Cselekmény: A fehér McMann asszony újszülöttje meghal épp azon a napon, amikor a közelben egy bennszülött nő belehal a szülésbe, így adott, hogy ő nevelje fel a bennszülött árva kislányt, Jeddát. Igyekszik "fehér" nőt faragni belőle, még félvér udvarlója is akad Joe személyében, szóval minden sínen lenne, ám Jeddát belül mindig hívják népe szokásai. Egy nap új bennszülött munkaerő áll szolgálatba az egészen vadnak tűnő Marbuck személyében, akiért minden nő odavan és Jedda is eszét veszti...

Téma: Tipikusan ósdi módra az a jóindulatúan rasszista szemléletmódú, amilyen pl. az Egy nemzet születése (1915) is volt, bár ez már talán kicsit túlzás az 1950-es években, még ha az előbbi durvább is volt. A fő mondanivaló az, hogy mindenki maradjon a magafajtánál, a vér kötelez, ha pedig ellenállunk, keveredünk, megszegjük a biológiai szabályokat, abból csak baj lesz.

Tartalom: Narráció keretezi a történetet, ami ügyesen félrevezeti a néző várakozásait, de ezt nem fejthetem ki, különben elspoilerezném. Az alapszitu az, hogy a fehér McMann asszony elveszti újszülöttjét, de pont akkor kerül hozzá az elárvult Jedda, akit nem fogad ugyan örökbe, de mégis sajátjaként nevel fel szigorúan eltiltva a bennszülött szokásoktól, mert igazi fehért akar belőle faragni, amit erkölcsi kötelességének tekint. Ennél egy fokkal "realistább" a férje, aki végképp nem tekint rá sajátjaként és nem is hiszi, hogy lehetséges fehért csinálni a lányból. Ez eddig csúnyán hangozhat, de McMannék nem tekintenek negatívan egyáltalán a bennszülöttekre, egyszerűen csak másnak látják őket. A főszereplő azonban Jedda, akin persze kiütközik a vére és legszívesebben sajátjaival lógna, ábrándozik a vad életről, ami ellenállhatatlannak tűnik. Egyfelől tehát adott a fehér életmód, aminek része a jómunkásember félvér Joe udvarlása is, ekkor azonban megérkezik a teljesen vad Marbuck, akire Jedda azonnal rákattan. Kicsi spoiler: Marbuck elrabolja Jeddát, így aztán a lány megízlelheti a bennszülött életet is, de erről többet nem mondok. Némi csavar a történetben, hogy az etnikai különbségtétel megjelenik a másik oldalon is, Marbuck törzse ugyanis másik, mint Jeddáé, így ők sem látják szívesen a kapcsolatot. A történet második felében már Marbucknak jut hosszabb játékidő, ahogy hősiesen legyőz embert és vadállatot, természetet. Karakterfejlődés sajnos nem nagyon van, pedig igazán érdekes lenne látni Jeddát vagy akár Marbuckot is,hogy hogyan kezelik a helyzetet belül.

Forma: Több szempontból történelmi jelentőségű film: először is bennszülöttek a főszereplői, ami miatt még nagyobb sztárokat is visszautasítottak, illetve teljesen amatőrökkel forgattak. Ez meg is látszik, bár a profi fehérek sem voltak jobbak. Persze rájátszottak az egzotikumra is, szívesen szexualizálták a szakadt blúzú Jeddát, akinek a mellei mindig benne maradtak a képben, ritkán mutatták nyaktól felfelé. A másik jelentősége, hogy ez volt az első színes ausztrál film. Nem technicolor, hanem gevacolor, de ennek szintén hasonlóan élénkek a színei. Érdekesség: a Lúdas Matyit (1950) is erre vették fel. A film legfőbb erénye a szín, gyönyörűek tudnak lenni az ausztrál tájképek. Szerencsére sok van belőlük, állítólag ez is volt a kiindulópontja a filmnek, és mind eredeti helyszínek, csak közelieknél használtak bántóan látszódó háttérdíszleteket. A kamera vagy statikus volt vagy nem mozgott látványosabban, csak egyszer használták kifejezőbben, amikor találkozásukkor felvette a két főszereplő nézőpontját. A zene korabelien dagályos, sokkal izgalmasabbak voltak, amikor a bennszülöttek zenéit hallhattuk. Egy kreatívabb használata volt, amikor Jedda nekiállt egy fehér zongoradarabot játszani, de ezt elnyomta az egyre hangosodó bennszülött zene, kifejezve Jedda zaklatott vágyait.

