Előzmények: A Thanhauser stúdiót, korának egyik legsikeresebbjét, 1910-ben alapította a színházi producer Edwin Thanhauser (1865-1956), amely legnagyobb sikereit 1911-1917 között érte el a Florence La Badie színésznő neve által fémjelzett filmekkel. A másik rendező, Lawrence Marston (1857-1939) színházi rendezőből a Dickson-féle Biograph-nál kezdett filmezni, de a filmes karrierje messz enem olyan számottevő, mint a színházi. Thanhauserék a csőd után inkább elégették filmjeiket, minthogy drágán tárolják; az unoka volt az, aki az 1980-as években nekilátott összeszedni az esetleges fennmaradt példányokat.

A film: A történetben egy bróker le akarja nyúlni ügyfele pénzét és egy postásfiúra kenni az ügyet, a csomagcsere azonban épp egy filmfelvétel előtt történik... Nem tudom hova tenni a filmet, semmilyen szempontból sem érzem kiemelkedőnek. A sztori különegessége, hogy belekerült a filmkészítés, de ilyet már láttunk; megvalósításában is ugyanez van, szerepel benne egy mozi, de ez se új. Egyébként a sztori kiszámítható, nincs benne mélység, a képek pedig statikusak.

Érdekességek:

• Florence La Badie 1917-ben hunyt el autóbalesetben 29 évesen, karrierje csúcsán, ezzel ő tudhatja magáénak az első tragikus váratlansággal derékba tört sztárlétet.

Előzmények: Alice Guy (1873-1968) nemcsak az első női filmes volt, de az elsők között volt a narratív film megteremtésében is. Egy kamerákkal foglalkozó cég titkárnőjeként jó kapcsolatot ápolt a filmesekkel, ott volt az első Lumiere-demonstráción is, és mivel jó viszonyban volt a vezetéssel, kölcsönkért egy kamerát. Unva az aktualitásokat, 1896-ban leforgatta az első narratív filmet. 1906-ig itt (a Gaumont-nál) rendezett, majd 1907-ben az amerikai leányvállalat vezetője lett férjével. Annyira sikeresek voltak kezdetben, hogy az ország legnagyobb stúdióját tudhatták magukénak,azonban az 1920-as évekre áttevődött a súlypont Hollywoodra a keleti partról.

A film: A történetben egy férfi üzleti ügyei(?) annyira balul sülnek el, hogy inkább szakít kedvesével, hsizen nem tudná biztosítani a tisztes körülményeket. A nő azonban tehetős és felajánlja saját pénzét, ám a férfi büszkeségből nem fogadja el azt. Ekkor a nő cselhez folyamodva kamu táviratot küld neki: nagynénje elhunyt és ráhagyja örökségét, ha 12 percen belül feleségül vesz valakit... Nem tudom mennyire tudatos a témaválasztás, ez egy népszerű műfaj volt és a poénokra van kihegyezve a történet, szóval nem feltétlenül kell benne keresni társadalmi témákat, mindenesetre megmutatja, hogy: 1) a pénz mennyire fontos az egyénnek (házasság, élet); 2) a tisztesség fontosabb a pénznél, hiszen a férfit visszautasítja még egy takarítónő is, de a férfi inkább visszautasítja a fekete nőt. Megvalósításában jól alkalmazza a párhuzamos vágásokat a két, egymást üldöző fél és az iőpontok jelzése között, valamint érdekessége, hogy közel valós időben játszódva kb. hat perc alatt mutatja be a tizenkét percet. A feliratok részben magyarázóak, de már gondolatok is megjelennek benne, ez már félút a párbeszédekhez. Összességében elfogadhatóan szórakoztató rövidfilm mai szemmel is, de nem dobtam hátast tőle.

Előzmények: Lucien Nonguet-ről (1869-1955) sajnos nem nagyon találtam infót azon kívül, hogy a Pathenál filmezett 1902-1920 között. Ezen belül 1907-1914 között tucatnyi filmet rendezett Max Linderrel (1883-1925), az egyik első korai sztárral, aki többször játszotta ugyanazt a folyton bajba kerülő, élvhajhász karaktert, Maxot, ezzel felismerhetővé vált filmeken át. 1905-ben evezett át a színházból a filmre, első sikerei Maxként 1910-ben jöttek meg, de Amerikában nem sikerült az áttörés, viszont nagy hatással volt többek közt Chaplinre. A háborúban sofőrként szolgálva megsérült vagy lebetegedett, innentől kezdett elhatalmasodni rajta depressziója, ami a későbbi európai sikerei ellenére is feleségével közös öngyilkosságban végződött.

