Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Miközben az aktuális filmek után olvastam, számtalanszor belefutottam abba is, hogy egyes rendezők milyen precizitással ügyeltek a díszletekre, Kubrick pl. sajátkezűleg rendezte el a Spartacusban a katonák holttestét, Dreyer a filmjének költségvetése nagyobb részéből felhúzott egy várat, amiből aztán alig mutatott valamit, többen egy egész várost építtettek maximalizmusok jegyében, és akkor még nem is beszéltünk arról, hány animátor meddig dolgozik egyetlen képkockán a rajzfilmek esetében. Na én most mindezt figyelmen kívül hagyom és szokásom szerint csak azokat a filmeket fogom felsorolni, amelyekben a díszlet, tágabb értelemben véve a háttér szemet szúrt, hiszen egy idő után ezekre is figyelni kezdtem.

Türelmetlenség (Griffith, 1916)

Mai árfolyammal számolva az egyik legnagyobb költségvetésű film, amely négy történelmi korszakot ölel fel, és ezek közül is a leglátványosabb a babiloni korban játszódó. A mintegy 300 méter magas babiloni várfal mellett feltűnő hangyányi emberkék látványa, hiába vannak több ezren, lélegzetelállító.

Dr. Caligari (Wiene, 1920)

Az expresszionizmus egyik első filmjének számító Dr. Caligari a díszlet tekintetében rögtön ki is maxolta a stílust, se előtte, se után nem láttam ennyire torzan és egyenetlenül megjelenő formákat. A cselekmény nem túl bonyolult, egy sorozatgyilkos garázdálkodna, de hamar lebukik. A megbomlott díszlet a megbomlott elmék kivetülése ferde háztetőkkel, festett lámpafénnyel, perspektivikus falakkal, a szabályosságot véletlenül sem ismerő formákkal. A poén az, hogy ezek nem művészi megfontolásból készültek ilyenre, hanem mert divatosak, olcsók és az amerikai filmektől elütőek szerettek volna lenni.

A harmadik ember (Reed, 1949)

Oké, picit csalok. Itt nincs igazi díszlet; ami a hátteret adja, az a második világháború utáni, romos Bécs látképe, illetve a film noirosan megvilágított csatornarendszere (ami speciel pont nem bécsi, de mindegy), éjszakai utcái. Hasonló lehetne Rossellini Németország nulla évben c. filmje, de ott nem túl esztétikus a romos Berlin.

Ben-Hur (Wyler, 1959)

A film akkor készült, amikor a tévék térhódítása miatt Hollywood újra a musicalekhez és a monumentalitáshoz menekült ellenszerért. Korának leg-leg-legje volt minden szempontból a Ben-Hur. Tízezer statiszta, több ezer hátas állat, ezernyi korhű jelmez, milliónyi jelmez és persze óriási díszletek készültek hozzá. Bár mindegyik helyszín impozáns, természetesen a korhű aréna nyerte el leginkább a tetszésemet, amelyen egy évig dolgoztak mintegy 7 hektárnyi területen.

Amadeus (Forman, 1984)

Díszlet tekintetében a legpazarabb film, amit valaha láttam, amihez nyilván jól megy a barokk-klasszikus bécsi udvar aranyozott tárgyaival, szobraival, festményeivel, szőnyegeivel, függönyeivel, túldíszített belsőépítészetével... stb. - na és persze Mozart zenéjével.

Némó nyomában (Stanton, 2003)

A Némó nyomában a története mellett elsősorban azzal nyerte el tetszésemet, hogy egy lenyűgöző háttérvilágot adott hozzá. Egyrészt ott volt az éteri jelleget kölcsönző víz maga (és ahogy a fény megtörik benne), másrészt az élénk, sokszínű vízi világ, a vízben lebegő korallok.

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Egy kis magyarázat, hogy mit is értek ez alatt: a koreográfia nem feltétlenül jelent táncot, ugyanakkor nagyon fontos hogy minden mozdulat pontos és jól időzített legyen. Állítólag Ozu volt olyan rendező, hogy minden lépést másodpercre pontosan ütemezett és elpróbált, mintha csak egy táncot kéne. Most jöjjenek azon jelenetek, amelyek nem táncok, de akár lehetnének is.

