Cselekmény: Bill (Arthur Tauchert) egy "rosszéletű" proli, rendszeresen verekszik és szerencsejátékozik, mígnem egy napon a rendőrség bekaszlizza pár hónapra. Szabaduláskor érzi, hogy nem jó ez így és megpróbál tisztes életbe kezdeni, aminek első állomásaként felfigyel a tisztes gyári munkáslányra, Doreenra, aki viszont kezdetben megveti alantas főhősünket. Bill kitartása azonban meghozza gyümölcsét, randi randit követ, míg egy napon Bill meg nem lát Doreen körül egy másik férfit legyeskedni. Ebből féltékenykedési jelenet lesz és a pár szétmegy...

Téma: Spoiler: Újra összejönnek, Billnek tisztes állása lesz, megházasodnak, anyósa meghal, kicsit visszaesik a szerencsejátékba, földet örököl és jó paraszt lesz, végül gyereke születik. A történetben tehát Bill a társadalmi ranglétra aljáról eljut a tisztes életig, azaz egy propagandisztikus történetet láthatunk arról, milyennek illene lennie egy rendes ausztrálnak.

Tartalom: A film alapja egy népszerű vers, amely 14 dalból áll, így a történet is 14 részre osztható - ami viszont irodalmi szempontból jó lehet, az filmes szempontból nem feltétlenül működik, így egyes részek túlnyújtottak vagy feleslegesek. Szintén érdemes tudni elöljáróban, hogy a sikerhez nem kis mértékben járult hozzá, hogy a történet az első világháború előtti világot idézi meg, ami gyökeresen idillibb volt a mindent ellepő, sérült katonák látványánál. Az első részekben tehát kiderül, hogy Bill "alvilági" életet él (ami piti szerencsejátékot jelent a filmben és mai szemmel ez kissé értelmetlen már), de feltámad a lelkiismerete és tisztes életre térne, amit Doreen testesít meg. A cselekmény íve oda fut ki, hogy kisebb-nagyobb akadályokkal, de sikerül, Billnek lesz rendes munkája, családja és még az etikettet is elsajátítja, mint egy rendes ausztrál honpolgár. Ebben talán még van egy pici város-vidék ellentét is. De a lényeg nem ebben van, hanem az egyszerű hétköznapi eseményekben: van féltékenység, szakítás, megbocsájtás, halál, bűntudat, házastársi kitartás, születés... stb. Az egész világa nyilván túlidealizált, de közben benne vannak a hétköznapi élet örömei és bánatai.

Forma: A legnagyobb problémám Billel volt, aki kissé túlkoros a szerepre negyvenes, pocakos férfiként, miközben egy fiatal huszonévest kellett volna játszania. Ugyanakkor minden írás kiemeli, amivel csak egyetérteni tudok, hogy a színészek kerülték a korabeli teátralitást és visszafogottan játszottak. Vizuálisan nem volt túl érdekes, néhány áttűnés belekerült, ennyi. A feliratokból kissé sok volt, de mivel egy népszerű vers az alap, muszáj volt "elszavalni" őket. Ezek erősen szlengesek és ausztrálok voltak, így Amerikában meg is bukott az érthetetlen szövegű film.

Élmény: Nem nyújt magas esztétikai élményt, de vállalható propagandisztikus vonásai ellenére is, mert kedvesen hétköznapias, benne van az élet minden öröme és bánata a születéstől a halálig, és mindezt viszonylag őszintén jeleníti meg, pl. Bill képes visszaesni zűrös múltjába vagy kétségei támadnak afelől, hogy felesége nem lesz-e olyan ronda és elviselhetetlen, mint anyósa. Ajánlani nem ajánlom, de nem elviselhetetlen.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Arthur Tauchert (Életfogytiglan)
• Lottie Lyell (Doreen) 1925-ben, 35 évesen hunyt el TBC-ben. Valójában nem csak főszereplője volt a filmnek, de a rendező szeretőjeként és állandó kreatív társaként írója és vágója is.
• A felvezetéskor bemutatják a vers íróját személyesen, C. J. Dennis-t
• Találtam itt egy érdekes írást, amely összehasonlítja a filmben szereplő helyszíneket a mai arculatukkal.
• Később készült folytatás is, amelyben Bill egyik barátjáé a főszerep, illetve hangos remake is készült bő tíz évvel később.

Előzmények: A film létrejöttét a 19. századi technikai fejlődés (fénykép, film, elektromosság) tette lehetővé egymástól függetlenül több ponton a világban. Bár 1904-re már valamennyire kialakult Melies-nek köszönhetően a mai is uralkodó történetmesélős, szórakoztató filmművészet, még mindig akadtak jócskán kísérletező kedvű feltalálók. Ilyen volt a francia Lucien Bull (1876-1972) is, aki egy orvos segédjeként kezdte, akit érdekelt az emberek (és állatok) mozgása, ehhez pedig igénybe vette a "film" segítségét is, bár ez az 1880-as években még kimerült egy gyorstüzelő fényképezőben. 1904-es halálát követően Bull átvette a helyét és folytatta munkáját, elsősorban lassított felvételeiről vált ismertté, de fontos szerepe volt hadi fejlesztésekben és az EKG létrejöttében is.

