Cselekmény: 1912-ben járunk - nincs jelentősége, de szeretem megjelölni a kort. Don (Fred Astaire) és Nadine (Ann Miller) ünnepelt sztártáncospár, Don szerelmes is Nadine-be. Nadine azonban egyrészt egy közös barátba, Jonathanba szerelmes, másrészt önállósulni szeretne szakmailag is. A veszekedés során Don hozzávágja, hogy ők együtt valakik, ő tette naggyá Nadine-t és bárki másból is képes lenne kihozni ugyanezt. Így esik meg, hogy felindulásában Don egy kocsmában az első szembejövő pincérnőt, Hannah-t (Judy Garland) felveszi maga mellé és nekiáll betanítani. Csakhogy Hannah-nak nem erőssége a tánc, az első fellépés nem is sikerül túl fényesen, de aztán Don rájön, hogy nem egy második Nadine-t kell csinálni Hannah-ból, hanem hagyni kibontakozni. Aztán Hannah belefut Jonathanba, aki első pillantásra beleszeret a lányba...

Téma: Ha nagyon erőltetjük, beleláthatjuk a "légy önmagad" mottót, hiszen Hannah onnantól virágzik ki, hogy önmaga lehet és nem utánoznia kell valakit, de ez minimális része a cselekménynek és sokkal inkább egy táncos revüt láthatunk túlbonyolított románccal.

Tartalom: Kezdjük egy kis címmagyarázattal: New Yorkban nagy hagyománya van a húsvéti felvonulásnak, ahol igyekszik mindenki nagyon divatosan felöltözni, kb. az 1950-es évekig tartott a fénykora, ma már jóval kevésbé divatos. Ezért nyit azzal a történet, hogy Don menő kalapot keres Nadine-nak és ezért van jelentősége az utcai megmutatkozásnak. Szóval Don és Nadine menő áncospár, Don szerelmes Nadine-ba, Nadine pedig Jonathanba, akinek ezt leszámítva semmi szerepe sincs. Nadine önállódna, Don ezért bánatában bebizonyítaná, hogy bárkiből sztárt faraghat, ez lesz Hannah, aki kétballábas ugyan, de aztán rájönnek, hogy ezért nem a tánc-, hanem az énektudását kell villogtatni. Eközben Hannah beleszeret Donba, Jonathan pedig Hannába és mindenki féltékeny mindenkire szakmailag és magánéletben is, ennyi a sztori. A humor mérsékelt, kabarészerűen a félreértésekből adódik. A zene és a tánc többnyire indokolt, hiszen táncos-énekesekről van szó. Nagy karakterfejlődés nincs, csak a szerelem kialakulását láthatjuk, bár ez is csak vallomásokból derül ki.

Forma: Értelemszerűen a fő látványelem a tánc, esetleg még megemlítendőek a szép színek és az arra fogékonyaknak a korabeli divat (ne feltjsük, egy harminc évvel korábbi divatot kellett megjeleníteni). Visszatérve a táncra, az első koreográfia nagyon ütős (ha ha), amikor dobszólót építenek a táncba. Sajnos ez a csúcspont, a többi se nem ötletes, se nem művészi, ami gondolom részben adódhat abból, hogy Garland nem táncos, Astaire meg nem énekes. Pedig Miller és Astaire is ügyesek, csak hát a tánc önmagában engem nem izgat fel. A dalok dallamosak, könnyen megjegyezhetőek, de nem túl emlékezetesek. Van még egy érdekesebb technikai megoldás, amikor a háttértáncosok normál tempóban mozognak, Dont pedig belassítják; ez látványos, bár sok értelme talán nem volt. A színészi teljesítmény sem volt túl erős, de hát nem erről szól a dolog.

Élmény: Nagyon egy kaptafára épültek a korszak musicaljei, így a külnbség csak minőségbeli. Persze van némi fejlődés az 1930-as évekhez képest, de a táncok pl. kevésbé kifejezőek, így az pont visszalépés volt. A történet sablonos, egyszernézős film, de a Drum Crazy maitt mindenképpen érdemes.

Érdekességek:

• Korábban láttuk:
  • Judy Garland (Óz a nagy varázsló, Találkozzunk St. Louis-ban, Csillag születik)
  • Fred Astaire (Egymásnak születtünk, A zenevonat, A pokoli torony)
  • Ann Miller (Így élni jó, A sötétség útja)
• Eredetileg Gene Kellyé lett volna a főszerep, de bokatörés miatt ez meghiúsult, ami pont kapóra jött a pihenésből visszatérő Astaire-nek.
• A filmben sokat emlegetett Ziegfield egy broadwayi revü volt 1907-1931 között.

Cselekmény: 1937, spanyol polgárháború. Robert (Gary Cooper) amerikai titkosügynökként segíti a spanyol köztársaságpártiakat, először egy vonatot robbant fel, majd egy híd felrobbantásához vezénylik ki, amit persze erősen őriznek. A környékbeli ellenállók vezére, Pablo (Akim Tamiroff) azonban bizalmatlan vele és különben is öngyilkos akciónak tartja a küldetést. De a csapat igazi vezére Pablo szeretője, Pilar, aki támogatja az "angolt". És nem mellesleg a csaptban van egy nemrég kimenekített lány, a csinos Maria (Ingrid Bergman) is, akivel azonnal vonzódni kezdenek egymáshoz Roberttel..

