Cselekmény: A magukat felsőbbrendűnek gondoló Brandon (John Dall) és Phillip (Farley Granger) jó dolgukban azt találják ki, hogy elkövetik a tökéletes gyilkosságot, a nyitójelenetben pedig végre is hajtják Daviden, az áldozaton egy kötéllel. Brandont felvillanyozza a dolog, Phillip megérzi tettük súlyát, ám a gyilkosság tökéletessége nem a végrehajtására értendő, hanem hogy rögvest vendégek is érkeznek, többek közt David szülei, akik nem is sejtik, hogy fiuk hullája van a szoba közepén álló ládában. A vendégek között van Brandon nagy példaképe, egykori kollégiumi ügyelőjük, Rupert (James Stewart) is, aki viszont kellően éleseszű, gyanakvó és fekete humorú, hogy feltételezzen egy gyilkosságot, amikor David nem érkezik meg...

Téma: Hitchcock-filmtől ne várjunk túl sokat, mert ha fel is dob egy témát, általában egyáltalán nem megy bele vagy nagyon röviden lerendezi. Esetünkben a felsőbbrendűség lenne az, amit Rupert nyomán Brandon és Phillip is vall, hogy jogukban áll akár megölni is az alábbvalókat a felsőbbrendűségük miatt, ám ezt sosem fejtik ki, pedig lenne rá idő és alkalom. A téma lezárása hasonlóan rövid, lerendezik egy félmondattal, miszerint minden ember egyformán értékes lehet.

Tartalom: Kezdjük az elejével (zseniális vagyok), ami azonnal a gyilkosság maga, ezután ismerjük csak meg lassan a gyilkosokat, a motivációt és az áldozatot. A hitchocki izgalmat ezúttal az jelenti, hogy a hulla, azaz a lebukás esélye végig ott van a nézők előtt. A Szédülésnél (1958) hasonló felvetéssel éltem, de nem volna talán jobb, ha Ruperttel együtt jövünk rá a gyilkosságra? Izgalom szempontjából valószínűleg nem, meglepetések terén viszont erőteljesebb hatást váltott volna ki. A sztori tulajdonképpen egyszerű, két unatkozó elitista az izgalom kedvéért gyilkosságot követ el, az esemény megkoronázásaként pedig Shakespeare Titus Andronicus-át megidézve szinte "felszolgálják" a halottat azzal, hogy az áldozat ismerőseit meghívva vacsorát tartanak, miközben a hulla a szoba közepén van egy ládába rejtve. A gyilkosság nem azért tökéletes, mert nem bukhatnak le, hanem épp azért, mert nagyon könnyen lebukhatnak, mégis a lehető legszemtelenebb módon próbálják megúszni. Mivel Hitchcockról van szó, a körmünket rágjuk, hogy lebuknak-e vagy sem, de lehetett volna vígjáték is belőle akár, hiszen Brandon élvezettel beszél áthallásosan a gyilkosságról és mindent elkövet, hogy túlfeszítse a kötelet húrt. Egy ponton elkezdenek még kifelé is beszélni, amikor Rupert (azaz James Stewart) előtt magasztalják koruk férfisztár-riválisait. Csakhogy Phillip minden utalástól megrezzen, innentől kezd Rupert számára gyanússá válni az este. Karaktereink viszonylag egysíkúak, még talán a szégyenlősségében szókimondóságba menekülő lány volt a legárnyaltabb, pedig a főbb szereplőkben bőven lett potenciál: Phillip csak ideges, nem látni benne a gyilkost; Brandon szinte végig csak beképzelt, pedig jót tett volna neki is egy kis kétség; végül pedig Rupert mutathatott volna nagyobb játékosságot vagy összeomlást, ne adj' isten mi lett volna, ha a film végén máshogy reagál...?