Élmény: Filmtörténeti jelentőségét értem, bár azt nehezen tudom elfogadni, hogy alapvetően pozitív lett volna a bennszülöttekkel szemben, végig inkább egzotikus ösztönlényeknek mutatta őket. Egyébként tipikus kalandfilm nem túl rétegzett jelentéstartalommal, néhány szép tájképpel. Személy szerint nekem annyiban volt jó, hogy egyre jobban képbe kerülök az ausztrál őslakosokkal.

Érdekességek

• A Jeddát alakító Ngarla Kunoth épp a napokban hunyt el 85 évesen.
• A Marbuckot alakító Robert Tudawali 1967-ben, 37 vagy 38 évesen hunyt el, miután összekülönbözött valakivel (bocsánat a hiányos infóért, ennél nem sokkal többet írtak róla - a lényeg, hogy erőszakos halált halt).
• Több valós történet adta e film alapját, például Marbuckot is egy létező, legendásan erős harcos adta, aki vadul és sikeresen védte területét.

Cselekmény, téma, tartalom: A filmesszé a chilei Valparaiso városáról értekezik, amely gazdag kikötőváros volt kezdetben spanyol kézen, kalózok támadgatták, sokszínű bevándorlóvárossá vált, majd a Panama-csatorna megépülésével jelentőségét vesztette és elszegényedett, de a végkövetkeztetés az, hogy majd a jövő nemzedékének kalandja nem egy romantikus tengeri út vagy csata lesz, hanem a város fejlesztése. A filmet Chris Marker írta (és dolgozott rajta Patricio Guzman is - erős csapat), és mint ilyen, meglehetősen nehezen követhetően van felépítve az asszociációkkal tűzdelt gondolatmenete, de ha hátrébb lépünk egyet, akkor végülis csak annyi történik, hogy bemutatják a város nehézkes életét, elmesélik a történetét, szembeállítják a gazdagabb alsó részeket a szegényebb felső részekkel, majd felvázolnak egy szebb jövőt. A nehézségek abból adódnak, hogy a város dombokra épült és csak magas, meredek lépcsőkön megközelíthetőek a többségi alsóbb osztályok otthonai.

Forma: Az esszét támogatandó gyors vágásokkal kapjuk az illusztrációként szolgáló városképeket, életképeket - vagy fordítva, a városképekhez készült a szöveg, ezt nem tudom. Mindenesetre szépen fedik egymást, nem kiegészíti vagy továbbgondolja egymást a kép és a szöveg, hanem azt halljuk, amit látunk. A legszebben ez a hajóvá váló házon mutatkozik meg. Egy ponton, kb. az utolsó negyedben, ahol a város véres múltját kezdik ecsetelni, a vértől a film színessé válik, ennek nem tudom, mi a jelentősége, talán a jelent vagy a jövőt hivatott képviselni. Ez a jelenet egyébként kivételesen nem dokumentumfilm, hanem láthatóan eljátszott, tehát egyáltalán nem szűkítették le a film eszközeit dokumentumfilmes elemekre.

Élmény: Tehát nehezen követhető szöveg és képek, azaz tipikus újhullámos esszéfilm, nem ez a kedvenc műfajom, ezeknek több megtekintés kell, elsőre mindig csak bután nézek ki a fejemből. Önmagában kicsit váratlan volt, valahogy nem érzem teljes egésznek, egyetemesnek, jobb lett volna egy Chilét vagy valami mást bemutató sorozat részeként.

Érdekességek

• A film 1963-as, simán készülhetett volna egy második rész mélyebb jelentésrétegekkel, ugyanis akkor még nem sejthették, de a város szülötte az 1973-ban hatalomra került Pinochet.
• Valparaisoról a fontos infók nagy része elhangzott a filmben, de még egyszer: a nomádok lakta területet a spanyolok gyarmatosították a 16. században, de egészen a 19. század elejéig falu maradt, ekkor fejlődött kikötővárossá a két óceánt összekötő hajóknak köszönhetően, de ez nem tartott túl sokáig, hiszen a 20. század elején megépült a Panama-csatorna. jellegzetes épületei, felvonói és lépcsői miatt 2003 óta a világörökség része. Ma is az ország egyik legnagyobb városa, de már inkább kulturális központ.
• Eddig nem találkoztam Joris Ivens-szel, a rendezővel, pedig figyelemreméltó a pályafutása márcsak a terjedelme miatt is: 1912 és 1988 között készített filmeket, többek közt az 1920-as évek Szovjetuniójáról, a spanyol polgárháborúról, a második világháborúról, a kínai kulturális forradalomról, a vietnámi háborúról.

