel a jelenből. A szépség megszállottja, ösztönösen elfogadja a modern művészetet is pl. amikor a huszadik század híres balettművészével, Oszipenkóval találkozik. Persze a márki a 19. század első felében élt, nem ismeri az orosz irodalom és zene virágkorát, és nem tudja mi történt a huszadik században. Erről a korszakról nem is esik igazán szó, csak közvetett utalások révén. Végig az újkori cári Oroszországban járunk, így kimarad az azt megelőző időszak is. Jellemző, hogy a helyszín épp Szentpétervár, amely szintén az európanizálás jegyében jött létre. A márki tehát végül nem megy tovább, megmarad a saját arisztokratikus korában, Szokurov viszont az 1913-as bál megjelenítése után elhagyja a termet hogy kinézve az ajtón megértse: az Oroszországot jelképező műkincsgyűjtemény hajóként halad a tengeren egy ismeretlen cél felé, előre.

Eddig még talán kevésnek tűnik a film a leírás alapján, de most fog érthetővé válni, hogy miért ilyen a cselekménye: egyetlen vágás nélkül vették fel az egészet (kb. másfél óra). Bármennyire is ügyesnek kell lenni hozzá, ez önmagában még csak parasztvakítás lenne, mint a Sráckor évtizedes forgatása, de ezzel együtt válik csak érthetővé a sztori. Szokurov eleve valamiféle túlvilági állapotban van, csak a hangját halljuk, a kamera az ő nézőpontját veszi fel, előtte halad a márki. Így járnak teremről teremre, és a kamera természetes megdőlése, ringatózása, folyamatos mozgásban maradása teszi kissé álomszerűvé az egészet. Szerintem pár vágás nem zavarta volna, de rövid jelenetekkel már nem működött volna ez a fajta történetmesélés. A nehéz körülmények ellenére a film színvilága is tudatos, hol arany, hol vörösebb, hol kékesebb, esetleg fehér, mint az orosz zászló (de messze nem olyan tolakodóan, mint mondjuk A megvetésben). Az álomszerűséget fokozza, hogy a hangot utólag vették fel részben, és jól láthatóan csúszik a száj mozgása és a szöveg. A zene korabeli klasszikusokból áll többnyire, a Téli Palota belső tere pedig közel olyan látványos, mint az Amadeus.

Élmény:

Nem mentes a hibáktól a film (pl. egy ponton tisztán látszik, ahogy felkapcsolják a reflektort), de egy ilyen vállalásnál ez nem is várható el.A koncepció érdekes, amitől önmagában azért még így sem esnék hasra, de a történethez szükségszerű volt, kifejező erővel bír. A díszlet egyedül is látványossá tenné a filmet, de ahhoz viszont pont rendes felvételek kellettek volna. A gyenge pontja számomra a története és témája, ami egy orosznak lehet hogy többet mond, hiszen nekik Custine könyve fontos hivatkozási alap identitásuk meghatározásában, de bennem a röviden felvillantott, közvetett történelmi utalások nem okoztak katarzist.

Érdekességek:

- A felvételt hónapokig gyakorolták előre, és nemcsak a vágás nélküli felvétel miatt, hanem mert a Téli Palotát mindössze egy napra sajátíthatták ki.
- Mintegy kétezer szereplő szerepelt a filmen, várva hogy belépjenek az ő termükbe.
- Többen önmagukat alakították, pl. a múzeum egymást követő, két legutóbbi  igazgatói is, akik történetesen apa-fia.
- Természetesen nem sikerült elsőre a felvételt, csak negyedszerre, mindez úgy, hogy ahogy említettem, mindössze egy napjuk volt, és az se túl hosszú a korlátozott mennyiségű napsütéses órák száma miatt.

Következik: Reszkessetek, betörők!