Tartalom:

A távoli Krypton bolygón az egik tudós (Marlon Brando) hiába próbálja meggyőzni az öregek tanácsát, hogy a bolygó hamarosan megsemmisül, nem jár sikerrel. Ő maga nem hagyhatja el a bolygót, de csecsemő fiát minden tudásával egyetemben egy űrhajóban a Földre küldi, amely ugyan elmaradott hozzájuk képest, de a Napunk sugárzásától a fiú az emberekhez képest szupererőssé válik majd. Egy vidéki házaspár talál a kisfiúra, befogadják és felelősségteljes férfivá nevelik. 18 évesen az űrhajójának maradványai beszélni kezdenek hozzá: apja előre beprogramozta, hogy ezen a napon tanítani kezdje mindarra, amit ő tudott. 12 évvel később véget ér a tréning és Metropolis-ba költözik, hogy magát kicsit ügyefogyott újságírónak kiadva dolgozzon Clark Kent néven. Hamar beleszeret kolléganőjébe, a sztárújságíró Lois-ba, és amikor a nő épp lezuhanna egy épületről, villámgyorsan felölti családi egyenruháját és repülve elkapja. Ha már ruhát váltott, egész este bűnözőket fog el és bajbajutottakon segít, hatalmas szenzációt keltve. Felkelti ugyanakkor a körmönfont bűnöző, Luthor (Gene Hackman) érdeklődését is, aki nagyszabású tervezt eszelt ki, de tudja, hogy Superman megakadályozhatná. Ezért először óvintézkedéseket tesz ellene...

Gondolom senkinek se kell bemutatnom Supermant és mindazt a kérdéskört, amit a személye felvet (identitás, felelősség, bibiliai párhuzam) - ugyanakkor ezeknek nem sok nyoma volt a történetben, elsősorban itt az életének állomásaira koncentráltak mint egy életrajzi filmben.

Megvalósítás:

Látszik, hogy kellő tisztelettel nyúltak az anyaghoz, eleve egy képregényt lapozgató gyerekkel nyit a film, és több utalás van a korábbi történetekre (pl. amikor egy telefonfülkében akar átöltözni, de a "mai" fülkék már nem fülkék, így meggondolja magát...). Több kritika is egészen úgy látta a filmet mint én: olyan, mintha több filmet gyúrtak volna egybe: az első fél órában Superman még csecsemő, itt a származását ismerhetjük meg, megmagyarázzák miért lesz erősebb az embereknél és hogy hogyan kerül a Földre. Viszonylag hosszú részt hasít ki ebből három lázadó elítélése. Ennek az az oka, hogy eleve két Superman-filmet forgattak, és ők majd a második részben válnak főszereplővé. A kicsit mesélős-filozofálgatós első rész után Superman kamaszkorából láthatunk fél órányit, ahol már tudatosan elrejti erejét, de ez eléggé frusztrálja. Ez a rész foglalkozik leginkább azzal a problémával, amit identitása okoz. Ez az első két rész egészen lassú, már-már drámai mélysége van. Ugrunk az időben, félénk, esetlen újságíróként találkozunk vele újra, innentől kezdve komikus jelleget ölt a történet, különösen a bénák gyülekezetéből álló Luthor-banda feltűnésével. Ebert szúrta ki tökéletesen, hogy Clark Kent itt egy klasszikus screwball-hőst alakít, ilyesminek képzeljétek el ezt a szakaszt. Az utolsó, negyedik rész ebből fordul akcióba, vagyis inkább katasztrófafilmbe, de nem sok izgalom volt benne, tétnélkülinek éreztem a béna gonosz miatt.

