Artúr filmélményei

Holtak hajnala (1978)

2017. október 22. 12:41 - Liberális Artúr

Rendezte: Romero, George A.
Műfaj:
független, horror, zombi
Főbb szereplők:
David Emge, Ken Foree, Scott Reiniger, Gaylen Ross

Megjelenés: 1978, Egyesült Államok
Hossz: kb. 2,5 óra
IMDB: 8,0 pont
Előzetes: https://youtu.be/Yd-z5wBeFTU
Ajánlott írás: -
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/holtak-hajnala-dawn-of-the-dead/movie-101538

Tartalom:

Történetünk ott folytatódik, ahol az előző film abbamaradt: mindenki fegyvert fogva, csoportosan fésüli át a terepet élőhalottak után kutatva. Bár a feladat viszonylag könnyű, mégis egyre több fertőzött kerül elő, főleg a nagyvárosokban nehezebb kontrollálni a helyzetet. Egy négyfős társaság, a tévés Francine és Stephen, valamint két kommandós ismerősük, Roger és Peter ellopják a tévécsatorna helikopterét és azzal menekülnek ki a fertőzött városból. Utánpótlásban bízva leszállnak egy pláza tetején, és igazuk lesz, mert bár az épület hemzseg a zombiktól, vannak védett helyei és tele van étellel és minden mással, amire egy embernek szüksége lehet, beleértve a fegyvereket is. Elhatározzák, hogy inkább maradnak...

Úgy látszik az amerikai westernekhez hasonlóan a horrorfilmekbe is képtelen vagyok belelátni a közmegegyezéses témák, mint pl. ami a vietnámi háborút jelentené (lásd még: A texasi láncfűrészes mészárlás, vagy A bolygó neve: halál). a zombik elvileg mára a fogyasztói társadalom jelképeivé váltak, akik öntudatlan (ember)fogyasztóként élik életüket. Az élőhalottak éjszakájában ennek ,még nem volt nyoma, itt a helyszínnek köszönhetően azonban már igen, ugyanakkor így sem jött át igazán ez az üzenet. Pedig én aztán igazán nem vágyok arra, hogy nyíltan didaktikus legyen egy történet, de egyszerűen van amit nem értek meg, máshol meg simán átérzem a szándékot.

Megvalósítás:

A történet nem foglalkozik sokat az előzményekkel, már benne vagyunk a zombiapokalipszisben, ott tartunk ahol az előző film abbamaradt. A zombik lassúak és buták, de sokan vannak, ami főleg a sűrűn lakott nagyvárosokban teszi nehézzé az amúgy könnyű vadászatot. Ekkor még úgy tűnik, a fő téma az lesz, hogy az emberek képtelenek bántani őket, hiszen nehéz elhinni egy szerettünkről, hogy ő már nem az, akit ismertünk. Ezt az embervadászatot elégeli meg két kommandós, és két riporter ismerősükkel inkább elmenekülnének Kanadába, noha nem tudják ott mi vár rájuk és az se biztos, hogy lesz elég üzemanyaguk. Egy plázánál szállnak le megpihenni, ahol észreveszik, hogy tele van mindennel, amire egy embernek szüksége lehet és még jól védett is. Továbbrepülés az ismeretlenbe helyett komfortosan berendezkednek, és ez az a pont, ahol már nem az ember lesz a téma, hanem a fogyasztó. A zombik berögzült emlékeinek köszönhetően úgy mászkálnak a plázában, mintha még élnének. Avagy fordítva: egy plázázó épp olyan öntudatlanul shoppingol, mintha csak egy zombi lenne. A legnyíltab utalás erre az, amikor a plázabeli életük egy szokványos hétköznappá válik, illetve menekülés helyett egyik főszereplőnk inkább azt választaná, hogy marad, noha már teljesen reménytelen a helyzete. A film hangulata azonban erősebb témájánál. Elvileg horror, elődjétől eltérően viszont nem nyomasztó, sőt, kifejezetten könnyed és időnként humorosabb formában tálalja a zombikot, amire legjobb példa, amikor kajacsatába kezd egy motorosbanda a zombikkal, ráadásul a végén is megmenkülnek hőseink.

