Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Nagyon sok mindenen múlik, hogy mikor tetszik egy film; van konkrét elképzelésem arról, hogy milyen az ideális film, de sokszor ért kellemes meglepetés váratlanul. A legbosszantóbb dolog, hogy sok múlhat a külső tényezőkön is: Milyen épp a kedvem, hangulatom? Nagy vásznon látom vagy kicsi telefonon? Egyben végig tudom nézni vagy megzavarnak közben? Releváns számomra a történet vagy még nem éltem át hasonlót? Láttam már hasonló filmet korábban vagy esetleg ugyanezt a filmet már sokadjára látom? ...stb. Ami viszont segít a választásban, az az idő. Sok filmről tudom hogy egykor tetszett, felidézve viszont alig emlékszek rá vagy nem mozgat meg különösebben, van amelyik pedig egyre erősebben él bennem. Mivel hosszú lenne a lista, egy kitételt tettem: a film egészének tetszenie kell, az egyszempontú filmekre ott a Legkedvesebbek rovat. Szóval jöjjenek a legkedvesebb filmélményeim, a mennyiség miatt kommentár nélkül:

A kölyök (Chaplin, 1921)
Ifjabb Sherlock detektív (Keaton, 1924)
Patyomkin páncélos (Eisenstein, 1925)
Dübörgő élet (Vidor, 1928)
Ember a felvevőgéppel (Vertov, 1929)

A föld (Dovzsenko, 1930)
Nyugaton a helyzet változatlan (Milestone, 1930)
M (Lang, 1931)
Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)
Vámpír (Dreyer, 1932)
Hófehérke és a hét törpe (Hand, 1937)

Késői találkozás (Lean, 1945)
Életünk legszebb évei (Wyler, 1946)
Biciklitolvajok (De Sica, 1948)
Piros cipellők (Powell-Pressburger, 1948)

Alkony sugárút (Wilder, 1950)
Elhagyottak (Bunuel, 1950)
Mindent Éváról (Mankiewicz, 1950)
A vihar kapujában (Kuroszava, 1950)
Ének az esőben (Donen-Kelly, 1952)
Római vakáció (Wyler, 1953)
Hátsó ablak (Hitchcock, 1954)
Rififi a férfiak közt (Dassin, 1955)
A dicsőség ösvényei (Kubrick, 1957)
A nap vége (Bergman, 1957)
Örök szomjúság (Dutt, 1957)
A siker édes illata (Mackendrick, 1957)
12 dühös ember (Lumet, 1957)

Pszichó (Hitchcock, 1960)
Tavaly Marienbadban (Resnais, 1961)
West Side Story (Robbins-Robert Wise, 1961)
Egy nehéz nap éjszakája (Lester, 1964)
Dr. Strangelove (Kubrick, 1964)
Iszonyat (Polanski, 1965)
Az algíri csata (Pontecorvo, 1966)
A jó, a rossz és a csúf (Leone, 1966)
Persona (Bergman, 1966)
2001 űrodüsszeia (Kubrick, 1968)

Az előadás (Cammell-Roeg, 1970)
A keresztapa II. (Coppola, 1974)
The Rocky Horror Picture Show (Sharman, 1975)
Annie Hall (Allen, 1977)
Radírfej (Lynch, 1977)
Mennyei napok (Malick, 1978)
Apokalipszis most (Coppola, 1979)

Amadeus (Forman, 1984)
Szemet szemért (Spike Lee, 1989)

Közelkép (Kiarostami, 1990)
Veronika kettős élete (Kieslowski, 1991)
Három szín: kék (Kieslowski, 1993)
Schindler listája (Spielberg, 1993)
Kosaras álmok (James, 1994)
Ponyvaregény (Tarantino, 1994)
A remény rabjai (Darabont, 1994)
Toy Story (Lasseter, 1995)
Titanic (Cameron, 1997)
Amerikai szépség (Mendes, 1999)
Harcosok klubja (Fincher, 1999)
Hatodik érzék (Shyamalan, 1999)