Cselekmény: Egy riói nyomornegyed gyerekei elindulnak földimogyorót árulni, a bevételből többek közt vennének egy focilabdát is. Egyikük egy parkhoz megy, ahol egy katona próbálja épp rábeszélni felcsinált barátnőjét (Glauce Rocha) az abortuszra. Egy másik gyerek a strandra megy, ahol a napozók épp az egyik sportoló testi adottságait vitatják meg csorgó nyállal. A harmadik gyerek focimeccsre lóg be az árujával, ahol az egyik csapatban épp egy új sztárt próbálnak faragni a régi helyére...

Téma: Életképek Rio kettősségéről, a nyomorról és a normálisabb életvitelről. Jelentősége abban rejlik, hogy korai Cinema Novo (brazil újhullám) alkotásként tartják számon, amely megrengette és évtizedekre meghatározta a brazil mozit azzal, hogy a (feketék lakta) nyomornegyedet helyezte középpontba.

Tartalom: A cselekmény meglehetősen epizodikus, amelyeket a mogyoróárus fiúk kötnek lazán össze azzal, ahogy egyik helyről a másikra mennem, miközben persze velük is történnek dolgok. Az ő világuk állandó küzdelem némi aprópénzért, de egyformán ellenséges velük a saját világuk és a "külvilág" is. A nyomornegyeden kívüli világ változatos, van benne katona és vidéki felcsinált lány, önbizalomhiányos focista, nagymenő politikus, jószívű turista... stb. - ezek kb. 5-10 percet kapnak fejenként, bár van olyan szál, ami visszatér. Mindenesetre erős kontrasztot mutat a polgári életvitel a nyomornegyed mindennapjaival. Azon gondolkodom, hogy volt-e erkölcsi szembeállítás, mert a normálisabb életszínvonalon élők jellemzően valamilyen morális válsággal küzdöttek, ugyanakkor a gyerekek sem voltak épp erkölcsi magaslaton. Epizódokról van szó, a cselekmény nem igazán fut ki sehova azt leszámítva, hogy mindez egy városban történik. A focistát kivéve karakterfejlődés nincs.

Forma: Többnyire érdektelen néhány jobb, szokatlan szögű kamerabeállítást leszámítva. Sok a rioi helyszín, talán főszereplővé akarták tenni a várost is, ahogy ezt már több másik filmben láttuk, de ehhez túlságosan a karakterekre összpontosítottak. A szereplők javarészt amatőrök, ami általában inkább előny, de pl. a focimeccs bűnrossz volt, ott igazán felhasználhattak volna valós felvételeket. Az utószinkron nagyon csúnyán konzervhangú, ráadásul néha nem is passzolt a szereplőkhöz.

Élmény: Igen, látom, hogy valóban ott van valahol Az elhagyottak (1950) és a Tire die (1960) között, jogosan filmtörténeti mérföldkő a latin filmművészetben, de a cselekményt kicsit kiforratlannak érzem, ebből sokkal többet lehetett volna még kihozni, formailag pedig végképp fájó, amikor van pár jó megoldás, a többi meg nem túl izgalmas. Szóval aki látni akarja, hogyan jutott el a brazil film az újhullámhoz, annak ezt látni kell.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Glauce Rocha (A föld transzban)
  • Mauro Mendonca (Amor Estranho Amor)
• Bár én nem sok jelét láttam, a cenzorok valamiért kommunista propagandát véltek benne felfedezni és kezdetben be volt tiltva a film.