A horrorjelleget a vér, belek, hús, trancsírozás adná, de... Ebert megint csak azt írja, hogy a maga korában ez durvának számított, azonban ezt képtelen vagyok elhinni más, korabeli, sokkal durvább horrofilmek ismeretében, hiszen még a tegnapi Huszadik századnak is voltak brutálisabb jelenetei. Se nem ijesztő, se nem nyomasztő, se nem igazán brutális, amin nem segítenek a B-kategóriás maszkok és effektek sem, ahogy a színészek sem különbek. Egyedül a zene feszültségkeltő valamennyire, meg hogy izgulhatunk főhőseinkért. És már a leges legelső vágás is durván amatőr, nem értem hogy kerülhetett a filmbe, annyira illúzióromboló. Nem segített az se, hogy az egyik aláfestő zene ugyanaz volt, mint a Gyalog galoppban...

Élmény:

Ahogy az elején írtam, vannak olyan műfajok és rendezők, akik ellen be vagyok oltva, és mindig kérdés, hogy ez az én hibám vagy az övéké. Az üzenet ugyan jó, de ha célba is talált volna, a megvalósítása mint formailag, mind tartalmilag hagy maga után bőven kivetnivalót. Horrornak nem horror, társadalomkritikának (számomra) nem elég egyértelmű, iróniának nem elég ironikus. Ennek ellenére ezt a filmet tartják a zombi műfaj alapvetésének, szóval illik ismerni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Richard France (Az élőhalottak éjszakája), Joseph Pilato (Ponyvaregény), Taso Savrakis (A Karib-tenger kalózai)
- 2004-ben készült egy anyagilag sikeres, kritikailag kevésbé elismert remake, amelyben több eredeti szereplő is cameózott.
- Romero, a rendező idén hunyt el 77 évesen.

Következik: Pókember

Szólj hozzá!

Huszadik század (1976)

2017. október 21. 15:18 - Liberális Artúr

Rendezte: Bertolucci, Bernardo
Műfaj:
dráma, történelmi
Főbb szereplők:
Robert De Niro, Gerard Depardieu, Dominique Sanda

Megjelenés: 1976, Olaszország
Hossz: kb. 5,5 óra
IMDB: 7,7 pont
Előzetes: https://youtu.be/DzUAraafpAE
Ajánlott írás: https://mostlyfilm.com/2011/04/26/watching-bertoluccis-1900/
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/huszadik-szazad-1900-novecento/movie-1119

Tartalom:

A 19-20. század fordulóján Olaszországban egy napon születik meg az arisztokrata Alfredo (Robert De Niro) és a földeken dolgozó parasztközösség zabigyereke, Olmo (Gerard Depardieu). A két gyerek barátságot is köt, noha két külön világba tartoznak. Azonban épp ekortájt bomlik fel a hagyományos paraszt-földesúr viszony: a mezőgazdaság gépesedik, a parasztok elvesztik addigi megélhetésüket, terjedni kezd a szocializmus, kitör az első világháború. A háború után Olmo megmarad sajátjai és a szocialista eszmék közt, Alfredo apja (Romolo Valli) viszont a fasizmus híve lesz, részben a birtok munkafelügyelőjének (Donald Sutherland) hatására amit Alfredo nem szívlel, ezért inkább nagybátyjához költözik nagyvilági életet élni. Apja halála után hazaköltözik és átveszi a birtokot, de a fasizmus erősödésével inkább passzívan sodródik az árral...

A történet egy, az 1920-1930-as évek propagandafilmjeit idéző kommunista propagandafilm, amely egyrészt bemutatja az arisztokrácia és a parasztság viszonyának változásait a huszadik század első felének folyamán, másrészt durva kommunista propaganda; nem a naivan idealista, amiben hinni lehet, hanem az undorítóan manipulatív fajta.