A burleszkek

Itt most egy film helyett egy korszakot emelnék ki, hiszen a némafilmekben a vígjátékok esetében szöveg helyett kénytelenek voltak csetlő-botló, akrobatikus kaszakdőrmutatványokat végezni a humoristák, ha meg akarták nevettetni a közönséget. A két leghíresebb némafilmes nevettető Chaplin és Keaton, az ő filmjeik mind tartalmaznak olyan jeleneteket, amelyeknél nagyon fontos szerepet kap a pontos mozgás (akkor is, ha csak trükkfelvétel). Csak hogy egy-egy példát említsek:

• Ifjabb Sherlock detektív (Keaton, 1924)
• A generális (Burckmann - Keaton, 1926)
• Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)
• Modern idők (Chaplin, 1936)

Kacsaleves (McCarey, 1933)

Ez még gyakorlatilag a burleszk kategória, két híres jelenettel: a híresebb az, amikor eljátszák egymás tükörképét. Azonban sokkal durvább az a jelenet, amelyben hárman azzal szórakoznak, hogy egymás kalapját cserélgetik, őrületbe kergetve ezzel áldozatukat.

Hatosfogat (Ford, 1939)

A jól megkoreografált jelenetekhez számítom a kaszakdőrmutatványokat is, és ha valami lélegzetelállító, akkor az a Hatosfogat azon jelenete, ahol egy indián a lovakra ugrik, majd alájuk esik. Látszik persze hogy kaszakdőrmutatvány, de úgy érzem hogy csak a szerncsén múlott, hogy nem baleset lett belőle.

Részeges karatemester 2 (Chan - Liu, 1994)

Ugyancsak koreográfiának számítom az akciójeleneteket. Ennek mesterei a kínai opera neveltjei, akik a vu-hszia műfajban ontották magukból a filmeket, de messze legkreatívabb közülük Chan. Nem elég, hogy gyors és látványos, nagyon kreatívan használja fel környezete elemeit, ráadásul nagy adag humorral fűszerezi meg. És hogy tovább emeljem fényét: mindezt trükkök nélkül teszik, akár ezerszer eljátszva egy jelenetet, mire végre sikerül minden tökéletesen. Íme egy kedvenc jelenetem, ahol szerepet kap egy táska és persze sok alkohol.

A mátrix (Lana Wachowski - Lilly Wachowski)

Ennek ellentétei a modern akciófilmek, ahol agyon van trükközve egy-egy mozdulatsor, de ettől függetlenül még működhet, és A mátrix esetében működik is. Mondjuk az a poén, hogy itt pont nem maga a konkrét verekedés a táncszerű, hanem az azt megelőző harci állások felvétele.

 Casino Royale (Campbell, 2006)

A 21. századra mindent elborított az animáció, ezért üdítő volt látni a Casino Royale akciójeleneteit, ahol ragaszkodtak a hagyományosabb kaszkadőrmunkához. Leglátványosabb jelenete egy parkour-részlet volt, ahol egy félig kész épület gerendáin ugráltak, másztak, zuhantak nyaktörő mutatványok keretében.

Tartalom:

Jefnek, a bérgyilkosnak (Alain Delon) nincs magánélete, a munkájának rendeli alá napjait. Lakásából kilépve előbb hidegvérrel ellop egy autót, elviszi egy szakmabelihez átrendszámoztatni, felvesz egy fegyvert, meglátogat egy szintén szakmabeli hölgyet, Jane-t (Nathalie Delon), hogy előre egyeztesse vele alibijét mint szerető, majd egy pókerező társaságot ugyanezzel a céllal. Amikor eljön az idő, egy bárba megy, lelövi a tulajt. Ahogy kilép a szobából, épp szembe jön vele a bárzongorista nő, Valerie, és ahogy sietősen távozik, többen felfigyelnek rá. A rendőrség egy tapasztalt nyomozó (Francois Perier) vezetésével azonnal begyűjti a lehetséges gyanúsítottakat, beleértve Jefet, és bár többen felismerni vélik, nem biztosak benne vagy nem ismerik fel. Különösen a szintén beidézett Valerie állítja határozottan, hogy nem ő az, és miután az alibije is szilárd, a rendőrség kénytelen elengedni, de szemmel tartják, sejtvén hogy ő a tettes. Jef elmegy a megbízója pénzéért, ám fizetség helyett rálőnek. Csak kicsit sebesül meg, de most már a rendőrség és a titokzatos megbízó is a nyomában van...

Az Árnyékhadsereg és A vörös kör mellett ennél a Melville-filmnél sem érzek konkrét üzenetet, a témája egy újabb különleges szakma hétköznapjai, rutinszerű menete. A cím alapján egy életvitelszerűen űzött hivatását gyakorló embert láthatunk, aki igyekszik ezt a maga erkölcsei szerint végezni, mint egy szamuráj. Szakmai, vagyis inkább betyárbecsülettel.

