Cselekmény: A magukat felsőbbrendűnek gondoló Brandon (John Dall) és Phillip (Farley Granger) jó dolgukban azt találják ki, hogy elkövetik a tökéletes gyilkosságot, a nyitójelenetben pedig végre is hajtják Daviden, az áldozaton egy kötéllel. Brandont felvillanyozza a dolog, Phillip megérzi tettük súlyát, ám a gyilkosság tökéletessége nem a végrehajtására értendő, hanem hogy rögvest vendégek is érkeznek, többek közt David szülei, akik nem is sejtik, hogy fiuk hullája van a szoba közepén álló ládában. A vendégek között van Brandon nagy példaképe, egykori kollégiumi ügyelőjük, Rupert (James Stewart) is, aki viszont kellően éleseszű, gyanakvó és fekete humorú, hogy feltételezzen egy gyilkosságot, amikor David nem érkezik meg...

Téma: Hitchcock-filmtől ne várjunk túl sokat, mert ha fel is dob egy témát, általában egyáltalán nem megy bele vagy nagyon röviden lerendezi. Esetünkben a felsőbbrendűség lenne az, amit Rupert nyomán Brandon és Phillip is vall, hogy jogukban áll akár megölni is az alábbvalókat a felsőbbrendűségük miatt, ám ezt sosem fejtik ki, pedig lenne rá idő és alkalom. A téma lezárása hasonlóan rövid, lerendezik egy félmondattal, miszerint minden ember egyformán értékes lehet.

Tartalom: Kezdjük az elejével (zseniális vagyok), ami azonnal a gyilkosság maga, ezután ismerjük csak meg lassan a gyilkosokat, a motivációt és az áldozatot. A hitchocki izgalmat ezúttal az jelenti, hogy a hulla, azaz a lebukás esélye végig ott van a nézők előtt. A Szédülésnél (1958) hasonló felvetéssel éltem, de nem volna talán jobb, ha Ruperttel együtt jövünk rá a gyilkosságra? Izgalom szempontjából valószínűleg nem, meglepetések terén viszont erőteljesebb hatást váltott volna ki. A sztori tulajdonképpen egyszerű, két unatkozó elitista az izgalom kedvéért gyilkosságot követ el, az esemény megkoronázásaként pedig Shakespeare Titus Andronicus-át megidézve szinte "felszolgálják" a halottat azzal, hogy az áldozat ismerőseit meghívva vacsorát tartanak, miközben a hulla a szoba közepén van egy ládába rejtve. A gyilkosság nem azért tökéletes, mert nem bukhatnak le, hanem épp azért, mert nagyon könnyen lebukhatnak, mégis a lehető legszemtelenebb módon próbálják megúszni. Mivel Hitchcockról van szó, a körmünket rágjuk, hogy lebuknak-e vagy sem, de lehetett volna vígjáték is belőle akár, hiszen Brandon élvezettel beszél áthallásosan a gyilkosságról és mindent elkövet, hogy túlfeszítse a kötelet húrt. Egy ponton elkezdenek még kifelé is beszélni, amikor Rupert (azaz James Stewart) előtt magasztalják koruk férfisztár-riválisait. Csakhogy Phillip minden utalástól megrezzen, innentől kezd Rupert számára gyanússá válni az este. Karaktereink viszonylag egysíkúak, még talán a szégyenlősségében szókimondóságba menekülő lány volt a legárnyaltabb, pedig a főbb szereplőkben bőven lett potenciál: Phillip csak ideges, nem látni benne a gyilkost; Brandon szinte végig csak beképzelt, pedig jót tett volna neki is egy kis kétség; végül pedig Rupert mutathatott volna nagyobb játékosságot vagy összeomlást, ne adj' isten mi lett volna, ha a film végén máshogy reagál...?