Megvalósítás:

Négy nagyobb részre osztható az egyébként öt és fél órás film, amely állítólag a négy évszakot hivatott megjeleníteni. A történet 1901-gyel kezdődik (pontosabban egy előereugrással 1945-be, de ettől most tekintsünk el), Verdi halálnak hírével, ami szimbolikusan jelzi a klasszikus Olaszország vagy a 19. század végét, illetve egyúttal felkészít minket, hogy ez egy ilyen jelképekben dúskáló film lesz. Ekkor, egy napon születnek meg a főszerepő fiúk két külön világba, Alfredo az arisztokráciába, Olmo viszont ismertlen apától a parasztközösségbe, jelezve ezzel is hogy ő a nép gyermeke. Itt még egyértelmű, hogy a földesúr és a paraszt között nem egy diktatórikus alá-fölérendeltségi viszony van, hanem ismerik a világ rendjét és elfogadják a nekik jutó helyet. A földesúr, a padrone, Alfredo nagyapja (Burt Lancester) és a parasztközösség vezetője (Sterling Hayden) egykor talán pont olyanok voltak, mint Alfredo és Olmo. Gyorsan ugrunk kb. tíz évet, tanúi lehetünk a két gyerek összebarátkozásának és annak, hogy a két család mennyire eltérő: az előkelőknél a látszat számít, valójában utálják egymást, a parasztok pedig meghitten élnek együtt. Az első nagyobb változást a két öreg halála hozza el; előbbi impotenciája miatt egy istállóban felköti magát, az utóbbi békésen elszenderül. (Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire király, hogy Burt Lancaster A párduc után újra eljátszhatta ugyanazt a szerepet, és hogy ez mennyire beszédes több szempontból is.) Ekkor érkezik meg a gépesedés is, a parasztok váratlanul sokkal kiszolgáltatottabbakká válnak, ezzel együtt pedig erősebbé válnak a szocialista felhangok. Ugrunk újabb tíz évet a második nagyobb részbe. Véget ér az első világháború, amiben Olmo harcolt, Alfredo pedig otthon maradhatott tiszti cím mellett csupán származásának köszönhetően. Olmo szocialista jómunkásemberré válik, Alfredo pedig inkább elköltözik otthonról nagyvilági életet élni, miután az új, fasiszta munkafelügyelő egyre nagyobb hatalmat szerez (és megint nagyon jelképesen: a fasizmus terjedéséhez a pénzt az arisztokraták adják össze egy templomban, hogy védelmet kapjanak a szocializmustól). Kb. újabb tíz évet ugrunk a harmadik részbe, ahol Alfredo apja halott, ezért fia hazaköltözik átvenni a birtokot. Már mindketten családosok, de míg Olmoéknál meghittség van, addig Alfredo felesége (Dominique Sanda) alkoholistává válik, mert nem bírja látni a fasizmus igazságtalanságait. A csupa jóravaló paraszt mellett persze a fasiszták démonizált rosszfiúk, pedofilok, szadisták, állatkínzók, gyilkosok. A negyedik részre visszatérünk a legelső jelenethez 1945-be, ahol a fasiszták megkapják ami jár nekik és bíróságot ülnek Alfredo feje felett. Nem mint embert, hanem mint padronét, azaz intézményt ítélik el, és itt borul teljesen nyílt propagandába a történet, ahol a kamerába nézve éltetik a kommunizmust. Végül Alfredo és Olmo húzogatja-taszigálja egymást immár vénemberként a jelenkorba (1970-es évek) ugorva miközben haladnak az úton, jelezve hogy továbbra is tart az uralkodó osztály és a nép harca, ahogy haladnak a történelemben.