Megvalósítás:

A filmet a már szokásos Melville-féle kamuidézettel nyitják, ezúttal a busidóba hazudja bele, hogy "Nincs nagyobb magány, mint a szamurájé. Talán csak a tigrisé a dzsungelben." Ehhez mérten végig egyedül látjuk Jefet cselekedni, kapcsolatai kizárólag szakmai jellegűek, még ha társai ennél többet is éreznek. Ugyanakkor nem ő az egyetlen, az alvilági megbízója szintén szakmai okokból tenné el láb alól, és természetesen a rendőrség sem érzelmi alapon üldözi. Két részre osztanám a történetet: az elsőben Jef a megbízást tökéletes hidegvérrel, profiként végzi, a második felében azonban személyes indíttatása miatt ugyanazokat a műveleteket már egyáltalán nem végzi elővigyázatosan. A történet egy pontján paradox helyzetbe kerül, amit most nem spoilerezek el, de a lényeg hogy választania kell melyik elvét adja fel, amit végül önfeláldozóan sikerül feloldania, ezzel pedig felmagasztalódik.

A párbeszéd kevés, a tettek beszélnek, bár nem kell nagy akciózásra számítani - ahogy említettem, a hétköznapi valójában láthatunk egy munkát látványos körítés nélkül. Ennek megfelelően Alain Delon visszafogottan játszik, Melville állítólag kifejezetten rá írta a filmet. A képi világ ugyanilyen, ahogy két másik filmjében is: fakó színvilág, kopottas környezet, semmi látványos. Egy ponton mégis van egy nagyon feltűnően megoldás: a film legelején a kamera pulzálni kezd, szinte megbontja a síkot, és fogalmam sincs, hogy miért. Mintha valaminek a kezdetét akarná jelezni.

Élmény:

Ha esetleg ismerős a hivatása erkölcsei szerint élő bérgyilkos története, az nem véletlen: Melville műfajt teremtett filmjével, aminek később olyan utánzói akadtak, mint a Leon a profi. Gyakorlatilag ugyanolyannak láttam mint a többi filmjét, csak más tevékenységgel a középpontjában. Nem volt unalmas, de nem is ragadott magával igazán.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Alain Delon (Rocco és fivérei, A napfogyatkozás, A párduc, A vörös kör), Francois Perier (A vörös kör), Nathalie Delon (Árnyékhadsereg)
- Alain Delon és Nathalie Delon ekkor házasok voltak
- Eredetileg Jef mosolyával ért volna véget film, de amikor kiderült, hogy Alain Delont ezt már eljátszotta máshol, Melville dühösen lemondott róla.

Következik: Cabiria éjszakái

Tartalom:

Melanie fiatal, gazdag nő, mai szóval celeb, épp egy kisállatkereskedésben nézelődik, amikor egy férfi eladónak nézve őt megszólítja, mert törpepagájt (angolul love bird) venne húga születésnapjára. Hamar kiderül, hogy a férfi, Mitch (Rod Taylor) ügyvéd, a bíróságon látta Melanie-t, akit kisebb csibészség miatt vettek elő, ezt akarta Mitch megbosszulni. Hogy megbosszulja a tréfát, Melanie megszerzi a férfi címét, szerez törpepapagájokat és a házába viszi, ami egy elszigetelt öböl mentén fekszik. Persze Mitch rajtakapja és jót mosolyognak, amikor egy sirály nekirepül Melanie fejének. De ez nem gátolja meg őket abban, hogy Mitch meghívja őt vacsorára. A házban hárman élnek, Mitch, a húga és az anyjuk; apjukat néhány éve vesztették el, és ezért az anya a kelleténél jobban ragaszodik fiához, Melanie-val pedig tartózkodóan bánik. Ennek ellenére némi kérlelés után a kislánynak, Cathynek (Veronica Cartwright) engedve Melanie másnap visszamegy hozzájuk Cathy szülinapi zsúrjára, ám a játékot váratlanul egy sirály raj támadása zavarja meg...

Sokan értetlenkednek, hogy nincs megmagyarázva a madarak viselkedése, pedig szerintem teljesen egyértelmű, hogy jelképesek (és különben is, a II. Cápa-tétel kimondja, hogy az állat és az űrlény mindig jelkép :). Pontosabban egyáltalán nem fontos, hogy miért támadnak. Szerintem itt mindenki a múltja fogságában (madárkalitkájában) él, a madarak csupán a változást hozzák el vagyis kényszerítik ki.