A film: Filmünk is egy ilyen rövidke "dokumentumfilm", amelyben egy golyó áthasít lassított felvételben egy szappanbuborékot. És hát ennyi, se több, se kevesebb. Ami vicces, hogy az ezzel tökéletesen egyező slo-mo videók a mai napig népszerűek és tulajdonképpen ugyanezt tudják, csak persze némileg fejlettebb kivitelben.

Cselekmény: Egy nő (Michelle Reis) és egy férfi már három éve együtt dolgozik: a nő eltüntetni a nyomokat és felméri a terepet, a férfi bérgyilkos. Sosem találkoznak, de remekül együttműködnek és apró üzenetekkel képesek kommunikálni is. A nő egy szomszédja (Kanesiro Takesi) eközben azzal keresi kenyerét, hogy zárás után megszállja a piacot és az arra tévedő vásárlókat már-már az erőszakkal egyenértékű túlbuzgósággal kényszeríti a vásárlásra...

Téma: Egy kis kitérő: eredetileg a Csungking expressz harmadik történetének készült a film, de végül önálló darab lett. Ez azért fontos, mert elődje a rendező szerint egy "hongkongi képeslap", így ez a történet is erősen hangulati. Az előző filmre már nem emlékszem annyira, de itt azért határozottan van egy téma, mégpedig a viszonzatlan szerelem, a magány, a szerelem.

Tartalom: Két, időnként össze-összefutó szálon fut a cselekmény, ebből az első a személyesen sosem találkozó bérgyilkosé és segítőjéé, ahol a nő beleszeret a férfiba így is (az illatába, a szemétben talált személyes tárgyai révén... stb.). A bérgyilkos, aki egész életében csak mások utasításait követi, azonban nem akar elköteleződni sem felé, se a kissé hisztérikus utcalányba, aki magához láncolja egy időre. A második szálban a szomszéd srác teljesen szabadon él, semmilyen kötöttség sem érdekli, de életében először beleszeret egy nőbe, aki viszont egy idő után egyszerűen felszívódik. Tudom, nem túl izgi vagy tartalmas a sztori, azonban számos részlet gazdagítja kezdve a szomszéd apjával (és filmezéssel) való viszonyától a bérgyilkos megfelelési kényszerén át (ld. kamucsalád) addig a fontos részletig, hogy a nők itt inkább a férfiak projekciói, semmint hús-vér karakterek. De ugye ezek a magányos, fájdalmas szerelmi csalódások inkább csak hangulatfokozó elemek egy nosztalgikus, elveszett városkép felidézéséhez (kár, hogy ebből nekem semmi sem jött át, de hát nem ismertem az 1990-es évek Kelet-Ázsiáját).

Forma: Kézikamerás, rángatózós, azaz amatőr és dinamikus benyomást kelt. A legfeltűnőbb módszer a haloptikaszerű arcábrázolás, ami ugye kiemeli az egyént, de azért ad teret a környezetnek (szubjektív érzékelésének) is. Van akadozó lassítás (és ez a szomszéd szerelmének érzékeltetésekor nagyon hatásos) és képet elmosó gyorsítás, túltolt színek, sok erőszak és hangulatos popzene. A színészek az ízlésemnek kicsit túljátszották de ez egy ilyen film, nem őket minősíti. Mivel a fiúk a valódi főszereplők, ők alig beszélnek, javarészt narrálnak.

Élmény: Megint büszke lehetek magamra, mert bár nem emlékeztem, ki rendezte a Csungking expresszt, sőt, magára a filmre is alig emlékszem, mégis azonnal ő ugrott be ennek a filmnek a láttán, és ahogy fentebb leírtam teljesen jogosan. Ugyanakkor annak minden hátrányát is megkapta film, és bár hat év tapasztalattal már könnyebben be tudom fogadni, mint 2016-ban, azért ez még mindig egy nagyon öntörvényű film és nem biztos, hogy úgy jött át, ahogy szerették volna. Hangulata van, bánat, mélabú, humor, de mélysége, látványos képi világa kevésbé.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Michelle Reis (Sanghaj virágai)
  • Kanesiro Takesi (Csungking expressz)

Cselekmény: ...avagy "spirituális hangok". Az ötrészes sorozat első részében a narrátor Mozart életéről értekezik, majd a második részben orosz katonák indulnak az afgán-tádzsik határra. A harmadik részben már mindennapjaikat figyelhetjük meg...