A négy évszak a képek színvilágában (na meg az időjárásban) jelenik meg, hiszen a gyerekkori nyár aranyszínű és meleg, a későbbiek pedig fakóbbak, hidegek. Van pár jobb beállítás, főleg a tömegjeleneteknél, de nem éreztem, hogy a tartalmat formailag is alátámasztaná a film. Aminek leginkább megörültem, hogy értettem, hogyan készülhetett ilyenre: Bertolucci fiatal művészfilmes létére szinte korlátlan pénzt és bizalmat kapott, hiszen ekkor még ebben bízott Hollywood. A hollywoodi öncenzúra végének és a korabeli olasz filmművészetnek nyomait pedig a szándékosan sokkoló képek mutatják, de már vagyok annyira edzett, hogy ezek ne borítsanak ki. Ami meglepett, hogy a hollywoodi sztárok is simán bevállalták a pöcsmutogatást. És a változás ott látható igazán, hogy tíz évvel korábban Burt Lancester A párducban még mennyire máshogy, némi romantikával jeleníthette meg ugyanazt a szerepet, ami most brutálisan lehangoló és kiábrándultan keserű volt. A neorealista hagyományokból pedig nyilván az következett, hogy a tömeget alakító mellékszereplők amatőr helyiek, ami sajnos zavaró tud lenni. A zene részben Verdi, részben Morricone, részben népdalokból áll, de egyik sem emelkedik ki markánsan.

Élmény:

Érdekes, de nem a hossz volt zavaró. Bár a cselekmény angelopuloszosan szétesett, viszonylag izgalmas tudott maradni végig. Amitől gyenge lett a film, hogy a karakterek jól láthatóan jelképesek, életidegenek. Az első, gyerekkori rész a legizgalmasabb és érezhetően a legszemélyesebb (a helyszín Bertolucci saját származási helye), a többi lélektelenebb. na és akkor még nem beszéltem a propaganda részről, ami ebben a formában már az 1920-as években se volt oké, az 1970-es években pedig kifejezetten visszataszító.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Robert De Niro (Aljas utcák, A keresztapa 2, Taxisofőr, A szarvasvadász, Dühöngő bika, A komédia királya, Volt egyszer egy Amerika, Brazil, Nagymenők, Casino, Szemtől szemben), Gerard Depardieu (Amerikai nagybácsim, Piaf), Dominique Sanda, Jose Quaglio és Stefania Sandrelli (A megalkuvó), Laura Betti (Az édes élet), Sterling Hayden (Johnny Guitar, Dr. Strangelove, A keresztapa), Alida Valli (A harmadik ember), Romolo Valli (A párduc), Donald Sutherland (MASH, Ne nézz vissza, Party zóna), Burt Lancester (A siker édes illata, A párduc)
- Francesca Bertini (az apáca) a némafilmes korszak egyik legnagyobb sztárja volt, azonban nem akart Hollywoodba költözni és a fasizmus erősödésével visszavonult a filmezéstől, csupán ennek a filmnek a kedvéért tért vissza egy szerepre.

Következik: Holtak hajnala

Szólj hozzá!

Sötét zsaruk (1997)

2017. október 15. 21:56 - Liberális Artúr

Rendezte: Sonnenfeld, Barry
Műfaj:
akció, sci-fi, vígjáték
Főbb szereplők:
Tommy Lee Jones, Will Smith

Megjelenés: 1997, Egyesült Államok
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 7,3 pont
Előzetes: https://youtu.be/HYUd7AOw_lk
Ajánlott írás: -
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/men-in-black-sotet-zsaruk-men-in-black/movie-1630

Tartalom:

Létezik egy titkos kormányszerv, amely a Földön tartózkodó földönkívülieket felügyeli. A szervezet ügynökei D és K ügynök (Tommy Lee Jones), D ügynök azonban kiöregedett és visszavonul. Eközben James, a fiatal és meglehetősen jó fizikumú rendőr kitartóan üldöz futva egy bűnözőt, aki meglepetésére hüllőszemű és simán felrohan egy épület oldalán, dacolva a gravitációval. A jelentését persze nem akarja elhinni a főnöke, ekkor azonban váratlanul beállít K ügynök és meghívja James-t a titkos szervezetbe D ügynök helyére. Mint kiderül, a Föld mintegy negyven éve lépett kapcsolatba a földönkívüleikkel, akik semleges területnek, menekülttábornak használják a bolygót a bolygó nélkül maradtaknak. Eközben nem messze egy űrhajó száll a Földre. a lény azonnal végez a közeli farmerral és magára ölti külsejét (Vincent D'Onofrio). Célja, hogy megszerezze egy, a Földön tartózkodó faj erőforrását, hogy azzal leigázhassa őket. Csakhogy akiket megöl az energiaforrásért, azok a másik faj királyi tagjai; K és az újdonsült J ügynökre hárul a feladat, hogy megszerezzék az energiaforrást, mielőtt háború törne ki...

