Tartalom:

Axel fiatal, tehetéges nyomozó, aki utcai rablóból lett utcai pandúr Detroit iparvárosában, így módszerei és hozzáállása gyakran kiveri a biztosítékot főnökeinél. Egy nap meglátogatja egyik barátja a messzi Beverly Hills-ből, aki nem tért le teljesen a rossz útról és meglepően sok pénz, valamint német értékpapírok vannak nála. Jól szórakoznak, ám váratlanul Axlet leütik, és mire felébred, barátját holtan találja. Az elkövetés módja profikra utal, ezért saját szakállára nyomozni kezd és Beverly Hills-be utazik. Barátja egykori főnöke, Victor (Steven Berkoff) nagymenő műkincskereskedő, de Axelnek szemet szúr, hogy azonnal idegessé válik, amint megemlíti az áldozat nevét. Ellátogat a raktárába, ahol rájön, hogy a műkincskereskedés csak fedősztori, valójában csempészettel, pl. német értékpapírokéval foglalkozik. A helyi erők azonban egészen más körülmények között és módszerekkel dolgoznak, ők kifinomult emberekhez szoktak hozzá, nem a csibészeskedő Axeléivel, ezért előbb őket kell kicselezni és meggyőzni...

Ezen a történeten se kell sokat filozofálgatni; tipikusan az a film, aminek lényege a műfaja, azaz akcióvígjáték. Ha komolyan akarnánk venni, akkor mondhatjuk, hogy a jó mindig győz és kell egy kis zsiványság az élethez.

Megvalósítás:

A hangulat megalapozása érdekében azonnal egy vérbeli autósüldözéssel kezdük, hogy megismerhessük a bűnös, lepusztult várost és a lepusztult rendőrkapitányságot a lepusztult rendőreivel, köztük Axellel, aki nem rest szokatlan és kockázatos módszerekhez folyamodni a siker érdekében. A következő rész a motivációt megalapozandó behoz egy régi barátot és persze az okot, hogy miért is kell az ország másik végébe utaznia főhősünknek (amúgy: rendőri fizuból átszelni az országot egy ötórás repülőút keretében mennyire reális?). És erre fut ki az egész történet, hiszen míg Detroit egy munkás város, addig Beverly Hills-ben dúsgazdag emberek élnek, póló helyett elegánsan vagy nevetségesen modern módon öltözködnek, vagány autóik vannak és a legolcsóbb hotelszoba is drágább minden másnál, amit Axel el tud képzelni. Ehhez mérten a lakói is kifinomultak, excentrikusak, még a rendőrök se alkalmaznak erőszakot (amit a film még elfogadhatóank ábrázol - érdemes összevetni egy mai nyomozós sorozattal, hogy mennyit fejlődött a kultúrájuk). Alapvetően ez minden humor forrása, illetve Axel lazasága és dörzsöltsége az itteni zsaruk karótnyeltségével és jóhiszeműségével szemben. Kicist olyan ez, mint a népmese: az egyszeri, furfango szegénylegény elmegy a királyhoz és lóvá teszi az urakat.

Az Axelt alakító Eddie Murphy itt még szemtelenül fiatal, mindössze 23 éves, de már túl van első nagyobb filmszerepén és persze már befutott komikus. Állítólag rengeteget improvizált. Nem tudom ez az 1980-as években viccesnek számított-e, de a káromkodások és a harsány megnyilvánulások mai szemmel nem azok. Viszont neki van a legaranyosabb nevetése. Ami látványt illeti, olyan, mint bármely más 1980-as évekbeli akciófilm: autós üldözések, karambolok, gépfegyvertűz, kaszkadőresések (az egyik jelenetnél nagyon durván ki lehet szúrni, hogy Murphy helyett egy dublőrt löknek át az ablakon). Ehhez mérten a zene is a nyolcvanas évek tökéletes leképezése, ütemes, fílgud szintipop. Na és persze nem feldkezhetünk meg az iszonyat karakteres főtémájáról, ami ugyan nem tesz a filmhez semmit, de lehetetlen nem felismerni azonnal.