Forma: A film fő ismertetőjele, hogy egyetlen szobában játszódik végig és egy, vágás nélküli jelenetből áll az egész. Ez persze nem igaz, hiszen technikailag nem is volt lehetséges a tízperces filmtekercsekkel megállás nélkül felvenni egy közel másfélórás filmet, ezt viszont ügyesen megoldották a vágások kitakarásával, azaz a kamera mindig egy sötét részre közelített rá, így a néző nem láthatja a vágást. Hasonlóan egy szuszra felvett film volt még ugye az Orosz bárka (2002), illetve a Birdman (2014) futott nagyot ezzel, szóval látjuk, mennyire előremutató dolog volt. Az más kérdés, hogy szükség volt-e erre, Ebert is amellett érvelt, hogy hasonlóan pl. a Tizenkét dühös emberhez (1957), ez a technika nem járul hozzá érdemben a hatásfokozáshoz. A kamera viszont időnként szépen mozog és jó szögekben áll meg, pl. amikor a beszélgetés kikerül a fókuszból és a háttérben ügyködő bejárónőt látjuk lepakolni a hullát rejtő ládáról, mint a Marnie-ban (1964) vagy épp helyenként A siker édes illatához (1957) hasonlóan a karakterek térbeli elhelyezésével alakít ki súlypontokat. Ez volt Hitchcock első színes filmje, ami leginkább a végén mutatkozik meg az ablakon beszűrődő neonfények színében, amelyek egyre jobban beterítik szobát vörössel. Zene nincs, a színészek rosszak voltak. De tényleg. Illetve ahogy mondani szoktam, a karaktereket írták meg túl gyengére, hiszen a színészek nyilván nem rosszak, de Phillip szerepe kimerül az aggódva zihálásban, Stewart meg mindig teátrális volt picit.

Élmény: Az ilyen film a halálom, a lebukás kockázata a végletekig stresszel, jobban, mint egy horror film. Ebből a szempontból nagyon is hatásos volt a film, csak szokás szerint felszínes maradt. Technikailag bravúros, ahogy viszonylag gördülékenyen képesek voltak - többek közt pontos koreográfiával és a díszletek állandó mozgatásával - felvenni a jeleneteket, csak ez önmagában nem volt még elég látványos. Jó volt? Persze, mindegyik Hitchcock-film az :)

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • James Stewart (Így élni jó, Becsületből elégtelen, Saroküzlet, Philadelphiai történet, Az élet csodaszép, A földkerekség legnagyobb show-ja, Hátsó ablak, Szédülés, Egy gyilkosság anatómiája, Aki lelőtte Liberty Valance-t)
  • John Dall (Spartacus)
  • Cedric Hardwicke (A tízparancsolat, 80 nap alatt a föld körül)
  • Farley Granger (Idegenek a vonaton)
  • Constance Collier (Türelmetlenség)
  • Edith Evanson (Aranypolgár, Forever Amber, Marnie)
• Ki szokták emelni még a homoszexuális alhangjait Brandon és Phillip kapcsolatának, ami a sztori szempontjából irreleváns, de a korabeli nézőnek pikáns lehetett. Mai szemmel talán fel se tűnik, de biztosak lehetünk abban, hogy a korabeli nézőnek igen, hiszen több városban letiltották a filmet kifejezetten emiatt.
• A Hitchcock-cameo ezúttal egy nehezen kivehető neonfény, ami elvileg őrá hasonlít:

• A történet alapja sajnos valós: Leopold és Loeb kamaszéveikben jöttek rá bűn iránti közös szenvedélyükre, aminek alapja valóban az volt, hogy felsőbbrendűnek gondolták magukat. Vandálkodtak, loptak, idővel már gyújtogattak is, de a média nem foglalkozott ezekkel az esetekkel, ezért döntöttek a gyilkosság mellett. 1924-ben, 18-19 évesen elrabolták Loeb egy tehetős, 14 éves unokaöccsét és leszúrták. Bár igyekeztek minden bizonyítékot eltüntetni, megtalálták Loeb szemüvegét a holttest mellett, így aztán tíz nap alatt meg is oldódott az ügy. Életfogytiglant kaptak, Loebot viszont 12 év börtön után 1936-ban egy zárkatársa megölte, Leopold azonban 33 év börtön után, 1958-ban, 54 évesen kiszabadulhatott jó magaviseletéért és Puerto Ricoban kezdett új életet kutatóként, tanárként. 66 éves halt meg 1971-ben.