A történet csak nagyon szőrmentén érint olyan témákat, mint az emberiség viszonylagos helye a világegyetemben vagy az ödüsszeuszi kíváncsiság vs nyugodt élet. Eredetileg itt is többet filozofálgattak volna, de végül kivágták. A későbbi részekben valamivel nagyobb teret kapnak majd. Így aztán egy akció-sci-fi-vígjátékot kapunk, amiben egyedül a sci-fi vonulat kölcsönöz némi szokatlant neki.

Megvalósítás:

Nem a rejtélyeken van a hangsúly; három fő történetszál van, K-é, J-é és az ellenséges űrlényé, ebből pedig az első kettő pár perc után összefut, miközben már az első jelenet leleplezi a titkos kormányszervezetet és tevékenységét. A továbbiakban se bonyolítják túl, néhány vázlatszerűen felvillantott esemény adja a bonyodalmat. Alapvetően az egész történet arra a humorforrásra épül, hogy J rácsodálkozik mindarra, amit eddig nem is sejtett - és egy visszatérő poén, hogy de, tulajdonképpen tök nyilvánvaló volt, hogy xy földönkívüli. Ilyesmik a főbb karkaterek is: K a szigorú, tapasztalt öreg, aki belül nagy drámákat él át - bár ebből keveset láthatunk - , míg J a kekeckedő, értetlenkedő, vicceskedő újfiú.

Természetesen ez se az a film, ami különleges kameratechnikákkal kísérletezne, így a legfőbb látványelemeket az űrlények jelentik. Szerencsére itt még nem uralkodott a számítógépes animáció, épp egyensúlyban volt a kettő. Tök jók voltak a maszkok, és ahol csak kiegészítőként szerepelt az animálás, ott nem volt zavaró. Ahol viszont kizárólag azzal dolgoztak, ott illúzióromboló volt, ahogy lenni szokott.

Élmény:

Annak idején tucatszor végignéztem, és azt hiszem ez az a fajta film, amit az összes hibájával együtt is élvezetes újra- és újra megnézni. Lendületes, sodor magával, újra és újra meglepődök J-vel együtt a világ dolgain. A legtöbb poén üt, egyesek erőltetettek, de összességében jó szórakozás.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Tommy Lee Jones (Nem vénnek való vidék), Vincent D'Onofrio (Acéllövedék), Siobhan Fallon Hogan (Forrest Gump), Kent Faulcon (Amerikai szépség), David Cross (Guffmanre várva, Egy makulátlan elme örök ragyogása)
- A nagy sikerre való tekintettel még két újabb rész készült a filmhez és hamarosan újabb következik egy reboot formájában.
- Sonnenfeld, a rendező operatőrként kezdte olyan filmekben, mint a Harry és Sally vagy A halál keresztútján.

Következik: Huszadik század

3 komment

Szívből, igazán (1990)

2017. október 14. 17:50 - Liberális Artúr

Rendezte: Minghella, Anthony
Műfaj:
dráma, fantasy
Főbb szereplők:
Juliet Stevenson, Alan Rickman, Bill Paterson

Megjelenés: 1990, Egyesült Királyság
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 7,3 pont
Előzetes: https://youtu.be/ubjQJQvpDyY
Ajánlott írás: -
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/szivbol-igazan-truly-madly-deeply/movie-5534

Tartalom:

A spanyol tolmácsként dolgozó Nina szerelme nemrég halt meg, amit képtelen feldolgozni, folyton rá gondol és heves zokogásokban tör ki. A pszichológus se tud tanácsot adni, a kollégák, a rokonok, barátok mind tehetetlenek, ráadásul még a lakás is rohadóban van, ahova Nina begubózott. Amikor már leginkább az összeomlás szélén áll, megjelenik előtte halott szerelme, Jamie (Alan Rickman). A többiek számára érthetetlenül Nina újra kivirágzik, bár nem kevésbé lesz zárkózott, hiszen mindig rohan haza Jamie-hez. Közben azonban zajlik az élet: főnöke nem ért szót a vegyesházasságából származó, csak spanyolul beszélő kisfiával, egy chilei ismerőse szülni készül, és megismerkedik az első látásra beleszerető Markkal is...