Élmény:

Meglepődötten láttam a film megnézése előtt, hogy az értékelések egyáltalán nem olyan kimagaslóak, mint amit emlékeim alapján vártam volna, de aztán megértettem, miért. Sajnos az idő vagy inkább a felnövésem ennek a filmnek se tett jót, kevés az igazán vicces poén, amin nem segít a rendezés sem. Egyes 1930-as évekbeli screwballokra volt jellemző, hogy nem tudták eltalálni a mai ízléshez tartozó poénütemet, és itt is megesett ez jópárszor. De azért korrekt, megfelelő elegye az akciónak és a vígjátéknak, lehet rajta szórakozni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Steven Berkoff (Mechanikus narancs, Foglalkozása: riporter, Barry Lyndon), James Russo (Volt egyszer egy Amerika), Paul Reiser (A bolygó neve Halál), Jonathan Banks (Airplane)
- Ez a film minden idők harmadik legsikeresebb 18+ filmje.
- Állítólag készül a negyedik rész is.

Következik: Én, Kuba

Tartalom:

A 19. században járunk egy wales-i szénbányászfaluban. A Morgan család hat fiúból és egy lányból áll, a legidősebb fiú (Patric Knowles) épp most házasodik. Az esküvőn új lelkész van (Walter Pidgeon), aki Morganék lányával (Maureen O'Hara) első látásra egymásba szeretnek. Mivel több a munkás a kelleténél, a bérek csökkeni kezdenek, ami a hevesebb fiúkat a szocialista eszmék felé hajtja szemben a konzervatívabb apjukkal (Donald Crisp), aki bízik a tulajdonosokban. A daloskedvű, összetartó közösség az apa ellen fordul. Az anya ellátogat egy gyűlésükre, hogy megfenyegesse az ellenük áskálódókat, de visszaúton a legkisebb fiúval, Huw-val a jeges vízbe esnek. Szerencsére kimentik őket, de mindketten ágyba kényszerülnek, Huw talán nem is fog tudni járni soha többé...

A történet egy nosztalgikus visszaemlékezés arra az időre, amikor még minden szép és jó volt, de mint minden családregényt természetesen ezt is egy változó időszakba helyeztek, hogy bemutathassák, hogyan bomlott fel és változott meg a völgy és benne a hagyományosabb életvitelt követő Morgan-család.

Megvalósítás:

Alapvetően epizodikus jellegű a felépítés, de vannak átívelő témák. Az első, hogy az egészet a visszaemlékező Huw narrálja, így az ő jellemfejlődésén keresztül figyelhetünk meg mindent, benne csap össze a múlt és a jövő. A múlt idilli: mindenki vidám, boldog, az élet kiszámítható, otthon rend van, mindenki tudja a maga dolgát. Az idillt aztán folyamatos tragédiák rombolják le, aminek jelképe a völgy természetes szépséget lassan elcsúfító szénbánya. Először a bérek csökkenek, ezáltal a fivérek összevesznek a politikán apjukkal, olyannyira, hogy még a vacsorai etikettet is felrúgják és inkább elköltöznek otthonról. Bár később kibékülnek, a legidősebb báty bányabalesetben életét veszti. Huw azzal is szembesül, hogy a megkérdőjelezhetetlennek hitt kis- és nagyközösségek egyáltalán nem tökéletesek, amikor a fivérek szembeszállnak az apjukkal vagy amikor az elöljárok kiközösítenek egy paráznát. A következő áldozat a nővér, aki bár a lelkészbe szerelmes, az visszautasítja elhivatottsága miatt, így a lány érdekházasságot köt mással. Munkafronton a helyzet tovább romlik, két testvért kirúgnak, ezért Amerikába mennek, végül az apát is baleset éri. Ezeket a nagyobb eseményeket mindennapos történések tarkítják, hogy ne csak egy végtelen szenvedésnek tűnjön az élet. A karakterek szinte már parodisztuksan egyvonásúak: házsártos anya, kemény apa, tiszta tekintetű kisfiú, emberbarát lelkész... stb.

Több ötletet véltem felfedezni, amelyeket végül Ford mintha nem vitt volna végbe rendesen. Ilyen pl. az amerikai éjszaka használata, amit majd a Clementina, kedvesemben fog kimaxolni vagy az, amikor a bányaliftet képkockáknak használva alkot kompozíciókat (itt egy példa, hogy értsétek), de ez is riktán van. Ami gyakori, látványos és karaktert ad a filmnek, az a széntől fekete, arctalan munkástömeg mozgatása. Akik ráadásul énekelnek is wales-i dalokat, de ez még nem emeli más dimenzióba a filmet, mint pl. a Vágyak szigete.