Megvalósítás:

Sorolom az érveim: A kisváros kissé a múltat idézően régimódi, elzárt a külvilágtól, Mitchék háza se egy modern berendezésű otthon. Majdnem mindenki öreg. A kívülállók mind a nagyvárosból jöttek, Mitch, az exe és Melanie is. Az anya nem bírja elengedni néhai férje emlékét. Melanie autója, viselkedése, öltözete is élesen elüt a helyiekéitől... stb. A kalitka szimbolikusan megjelenik az elzárt falu képében és a szintén elszigetelt ház formájában. Ezzel szemben a nagyváros modern, tágas, a történet hangvétele ekkor még könnyed, nem olyan, mint a kisváros közösségének egyénre telepedő nyomása... stb. Ahogy említettem, a főbb szereplők majdnem mindegyike szabadulna múltjától: az anya férje emlékétől, Melanie a nemtörődöm előéletétől és saját anyjától... stb. Bár ez jellemzően így van más hasonló filmeknél is, itt különösen könnyedén, vígjátékba hajazóan indult a történet, hogy fokozatosan horrorba csússzon át (egy-egy rész erejéig a is megállná a helyét, mint a szemkivájt férfi vagy a kéményből előtörő verebek).

Hitchcock jól ismeri a trükköket, amivel feszültséget lehet kelteni: hosszas felvezetés, sok csend, a várakozás elnyújtása. A leghatásosabb persze a madarak gyülekezése, főleg az iskolai jelenetben, ahol Melanie egy mászókának háttal ülve várakozik, a kamera pedig időnként odafordul, ahogy egy-két-néhány varjú egyesével odaszáll. Ám amikor Melanie fordul hátra, már vannak talán százan is. Zene nincs, bár épp az előbb leírt jelenetnél hallatszott a távolból egy gyerekdal, ami kontrasztban állt a vészjósló varjakkal. Elsősorban a madarak vijjogása jelentette a hozzáadott hangot. Na és akkor a lényeg, maguk a madarak: mai szemmel ordít róluk hogy bábuk vagy vetítettek, és ront a helyzeten, hogy a kelleténél jóval hosszasabban mutatják, így nagyobb eséllyel szúrhatóak ki a trükkök. Ötven évvel ezelőtt ez még Oscart ér...

Élmény:

Talán ez Hitchcock legismertebb filmje, én legalábbis ezt ismertem legelőször hallomásból, de csak most jutottam el odáig, hogy meg is nézzem. Az elvárható feszültség megvolt, de a sztori maga nem volt túl izgalmas, az elavult trükkök pedig teljesen illúziórombolóak voltak.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Rod Taylor (101 kiskutya), Veronica Cartwright (Nyolcadik utas: a halál), Charles McGraw (Spartacus, Bolond bolond világ), Joe Mantell (Kínai negyed), Malcolm Atterbury (Észak-északnyugat), Richard Deacon (A testrablók támadása), Elizabeth Wilson (Forgószél, Diploma előtt), Doodles Weaver (Bolond blond világ)
- Még életben vannak: Tippi Hedren (87), Veronica Cartwright (67)
- Tippi Hedren igazi színészdinasztiát hozott létre, lánya ugyanis Melanie Griffith, unokája pedig Dakota Johnson.
- Doodles Weaver rossz egészségi állapota miatt 71 évesen öngyilkosságot követett el.
- A törpepapagájok hűséges, monogám életmódjukról ismertek, mindig egymás közelében maradnak.
- Bár az alapmű korábbi, a film apropóját az adta, hogy 1961-ben szennyezett vizek hatására egy csapat vészmadár megzavarodott és ezrével csapódtak neki egy kisváros épületeinek.
- Az elmaradhatatlan cameo Hitchcockkal és saját kutyáival:

Következik: A szamuráj

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Macsó pasiként (lol) a dalolós-táncolós filmek nem nevezhetőek kedvenc műfajomnak, ennek ellenére az előbbiből akadt bőven olyan, amelyek tetszettek (lásd itt és itt),és nem jelentenek kivételt a táncok sem. Ezek lehetnek önmagukban is látványosak, de akkor az igazi, ha egy tánc legalább annyira kifejező, mint a beszéd. És egy ilyen tánc felér a költészettel. Jöjjenek most azok a táncjelenetek, amelyek valamiért emlékezetesek maradtak:

Föld (Dovzsenko, 1930)

Mit keres egy szovjet propagandafilm a listán? Talán nem helytálló a párhuzam és nem ismerem a szovjet filmtörténelem egészét, de ha Tarkovszkijnak van szovjet elődje, az Dovzsenko filmje. Számos meditatívan transzcendes képet láthattunk a filmben, ezek közül az egyik leghatásosabb az éjjel egyedül hazafelé tartó Vaszil volt, aki jókedvében a magyar néptánchoz hasonló mozdulatokkal táncol. A hozzá társuló vészjósló a zene, a sötétség és a felvert por olyanná teszi, mintha egy haláltáncot látnánk.