Amelie csodálatos élete (Jeunet, 2001)
Chihiro szellemországban (Mijazaki, 2001)
A sötétség útja (Lynch, 2001)
Némó nyomában (Stanton, 2003)
Túl a barátságon (Ang Lee, 2005)

Tartalom:

Severine (Catherine Deneuve) és Pierre friss házasok nulla szexuális élettel. aminek az oka Severine tartózkodása és Pierre túlzott udvariassága. A mazochista nő fantáziálásaiban rendre megalázzák, megerőszakolják. Miután egyik ismerőséről kiderül, hogy jövedelemkiegészítésként prostituáltként  dolgozik, Severine is felkeres egy madame-ot, akinek szolgálatába áll. Nem a pénzért, hanem kíváncsiságból. Lassan belelendül a különböző igényű ügyfelekkel való foglalkozásba, és ennek hatására otthon is jobb lesz szexuális életük, különösen egy erőszakos gengszter (Pierre Clementi) hatására, aki azonban beleszeret a nőbe. Hogy bonyolódjon a helyzet, egy alkalommal épp egy ismerőse (Michel Piccoli) látogatja meg a bordélyházat...

Hát Bunuel se tartozik a "kedvenc" rendezőim közé. A realista mexikói korszakát leszámítva megmaradt annál a szürrealista szokásánál, hogy saját világából merít jelképeket, aztán vagy leesik vagy nem a nézőnek. Vagy csak nem tudtam soha ráhangolódni. Mindenesetre az biztos, hogy a szex körül forog a téma, arról hogy Severine hogyan hangolja össze igényeit a lehetőségeivel. A kérdés az, hogy ez mennyire általánosítható.

Megvalósítás:

A történet lovaskocsival és csengetésével indul, ahol a tipikusan nőiesen durcizó Severine-t megelégelve férje kirángatja a kocsiból, és szolgáival megkorbácsoltatja majd megerőszakoltatja. Persze mindez csak Severine fantáziája, amit későbbiekben is ez a csengetés, a lovaskocsi vagy macskanyávogás jelez. Természetesen nem hagyják ki a lehetőséget, hogy a végén is megszólaljon egyszerre minden képzelgésre utaló hang, így nem tudhatjuk, hogy mi "igaz" a történetből és mi nem. Talán valós visszaemlékezésben láthatjuk, hogy Severine-t gyerekkorában molesztálják, ami magyarázhatja tartózkodását, de mazochizmusára nem ad okot. Fontos karakter a történetben a Severine-nel nyíltan kikezdő barát, őt épp a nő tartózkodása izgatja, az ő hatására keresi fel a bordélyházat, ő afféle őszinteséget megtestesítő alak. A másik fontos férfi a gengszter, valamiért benne találja meg Severine a vonzalmát, és eközben egyre jobban megszereti férjét fizikailag is. Talán a gengszter a fizikai szerelem megtestesülése, nem tudom. Severine fantáziái között szerepel gyermekmolesztálás, egyháznak ellenszegülés, megalázás, megcsalás, párbaj, nemi erőszak, halotti tor, de a valós kuncsaftok között is van, aki pl. szado-mazo játékot akar játszani. Részben ezek mintha talán egy normális kapcsolat egy-egy fontos pontját jelentenék, de mint mondtam, nem merek kijelenteni semmit.

Stílusában és képi világában is illeszkedik Bunuel későbbi filmjeihez, a Tristanához talán leginkább. Deneuve karaktere szándékosan érzelemmentes, így nagy színészi játékról nem tudok beszámolni. A képzelgések lehetnének formabontóak, de talán épp a megkülönböztethetetlenség miatt mégsem volt bennük semmi különleges. Érdekesség, hogy 1967-es film létére bár nagyon szabadosan beszél a szexről, nincs benne semmi meztelenkedés vagy szex, Severine-t meztelenül is csak hátulról látjuk, néha egy-egy rázkódó asztal (meg egy koporsó) utal a szexre.