A film: ...avagy "Max fotózik". A történetben Max a strandon fotózgat és olvasgat, amikor egy fürdőzni vágyó hölgy megközelíti, hogy fényképezze le a vízben (vagy hogy ne, ez nem világos). Hogy kifelé jövet ne kaphassa le fürdőruhában, a víz alatt úszik ki, Max ezért azt hiszi, belefulladt... Kiválóan indul a film két jó poénnal, ami rögtön megidézte Tati vagy Mr. Bean figuráját, ahogy Max elhelyezkedik a strandon. Innentől kezdve azonban a humor forrása Max túlzó játéka lesz, ráadásul túlzottan elnyújtva, ami mai szemmel egyáltalán nem szórakoztató. Max aggódik, hogy a nő vízbefúlt, de mi tudjuk, hogy nem. Ha ha. Megvalósítására nem lehet panasz, a vágások rendben vannak többnyire, a beállítások nem mindig (az egyik hosszabb jelenet arról szól, hogy jön egy csónak, de a jelenet nagyobb részében ezt nem látjuk, így nem tudni, mi történik épp). Ami érdekesebb lehet, hogy itt már elég sok idő elment a helyzet felvázolására, a karakterépítésére, és nem csak a poénok jöttek direktben, hanem hagytak időt az előkészítésükre. Viccesebb csattanóval, több poénnal működhetett volna is, de így felesleges volt és nagyon hosszú.

Előzmények: Az első filmek aktualitások, rövid életképek voltak, hiszen ekkor még maga a mozgó kép volt az izgalmas. Ennek egy alfaja volt a filmhíradó, amiket jellemzően filmek előtt vetítettek a mozikban az 1960-as évekig, sőt, léteztek csak híradóknak fenntartott mozik is, míg a tévé átvette a szerepük. Az egyik legnagyobb brit filmhíradó az 1911 és 1931 között heti kétszer jelentkező, William Jeapes (1877-1956) által alapított Topical Budget volt. Jeapes mérnökként 1897-ben vette at első kameráját és 1902-ben már saját céget alapított a híradóknak. A Topical Budget 1917-től állami megrendelést elnyerve tudott igazán nagyra nőni és fontos történelmi pillanatokat örökíthetett meg. 1931-ben a hangosfilm elterjedése miatt voltak kénytelenek lehúzni a rolót.

A film: A filmhíradó az 1913-as epsomi lóversenyt örökítette volna meg, és akkor nem lenne itt, de véletlenül belefutottak egy fontosabb eseménybe: a feminista aktivista Emily Davison berohant az 50-60 km/órával száguldozó lovak közé és megpróbálta megragadni a király lovát, ami persze elütötte és így Davsion pár nappal később belehalt sérüléseibe. Azonban ahogy a közvélemény, úgy a film sem tulajdonított ennek nagyobb jelentőséget és a közel négyperces filmnek ez mindössze pár másodpercét tette ki - érdekesebb volt a befutó és a győztes ló. Az esettől eltekintve a film mai szemmel is profin van összevágva, váltogatják a helyzettől függően a közelieket és távoliakat, valamint szépen építik fel először a készülődő helyet mutatva, majd az érkező nézőket, végül a versenyt és a győztest, majd a távozó nézőket.

Érdekességek:

• Epsom egy 30 ezres kisváros nem messze Londontól, ahol legalább a 17. század közepe óta rendeznek lóversenyeket. A "Derby" mára köznevesült és a világ egyik legnagyobbjává nőtte ki magát a közel 2,5 kilométeres távjával. Az első intézményesített derbit 1779-ben tartották és az első győztes, Derby grófja után nevezték el.
• A bukott zsoké, Herbert Jones volt az egyik legsikeresebb lovas, kisebb sérülésekkel megúszta az esetet. 1951-ben felesége halála miatt öngyilksos lett.
• Emily Davison az erőszakosabb aktivisták közé tartozott, rendszeres rongálások és gyújtogatások miatt többször volt börtönben, de még ott is folyamatos rendbontást követett el. 39 évesen próbált meg zászlót akasztani az egyik lóra, ekkor halt meg. Ez a halálos akció volt a csúcs, rövidesen kitört az első világháború, így az erőszakosabb tüntetések is alábbhagytak és együttműködést ajánlottak a női szervezetek a hatóságokkal, így végülis sikerült 1918-ra elérni egy szélsesebb körű választójogot.
• A női jogok a 19. század második felétől kezdtek terjedni, de Angliában nem, így 1903-ban megalapult a brit feminista, "terrorista" szervezet, ehhez kapcsolódott Davison 1906-ban. Az 1913-as eset megosztotta a szervezetet és többen otthagyták.