Forma: A film fő ismertetőjele, hogy egyetlen szobában játszódik végig és egy, vágás nélküli jelenetből áll az egész. Ez persze nem igaz, hiszen technikailag nem is volt lehetséges a tízperces filmtekercsekkel megállás nélkül felvenni egy közel másfélórás filmet, ezt viszont ügyesen megoldották a vágások kitakarásával, azaz a kamera mindig egy sötét részre közelített rá, így a néző nem láthatja a vágást. Hasonlóan egy szuszra felvett film volt még ugye az Orosz bárka (2002), illetve a Birdman (2014) futott nagyot ezzel, szóval látjuk, mennyire előremutató dolog volt. Az más kérdés, hogy szükség volt-e erre, Ebert is amellett érvelt, hogy hasonlóan pl. a Tizenkét dühös emberhez (1957), ez a technika nem járul hozzá érdemben a hatásfokozáshoz. A kamera viszont időnként szépen mozog és jó szögekben áll meg, pl. amikor a beszélgetés kikerül a fókuszból és a háttérben ügyködő bejárónőt látjuk lepakolni a hullát rejtő ládáról, mint a Marnie-ban (1964) vagy épp helyenként A siker édes illatához (1957) hasonlóan a karakterek térbeli elhelyezésével alakít ki súlypontokat. Ez volt Hitchcock első színes filmje, ami leginkább a végén mutatkozik meg az ablakon beszűrődő neonfények színében, amelyek egyre jobban beterítik szobát vörössel. Zene nincs, a színészek rosszak voltak. De tényleg. Illetve ahogy mondani szoktam, a karaktereket írták meg túl gyengére, hiszen a színészek nyilván nem rosszak, de Phillip szerepe kimerül az aggódva zihálásban, Stewart meg mindig teátrális volt picit.

Élmény: Az ilyen film a halálom, a lebukás kockázata a végletekig stresszel, jobban, mint egy horror film. Ebből a szempontból nagyon is hatásos volt a film, csak szokás szerint felszínes maradt. Technikailag bravúros, ahogy viszonylag gördülékenyen képesek voltak - többek közt pontos koreográfiával és a díszletek állandó mozgatásával - felvenni a jeleneteket, csak ez önmagában nem volt még elég látványos. Jó volt? Persze, mindegyik Hitchcock-film az :)

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • James Stewart (Így élni jó, Becsületből elégtelen, Saroküzlet, Philadelphiai történet, Az élet csodaszép, A földkerekség legnagyobb show-ja, Hátsó ablak, Szédülés, Egy gyilkosság anatómiája, Aki lelőtte Liberty Valance-t)
  • John Dall (Spartacus)
  • Cedric Hardwicke (A tízparancsolat, 80 nap alatt a föld körül)
  • Farley Granger (Idegenek a vonaton)
  • Constance Collier (Türelmetlenség)
  • Edith Evanson (Aranypolgár, Forever Amber, Marnie)
• Ki szokták emelni még a homoszexuális alhangjait Brandon és Phillip kapcsolatának, ami a sztori szempontjából irreleváns, de a korabeli nézőnek pikáns lehetett. Mai szemmel talán fel se tűnik, de biztosak lehetünk abban, hogy a korabeli nézőnek igen, hiszen több városban letiltották a filmet kifejezetten emiatt.
• A Hitchcock-cameo ezúttal egy nehezen kivehető neonfény, ami elvileg őrá hasonlít:

• A történet alapja sajnos valós: Leopold és Loeb kamaszéveikben jöttek rá bűn iránti közös szenvedélyükre, aminek alapja valóban az volt, hogy felsőbbrendűnek gondolták magukat. Vandálkodtak, loptak, idővel már gyújtogattak is, de a média nem foglalkozott ezekkel az esetekkel, ezért döntöttek a gyilkosság mellett. 1924-ben, 18-19 évesen elrabolták Loeb egy tehetős, 14 éves unokaöccsét és leszúrták. Bár igyekeztek minden bizonyítékot eltüntetni, megtalálták Loeb szemüvegét a holttest mellett, így aztán tíz nap alatt meg is oldódott az ügy. Életfogytiglant kaptak, Loebot viszont 12 év börtön után 1936-ban egy zárkatársa megölte, Leopold azonban 33 év börtön után, 1958-ban, 54 évesen kiszabadulhatott jó magaviseletéért és Puerto Ricoban kezdett új életet kutatóként, tanárként. 66 éves halt meg 1971-ben.