Cselekmény: Egy csendes ausztrál farmon vagyunk karácsonykor, picivel a második világháború után (vagy alatt). Főhősünk öt gyerek, akik az utolsó iskolai napot megkoronázandó, titokban hazafelé tesznek egy kis kitérőt egy olyan környékre, ahová szüleik nem szívesen engednék el őket. Menten bele is futnak két lótolvajba, de nem sejtik, hogy azok, így eldicsekednek otthoni lovaikkal, majd hazamennek. A gazfickóknak több sem kell, még aznap éjjel ellopják a gyerekek családjának lovait. Az apa persze mérges másnap, amikor kiderül, hogy a gyerekek nem szóltak az idegenekről, a rendőrökkel pedig hiába kutatják őket, nem találják a tolvajokat. A gyerekek meggyőződése, hogy csakis oda mehettek a tolvajok, ahol egy legendás lótolvaj vitte a lopott lovait még a múlt században, ezért felszerelkeznek és odaindulnak titokban, hogy jóvátegyék bűnüket. És igazuk lesz, valóban arra mentek a tolvajok, ám váratlanul leszakad az ég, így elvesztik a nyomukat, de a hazavezető utat is, élelmük pedig fogytán...

Téma: Bevallottan gyerekfilm sok akcióval és kevés párbeszéddel, legfeljebb a végén fordul fel picit tőle az ember gyomra, amikor a hatóságok megdicsérik a gyerekeket, hogy milyen jó állampolgárok :D

Tartalom: Narrátor segít képbe kerülni a helyzettel: csendes vidéki helyszínen vagyunk, főhőseink öt gyerek: három testvér, egy angol menekültfiú és a bennszülött családi alkalmazott fia. Ennek azért van jelentősége, mert a humor forrása gyakran e két utóbbi, eltérő kultúrájú gyerek: az angol gyerek kicsit életképtelen, a bennszülött pedig kicsit civilizálatlan (egy közös példa: a bennszülött megeszi az élő lárvákat, mire az angol rosszul lesz). Nagyjából négy részre osztanám a történetet, az elsőben megismerjük az alaphelyzetet, a másodikban a gyerekek a tolvajok nyomába indulnak, a harmadik-negyedikben megütköznek, de nem spoilerezem el. A humort tolja még az egyik panaszkodós, joviális külsejű tolvaj, illetve az, ahogy a gyerekek túljárnak az eszükön, szóval kicsit a Reszkessetek betörőkre (1990) hajaz, de jóval szolidabb (értsd: unalmasabb), úgyhogy szépen passzol a legutóbbi Macskarisztokratákra (1970), ez is ugyanolyan gyermeteg. Ennyi. Nincsenek jelképek, motívumok, karakterfejlődés, tematika, ez egy gyerekfilm.

Forma: Helyenként szépen fényképezett, erénye az ausztrál vidék bemutatása, amelyben gyakran eltörpülnek az emberek - nem is stúdióban forgattak. A gyerekszínészek megállták a helyüket, sőt, egyes felnőtteket simán lejátszottak. A tolvajoknál viszont némi disszonanciát okozott, hogy míg a fentebb említett, humorosabb figura már-már parodisztikus volt, a többiek véresen komolyak, ezért sokáig nem tudtam, hogyan álljak a filmhez. A zene észrevétlen aláfestő szerepet töltött be.

Élmény: Igen, azt hiszem az volt a legnagyobb bajom, hogy sokáig nem tudtam eldönteni, mennyire kell komolyan - avagy komolytalanul - venni a filmet. Az előbbi végülis hozzájárult ahhoz, hogy valóban izguljak a gyerekekért, az utóbbi meg hogy ne izguljak egészségtelenül sokat.  A Macskarisztokratákhoz (1970) hasonlóan ezt is inkább kisebbeknek ajánlanám, idősebb gyerekeknek már túl kevés.

Érdekességek

• A film nagy siker volt, 1983-ban remake is készült, amiben a kislány szerepét élete első filmszerepében Nicole Kidman alakított.
• A filmben elfogyasztott rovar egy lepkeféle lárvája, fontos hagyományos étel, állítólag mandulaízű :)

Cselekmény: 1910, Párizs. Madame Adelaide Bonfamille (Hermione Baddeley) dúsgazdag, de egyedül élő, idős nő, akinek mindene a macskája, Hercegnő és annak három kiscicája. Amikor az inas megtudja, hogy úrnője vagyonát elsősorban a macskákra hagyná és csak utána rá, megpróbál megszabadulni az állatoktól, hogy előrébb lépjen az öröklési sorrendben, és a városon kívül hagyja őket. Szerencsére épp arra jár a kóbor Thomas O'Pamacska (Phil Harris)...

Téma: Adná magát az "arisztokrata" kifinomult és a közönséges utcai élet ütköztetése és szintézise, ahogy az ilyen történeteknél lenni szokott, de ebből semmi értelmeset nem tudtak kihozni; a Hercegnő kifinomultsága kifinomultság marad a ridegebb környezetben is, O'Pamacska karaktere pedig nem válik magasabbrendűvé.