Élmény:

Ahogy említettem, Bunuellel ritkán tudok egy hullámhosszra kerülni, és szerintem ebben elsősorban ő a hibás, amiért kevés kapaszkodót nyújt, miközben látszódik hogy egy jelképekkel teli filmről van szó, ugyanakkor nagyon is hétköznapi és semmitmondó környezetben. Ha legalább képileg izgalmas lenne, mint korai filmjei, akkor jobban élveztem volna.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Catherine Deneuve (Cherbourg-i esernyők, Iszonyat, Tristana), Michel Piccoli, Muni és Francois Maistre (A burzsoázia diszkrét bája), Pierre Clementi (A párduc, A megalkuvó), Francoise Fabian (Out 1), Francisco Rabal (Viridiana, A napfogyatkozás)

Következik: Truman Show

Tartalom:

Párizs külvárosában zavargás tör ki, miután állítólagosan a rendőri fogdában eszméletlenre vertek egy környékbeli letartóztatottat. A zavargás másnapján Vinz büszkén mutatja barátainak, Hubert-nek és Saidnak, hogy az összetűzésben sikerült megkaparintania egy rendőr fegyverét. És amennyiben a kómába esett ismerősük meghalna, bosszúból lelő egy rendőrt. Hubert próbálja lebeszélni tervéről, hiszen abból nem sülne ki semmi jó. Mindhárman piti drogkereskedők, elindulnak a belvárosba behajtani Said pénzét, miközben a rendőrök lépten-nyomon a környéken bóklásznak, amit a helyiek nagyon utálnak. A belvárosban el is kapják őket, de szerencsére Vinznek sikerül meglógni, pedig nála van a fegyver. A fogdán Hubert-t és Saidot szidalmazzák, bántalmazzák és csak akkor engedik ki őket, amikor már biztos lekésik az utolsó vonatot haza. Miután kikerülnek, Vinz csatlakozik hozzájuk és próbálják elütni reggelig az időt, amikor értesülnek róla: a kómába esett ismerősük meghalt. Ráadásul belefutnak egy szkinhed társaságba, ami a jól láthatóan fekete Hubert-nek és az arab Saidnak nem szerencsés. Vinz előkapja fegyverét...

A címből és a körítésből nem nehéz kitalálni, hogy nagyjából miről szól a történet: az Amerikai história X-szel egyezően a gyűlöletet próbálja bemutatni, ugyanakkor nem igazán magyarázza, tárgyalja, csupán megmutatja. Hogy a film népszerű idézetével éljek:

Egy ember zuhan le az 50 emeletes épület tetejéről, és minden 10 emelet után azt mondja magának: eddig minden rendben, eddig minden rendben. Ám nem a zuhanás számít, hanem a földet érés, a becsapódás. Így zuhan a társadalom a becsapódás, a megsemmisülés felé.

Nem látjuk miért történik a zuhanás, a történet nem is nagyon utal rá; már csak a zuhanást és a becsapódást látjuk.

Megvalósítás:

A történet szűk egy nap eseményeit mutatja be az előző nap zavargásainak rövid összefoglalójával indítva, majd a három srác egy hétköznapjának viszonylag eseménytelen óráit követhetjük. Bandáznak, beszélgetnek, elviselik az őket cseszegető rendőröket, rendbontanak epizodikus, de összefüggő jelenetekben. Mivel elsősorban az ő szemszögükből követjük a történetet, mire eljutunk a becsapódásig, értjük és átérezzük, hogy hogyan fajulhat el egy-egy rendőri túlkapás sokkal szélesebb kiterjedésű lázadásokig. Karaktereink három különféle hátterű egyén, de a közös pontjuk a helyszín, azaz hogy a külvárosban, elszigetelten élnek: Hubert fekete, ő az, aki leginkább tisztában van helyzetével és megpróbálna kitörni belőle; Said arab, tipikus bohóc hülyegyerek, Vinz pedig kelet-európai zsidó, agresszív hülyegyerek. Számtalan film foglalkozott már ezzel, a régebbiek az algír helyzet kapcsán (A kis katona), az újabbak a külvárosiakat megcélozva (A rejtély, A falak között). Stílusában mégis sokkal jobban hasonlít a könnyed hangvételű, humorosabb Trainspottingra, illetve a Szemet szemértre. Van jó pár jelképes rész is elsősorban filmes utalások formájában, mint pl. Vinz gyakorlása a tükör előtt, ami a Taxisofőrt idézi vagy Hubert lassított bokszolása, ami szerintem a Dühöngő bikát akarta eszünkbe juttatni.