Téma: Tudom, hogy nem ez az alapregény (vagy akár maga a film történetének) témája, de mivel ide fut ki, azt kell mondjam, hogy a spanyol polgárháború megmutatása mellett az élet egyik értelmét igyekszik kutatni a történet, ami Robert esetében az lesz, hogy nem az ideológiákért éri meg harcolni, hanem a szerelemért, a jövő nemzedékért.

Tartalom: Az első jelent azonnal megadja az alaphangulatot, melyben Robert kénytelen lelőni saját sebesült bajtársát, mintsem hogy élve fogják el. Ezután kerül a hegyek közt bújkáló csapathoz, de itt is csak annyit tudunk meg róla, hogy elvből küzd a demokráciáért a fasiszták ellen (1943-ban vagyunk ugye), illetve valamiért halálosan beleszeret Mariába, de nincs igazán kifejtve, hogy miért. Ez a szerelem akarna lenni a fő érzelmi vonulat, de nem igazán működött számomra, nem értettem meg, miért szerettek egymásba. Robert alakja rossz értelemben vett kívülálló, aki képességeiben és erkölcsileg is a spanyolok fölött áll, mintha szükségük lenne az Amerikai Vezérre. Néhány csapattag kiemeltebb figyelmet kap, egyikük értelemszerűen Maria, akinek karaktere hajhosszával együtt nő a traumatizált áldozatból szerelmes asszonyig. Pilar az igazi vezéregyéniség, de az ő karaktere is csak erőltetetten, saját élettörténetének felmondásával mélyül el valamelyest; ő a tipikusan "csúnya", de karakterében vonzó nő. A legizgalmasabb Pablo lehetne, aki tépelődik a hűség, büszkeség, félelem és egyebek közt és szívesebben van az őszintébb lovaival, de nem kap elég teret. Eközben a csapattagok visszamlékezésein és életükön keresztül, legszebben a lincselős jelenetben bepillantást nyerhetünk abba, hogyan teszi tönkre a polgárháború a spanyolok mentális állapotát. A romantikát, az akciót és a helyenkénti politikai megnyilvánulásokat béna, erőltetett humorral színesítik elsősorban a cigány bohóckodásával.

Forma: A romantikának kellene lennie a hangsúlyosnak, mégis akciófilmnek érzem a filmet, legalábbis a fő látványelemei a robbanások, lövöldözések, még repülők és tankok is vannak. Színes film, ami lehetne jó is, de borzasztóan felerősíti a stúdióhangulatot. Szintén fura volt, hogy az eleje le sem tagadhatja a noirost hatást, ami színesben kissé oda nem illő volt. A hosszából lehet sejteni, hogy monumentális filmről van szó, és bár nagy tömegjelenetek nincsenek, az akció azért indokolttá tenné a besorolást, na meg ott a legjellemzőbb elem: a felvezető és a félidei zene (ami amúgy tipikusan klasszikus hollywoodi, érzelgős, dagályos). Marad a színjáték, ami nem sikerült túl jóra, de persze nem a színészeket hibáztatom érte, hanem a szerepeiket. Persze értem, 1943-ban vagyunk, kell még pár év a neorealizmusig és Brandoig, csak a tartalomhoz képestt disszonáns a színpadiasabb színjáték.

Élmény: Mert a tartalmon már érződik az ingerküszöb növekedése, hiszen már benne vannak az amerikaiak is a háborúban. Talán nem annyira húsbavágó, mint a Hays-kód előtti háborús filmekben, de olyan naturalisztikusan brutális események történnek szemlesütve bemutatva, amik realistább stílust kívántak volna szerintem. Egy tipikusan klasszikus hollywoodi háborús filmet csináltak egy sokkal durvább alapanyagból, és ez érződik rajta.

Érdekességek:

• Korábban láttuk:
  • Gary Cooper (Szárnyak, York őrmester, Délidőben)
  • Ingrid Bergman (Casablanca. St. Mary harangjai, Forgószél, Itáliai utazás)
  • Akim Tamiroff (A víg özvegy, a gonosz érintése)
  • Arturo de Cordova (La Diosa Arrodillada, Isten fizesse meg, En La Palma de Tu Mano, Ő)
  • Fortunio Bonanova (Aranypolgár, Gyilkos vagyok, La Diosa Arrodillada)
  • Joseph Calleia (A gonosz érintése)
  • Alexander Granach (Nosferatu, Ninocska)
  • Frank Puglia (Becsületből elégtelen, Casablanca, Csillag születik)
  • Martin Garralaga (Casablanca, Sierra Madre kincse)
  • Jean Del Val (York őrmester, Casablanca)
• Victor Varconi (Primitivo) neve olaszosan hangozhat, de valójában a kisvárdai Várkonyi Mihályról (1891-1976) van szó, aki már az 1910-es években sikeres magyar filmszínész volt, így természetes volt, hogy az 1920-as években tovább lépett német, majd amerikai filmekbe. A hangosfilm megjelenésével akcentusa miatt elvesztette varázsát.