Ezek a részek látványvilágban is eltérőek: a kryptoni rész világa a sci-fiket idézi, minimalistán űrállomásos a díszlete, kicsit absztraktabb is igyekszik lenni, mint a 2001: Űrodüsszeia. A második rész vidéki Amerikája tágas és aranyszínű,, mint a Mennyei napok vagy valamelyik színes western. Ez sikerült szerintem a legjobban hangulatában. A metropolis-os részeknél már a speciális effektek dominálnak, és ezek még trükközésekkel készültek, nem animációval. Sokat kísérleteztek rajtuk, de végül a hagyományos odavetítés és a makettek építése mellett maradtak. Oscart értek, de szerintem ezek mindig bénák voltak és azok is maradnak. Főleg annak fényében nem értem az Oscart, hogy előző évben jelent meg az első Csillagok háborúja. Ez az addigi legdrágább film volt a történelemben rengeteg top színésszel, Superman szerepére is hasonlóan nagy nevet akartak, de vagy a testalkatuk nem volt megfelelő vagy a tudásuk. Végül az ismeretlen Christopher Reeve lett a befutó, akinek izmai mellett igazmondó kék szeme is volt, és kellőképpen jól teljesítette a feladatát, hogy a mai napig vele azonosítsák a szuperhőst. De még a rendezők közül is A-kategóriásakat kértek felelőször.

Élmény:

Ez volt az első nagy költségvetésű szuperhősös film, ezért ezt a filmet tekintik a szuperhős-filmek atyjának. És nagyon sokban hasonlít a mai utódaira, fontosabb az akciódús eredettörténet a drámánál, pedig ezek a részei voltak számomra a legizgalmasabbak. Kéne csinálni egy Superman filmet, ahol csak párbeszédek vannak, semmi repkedés. A komolyan vehetőségét a Luthor-féle szerencsétlenkedések vették el, szóval nagyon vegyessalátának éreztem (ennek oka lehet, hogy rengeteg baj és konfliktus volt a forgatás során, állítólag már nem is Donner, hanem egy másik rendező, Lester fejezte be). Mindenestre fontos mérföldkő.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Marlon Brando (A vágy villamosa, A rakparton, A keresztapa, Apokalipszis most), Gene Hackman (Bonnie és Clyde, A francia kapcsolat, A magánbeszélgetés, Ifjú Frankenstein, Nincs bocsánat, Tenenbaum a háziátok), Ned Beatty (Nashville, Az elnök emberei, Hálózat, Toy Story 3), Trevor Howard (Késői találkozás, A harmadik ember), Terence Stamp (Csillagok háborúja), Marc McClure (Apolló 13), Noel Neill (Egy amerikai Párizsban)
- Rengeteg a cameó, több korábbi Superman-filmben feltűnt színész is kapott kisebb szerepeket (pl. Lois Lane anyját az egykori Lois Lane alakította)
- A szuperhős filmek egyidősek a képregényeikkel, az első már az 1930-as években megjelent, az első Superman 1948-as, de az első nagyköltégvetésű példája ez a Superman film.
- Bár az 1938-as Superman számít az első szuperhősnek, előtte is voltak már próbálkozások, mint pl. az 1919-es Popeye (persze csak ha nem számítjuk a mitológiai vagy a népmesei hősöket).
- Metropolis-t Torontoról és New Yorkról mintázták, de valóbán létezik egy ilyen nevű kisváros, akik természetesen azonnal rárepültek az egyezésre szoborral, fesztivállal.
- Kicsit elvetemült, de érdekes elmélet a Superman-átok, amely szerint a Supermant alakítókat nagy szerencsétlenség éri. A filmbéli csecsemő pl. 14 évesen elhunyt mérgezésben, Reeve pedig lovasbalesetet szenvedett és nyaktól lebénult.

Kapcsolódó hírek:

- A Lois-t alakító színésznő elhunyt 69 évesen: https://index.hu/kultur/cinematrix/2018/05/14/meghalt_margot_kidder_szineszno/

Következik: Hová lettél, drága völgyünk?

Tartalom:

1965 májusában Bob Dylan két hétig Angliában turnézott, ezt követte nyomon a dokumentumfilm. A koncertek között interjúk, rajongói találkozások, rajongók előli menekülések, tárgyalások vannak, néha egy-egy baráti összejövetel, alkotó munka.