Képi világában is a Trainspottingra és a Szemet szemértre emlékeztet szokatlan kamerabeállításaival és időnként videóklipszerű vágásaival, zenei szubkultúrájával, ugyanakkor szerepelnek benne dokumentarista elemek is, mint pl. a film elejei felvételek bevágásai a zavargásokról. Kezdetben a kamera olyan sokat mozgott, hogy szinte beleszédültem, idővel ez alábbhagyott. A rendező szívesen játszott azzal is, hogy az egyik szereplő arcát közelről mutatva az betöltötte a fél képet, miközben a kép másik felében a háttérben történt valami. A realizmus hagyományainak megfelelően több mellékszereplő helybéli, a helyszínek valódiak, sőt, a rendező maga is részt vett korábban hasonló tüntetéseken, így elsőkézből származó tapasztalatai vannak. Ja, és persze fekete-fehér, ami komorabbá, kietlenebbé teszi a külvárost.

Élmény:

Ahogy említettem, a film nem annyira elemez, inkább egy pillanatképet ad az 1990-es évek közepének gettósodó francia külvárosairól. Emiatt az Amerikai história X-re jobban hasonlít mint a Szemet szemértre, mert ez utóbbi film okosan rádöbbentet minket saját gyengeségeinkre, míg e két másik film nem. Ettől függetlenül hatásos volt, ahol kellett nyomasztó, ahol kellett megrázó.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Andree Damant és Mathieu Kassovitz (Amelie csodálatos élete), Zinedine Soualem (Szkafander és pillangó), Peter Kassovitz (Éli az életét)
- Peter Kassovitz magyar, 1956-os menekültként került Párizsba. Az ő fia a rendező Mathieu.
- A BBC 2015-ben elővette a filmet és a témát, és nem tapasztaltak változást, sőt, az iszlamizmus erősödésével csak rosszabbá vált a helyzet, amit jól bizonyít a 2005-ös zavargás is.

Következik: A nap szépe

Tartalom:

Cabiria (Giulietta Masina) épp romantikus sétát tesz pasijával a folyóparton, amikor az elveszi táskáját és vízbe löki. A nő kis híján odavész, ha a környékbeliek nem mentik ki. De mivel Cabiria elég rossz természetű, veszekedős típus, meg sem köszöni, hanem dühösen hazaviharzik. Prostituáltként dolgozik, és este véletlenül egy filmsztár magához viszi, hogy féltékennyé tegye barátnőjét. Lenyűgözi a villa csillogása, de végül beállít a barátnő és mennie kell. Egy másik este egy titokban jótékonykodó, hajléktalanoknak ételt szállító férfiba fut bele ezért elhatározza, hogy jobb ember lesz ő is...