Téma: A dokumentumfilmszerűség az orosz határőrök sivár, de élettel (-veszéllyel) teli, metaforikusan határon billegő mindennapjain keresztül próbál meglátni valami szépet.

Tartalom: A sorozat ötrészes, osszuk hát mi is öt részre: az elsőben meglepő módon elsősorban Mozartról kezd a narrátor elmélkedni, aki egyrészt nyomorult volt egy nyomorult élettel (különös tekintettel anyja haldoklására - erről később), mégis magasztosat tudott alkotni. A további négy részben a katonák mindennapjait láthatjuk a rutinszerű tevékenységektől egy fegyveres konfliktusig és egy szilveszteri buliig. A második részben a határra utaznak, a harmadikban "élnek", a negyedikben van az összecsapás és az ötödikben az újév. Bocs a spoilerért, de senki se számítson hagyományos narratívára, valójában nem történik semmi, vagy ha igen, akkor se azt látjuk. Javarészt merengő/unatkozó arcú katonákat látunk, néha van egy kis narráció, egy kis párbeszéd, de inkább csak próbálnak túlélni a mostoha körülmények között.

Forma: Ami kifejezőbb az üres tartalomnál, az a megvalósítás. Egyrészt az első résztől kezdve visszaköszön Mozart egyik zenéje, ütemet adva a filmnek, másrészt ekkor hangzik el az is, hogy Mozart anyja öt és fél órán keresztül haldoklott folyamatosan beszélve, de öntudatlanul - épp ennyi ideig tart a film is, ami a katonákat a helyszínt (határ) is figyelembe véve egyfajta fizikai-szellemi senkiföldjét jelent. Az első, félórás részben van képe egyetlen beállítást mutatni végig egy fenyvesről, ami mozdulatlan, de azért nem változatlan. A hátralévő részekben a katonákat többnyire magukban mutatja még társaságban is, az arcukra vagy csizmájukra koncentrálva, amelyek sokat elárulnak viselőikről. Sivár a táj, rosszak a körülmények, mintha A torinói ló végítélet-helyszínén lennénk. Sokat játszik a színekkel, időnként túlszínezi a képet, néha túlszaturálja, hol kifakítja vagy szépiásítja a hangulatnak megfelelően.

Élmény: De összességében mégiscsak azt nézzük öt és fél órán keresztül, hogy a kopár hegyvidéken (= sehol) random katonák (= senkik) látszólag érzelemmentesen álldogálnak (= nem csinálnak semmit). És ebben nagyon hasonlít pl. a számomra referenciává vált La libertadra, csak az hatásosabban mutatja a semmit, magyarul nekem nem jött át a világok közt ragadt katonák transzcendenciája.

Érdekességek

• Szokurov részben saját élményekből táplálkozott, hiszen katona apja révén sokszor helyezték ki különféle posztokra.
• És hogy mit kerestek oroszok az afgán-tádzsik határon? Mindkét ország épp nyakig volt a polgárháborúban, a határ pedig szinte védtelen volt, ezért az oroszok vállalták az őrséget 2005-ig. Azóta normalizálódott a két ország viszonya, aminek jelképes megkoronázásaként 2007-ben híd épült közöttük, de állítólag igény még lenne a védelemre, amit Kína tervez a jövőben ellátni.

Cselekmény: Új-Zéland, 1950-es évek. A tini Pauline morcos kamasz, amíg egy nap új lány nem érkezik a suliba az angol Juliet (Kate Winslet) személyében, aki azonnal elnyeri tetszését, mert nagyon szemtelen a szigorú tanárokkal szemben. Paul rajongani kezd Julietért, sülve-főve együtt vannak, képzeletbeli világot építenek fel és regényt írnak róla. Az idillnek az vet véget, hogy Juliet TBC-vel hónapokra kórházba kerül...

Téma: A rendező elmondása szerint a cél az volt, hogy megmutassa, egy barátság nemcsak pozitív lehet, rossz dolgok is kisülhetnek belőle. Mások felfedezni vélik benne a túlságosan korlátozó társadalom hatását, ami végül robban - ebben szintén van igazság. Ami engem illet... arról később.