Azt hiszem kijelenthetem, hogy nincs a filmnek egységes rendezőelve; nem ismerjük meg igazán Dylant és nincs egy pontra kifutó koncepció. Egyszerűen csak rögzítik az időszak érdekesebb eseményeit, hogy mi történik két koncert között.

Megvalósítás:

A dokumentumfilmek egyik tulajdonsága, amit nagyon nem szeretek, hogy váratlanul beledob minket egy beszélgetés közepébe úgy, hogy a kontextus tök ismeretlen, mint pl. amilyen az Éhkoppon nyitójelenete. Amennyit én a látottak alapján megismertem Dylanből, hogy egy tipikus hatvanas évekbeli, társadalmilag érzékeny figura, aki ellenségesen tud viselkedni az újságírókkal. Szerencsére több korabeli kritika is rendelkezésünkre áll, amelyek szerint az friss sztár Dylan értelmiségi imidzse a filmmel leomlott, és kifejezetten tahónak látták ahhoz képest, amit a dalai, előadásai alapján várnának tőle az emberek. Ezzel együtt is azért megismerhetjük néhány épkézláb gondolatát, amit két kötekedés között odavett az újságíróknak. Dylan élete a turné során viszonylag egyszerű: interjú, próba, koncert, hotelszoba - egyedül itt van alkalma találkozni barátaival, kollégákkal, dalszöveget írni, egymásnak énekelni. Ez ugyan már a Swinging London hedonista időszaka, de nem látszik semmi durva partizás. Értelemszerűen a dokumentumfilm az utolsó koncerttel zárul, ahonnan eljövőben az újságok kritikáit vitatják meg.

A képi világ minimalista, olyan amilyen egy dokumentumfilm általában lenni szokott. Egyetlen kézikamerával követik Dylant, ritka a közeli felvétel. Kár, mert ahol van és sikerül elkapni egy természetesen pillanatot, ott az arc beszédesebb mindennél. Természetesen nagy szerept kap a zene, de a koncertek inkább rutinnak tűnnek; az igazán jó felvételek azok, amikor a hotelszobában énekel Donovan, Joan Baez vagy maga  Dylan. Számomra különösen az a rész volt erős, magával ragadó hangulatú, amikor Donovannel szinte versenyt énekeltek. A meghitt környezet sokkal erősebbé tette mindkettőjük dalát, és Dylan esetében többet lehetett leolvasni az arcáról néhány pillanatban, mint amennyit a film egészében megtudtam róla. És a dalának ezernyi válozatát meghallgattam utána, de erősebbet nem találtam. A kezdőképsorokat valószínűleg mindenki ismeri, ahogy Dylan táblákon mutogatja a dalszövegét; ezt leszámítva még egy-két alkalommal találkoztam látványosabb beálítással, szóval a dokumentumfilm elsősorban dokumentálni igyekezett. Kérdés, hogy mennyi volt benne a természetes pillanat, és mennyi mindent kellett kivágni?

Élmény:

Nem ismerem Dylant, szóval úgy voltam vele, ahogy Piaffal. Tudom hogy legendás, de ahogy az egyik újságíró is elmondja, inkább tűnnek prédikációknak az előadásai, mint daloknak, ahol a szöveg jóval fontosabb a zenénél. Én viszont nem szeretem a verseket :) A film maga nem nyújt film élményt, inkább történeti jelentősége van: ez volt az egyik első rock dokumentumfilm, amelynek elemeit később parodizálta A turné is.

Érdekességek:

- Joan Baez és Dylan ekkor egy pár voltak.
- Ha valamiért, már a New York Times 1967-es kritikájának első mondatáért érdemes volt megismerkednem a filmmel:

It will be a good joke on us all if, in fifty years or so, Dylan is regarded as a significant figure in English poetry.