Egymásnak születtünk (Stevens, 1936)

A hangosfilmek megjelenésének egyik következménye az volt, hogy az addigi némaságból előtörtek a zenés-táncos musicalek, amelyeknek az egyik nagy sztárja Fred Astaire volt. Eddig egyetlen filmet láttam tőle, a táncjelenetei kettő kivételével nem igazán szórakoztattak. Az egyik ezek közül Astaire táncversenye önmaga árnyékaival. Nem tökéletes, de a film egyik csúcspontja és elég kreatív, hogy megmaradjon az emlékezetemben.

Húsvéti parádé (Walters, 1948)

Egy újabb Astaire-táncjelenet, amelyben a szteppelést dobokkal kombinálják kreatívan.

Piros cipellők (Powell - Pressburger, 1948)

A brit filmek egyik fontos korszaka az 1940-es évek propagandafilmjei, ebből nőtt ki filmjeivel a Powell-Pressburger páros, egyik csúcspontjuk pedig a Piros cipellők. Mivel egy balett-társulatról szól a történet, értelemszerűen helyet kap egy negyedórás (!) balett-jelenet is, amelynél talán először értettem, hogy mit fejez ki egy-egy mozdulat, de más szempontokból is a film legerősebb része.

Ének az esőben (Donen - Gene Kelly, 1952)

A piros cipellők sikere nyomán a hollywoodi táncos filmek is megpróbálták a táncot művészi szintre emelni, ennek egyik példája az Egy amerikai Párizsban Gene Kellyvel, aki Fred Astaire mellett a legismertebb táncos név. A film végén szintén helyet kapott egy negyedórás, kreatív koncepcióval kidolgozott balett-táncsorozat, de a táncok maguk nem győztek meg teljesen. Ellenben Kelly következő filmjében, az Ének az esőben ugyanezt az elvet követve beletettek egy jó hosszú balett-jelenetet, ami már kellőképpen kifejező volt - de mégsem ez ragadt meg bennem igazán, hanem egy mellékszereplőé, aki annyit ugrált a Make 'Em Laugh c. dalban, hogy a nézésétől is elfáradtam.

West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961)

A West Side Story már helyet kapott a legerősebben induló filmek listáján, és épp egy tízperces táncjelenet miatt, amely egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat, kifejezve két utcai banda rivalizálását.

Mary Poppins (Stevenson, 1964)

Ez a film egyáltalán nem a szívem csücske, de amit el kell ismerni, azt el kell ismerni: a kéményseprős táncjelenet, a Step in Time nagyon látványos, kreatív ahogy a tetőkön energikusan ugrálnak ki-be a kéményekbe.

My Fair Lady (Cukor, 1964)

A musicalek az 1960-as években élték második virágkorukat az 1930-as évek után, ennek egy híres példája a My Fair Lady is, amelyről vesszőparipámnak megfelelően elmondható, hogy dalai és táncai teljesen indokolatlanok. És hogy tovább rontsam a helyzetet, a legjobb táncjelenet benne nem is igazán tánc, és éppen ettől jó. Arra gondolok, hogy az Ascot Gavotte-ban az előkelő társadalmi rétegek merevségének épp az a legjobb kifejezése, hogy minimális mozdulatokat végeznek, de ebben önmagában is van valami táncszerű.

Szép munka (Denis, 1999)

A francia idegenlégió félmeztelen férfitesteinek gyakorlatázásában már eleve van valami balettszerű (a film zenéje is egy opera), de az igazán ütős táncjelenet az absztrahálódó tudatú (magyarul meghaló) főhősünk haláltánca az élet és a halál között, ami egyébként teljesen improvizált és az addigi képektől és zenétől teljesen elütően egy europop dalra történik egy diszkóban.

Néhány egyéb tánc, ami emlékezetes, de nem tartottam ide méltónak:

• Sant Dnyaneshwar (Damle - Fattelal, 1940)
• A folyó (Renoir, 1951)
• Egy amerikai Párizsban (Minnelli, 1951)
• A texasi láncfűrészes mészárlás (Hooper, 1974)
• Nulladik óra (Hughes, 1985)
• Beszélj hozzá (Almodovar, 2003)