Cselekmény: Delphine tervezett nyaralása meghiúsul, miután útitársa nélküle megy Görögországba. Egy darabig próbálkozik, illetve barátnői próbálnak tippeket adni neki, hogy menjen egyedül, csoporttal, a hegyekbe, családhoz, de egyikhez sincs kedve. Végül Francoise meghívását elfogadva Cherbourg-ba utazik vele nyaralni. Itt mesél a vendéglátóinak vegetarianizmusáról, tengeribetegségéről, párkapcsolatairól...

Téma: Kicsi spoiler: ...de itt sem marad sokáig és még háromszor elutazik valahova, de sehol sem érzi jól magát. Nagyjából ennyi a sztori. A film Rohmer közmondás-sorozatába tartozik, ezúttal egy Rimbaud-idézet a kiindulópont, ami béna fordításban kb. annyit tesz, hogy "bár szerelmesek lennének az emberek". Rohmer viszont nem egyszerű eset, se nem segítőkész, se nem konkrét, ezért aztán a legtöbb leírás annyit hozott ki a sztoriból, hogy egy romantikus film mély karakterdrámával, miközben nekem Delphine-ről inkább egy hisztis p*csa jut eszembe (meg önmagam :D ). Részemről ez inkább egy paródia a magával kezdeni semmit sem tudó emberről, aztán lehet, hogy csak én vagyok túlságosan sekélyes.

Tartalom: A nyitójelenet megteremti gyorsan az alaphelyzetet: Delphine hoppon marad a nyaralását illetően és most nem tudja, mit tegyen, frusztrált, de sértődötten makacs is (tisztára mint én, jól tudtam vele azonosulni). Családja, majd barátai ajánlatait is visszautasítja passzív agresszívan különféle mondvacsinált okokra hivatkozva, ragaszkodik a tengerparti nyaraláshoz egy barátjával, ahogy eltervezte, semmilyen más kompromisszumosabb megoldás nem jöhet szóba. Kb. minden nagyobb blokk végén kitör belőle az elkeseredettség és elsírja magát, egy ilyen alkalommal végül beadja a derekát egy barátnőjének. Ettől függetlenül nem változik semmi, tengerparton van, de nem nyaral, a pasikat lekoptatja azonnal, passzívan a sorsszerűségre alapozva várja a szőke herceget, közben folyamatosan összevissza, magának ellentmondva beszél, majd a sorsszerűséget is többé-kevésbé maga határozza meg. A címbéli zöld sugár egy természeti jelenség, ahol a fényviszonyok miatt a lemenő nap egy pillanatra zöldessé válik, egyben ez egy Verne-regény címe is, amely szerint az ember a valódi érzéseit ennek láttán megérti.

Forma: Adta magát, hogy keressem a zöld színt, mint visszatérő motívumot, és akadt is belőle, de nem társult hozzá semmi, legalábbis amennyire észlelni tudtam. Rohmer elvileg a tévéinterjúk természetességét akarta visszaadni, ennek egyik elem az volt, hogy a színészek a jelenetek nagy részét rögtönözhették. A másik, hogy észrevétlenül, kicsi kamerával, 16 mm-es filmre vették az anyagot és eleve tévére készült a film. Ennek következményeként néhány természetközelit leszámítva végig Delphine volt a középpontban, neki kellett vinni a hátán a filmet és nem vallott szégyent, természetes és hiteles volt. A hátránya, hogy nem volt filmszerű és képileg unalmas volt számomra. És persze a naplementéknek is kiemelt szerepük volt, hiszen végig vártuk, mikor kapunk a zöld sugárból. A zene furán nem ideillő volt, inkább valami pszicho-drámához passzolt volna ez a rövidke, diszharmonikus motívum.

Élmény: Rohmer nem tartozik a kedvenceim közé, filmjei eseménytelenek és nem látványosak, de pl. az Éjszakám Maudnálban (1969) még lehetett legalább könnyebben érteni, "mire gondolt a költő." Ettől függetlenül nem unalmas, kész időutazás az 1980-as évek Franciaországába visszarepülni és látni, mennyire más volt még a világ.