Nos, Dylan 2016-ban, ötven évvel az elhangzott mondat után énekes bárd mivoltáért megkapta az irodalmi Nobelt, elsőnek dalszerzőként...

Következik: Superman

Tartalom:

Ah-hsziao az általános iskola végzőse. Apjukkal épp most költözött a család Tajvanra Kínából munka miatt, de talán valójában a polgárháború miatt, hiszen az 1950-es években járunk. Öten vannak testvérek, és a szülők mellett velük él a folyton hazavágyó nagyi is, akinek Ah-hsziao a kedvence. Az átlagos hétköznapokból két esemény emelkedik ki gyerekkorából: Ah-hsziaot felveszik egy középiskolába, de rövidesen meghal az apja. Kis ugrás után már nagy kamasz, ami egyet jelent a szexszel és a bandázással. Választania kell, hogy hol tanuljon tovább, és anyja is súlyosan megbetegszik...

Újabb önéletrajzi film Hou gyerekkorából, csak Oldman Éhkopponjával szemben nem a szenvedésre összpontosít, hanem a természetességre, nosztalgiára. A konkrét eseményekre nincs értelme kitérni, viszont a korszak miatt, amiben játszódik, nehéz volt nem belelátni a polgárháborús viszonyokat; az idősebb nemzedékek mintha egy-egy jelképet játszottak volna, különös tekintettel a nagyira.

Megvalósítás:

A felnőtt Ah-hsziao narrálásával indul a történetünk, aki elmeséli röviden, apja hogyan került Tajvanra. Majd rögtön egy a polgárháború miatt elszakadt rokonról értekeznek, így lép be az aktuálpolitika. Az apa után elsőként a már agg nagyi kerül részletesebb bemutatásra, aki mindig hazavágyik, a halálára készül, és rendre eltéved a városban. Később kiderül, hogy ilyenkor mindig hazaindul. A komoly apa betegeskedni kezd és váratlanul meghal. Később róla is kiderülnek dolgok, mint pl. hogy egész életében betegeskedett valójában, de ezt igyekezett titokban tartani, és távolságtartásának mindössze az volt az oka, hogy nem akarta családjára ragasztani tüdőgyulladását. Neki abba kellett hagyni az iskolát, hogy dolgozzon, de munka közben is sokat tanult. Váltunk, Ah-hsziao már kamasz, éjszakai magömléssel, lázadó természettel, utcai bandaharcokba keveredéssel. Most az anya a soros: rákkal kezelik, a gyerekek már gyakorlatilag önellátóak, míg az anya kórházban van. Elmeséli lányának, hogy az anyaországban hogyan vesztette el első gyerekét, illetve hogy másba volt szerelmes igazából. Utolsónak a nagyi marad, akit leginkább érzek az anyaország megtestesítőjének, hiszen öltözékében és szokásaiban is hagyományosabb. Az ő végelgyengülését szinte felszabadult örömmel tálalja a film. A nosztalgikus hangulatot az adja, ahogy a szereplők a múltba révednek. A tragédiákat és a sikereket is sikerül valahogy természetesen tálalni, majdhogynem szenvtelenül. A bandaháborúban nem izgulunk, a szülők halálakor nem szomorkodunk, az élet velejárójának tűnnek.

A szenvtelenség másik segítője a közeliek hiánya, általában közepes távolságból figyelhetjük az eseményeket. A beállítások meglehetősen hasonlítanak Ozu statikusabb, ajtókkal és ablakokkal szegélyezett kompozícióira, de ahogy említettem, ez inkább a szenvtelenséget, tárgyilagosságot, a megváltoztathatatlan természetet jelenti, nem az Ozu-féle elfojtott érzelmeket. A legfőbb nosztalgiafaktor a zene, amely már-már giccses, de jól működik. Aztán persze vannak még olyan apróságok, hogy ugyanazokat a visszatérő képeket mutatják az állandóság jegyében, vagy hogy az apa halálakor kialszik a fény, az anya arca tükröződik az apa arcképén, előrevetítve az ő halálát... stb.