Tartalom: A cselekmény minimális, a macskák kikerülnek a városból és hazasétálnak különösebb kalandok nélkül. És a fő probléma, ahogy fentebb is jeleztem, hogy nincs az esetnek tanulsága, nincs fejlődés: a macskarisztokraták nem szereztek utcai gógyit, amit kamatoztathatnának úri életükben, ahogy a kóbor macska sem tanult el semmilyen kifinomultságot, úgyhogy nem is látom értelmét részletesebben beszámolni az eseményekről vagy a karakterekről. Helyenként tartalmaz humort a sok cukiskodás mellett, ami a mellékkaraktereknek köszönhető, mint a részeges liba (vajon innen nyúlt a Vuk?) vagy a lökött kutyapáros. A kevésbé vicces része az, amikor az állatokat humanizálják, ami aztán persze jól összezavarja az embert, ha megpróbál logikusan belegondolni, hogy ez mennyire nem működne.

Forma: Ez még a Disney ceruzarajzos korszaka, ami nekem sose tetszett annyira, valahogy fakóbb és kidolgozatlanabb az egész. Néhol durván eltér a háttér a mozgó rajzoktól, az előbbi meg mozdulatlan, nem használják ki. Szerencsére van pár vizuális geg, ami helyenként még kreatív is tud lenni, néhányszor viszont túltolják és életszerűtlenek lesznek. A Wikipedia zenés filmnek jelöli, de összesen három dal van, ebből kettő nem indokolatlanul csendül fel, hurrá, bár a harmadik meg kissé anakronisztikus, mint jazz az 1910-es évek Párizsában. A dalok amúgy nem túl emlékezetesek.

Élmény: Ha egy szóval kellene összefoglalni: gyermeteg. A történet nem mutat túl önmagán, még igazi érzelmi hullámvasút sincs, cserébe nem is kellően vicces. Formailag szomorúan kevés a régi, nagy Disney-rajzfilmek tekintetében. Úgy kb. óvodáskor végéig ajánlom, utána már unni fogja a gyerek.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Phil Harris és Lord Tim Hudson (A dzsungel könyve)
  • Gary Dubin (Gyémántok az örökkévalóságnak)
  • Scatman Crothers (A ragyogás)
  • Paul Winchell és Pat Buttram (A róka és a kutya)
  • Vito Scotti (A keresztapa)
  • Thurl Ravenscroft (Pinokkió, Alice Csodaországban, Pán Péter, Susi és Tekergő, Csipkerózsika, 101 kiskutya, Mary Poppins, A dzsungel könyve, Butch Cassidy és a Sundance kölyök)
  • Sterling Holloway (A víg özvegy, Bambi, Alice Csodaországban, Bolond bolond világ, A dzsungel könyve)
  • Hermione Baddeley (Mary Poppins)
  • Charles Lane (Így élni jó, Becsületből elégtelen, Az élet csodaszép, Bolond bolond világ)
  • Nancy Kulp (Csillag születik)
  • Bill Thompson (Alice Csodaországban, Pán Péter, Susi és Tekergő, Csipkerózsika)
• Még életben vannak: Roddy Maude-Roxby (91), Peter Renaday (86), Monica Evans (81), Carole Shelley (79), Ruth Buzzi (?)
• Charles Lane 2007-ben hunyt el 102 évesen; azt hiszem kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy játszottak 1930-as Murnau-filmben és 101 évesen még kapott szerepet 2006-ban is.
• Bill Thompson 1971-ben, 55 évesen hunyt el egy évvel a film után.
• Mondanom sem kell, hogy Eva Gabor (az anya macska), azaz a budapesti Gábor Éva (1919-1995) magyar, Gábor Zsa Zsa húga. Ő volt a családból először, aki Amerikába emigrált 18 évesen, miután hozzáment egy svéd orvoshoz. Úgy látszik családi vonás, hogy neki is öt házassága volt. Az ötvenes években saját beszélgetős műsora volt.
• A film a 101 kiskutya (1961) párjának készült (kutyák Londonban vs macskák Párizsban); még Disney alatt indult el, de már nélküle fejeződött be első ilyen rajzfilmként.
• Terveztek hozzá folytatást és tévé-sorozatot, de egyik se lett belőle, viszont nemrég nekiálltak dolgozni egy élőszereplős változaton.