Tartalom: Az 1950-es években vagyunk, amikor a tiniket már lassan nem hatja meg a felnőttek tekintélye. Ekkor talál egymásra a két, kicsit kívülálló kamaszlány. A vezér egyértelműen Juliet, Pault lenyűgözi a lány önbizalma és lendülete, rajongásig szereti. Idővel viszonyuk kiegyenlítődik, mert közös erővel építenek fel egy fantasy-birodalmat, így tipikusan az egymásért hisztérikus rajongásig fokozódó kamaszlány-barátság alakul ki a szemünk előtt. Ez még rendben is volna, ezt látjuk a cselekmény nagyjából első harmadában. A középső szakaszban azonban ez a barátság már meglátszik az iskolai eredményen és mindenre hasonlóan hisztérikusan reagálnak, ami barátságuk útjába kerül. Márpedig Paul szülei viszonylag szigorúak, legalábbis Juliet nemtörődöm szüleihez képest, de bosszantja őket a fantáziavilágukba nem illő iskola is, akik nem ismerik fel írói "tehetségüket" vagy az egyház. Innentől picit spoileres leszek. A legsúlyosabb tünet persze az, hogy a kor viszonyai szerint a homoszexualitás mentális zavarnak számít, márpedig a lányok annyira közeli barátok, hogy az már felveti a túlzott intimitás gyanúját. A szülők megpróbálják elszakítani őket egymástól, de ekkor már késő, nem tűrik az ilyesmit. Más filmekkel ellentétben itt nem a valóság türemkedik be fantáziájukba, hanem fordítva. Talán nem érzékeltette a film elég erősen, de a lányok mennyországképe már szektás jellegű volt, nem csupán fantázia. Erre kitérek majd a következő bekezdésben is, de a a film igyekezett a lányok kamaszos, kicsit gyerekes látásmódját átvenni, így minden túl színes és helyenként karikaturisztikus.

Forma: Az egész film külsőségeiben nagyon karikaturisztikusnak tűnik, ami a lányok kamaszos látásmódjából adódik, és ez nemcsak a karakterekben vagy a lányok szélsőségességében nyilvánul meg, hanem a kamerakezelés is gyakran torzít és szokatlan szöget vesz fel. Erős színeket használ a fantáziavilág megjelenítésekor vagy épp amikor a hangulat emelkedett. Külön poén(?) a sok filmes utalás, pár pillanatra még A harmadik embert is láthatjuk. A fantáziavilág már előrevetíti A gyűrűk urát, nagyon hangulatos, amit még nem rontott el az animáció. A zene nem nagyon tűnt fel, de teljesen véletlenül kiszúrtam, hogy az egyik operabetétet a Magyar Állami Operaház előadásában hallhatjuk. A színészek is a karikaturisztikusan túlzó játékot hozták, de a tinilányoknak ez sokkal hitelesebben állt, mintha természetesen próbáltak volna játszani, hiszen mindenki szeme előtt ott van szerintem, hogy a kamaszok mennyire teátrálisak tudnak lenni.

Élmény: És akkor hadd térjek vissza spoileresen az írásom elejére a témáról és hogy miért tudott működni a film nálam. A lányok kamaszos látásmódja és a színes fantáziavilág ugyanis egy tök szórakoztató filmet hozott, szépen elfértek benne az olyan túlzások, hogy Paul legszívesebben holtan látna mindenkit. Ez még passzolt is Jackson életművébe, hiszen eddig horror-vígjátékokat készített. Aztán a film végén brutálisan agyonverik az "ártatlan" kamaszlányok Paul anyját. És bumm, a sztori igaz (és volt benne még egy csavar, erről lejjebb). És így már nem szórakoztató visszagondolni rá, hogy a lányok hisztérikus rajongása hogyan fejlődött és hova vezetett. Amit jogosan a szemére hánynak, hogy nem akar túlzottan túlmutatni önmagán, ugyanakkor a sztori így is működik és vizuálisan is abszolút kielégítő.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Kate Winslet (Titanic, Egy makulátlan elme örök ragyogása)
  • Jed Brophy és Elizabeth Moody (A gyűrűk ura)
• Szóval igen, egy új-zélandinak ez a film más élményt jelent, hiszen a gyilkosság nagy port kavart és a mai napig szégyenfolt, így számukra közismert a történet. A film nyilván él a művészi szabadsággal itt-ott, de összességében pontosan igyekszik követni Paul naplóját, amit ugye a rendőrség is megtalált és egy pillanat alatt lebuktak főhőseink. Szerencséjükre fiatal koruk miatt a halálbüntetést elkerülték és 5 év után szabadon engedték őket. Ezután nevet változtattak és (külön) elhagyták az országot.
• Paulnak jó pár évébe került, mire rádöbbent, mit tett  valójában. Szabadulása után mélyen vallásos lett és tanítónőnek szegődött Angliában.
• Juliet apja sokkal jelentősebb figura volt, Új-Zéland elhagyása után ő volt az 1957-es brit hidrogénbomba projekt egyik vezetője. Feleségétől 1955-ben vált el.
• A sors egyik fintora, hogy a nyomozás során kiderült, hogy Paul szülei nem voltak házasok. A másik, hogy Juliet Anne Perry néven rendkívül sikeres krimiíró lett, de csak 1994-ben coming outolt, hogy ő maga is gyilkos volt.