Élmény:

Megint úgy vagyok, mint korábban: elértem az emlékezetem teljesítőképességét, és tudom hogy már láttam valamikor egy nagyon hasonló filmet, de nem tudom felidézni, melyik volt az. Szóval ahogy elmondtam, kedves természetességgel mutatja be az életet, ami hiába játszódik a polgárháborús időszakban és hiába szabadítja meg a fiatalokat az előző nemzedékektől, mégse ez a lényege, hanem az élet rendje. Nem mondom, hogy tetszett, de kellemes volt nézni.

Következik: Dont Look Back

Tartalom:

Adott egy londoni munkásosztálybeli család, pontosabban csak egyikük dolgozik, Janet. Janetnek van egy drogfüggő fia, Billy, illetve egy lánya, Valerie. Valierie már régen elköltözött, terhes és már van egy kislánya és egy piti bűnöző férje, Ray (Ray Winstone), akit a gyerekek miatt, meg mert nincs pénze, nem akar elhagyni, pedig Ray elég erőszakos természetű. Billy függősége eléri azt a szintet, amit a többiek már nem tolerálnak: anyja megtagadja, hogy tovább finanszírozza, Ray pedig megveri, amikor az ő anyagát használja. Pár nappal később jobb híján Billy kirabolja Rayék lakását. Eközben Ray féltékenységi ohamot kap és úgy megveri Valerie-t, hogy elvetél...

Tipikus realistának látszani akaró film, ahol alacsony társadalmi osztályban élők mindennapos nyomorúságát láthatjuk. Az anya gyárban dolgozik, a lányát veri az alkoholista férje, a fia drogfüggő. Annyiban ezeknél a filmeknél, amennyivel Meadows filmjei is: erősen önéletrajziak. Oldman terápiás jelleggel, saját életéből merített konkrét eseményekből építette fel a filmet apja emlékének ajánlva, aki egy Rayhez hasonló fickó volt.

Megvalósítás:

A természetesség jegyében azonnal egy kocsmai beszélgetésbe keveredünk, amiből egy szót sem lehet érteni, mert nem tudjuk kik beszélnek kikről (és mert zaj van és hadarnak akcentussal - szóval pont mintha egy társasághoz csapódtunk volna). Először Ray szemszögéből láthatjuk a dolgokat, ahogy éli a kis alvilági életét. Vele tart Billy a pénz és a drog reményében, és már nem érdekli semmilyen következmény, csak legyen meg a következő adag. Így nyúlja le Ray cuccát, akitől cserébe kap egy kis verést, és innentől Billy egy hétköznapját követhetjük, hogyan próbál ébredéstől számítva eljutni a következő belövésig: lejmolással, lopással. Az anyukát kevesebbet láthatjuk, ő inkább afféle összekötő kapocs. Végül Valerie-hez jutunk, aki várandós anyaként tévét néz és elviseli a verést. Billy és Ray között egyébként nagyobb a hasonlóság, mint gondolnák: mindkettő hosszasan monologizál azon, hogy nem kapták meg apjuktól a várt szeretetet. A történet végén pedig Valerie kiosztja Rayt: nem kell neki az a fajta "szeretet", ami csak verést okoz és amiből hiányzik az odafigyelés. A cím eredetije a latin "nil per os" kifejezésből ered, ami egy orvosi kifejezés azokra, akiket nem szabad szájon át táplálni. Ehhez képest valamennyi karakter folyton iszik vagy szív megállás nélkül - minden megy be, de semmi szép nem jön ki belőle. MIndezt persze Oldmanen keresztül kell értelmeznünk, a két emlékbeli apa nyilván az övé, a veréstől elvetélt anya is az övé, a környék konkrétan az, ahol felnőtt. Ő maga is alkoholistává vált ekkoriban, részben ez a projektje adta neki az erőt, hogy kigyógyuljon belőle.