Cselekmény: Az anekdota szerint 1889-ban Torinóban Nietzsche egy lovát ostorozó kocsishoz rohant és az állatot védve zokogva a ló nyakába borult, majd megőrült. Az özvegy kocsis (Derzsi János) ezután hazahajt az egyre szelesebb időben; lánya (Bók Erika) segít átöltözni neki, megeszik vacsorára a fejenkénti egy főtt krumplit, majd lefeküdnek aludni. Először csak arra lesznek figyelmesek, hogy a szú már nem rágja a fát; másnap reggel a ló nem hajlandó elindulni, így jobb híján otthoni munkákat végeznek. Később beállít a szomszéd egy kis pálinkáért, aki szerint tönkrement a világ...

Téma: A fent vázoltaknál sokkal több nem történik: a kocsisék rutinosan élik mindennapjaikat, miközben a világ körülöttük egyre kietlenebb - ez ugyanis a világvége, a bibliai teremtéstörténet  játszódik le visszafelé (nem én vagyok ilyen okos, magamtól nem jöttem volna rá :D). A két hosszabb monológ alapján arra tippelek, hogy a világ elkorcsosult, így megérett a pusztulásra. Ezt támasztja alá a Nietzsche jelenléte is, aki ugye hangos kritikusa volt kora erkölcseinek. Hogy pontosan mi a rossz és mi ér véget, nem köti az orrunkra a film, így a néző viszonylag tág teret kap az értelmezésben (pl. simán ráhúzható lenne a Csillagok közöttben is felmerült poros ökokatasztrófa).

Tartalom: Nietzsche persze csak közvetetten van jelen, ahogy egy narrátor elmeséli a film kezdetekor az anekdotát. A Biblia szerint Isten a hatodik napon teremtette az embert, mi pedig azzal a felütéssel indítunk, hogy a kocsis már elvesztette emberségét, amit csak erősít, hogy lányával teljesen gépiesen élnek, nem beszélnek, csak teszik a dolgukat. E gépies létet az sem törheti meg, hogy a világ lassan megszűnik körülöttük. Két mankó van a filmben: az első a szomszéd érkezése, aki hosszasan értekezik arról, hogy már nincs semmi, ami ellenállhatna az emberi rossznak; a másik egy könyv, amely szerint a megszentségtelenített helyeket meg kell tisztítani az újbóli használatbavételhez.

Forma: Kevés a szöveg és az esemény, ezért elsősorban a képekről lehet beszélni. Az események a mindennapi tevékenységet ismétlik újra meg újra, a krumplival együtt különösen hasonlóvá válik ezzel a Jeanne Dielmanra. Mindezt többnyire szavak nélkül teszik, ha nagy ritkán mégis megszólalnak, akkor is csak gyakorlatiasan, szűkszavúan teszik. Nem vagyok benne biztos, hogy a zenei motívumok kellenek-e bele, elvégre az állandóan zugó szél mellett a szótlanság uralkodik, lehet jobb lett volna "csupaszon". A képi világ tipikusan tarros, hosszú jelenetek ritka vágásokkal, sok a mozdulatlanság, gyakran még a kamera is helyben marad és elfelejti követni az eseményeket, mint a Werckmeister harmóniákban. Minden egy kicsit szépiásan fekete-fehér, ami a régi fényképek hangulatát idézi meg, különösen ha ehhez mozdulatlanság is társul, erre pedig rá tud tenni egy lapáttal az árnyékolás, így kifejezetten olyan tud lenni gyakran, mintha egy fotókiállításon lennénk. Hatásos a kietlen táj, amelyben a házat dombok veszik körül, így olyan, mintha már nem is létezne valóban a külvilág, az egyetlen szál fa a dombtetőn pedig kihangsúlyozza az ürességet. A színészekkel viszont kifejezetten elégedetlen voltam, pontosabban azzal, ahogy jól hallhatóan utószinkronizálták őket hangosan, de erőtlen hanggal.

Élmény: Ez volt az egyik első filmem, amikor az évtized elején először próbálkoztam meg komolyabb filmekkel, így nem ért meglepetés, de jól látszódik, mennyivel tudatosabb szemmel néztem már ezúttal. Nekem kicsit kevés volt a film vagy inkább minimalista Tarr stílusában, ha úgy tetszik. Amit ígért, azt közel tökéletesen hozta, de keveset ígért.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Bók Erika (Sátántangó), Derzsi János (Sátántangó, Werckmeister harmóniák)
  
• Tarr a bemutató előtt kritizálta a magyar kormányt szabadságellenességéért, ezért a forgalmazó itthon inkább elhalasztotta a bemutatót.
• Elmondása szerint ez volt az utolsó filmje az akkor még csak ötvenes rendezőnek, de azóta valóban nem jött ki újabb alkotással.