Élmény:

Érdekes, mennyire könynen beilleszthető a film Ford életművébe. 1940-ben jelent meg az Érik a gyümölcs, amely szintén egy korabeli sikerregény szegényeinek életével foglalkozik, de sokkal inkább hasonlít az 1952-es A nyugodt férfira szinte minden tekintetben, csak a végkicsengés kicsit más. Álnosztalgikusan hazug, de igaznak érezzük, mert tragédiák nem tragikusnak tűnnek, hanem az élet természetes velejáróinak. Közhelyesen manipulálja az érzelmeket, csak ezzel játszik, de végülis működik.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Walter Pidgeon (Tiltott bolygó), Maureen O'Hara és Arthur Shields (A nyugodt férfi), Donald Crisp (Egy nemzet születése, Letört bimbók), Patric Knowles (Robin Hood kalandjai), Barry Fitzgerald (Párducbébi, A nyugodt férfi), Rhys Williams (St. Mary harangjai, Johnny Guitar), Ethel Griffies (A madarak), Lionel Pape (A kaméliás hölgy, A philadelphiai történet), Minta Durfee (Bolond bolond világ)
- Még életben vannak: Ann E. Todd (85)
- Kötelezően elmondják minden posztban, hogy ennek a filmnek az Oscart ítélni volt az egyik legnagyobb hiba, amikor az ellenfele az Aranypolgár volt. Azt azonban nem árt észben tartani, hogy az Egyesült Államok ekkor lépett be a világháborúba, és ez a film jóval érzelmedúsabb, a korízlésnek megfelelőbb volt.

Következik: Beverly Hills-i zsaru

Tartalom:

A távoli Krypton bolygón az egik tudós (Marlon Brando) hiába próbálja meggyőzni az öregek tanácsát, hogy a bolygó hamarosan megsemmisül, nem jár sikerrel. Ő maga nem hagyhatja el a bolygót, de csecsemő fiát minden tudásával egyetemben egy űrhajóban a Földre küldi, amely ugyan elmaradott hozzájuk képest, de a Napunk sugárzásától a fiú az emberekhez képest szupererőssé válik majd. Egy vidéki házaspár talál a kisfiúra, befogadják és felelősségteljes férfivá nevelik. 18 évesen az űrhajójának maradványai beszélni kezdenek hozzá: apja előre beprogramozta, hogy ezen a napon tanítani kezdje mindarra, amit ő tudott. 12 évvel később véget ér a tréning és Metropolis-ba költözik, hogy magát kicsit ügyefogyott újságírónak kiadva dolgozzon Clark Kent néven. Hamar beleszeret kolléganőjébe, a sztárújságíró Lois-ba, és amikor a nő épp lezuhanna egy épületről, villámgyorsan felölti családi egyenruháját és repülve elkapja. Ha már ruhát váltott, egész este bűnözőket fog el és bajbajutottakon segít, hatalmas szenzációt keltve. Felkelti ugyanakkor a körmönfont bűnöző, Luthor (Gene Hackman) érdeklődését is, aki nagyszabású tervezt eszelt ki, de tudja, hogy Superman megakadályozhatná. Ezért először óvintézkedéseket tesz ellene...

Gondolom senkinek se kell bemutatnom Supermant és mindazt a kérdéskört, amit a személye felvet (identitás, felelősség, bibiliai párhuzam) - ugyanakkor ezeknek nem sok nyoma volt a történetben, elsősorban itt az életének állomásaira koncentráltak mint egy életrajzi filmben.

Megvalósítás:

Látszik, hogy kellő tisztelettel nyúltak az anyaghoz, eleve egy képregényt lapozgató gyerekkel nyit a film, és több utalás van a korábbi történetekre (pl. amikor egy telefonfülkében akar átöltözni, de a "mai" fülkék már nem fülkék, így meggondolja magát...). Több kritika is egészen úgy látta a filmet mint én: olyan, mintha több filmet gyúrtak volna egybe: az első fél órában Superman még csecsemő, itt a származását ismerhetjük meg, megmagyarázzák miért lesz erősebb az embereknél és hogy hogyan kerül a Földre. Viszonylag hosszú részt hasít ki ebből három lázadó elítélése. Ennek az az oka, hogy eleve két Superman-filmet forgattak, és ők majd a második részben válnak főszereplővé. A kicsit mesélős-filozofálgatós első rész után Superman kamaszkorából láthatunk fél órányit, ahol már tudatosan elrejti erejét, de ez eléggé frusztrálja. Ez a rész foglalkozik leginkább azzal a problémával, amit identitása okoz. Ez az első két rész egészen lassú, már-már drámai mélysége van. Ugrunk az időben, félénk, esetlen újságíróként találkozunk vele újra, innentől kezdve komikus jelleget ölt a történet, különösen a bénák gyülekezetéből álló Luthor-banda feltűnésével. Ebert szúrta ki tökéletesen, hogy Clark Kent itt egy klasszikus screwball-hőst alakít, ilyesminek képzeljétek el ezt a szakaszt. Az utolsó, negyedik rész ebből fordul akcióba, vagyis inkább katasztrófafilmbe, de nem sok izgalom volt benne, tétnélkülinek éreztem a béna gonosz miatt.