Érdekességek

• A zöld sugár annyira ritka, hogy csak 1960-ban sikerült először lefotózni.
• A film költségvetésének egy tekintélyesebb hányadát az tette ki, hogy Rohmer operatőre hosszú ideig várta a valódi jelenség felbukkanását, ám ez nem történt meg, azaz a filmbéli eset is csak animáció.

Cselekmény: Brazíliában a 18 alattiakat nem büntethetik, és mivel többmillió utcagyerek van, a bűnözők gyakran őket használják fel tetteik elkövetésére. Egy gyilkossági ügy kapcsán begyűjtik a rendőrök a környék utcagyerekeit, köztük a tízéves Pixotet, mert bár nem büntethetőek, de javítóintézetbe be lehet őket zárni. Az még a kisebbik rossz, hogy egymás között is erőszakosak; a nagyobb gond, hogy a rendőrök és nevelők is kedvükre kínozzák, gyilkolják a gyerekeket, ám a média hatására egy-két haláleset nyomán kezd szorulni a hurok az intézet körül...

Téma: Nem túl "mély" történet, realista módra bemutat egy mai napig változatlanul súlyos problémát, a gyereknyomorét, gyerekbűnözését. Bár nem utal erre kifejezetten semmi, nehéz nem az ország jelképeként, jövőjeként tekinteni rájuk, szóval szerintem fennáll egy ilyen párhuzam is.

Tartalom: Három részre bontható a történet, az első a javítóintézetben játszódik, márpedig rutinos filmnézőként tudjuk, hogy a zárt helyek a társadalom jelképei, ugye? Nos, itt is láthatjuk, hogy egy-két kivételtől eltekintve a fiúk jól meglennének egymással, ám a körülmények - és különösen a felnőttek - túl brutálisak, hogy bármi haszna legyen a helynek. Nem javulnak a gyerekek, cserébe kilátástalanabbak és erőszakosabbak lesznek. Innentől kicsi spoiler jön: a második részre négyen megszöknek és drogfutárnak, majd rablónak állnak, a harmadikban pedig rabló-striciknek. A négy szökevényből két karakter igazán fontos: Lilica, a transz srác, aki többé-kevésbé szerető családot farag a csapatból, a másik pedig természetesen Pixote maga, aki inkább passzív szemlélője a körülötte és vele történő erőszaknak. Ő a legkisebb, még a neve is "kisgyermeket" jelent. A környezete látszólag érzéketlenné formálta, de többször tanúi lehetünk, hogy mégiscsak egy gyerek. A harmadik szakasz fő karakterévé lép elő Sueli, a prostituált (Marilia Pera), aki a fiúkhoz hasonlóan szintén kegyetlenné vált. Közös jelenete Pixoteval a történet legtragikusabb pontja, mert egy hajszálon múlik, hogy nem pozitív vége lesz neki - de nem tudnak szabadulni a szocializációjuktól (bocs, de ezt nem fejtem ki, nézzétek meg :)

Forma: Dokumentarista stílussal indul, ez pár perc után realista játékfilmmé szelídül, majd lassan elhagyhatjuk a realista jelzőt is és a játékfilmes rész válik uralkodóvá az enyhe túldramatizáltság miatt. Szerencsére ennél több is van benne, alkalmanként sikerül líraibb beállításokat összehozni (pl. magánzárka, tengerpart), de említhetném a már expresszívebb, beszívott álomjelenetet is. Mindenesetre nem volt egységes, és nem tudom, hogy ez összességében jót tett-e neki, szerintem inkább enyhítette a hatást, hiszen a realistább részek után a dramatizált, játékfilmesebb stílusú tragédiák már nem voltak annyira megrázóak. A zene környezeti (bár, rádió, koncert), a színészeket valódi utcagyerekekből szedték össze, és ők hitelesebbek is voltak többnyire, mint a felnőttek.