Szerintem nem lövöm le nagyon a poént, ha elárulom, amit már nagyjából az első pár perc után is érezni lehet: a történet oda fog kifutni, hogy Ninának tovább kell lépnie, hiszen az élet megy tovább, a halottak meg nem. Ez párszor már volt téma itt is, legerősebben talán a Felben, és mindig elmondom, hogy ezzel nem feltétlenül értek egyet, hiszen mégiscsak elvesztette élete legfontosabb személyét. Vannak traumák, amik életünk végéig elkísérnek bennünket feldolgozhatatlanul, nincs ezzel baj, ez is része az életnek.

Megvalósítás:

Ügyesen megalapozzák a gyász és a hiány érzetét azzal, hogy a történet harmadáig csak Nina szenvedését látjuk, magunk is átérezzük az űrt, amit Jamie hagyott maga után. Amikor megjelenik újra, örülünk, de néhány jelenttel kielégítik a nézői igényeket, és egyre kevesebbszer látjuk újra, szépen-lassan felbomlik a kötődés, ami kezdetben kialakult. Ugyanez történik Ninával is, egyre nagyobb szerepet kezd játszani mindennapjaiban az élet, tanúja lesz mások (és a saját) szerelmének, na és persze legjelképesebben egy gyerek születésének, miközben Jamie halott barátaival lóg, akik legszívesebben régi filmeket néznek, mint a Késői találkozás. A film nem megy bele egyáltalán a szellemsztoriba, nem tudjuk meg hogyan, miért jött vissza Jamie és hogy milyen a túlvilág, mert nem ez a lényeg, hanem Nina ráeszmélése, hogy neki folytatódik az élet. Jamie csupán segít objektívabban látni egykori kapcsolatát, amit az idő picit  megszépített. Tele van egyébként jelképes dolgokkal, kezdve azzal, hogy Nina tolmács (avagy kapocs két világ közt), a széteső lakásán át a baba születéséig.

Képileg ehhez nem sokat tesz hozzá néhány jobban sikerült beállítások kívül, különben is tévére készült a film, nem moziba. Mivel Jamie csellista, több Bach-mű szerepelt, tök büszke voltam magamra, amikor felismertem pl. a Brandenburgi versenyeket. De ez se tett hozzá sokat a filmhez. Itt elsősorban a hangulatot próbálták meg elkapni az érzelmek megfelelő adagolásával (pl. azzal, hogy nem a sokkal érdeksebb Jamie-t mutatták, hanem a hétköznapi Ninát), és időnként sikerült is. Állítólag a rendező eleve a Ninát alakító színésznőre írta a szerepet, és hitelesnek is tűnt. Szeretik Alan Rickman egyik legfontosabb szerepének mondani Jamie-t, de szerintem nem kapott túl sok teret.

Élmény:

Viszont rendkívül "pikáns", hiszen épp a közelmúltban halt meg ténylegesen, és amikor rákerestem a filmre, a kritikák elsősorban ezzel vontak párhuzamot. Úgy érzzem, nem véletlenül került bele a filmbe épp a Késői találkozás, annak a filmnek iszonyú megható volt a hangulata. Szerintem ezt szerették volna elérni itt is, és időnként sikerült is, de sajnos nem mindig.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Alan Rickman (Drágán add az életed, Harry Potter és a bölcsek köve, Igazából szerelem), David Ryall (Mr Turner)
- Az elhangzó spanyol vers a Nobel-díjas Nerudáé, itt elolvasható.

Következik: Huszadik század

Szólj hozzá!