Ezek a részek látványvilágban is eltérőek: a kryptoni rész világa a sci-fiket idézi, minimalistán űrállomásos a díszlete, kicsit absztraktabb is igyekszik lenni, mint a 2001: Űrodüsszeia. A második rész vidéki Amerikája tágas és aranyszínű,, mint a Mennyei napok vagy valamelyik színes western. Ez sikerült szerintem a legjobban hangulatában. A metropolis-os részeknél már a speciális effektek dominálnak, és ezek még trükközésekkel készültek, nem animációval. Sokat kísérleteztek rajtuk, de végül a hagyományos odavetítés és a makettek építése mellett maradtak. Oscart értek, de szerintem ezek mindig bénák voltak és azok is maradnak. Főleg annak fényében nem értem az Oscart, hogy előző évben jelent meg az első Csillagok háborúja. Ez az addigi legdrágább film volt a történelemben rengeteg top színésszel, Superman szerepére is hasonlóan nagy nevet akartak, de vagy a testalkatuk nem volt megfelelő vagy a tudásuk. Végül az ismeretlen Christopher Reeve lett a befutó, akinek izmai mellett igazmondó kék szeme is volt, és kellőképpen jól teljesítette a feladatát, hogy a mai napig vele azonosítsák a szuperhőst. De még a rendezők közül is A-kategóriásakat kértek felelőször.

Élmény:

Ez volt az első nagy költségvetésű szuperhősös film, ezért ezt a filmet tekintik a szuperhős-filmek atyjának. És nagyon sokban hasonlít a mai utódaira, fontosabb az akciódús eredettörténet a drámánál, pedig ezek a részei voltak számomra a legizgalmasabbak. Kéne csinálni egy Superman filmet, ahol csak párbeszédek vannak, semmi repkedés. A komolyan vehetőségét a Luthor-féle szerencsétlenkedések vették el, szóval nagyon vegyessalátának éreztem (ennek oka lehet, hogy rengeteg baj és konfliktus volt a forgatás során, állítólag már nem is Donner, hanem egy másik rendező, Lester fejezte be). Mindenestre fontos mérföldkő.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Marlon Brando (A vágy villamosa, A rakparton, A keresztapa, Apokalipszis most), Gene Hackman (Bonnie és Clyde, A francia kapcsolat, A magánbeszélgetés, Ifjú Frankenstein, Nincs bocsánat, Tenenbaum a háziátok), Ned Beatty (Nashville, Az elnök emberei, Hálózat, Toy Story 3), Trevor Howard (Késői találkozás, A harmadik ember), Terence Stamp (Csillagok háborúja), Marc McClure (Apolló 13), Noel Neill (Egy amerikai Párizsban)
- Rengeteg a cameó, több korábbi Superman-filmben feltűnt színész is kapott kisebb szerepeket (pl. Lois Lane anyját az egykori Lois Lane alakította)
- A szuperhős filmek egyidősek a képregényeikkel, az első már az 1930-as években megjelent, az első Superman 1948-as, de az első nagyköltégvetésű példája ez a Superman film.
- Bár az 1938-as Superman számít az első szuperhősnek, előtte is voltak már próbálkozások, mint pl. az 1919-es Popeye (persze csak ha nem számítjuk a mitológiai vagy a népmesei hősöket).
- Metropolis-t Torontoról és New Yorkról mintázták, de valóbán létezik egy ilyen nevű kisváros, akik természetesen azonnal rárepültek az egyezésre szoborral, fesztivállal.
- Kicsit elvetemült, de érdekes elmélet a Superman-átok, amely szerint a Supermant alakítókat nagy szerencsétlenség éri. A filmbéli csecsemő pl. 14 évesen elhunyt mérgezésben, Reeve pedig lovasbalesetet szenvedett és nyaktól lebénult.