Élmény: A maga nemében jó film. És ez különösen akkor szembetűnő, amikor felidézem a Kafarnaumot (2018), amin önmagában is látszott, hogy nyomorpornó, míg itt a nyomorultabb helyzet ellenére sem éreztem ezt. Még érdekesebb összevetni a nyilvánvaló utódjával, az Isten városával (2002), ami visszagondolva ehhez képest kifejezetten finom volt. Pedig sokkal szabadosabb lett a világunk, ebben az időszakban mégis durvább dolgok kerülhettek vászonra; ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen mainstream film készüljön. Nem mondom, hogy páratlan esztétikai vagy intellektuális élményt nyújt, de érzelmileg tud működni.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Marilia Pera (Központi pályaudvar)
  • Jardel Filho (A föld transzban)
• Hogy mennyire reális a film, jól mutatja, hogy da Silva (Pixote) 1987-ben, 19 évesen halt meg, miután állítólag ellenállt a rendőrségi intézkedésnek és lelőtték. A földön fekve. Hétszer.

(Elnézést a képért, de a ráuntam az egyszerű évjelölő képekre és akkor miért ne használnék inkább olyat, amit a kereső random kidob? :D A képen egy fehérorosz traktor 2021-es modelje - köszönjük Google.)

Napló

• Ahogy lenni szokott, nekivágtam valamilyen tervvel az évnek, aztán kijött a TSPDT frissített listája és megváltoztatta az elképzeléseimet.
• Nincs rá magyarázatom, de szégyenteljesen kevés filmet láttam idén, pedig időm lett volna, csak kedvem nem. Ha leálltam vele, nehéz volt újrakezdeni.
• Júniusban már a 2020-as évekből is láttam filmeket.
• Augusztusban részben új alapokra helyeztem a listáimat bevezetve a releváns és irreleváns kategóriákat (csúnyán hangzik, de nem jutott jobb eszembe), kivezetve a klasszikus és kortárs kategóriákat.

Emlékezetes filmélményeim

• Január: Legyen az első hónap győztese a Mennyei teremtmények (1994), amelynek legemlékezetesebb vonása a meseszerűség és brutalitás.
• Február: A hónap filmje némi hezitálás után a Hortobágy (1936), amely a legrégebbi magyar filmem és ami elég jól néz ki, ha kivesszük belőle a cselekményt.
• Március: Nehéz szülés, legyen a Tízezer nap (1967) a nagyívűsége miatt. Nem bírom kiverni a fejemből a tévét a parasztházban.
• Április: Két egész filmet láttam, a kettő közül a Martinovics (1980) jött be jobban a beszélgetős stílusa miatt.
• Május: Az év egyik nagy felfedezettje nálam az orosz Jevgenyij Bauer, aki elég előremutató dolgokat csinált az 1910-es években, így a hónap filmje a nálam egyik mesterművének tekinthető Ditya bolsogo goroda (1914).
• Június: Itt viszonylag egyszerű a döntés, a Final Cut (2012) a filmbuziknak ugyanis remek móka, hiszen vagy száz klasszikusból áll össze az egész.
• Július: Nehéz választás, több erős film volt, de azt hiszem legjobban a Le complot d'Aristote-on (1996) szórakoztam. Továbbra is áll a megfigyelésem, hogy az afrikaiak nagyon jók az iróniában.
• Augusztus: A Portré a lángoló fiatal lányról (2019) a maga nemében egy közel tökéletes film, élvezhető.
• Szeptember: Itt sem volt könnyű a választás, a Soleil O (1970) mellett döntöttem, mert ez újfent egy ironikus hangvételű, afrikai film, amelyben elég sok formai megoldást bevetettek.
• Október: Al hayatt al yawmiyah fi quariah suriyah (1974). Van pár filmnemzet, amely filmjeiben nem szoktam csalódni, ilyenek a szírek is. Okos és látványos film egy óriási hibával.
• November: Nem volt túl erős a hónap, a három filmből a Mas alla del olvido (1956) a legjobb, bár ez sem annyira jó, hogy más válogatási szempontok során kiemeltem volna, de rosszabbat vártam és egy kellemesen okos és érzelmes filmet kaptam.
• December: La caida (1959). Erős hangulatú film egy másik olyan filmnemzettől, akikben ritkán csalódom: az argentinoktól.