Az alapvető hangulatért a szürkés-kékes-zöldes-kopottas színvilág felelős. Eleve kisköltségvetésű a film, amatőrfilmes jellegű, kézikamerával, féközeliekkel. Biztosan sok minden elkerülte a figyelmemet, de feltűnt pl. az, hogy Billy magányának bemutatásakor direkt egyetlen ember se volt a képen, illetve a tudatmódusulás is megjelent a külvilágon az ő esetében köd formájában, Raynél törött tükörképként.

Élmény:

No hát nem véletlenül vettem előrébb a Csipkerózsikát; amikor ezt a filmet elkezdtem nézni, már az első perceken látszódott, hogy nyomasztó lesz. De nem "érdemesen" nyomaszt, mint pl. az Elhagyottak, hanem kifejezetten öncélúan, azzal a szándékkal, hogy bántsa a nézőit, mint a Hol aszik Romeo. Oldmannek ez egy terápia, ahogy Meadows is saját életét dolgozta fel, de a nézőnek nem jelent sokat.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Ray Winstone (A tégla)
- Laila Morse (Janet) Gary Oldman testvére.
- A nagyi énekhangja valójában Oldman anyjáé volt.

Következik: Élet és halál ideje

Tartalom:

Lipót királynak hosszú évek várakozása után végre kislánya (modell: Helene Stanley) születik, oda is ígérik azonnal a szomszéd király (hangja: Bill Thompson) fiához, Fülöphöz (hangja: Bill Shirley). A keresztelőn mindenki ajándékkal kedveskedik a kicsinek, köztük a három jótündér is, Flóra (hangja: Verna Felton), Fauna (modell: Madge Blake) és Fiona (hangja: Barbara Luddy, modell: Sring Byington), akik szépséget, énekhangot varázsolnak a gyermeknek, ám mielőtt Fiona is megáldhatná, beállít a gonosz, hatalmas varázserővel bíró Demóna. Mivel meg se hívták az ünnepségre, áldás helyett átkot szór: a kislány 16. szülinapja előtt megszúrja majd ujját egy rokka tűjével és belehal. Bár Fiona az átkot meg nem szüntetheti, enyhíteni tud rajta: halál helyett csupán álomba merül majd a lány, és egy szerelmes csók felébresztheti. A király semmit em bíz a véletlenre: elégetteti az összes rokkát és a lányt, akit álnéven ettől kezdve Csipkerózsikának neveznek el, a jótündéreknél rejti el, míg be nem tölti a tizenhatodik évét. Demóna azonban rátalál épp a tizenhatodik születésnapja előtt...

Egy pillanatra megpróbáltam beleképzelni valami feminista-társadalmi jelképességet, de a történet nagyobb része nem támogatja az efféle elgondolásokat. Így maradt egy egyszerű, kissé bugyuta gyerekmese bármiféle tanulság nélkül. A gonosz megnehezíti az életünket,de győz a jó. Hurrá. (Érdekesség: Egyes kutatók szerint az eredeti népmesében Csipkerózsika a természetet jelképezte, amelyet elaltat a telet jelképező gonosz boszorka. Ezt az álmot a tavaszi napot jelképező herceg csókja töri meg minden évben.)

Megvalósítás:

A sztori elég problémás, gyerekmese. Demóna egyszerűen csak gonosz mindenféle magyarázt vagy motiváció nélkül, más indok nem is kell, miért tette fel életét Csipkerózsika meggyilkolására vagy pl. hogy miért ejti rabul a herceget. A tündérek és a király cselekedetei se túl értelmesek, hiszen elég lett volna a tizenhatodik szülinap előtt megvédeni a lányt, ehelyett a király egy tollvonással hazavágta inkább országa textiliparát. Aztán ott a szerelmbeesés kérdése, ami első pillantásra megtörténik, és aki régóta követ engem, az tudja, hogy nem szeretem az ilyet. Egy fokkal azért több teret adtak neki, mint a Hófehérkében. A cím megtévesztő, hiszen nem Csipkerózsikáról szól a történet, ő legalábbis alig szerepel benne, és akkor sem cselekvő félként; a játékidő nagyobb részében valójában a három jótündért láthatjuk, de sem ők, sem a többi karkater nem elég összetett, hogy érdekesek legyenek. Alapjában véve ez egy mese némi humorral, ami nem tölt be központi szerepet, így nem is válik harsánnyá a történet, ami pozitívum. (Bár ezt sokan langymatagnak értékelik, szerintem előnyére válik.)

Csipkerózsikával más probléma is van: nem sikerült eltalálni. Egy tizenöt éves kamaszlányról kéne szólnia a történetnek, de sokkal inkább egy érett nő benyomását kelti, az énekhangja pedig már kifejezetten egy középkorú nőé (valójában mind a modellje, mind a hangja egy 29 évesé). Pozitívum, hogy itt is megtartották a Hófehérke azon elvét, hogy először élőszereplős filmet forgattak a realisztikusabb mozgás érdekében. A filmzene fő motívuma egy olyan dallam, ami valószínűleg mindenki fejében megvan, Csajkovszkij Csipkerózsika c. balettjének egyik dallama. A rajzolás nagyjából az 1950-es évek Disney-rajzfilmjeinek külsejére hasonlít, nem azokkal a kedves, lágyabb, kerek vonásokkal rajzoltak, hanem élesebben. A koncepció elvileg az volt, hogy igyekezzenek korhűen a reneszánszra hajazni, szerintem ez sikerült is. A gonosz színei természetesen sötétebbek voltak, a jókéi színesebbek, élénkebbek. Összességében unalmasak voltak a rajzok, a varázslatok kivételével kevés volt a szokatlan vagy látványos kép. A legtöbb kritika a hátterek részletességét emeli ki, de nekem nem tűntek annak; viszont a várfalak egész élethűre sikerültek.

Élmény:

Nem ez a film lett volna soros, de képtelen voltam nyomasztó filmet nézni aznap, és nem csalódtam: könnyed, szórakoztató, bájosan humoros történet volt, de azért nem szabad nagy élményre számítani. Ez csak egy gyerekmese.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Helene Stanley (Fantázia, 101 kiskutya), Bill Shirley (My Fair Lady), Verna Felton (Susi és Tekergő, A dzsungel könyve), Barbara Luddy (Susi és Tekergő, 101 kiskutya), Madge Blake (Egy amerikai Párizsban, Ének az esőben, A zenevonat), Spring Byington (Az élni vágyó asszony), Bill Thompson (Susi és Tekergő)
- Még életben vannak: Mary Costa (87)
- Taylor Holmes (Lipót király hangja) 81 évesen halt meg 1959-ben, egy hónappal a bemutató után.
- A történet egyik poénja, Csipkerózsika ruhájának színe abból ered, hogy az alkotók valóban nem tudták eldönteni, kék vagy rózsaszín legyen.
- Csipkerózsa, azaz a vadrózsa valójában nem az eredeti cím; az az egyik alfajra, a rozsdaszínű rózsára utal.
- A Disney-film alapja egy 17. századi mese, amelyben azonban folytatódik a sztori: a hercegről kiderül, hogy egy ogre gyermeke, és amikor hazaviszi új családját, anyja kishíján megeszi őket. Más, korábbi változatokban nem is csók szerepel, hanem a herceg nemes egyszerűséggel magáévá teszi az alvó Csipkerózsikát, aki a szüléstől ébred fel.
- A sztori alapja valószínűleg a viking mondabeli Brünhild, a valkűr, aki szembeszállt az istenekkel, ezért halandóvá változtatták és egy várba zárták, ahol álmából páncélzatának levágásával ébreszti fel szerelme.

Következik: Don't Look Back