Kapcsolódó hírek:

- A Lois-t alakító színésznő elhunyt 69 évesen: https://index.hu/kultur/cinematrix/2018/05/14/meghalt_margot_kidder_szineszno/

Következik: Hová lettél, drága völgyünk?

Tartalom:

1965 májusában Bob Dylan két hétig Angliában turnézott, ezt követte nyomon a dokumentumfilm. A koncertek között interjúk, rajongói találkozások, rajongók előli menekülések, tárgyalások vannak, néha egy-egy baráti összejövetel, alkotó munka.

Azt hiszem kijelenthetem, hogy nincs a filmnek egységes rendezőelve; nem ismerjük meg igazán Dylant és nincs egy pontra kifutó koncepció. Egyszerűen csak rögzítik az időszak érdekesebb eseményeit, hogy mi történik két koncert között.

Megvalósítás:

A dokumentumfilmek egyik tulajdonsága, amit nagyon nem szeretek, hogy váratlanul beledob minket egy beszélgetés közepébe úgy, hogy a kontextus tök ismeretlen, mint pl. amilyen az Éhkoppon nyitójelenete. Amennyit én a látottak alapján megismertem Dylanből, hogy egy tipikus hatvanas évekbeli, társadalmilag érzékeny figura, aki ellenségesen tud viselkedni az újságírókkal. Szerencsére több korabeli kritika is rendelkezésünkre áll, amelyek szerint az friss sztár Dylan értelmiségi imidzse a filmmel leomlott, és kifejezetten tahónak látták ahhoz képest, amit a dalai, előadásai alapján várnának tőle az emberek. Ezzel együtt is azért megismerhetjük néhány épkézláb gondolatát, amit két kötekedés között odavett az újságíróknak. Dylan élete a turné során viszonylag egyszerű: interjú, próba, koncert, hotelszoba - egyedül itt van alkalma találkozni barátaival, kollégákkal, dalszöveget írni, egymásnak énekelni. Ez ugyan már a Swinging London hedonista időszaka, de nem látszik semmi durva partizás. Értelemszerűen a dokumentumfilm az utolsó koncerttel zárul, ahonnan eljövőben az újságok kritikáit vitatják meg.

A képi világ minimalista, olyan amilyen egy dokumentumfilm általában lenni szokott. Egyetlen kézikamerával követik Dylant, ritka a közeli felvétel. Kár, mert ahol van és sikerül elkapni egy természetesen pillanatot, ott az arc beszédesebb mindennél. Természetesen nagy szerept kap a zene, de a koncertek inkább rutinnak tűnnek; az igazán jó felvételek azok, amikor a hotelszobában énekel Donovan, Joan Baez vagy maga  Dylan. Számomra különösen az a rész volt erős, magával ragadó hangulatú, amikor Donovannel szinte versenyt énekeltek. A meghitt környezet sokkal erősebbé tette mindkettőjük dalát, és Dylan esetében többet lehetett leolvasni az arcáról néhány pillanatban, mint amennyit a film egészében megtudtam róla. És a dalának ezernyi válozatát meghallgattam utána, de erősebbet nem találtam. A kezdőképsorokat valószínűleg mindenki ismeri, ahogy Dylan táblákon mutogatja a dalszövegét; ezt leszámítva még egy-két alkalommal találkoztam látványosabb beálítással, szóval a dokumentumfilm elsősorban dokumentálni igyekezett. Kérdés, hogy mennyi volt benne a természetes pillanat, és mennyi mindent kellett kivágni?

Élmény:

Nem ismerem Dylant, szóval úgy voltam vele, ahogy Piaffal. Tudom hogy legendás, de ahogy az egyik újságíró is elmondja, inkább tűnnek prédikációknak az előadásai, mint daloknak, ahol a szöveg jóval fontosabb a zenénél. Én viszont nem szeretem a verseket :) A film maga nem nyújt film élményt, inkább történeti jelentősége van: ez volt az egyik első rock dokumentumfilm, amelynek elemeit később parodizálta A turné is.

Érdekességek:

- Joan Baez és Dylan ekkor egy pár voltak.
- Ha valamiért, már a New York Times 1967-es kritikájának első mondatáért érdemes volt megismerkednem a filmmel:

It will be a good joke on us all if, in fifty years or so, Dylan is regarded as a significant figure in English poetry.

Nos, Dylan 2016-ban, ötven évvel az elhangzott mondat után énekes bárd mivoltáért megkapta az irodalmi Nobelt, elsőnek dalszerzőként...