Én, Kuba (1964)

2017. szeptember 26. 21:47 - Liberális Artúr

Rendezte: Kalatozov, Mihail
Műfaj: -
Főbb szereplők:
Jose Gallardo, Raul Garcia, Luz Maria Collazo, Jean Bouise, Alberto Morgan, Celia Rodriguez

Megjelenés: 1964, Kuba
Hossz: kb. 2,5 óra
IMDB: 8,0 pont
Előzetes: https://youtu.be/D1-W8tXrfnQ
Ajánlott írás: http://www.rogerebert.com/reviews/i-am-cuba-1995
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/en-kuba-soy-cuba/movie-167485

Tartalom:

I) Én, Kuba. Én vagyok az amerikai gazdagokat kiszolgáló kaszinó az 1950-es években, és én vagyok az a nyomortelepen élő lány is, aki bár erkölcsös és szerelmes, jobb híján prostituálja magát. Sajnos a szerelmem rajtakap szégyenemben, amint épp eladom minden méltóságom pénzért...
II) Én, Kuba. Én vagyok Pedro, az öreg cukornádtermesztő, aki egész életét kemény munkával, de viszonylagos boldogsággal töltötte. Örülök az idei kiváló termésnek. És én vagyok a földbirtokos, aki eladta a földet egy amerikai cégnek, Pedro pedig mehet isten hírével...
III) Én, Kuba. Én vagyok Enrique, a kommunista aktivista diák, aki megelégelve a hatóság elnyomását fegyvert ragadna, de amikor lehetősége nyíilk rá, képtelen embert ölni. És én vagyok a rendőrfőnök, aki amint lehetősége nyílik rá, lelövi az aktivitsa diákokat...
IV) Én, Kuba. Én vagyok Mariano, a békére vágyó paraszt, aki megvendégeli a fáradt forradalmárt, de nem segít neki. És én vagyok Kuba, ahol lebombázzák Mariano házát, mert a felkelők közelében van. Mariano belátja, hogy fegyvert kell ragadnia...

A szovjet hagyományokat követve teljesen egyértelmű, hogy ez egy propagandafilm az 1959-re győzedelmeskedő kubai kommunista forradalomra emlékezve. A megszemélyesített Kuba bemutatja azt az állapotot, ami a forradalmat igazolja: az átlagemberek kiszolgáltatottságát, nyomorát, az igazságtalanságot, illetve ezzel szembeállítja a rajtuk uralkodó - elsősorban amerikai - elnyomók gonoszságát.

Megvalósítás:

Az egész narratíva jól láthatóan lineárisan halad: egyrészt a helyszínek a parttól a sziget belseje felé haladnak a nyomortelepen és a belvároson át a forradalom szívéig számító belsőbb hegyvidékig, másrészt az elnyomottak a passzívból egyre inkább aktívak lesznek. Az első rész Mariája még hagyja magát, noha nem helyesli, a második rész Pedrója már inkább elpusztítja önmagát. A diák Enrique az, aki először vállalja némi vívódás után az ellenállást, végül Marianoban teljesedik ki, akinek már nincs más választása. A felépítés, ahogy kiderült a leírásból, epizódikus, négy történetet mesél el, mindegyik valamelyik elnyomott réteg életéből: szegény városi, kisemmizett paraszt, haladó értelmiségi, önvédelemre kényszerülő kubai. Mindegyik karakter küzd önmagával: érzik mi a helyes, de ilyen-olyan okból nehezen válnak cselekvő féllé. A négy történetet a megszemélyesített Kuba narrációja fogja össze, aki női hangon, kicsit szenvtelenül, a természet megrendíthetetlenségével mesél és bíztat. A propaganda egyszerű: a kubaiak többsége kommunista, ami véget vet a nélkülözésnek, míg az amerikaiak és a kubai uralkodó osztály képviselői (földbirtokos, rendőrség) rosszak, csúnyák.