Számomra a történet Cabiria keresztényi önmegváltásáról szólt, ahogy a csúnya világ ellenében is visszanyeri ártatlan hitét a jóságban, mindezt pedig megspékeli a történet egy adag neorealizmussal. Fellini szerint mondjuk nem teljesen erről van szó, de mit ért ő ehhez... :D

Megvalósítás:

A címből sejthető, hogy epizodikus felépítésű a történet, de az epizódok nem különülnek el egymástól élesen, és különben is, elég gyakran játszódik nappal.  Az első, rövid jelenetben Cabiriát csúnyán átveri egy pasi, kis híján meg is öli. A második részben megismerkedik a filmsztárral, akinek nagyvilági életébe bepillantást nyerve - de inkább azért mert őszintén rálát a magánéletére - kezd ráébredni hogy a saját élete nem biztos, hogy jó irányba halad. Erre erősít rá találkozása a jótékonykodó férfival, és nem mellesleg hogy az egyik hajléktalan az egykor szép és gazdag prostituált, előrevetítve ezzel egy esetleges jövőt. A spoilerek miatt most kicsit kevésbé leszek konkrét, de a továbbiakban van még egy hipnotizőr, aki Cabiriát visszarepíti felhőtlen gyerekkorába, tulajdonképpen ekkor nyeri vissza ártatlanságát a látszólag tragikusabb befejezés ellenére. Ezt támasztják alá a történetben hemzsegő keresztényi motívumok az alvilági élettől a képmutató zarándoklaton át a közvetlen papi figuráig. Cabiriát ugyanaz a színésznő, Masina játsza, aki az Országúton főszereplőjét is, és karakterük hasonló: túlzott érzelmekkel dolgozó, naiv bohóc, csak Cabiria harsányabb és értelmesebb, illetve elődjével szemben életben marad és valószínűleg boldog életet él majd.

Az eddigi leírásból talán komor filmnek tűnt, de valójában sok komikus elem is van benne, elsősorban a már említett bohócszerű Cabiria-karakternek köszönhetően, aki nem titkoltan Chaplin kis csavargója nyomán jött létre. Ennek megfelelően túlzóan játszik, ami nem tudom hogy a burleszket akarja megidézni vagy ilyenek az olaszok... A zenét meg se hallottam, képileg pedig egyszer volt igazán hatásos, amikor a kamera felvette Cabiria nézőpontját a hipnózis alatt és minket is egészen elragadott az illúziója - majd váratlanul újra a lepukkant színházteremben találtuk magunkat durva emberekkel szemben állva.

Élmény:

Ez Fellini legjobb filmje Kael szerint, és nekem is ez tetszett tőle eddig a legjobban, mert kevesebb volt benne az elvontabb művészkedés és sokkal nyíltabb, közérthetőbb volt. Nem csak a lecsúszottak megjelenítése miatt éreztem a neorealizmushoz kötődőnek, hanem mert nagyon emlékeztetett a Biciklitolvajokra abban, ahogy egy erős, pozitív üzenetet igyekszik megfogalmazni. Kár hogy nem jött át annyira hatásosan.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Giulietta Masina (Paisa, Az országút), Francois Perier (A szamuráj, A vörös kör), Aldo Silvani (Az országút, Ben-Hur)
- A történet írói között volt az alvilági jártassága miatt Pasolini is.

Következik: A gyűlölet

 Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Én egy érzéketlen, hideg, kőszívű pasi vagyok, nem lehet csak úgy megolvasztani jégszívemet egy könnyed romantikus sztorival. És hogy tetézzem, tíz éve házas is vagyok, szóval igazán nehéz elvarázsolni egy szerelmi történettel, és tudom mennyire nem a rózsaszín fellegekről szól egy kapcsolat Ezért többször jeleztem posztokban, hogy számomra teljesen hiteltelen amikor valaki egy-két nap alatt úgy beleszeret a másikba, hogy az életét adná érte (pl. Titanic...). Ez nekem nagyon meseszerű, és sokkal hitelesebbnek és érzelmesebbnek tartottam azokat a filmeket, ahol a problémák mellett is dolgoztak a kapcsolaton, kitartottak egymás mellett (pl. Mielőtt éjfélt üt az óra). Persze ez lehet habitus kérdése is, Barnakanapés szerint épp az ilyen első pillantásra fellángolt szerelmek az igazán szenvedélyesek. Ahogy megszokhattátok, ez a kis felvezető még nem jelenti azt, hogy ilyen filmek jönnének... Íme a filmek, amelyek áttörtek cinizmusomon:

Berg-Ejvind és asszonya (Sjostrom, 1918)

Ha párunkkal romantikus filmet szeretnénk nézni, akkor jó eséllyel nem egy svéd némafilmmel fogunk próbálkozni, pedig ez az. Ráadásul a végéig viszonylag érdektelen, ahogy egy szökött rab új életet kezdve összejön egy földbirtokos özveggyel, majd amikor a hatóságok utolérik a férfit, a nő inkább otthagyja mindenét, hogy együtt rejtőzzenek évekig a hegyekben. De amikor szerelmük a végső megpróbáltatáshoz érkezik, akkor mutatkozik meg igazán, mennyire mély volt.

Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)

Nem túl bonyolult a helyzet: a kis csavargó beleszeret egy vak lányba. Pénzt szerez neki a szemműtétre nem túl etikus módon, amiért le is csukják. A történet végére véletlenül összefutnak, és amikor a lány a keze érintéséről felismeri, véget ér a film, kicsit kétségek közt tartva minket, hogy happy ending lesz-e vagy sem. Igazából nem hagy minket kétségek közt, és épp ettől olyan romantikus, mert a beteljesülés előtti pillanatban ér véget.

Késői találkozás (Lean, 1945)

Egy szerelmi történet vagy boldog vagy boldogtalan befejezést kap, ezért az előbbi boldog után jöjjön megint egy boldogtalan. A brit filmipar az 1940-es években az ideológiai propagandáról szólt, ehhez képest Lean filmje szinte teljes egészében mellőzi ezt. A történetben két más városban élő, középkorú, rendezett házasságban élő fél fut össze egy harmadik hely vasútállomásán többször, idővel ismeretséget kötnek és egymásba szeretnek, de házasságukra való tekintettel a mélyben dúló érzelmeik ellenére is visszafogják magukat. Talán nem is csattan el csók, és ez a visszafogottság adja meg a robbanásig feszülő szenvedélyt.

Túl a barátságon (Ang Lee, 2005)

Igen, a buzi kovbojos film. Valójában a szexualitásnak nincs sok köze a romantika részhez, lehetett volna egy nő és férfi kapcsolata is, ha nem nézzük a cselekményt. Itt is egy olyan szerelemről, kapcsolatról van szó, amely nem teljesedhet ki, de amely évtizedekig fennmarad a két fél között igaz érzelemként, a boldogság szigeteként. Akkor is, amikor az egyik fél már halott.

Fel (Docter, 2009)

Oké, ez alapjában véve nem egy romantikus film, de van benne egy olyan erős, romantikus montázs, amely felejthetetlenné teszi mindenkinek, aki látta. Pár percben, pillanatnyi epizódokkal mesélik el a két szerelmes élethosszig tartó kapcsolatát, a fenteket és a lenteket, ami természetszerűen az egyik fél halálával végződik. És gyakorlatilag innen indul az igazi történet, ami ezek után már messze nem olyan izgalmas.

Ez így egy elég rövid lista volt, de van még pár cím, amit szeretnék megemlíteni, mert nem lényegük a szerelem, de hosszabban elmesélve lehettek volna akár a film legfontosabb részei is:

- Életünk legszebb évei (Wyler, 1946): Három szerelmi szál is van, de én a legidősebb katonáéra gondolok, aki már régóta házasságban él, és hazatérvén a háborúból felesége mindenben támogatja, rutinos házastársként kezeli és törődik vele. Nekem ilyen a megható, hosszú távú szerelem.
- Mindent Éváról (Mankiewicz, 1950): Itt is hasonlóról van szó, a kiöregedő, hisztis színésznő rigolyáit a nála fiatalabb szerelme állhatatosan tűri, velük együtt is elfogadja, ami az én szememben többet jelent egy pillanatnyi önfeláldozó tettnél.