Következik: Superman

Tartalom:

Ah-hsziao az általános iskola végzőse. Apjukkal épp most költözött a család Tajvanra Kínából munka miatt, de talán valójában a polgárháború miatt, hiszen az 1950-es években járunk. Öten vannak testvérek, és a szülők mellett velük él a folyton hazavágyó nagyi is, akinek Ah-hsziao a kedvence. Az átlagos hétköznapokból két esemény emelkedik ki gyerekkorából: Ah-hsziaot felveszik egy középiskolába, de rövidesen meghal az apja. Kis ugrás után már nagy kamasz, ami egyet jelent a szexszel és a bandázással. Választania kell, hogy hol tanuljon tovább, és anyja is súlyosan megbetegszik...

Újabb önéletrajzi film Hou gyerekkorából, csak Oldman Éhkopponjával szemben nem a szenvedésre összpontosít, hanem a természetességre, nosztalgiára. A konkrét eseményekre nincs értelme kitérni, viszont a korszak miatt, amiben játszódik, nehéz volt nem belelátni a polgárháborús viszonyokat; az idősebb nemzedékek mintha egy-egy jelképet játszottak volna, különös tekintettel a nagyira.

Megvalósítás:

A felnőtt Ah-hsziao narrálásával indul a történetünk, aki elmeséli röviden, apja hogyan került Tajvanra. Majd rögtön egy a polgárháború miatt elszakadt rokonról értekeznek, így lép be az aktuálpolitika. Az apa után elsőként a már agg nagyi kerül részletesebb bemutatásra, aki mindig hazavágyik, a halálára készül, és rendre eltéved a városban. Később kiderül, hogy ilyenkor mindig hazaindul. A komoly apa betegeskedni kezd és váratlanul meghal. Később róla is kiderülnek dolgok, mint pl. hogy egész életében betegeskedett valójában, de ezt igyekezett titokban tartani, és távolságtartásának mindössze az volt az oka, hogy nem akarta családjára ragasztani tüdőgyulladását. Neki abba kellett hagyni az iskolát, hogy dolgozzon, de munka közben is sokat tanult. Váltunk, Ah-hsziao már kamasz, éjszakai magömléssel, lázadó természettel, utcai bandaharcokba keveredéssel. Most az anya a soros: rákkal kezelik, a gyerekek már gyakorlatilag önellátóak, míg az anya kórházban van. Elmeséli lányának, hogy az anyaországban hogyan vesztette el első gyerekét, illetve hogy másba volt szerelmes igazából. Utolsónak a nagyi marad, akit leginkább érzek az anyaország megtestesítőjének, hiszen öltözékében és szokásaiban is hagyományosabb. Az ő végelgyengülését szinte felszabadult örömmel tálalja a film. A nosztalgikus hangulatot az adja, ahogy a szereplők a múltba révednek. A tragédiákat és a sikereket is sikerül valahogy természetesen tálalni, majdhogynem szenvtelenül. A bandaháborúban nem izgulunk, a szülők halálakor nem szomorkodunk, az élet velejárójának tűnnek.

A szenvtelenség másik segítője a közeliek hiánya, általában közepes távolságból figyelhetjük az eseményeket. A beállítások meglehetősen hasonlítanak Ozu statikusabb, ajtókkal és ablakokkal szegélyezett kompozícióira, de ahogy említettem, ez inkább a szenvtelenséget, tárgyilagosságot, a megváltoztathatatlan természetet jelenti, nem az Ozu-féle elfojtott érzelmeket. A legfőbb nosztalgiafaktor a zene, amely már-már giccses, de jól működik. Aztán persze vannak még olyan apróságok, hogy ugyanazokat a visszatérő képeket mutatják az állandóság jegyében, vagy hogy az apa halálakor kialszik a fény, az anya arca tükröződik az apa arcképén, előrevetítve az ő halálát... stb.

Élmény:

Megint úgy vagyok, mint korábban: elértem az emlékezetem teljesítőképességét, és tudom hogy már láttam valamikor egy nagyon hasonló filmet, de nem tudom felidézni, melyik volt az. Szóval ahogy elmondtam, kedves természetességgel mutatja be az életet, ami hiába játszódik a polgárháborús időszakban és hiába szabadítja meg a fiatalokat az előző nemzedékektől, mégse ez a lényege, hanem az élet rendje. Nem mondom, hogy tetszett, de kellemes volt nézni.

Következik: Dont Look Back