A történetét kubai költő jegyzi és lírai akar lenni, de nem sikerült. Ellenben a képi világa azonnal elhozza ezt az érzést, ez az egyik leglátványosabb film, amit eddig láttam. Ennek titka elsősorban a kamerakezelésben van, amiről azt hittem hogy torzított, de a Wikipedia felvilágosított, hogy a hatást az okozza, hogy nagylátószögű kamerával vették fel a filmet közelről. Ezt fokozandó általában alulról, folyamatosan mozgva teszik, ráadásul gyakran olyan érzése van az embernek, mintha a kamera a szereplő kiterjeszetett mozgása lenne. Hogy értelme is legyen ennek, írok egy példát: Pedro lenéz a cukornádra, a kamera pedig leereszkedik egészen a földig; ezután felemelkedik egészen magasra, jóval magasabbra Pedrónál, mintha csak felnézne, majd onnan mutatja az ültetvényt. Mindezt ráadásul gyakran egy snittben teszi sínek kiépítése nélkül, amikor még nem létezett a steadycam (a titok: az operatőr mellkasára rögzítették a kamerát, őt rángatták dróton). De ennél több van benne: már az elején mellbevágóan szétfeszítik a színek a képeket, noha fekete-fehér filmről beszélünk. Nem tudom miért éreztem ezt. Kicsit olyan volt, mintha több stílust is szeretett volna fevonultatni, láttam kifejezetten film noiros megvilágításokat (pontosabban meg nemvilágításokat), expresszionista díszletet, de több filmet is felfedezni véltam benne, mintha megjósolta volna előre vagy leutánozta volna őket: Paisa, A gonosz érintése, Az édes élet, Az algíri csata, A gránátalma színe, Apokalipszis most, hogy néhányat említsek. A zene nem kiemelkedő, de hatásosan van felhasználva, hol csend, hol latinos ritmusok, ahol kell.

Élmény:

Ez egy újabb olyan film, amit Coppola és Scorsese filmbuziságának köszönhető, hiszen az 1990-es évekig gyakorlatilag ismeretlen volt, csak az ő promójuknak köszönhetően fedezték fel újra. Megköszönhetjük, hiszen a képi világa valóban különleges. A lírainak szánt hangnem viszont dokumentumfilmes és valahogy nem sikerült átszellemülnöm. Nem a propaganda tehet róla, a történetek nem elég erősek vag legalábbis nem elég jól megírtak. meggyőződésem, hogy párbeszédek nélkül, legfeljebb a rövid narrációk mellett sokkal jobabn működött volna (bár így se volt sok).

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Sergio Corrieri (Az elmaradottság emlékei), Jean Bouise (Out 1)
- Annak ellenére, hogy a film minden támogatást megkapott mind a szovjetek, mind a kubaiak részéről, a szocialista táborban nem aratott sikert, mert nem támadta eléggé a kapitalistákat, ugyanakkor a nyugati világban eleve be sem mutatták, elvégre kommunista film.
- A kubai forradalom 1953 és 1959 között zajlott le, amikor a korábban demokratikusnak számító Batista egyre diktatórikusabbá kezdett válni (és egyre szorosabb kapcsolatokat kezdett ápolni a maffiával - lásd A keresztapa 2). A Castro vezette felkelők elől Batista Portugáliába menekült élete háralévő éveire, míg Castro 2006-ig maradt az ország vezetője. Tavaly, 2016 végén halt meg.
- A rendszerváltás megtette a szükséges reformokat, hogy a lakosság valóban jobban éljen, ám a Szovejtunió megszűnésével eltűnt legfontosabb gazdasági partnerük, így az ország a csőd szélére sodródott. Persze Castro maga is diktatúrát épített ki, hogy elnyomja a neki nem tetsző csoportokat, részben ami miatt mintegy egymillió kubai menekült az Egyesült Államokba (lásd Az elmaradottság emlékei és Sebhelyesarcú)
- Az amerikaiak a mai napig betölthetik a gonosz szerepét, elvégre támogatták Batista diktatúráját, később fegyveres felkelést Castro ellen, és azóta is tartó gazdasági blokádot vontak a szigetország köré, noha a 2010-es évektől kezdve ez enyhülni kezdett.

Következik: Szívből, igazán

2 komment
süti beállítások módosítása