Számokban

A kitűzött cél az volt, hogy:

• letudjam a legfontosabb kelet-európai filmeket (kb. 80 film), - fail; egy darabig csináltam, de aztán változtattam a prioritásokon; a filmeskönyv keretein belül majd sor kerül rájuk idővel;
• haladjak a már évek óta tartó filmeskönyv projektemmel (kb. 170 film), - fail; haladtam, de nagyon keveset.
• valamint tovább növelni a kortárs filmek és a világmozi arányát. - pipa; egy igazi politikusi húzással új alapokra helyeztem a blogot és ezzel a 25% körüli világmozi átalakult 58% körüli térben irrelevánssá, míg a szintén 25% körüli kortárs átalakult 51% körüli időben relevánssá, de ezek az arányok még mindig nem elég jók.

Írások, egyebek

• 12 posztom került címlapra, ekkora mennyiségnél már nem fogom felsorolni őket... ráadásul nem is igazán tartom magam minőségi bloggernek, szóval elég rossz lehet a felhozatal manapság :D
• A látogatottságom valamelyest csökkent, gondolom ez a kevés posztnak köszönhető.

2021-ben látott filmek

2022 - Tervek:

• 2022-ben kell kijönnie a Sight and Sound tízévenkénti toplistájának, amit nagyon várok, bár valószínűleg nem lesznek rajta nagy változások.
• Folytatni kell az időben és a térben releváns filmek arányának növelését;
• és persze az örökkön-örökké tartó filmeskönyv-projektemmel is haladni illene.
• Nem érzem, hogy sokkal több filmre lesz erőm 2022-ben, de jó lenne hozni heti kettes átlagot.

Cselekmény: 19-20. század fordulója, Ausztrália. A bennszülött Jimmie "misszionárius néger", azaz ahhoz a kevés feketéhez tartozik, akit egy misszionárius vett magához, hogy rendes embert faragjon belőle, így viszonylag képzett. Na meg az se hátrány, hogy félvér. Felnőve elhagyja a házat és nekivág munkát keresni egy saját élethez, de hamar szembesülnie kell vele, hogy kihasználják és mostohán bánnak vele a farmokon és rendőrsegédként is. Végül sikerül elhelyezkednie egy kicsivel korrektebb gazdánál, aki engedi, hogy házat építsen nála és még sikerül elvennie egy felcsinált fehér nőt is, ami ugye hígítja a fekete vért...

Téma: Szokás szerint kétrétegűen látom a témákat, a felszínen a rasszizmusról/bennszülöttek elnyomásáról van szó az adott történelmi korszakban, de ezalatt meghúzódik Jimmie személyiségfejlődése (vagy inkább torzulása), ami persze nem független a rasszizmustól. Jimmie a kezdeti naivabb, reményteli karakteréből eljut egy bosszúvággyal teli, elembertelenedettig.

Tartalom: Két részre bontható a cselekmény, az elsőben megismerjük Jimmie-t és kettős identitását, hiszen egyszerre "fehér" félvérként és kap fehér nevelést, illetve kap bennszülött rituális beavatást és lóg velük is eleget, de nevelése miatt nem igazán tud azonosulni velük és szokásaikkal. Viszont a fehérek meg őt nem akarják befogadni, mert hát mégiscsak sötétbőrű. Igen, tényleg ennyi a kifogás, hiszen Jimmie jól dolgozik, mégis azt várják, mikor vét egy hibát munka során. Minden munkahelyén éri Jimmie-t valamiféle hátrányos megkülönböztetés, amelyek miatt egy ponton elszakad nála a cérna. Ezzel kezdődik a második része a cselekménynek, amelyben Jimmie kettős identitás helyett identitás nélkül maradva már csak egy ösztönlény lesz és lassan leépül és elveszít mindent. Mellékesen megjelennek még politikai motívumok (Ausztrália megszületése), a gyarmatosítás (ld. a tanárt), a bennszülött erkölcsiség, identitás, életmód és persze a rasszizmus különféle változatai. Ha ez kicsit homályos, mindjárt elmondom konkrétabban, de ez spoileres lesz, viszont meghatározó eleme a filmnek, ezért nem hagyom ki (de át lehet ugorni). A két rész közötti elválasztó az, amikor Jimmie-nél elszakad a cérna és félig-meddig véletlenül brutálisan kiirtja egyik munkaadója családját. Innentől kezdve mészárlásba kezd, már nem érdeklik sem a fehér erkölcsök, háborút indít ellenük, sem a bennszülöttek, hiszen ártatlanokkal is végez, amiért társai is elborzadnak tőle. Nem mellesleg ezért lett letiltva a forgalmazásból, hiszen a néző Jimmie-vel azonosult idáig és ezután is szimpatikus maradt, ami egy sorozatgyilkosnál nem volt elfogadható.

Forma: Az első dolog, amit kiemeltek a kritikák a filmmel kapcsolatban, hogy realista maradt és nem próbált sem finomítani a fehérek rasszizmusán, sem a bennszülöttek bemutatásán. A második fontos észrevételem a korra valamennyire jellemző erőszakban van, benne van a horror és az exploitation hatása, elég kemények a gyilkosságok. A harmadik dolog, hogy próbál objektív lenni és a történésekről gyakran a természetre siklik szuperközeliekkel vagy egyéb érzéketlen tárgyakra (ilyesmi szerepe van részben a hentes-hóhér egykedvűségének is). Ami felett átsiklottam, az a tér felosztása volt (a szabadban távolról, a fehérek között szűkebben láthattuk Jummie-t), ezért volt jelentősége a kerítésépítésnek is. A zene kb. egy rövid dallamból állt, a színészek rendben voltak.

Élmény: A kákán keresem a csomót, de nem örültem neki, hogy nem erőlteti jobban a természet-vonalat, mert így nem volt annyira "mély", mint amennyire lehetett volna. A rasszizmusa nem erkölcsi volt, inkább történelmi bemutató, Jimmie jellemfejlődése pedig túl általános (de kellően sokkoló), így túlságosan felszínes maradt az ízlésemnek, noha nem lehet különösebben belekötni. Működik, viszonylag látványos, az üzenetét átviszi.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Steve Dodd (A mátrix)
  • Peter Sumner (Csillagok háborúja)
• Történelmi jelentőségű is a film, ez volt az első bennszülött nézőpontból készült film, első milliós költségvetést átlépő, az első cannes-i résztvevő.
• Jimmie karakterének alapja valós, Jimmy Governort (1875-1901) költötték át, aki valóban keményen dolgozott, hogy fizetésből tudjon megélni az akkoriban dívó fejadagok helyett. 1898-ban felcsinálta és így házasságra kényszerült a 16 éves péklánnyal, Ethellel (1882-1945). A filmbéli Newby-család valójában Mawbey volt, a sérelmek nagyjából hasonlóak. Governornál a cérna akkor szakadt el 1900 júliusában, amikor elég durván szidalmazták Ethelt, mire szájon vágta a családanyát, innentől kezdve elborult az agya és a tíz gyerek és nő közül ötöt agyonvertek, négyen elbújtak, az egyikük maradandó sérüléssel túlélte a támadást. Mindegy alapon Governor rákapott a bosszú ízére és elkezdte levadászni korábbi haragosait, még három háztartással végzett ugyanabban a hónapban. Októberre sikerült elkapni, miután már többezren vadásztak rá.
• Törilecke: Az ausztráliai bennszülött népcsoportok vélhetően Délkelet-Ázsiából származnak, amikor még föld kötötte össze a szigetvilágot, majd a tengerszint emelkedésével elszigetelten fejlődtek a britek 18. századi érkezéséig, akik rögtön nekikezdtek a gyarmatosításnak. A többszázezres bennszülött népesség hamar megtizedelődött az erőszakos konfliktusok és ismeretlen európai betegségek nyomán. Az intézményesített rasszizmus hivatalosan azonban csak a huszadik század elején kapott jogi formát, aminek lebontásában sokat segítettek a világháborúk emberhiányai. Az 1950-es évektől már sikerült politikai mozgalmakba szerveződniük, az 1970-es évekre pedig eltörölték az utolsó diszkriminatív törvényeket is.