Cselekmény: A vidéki Tillie kutyájával játszik nem túl kedves apja (Mack Swain) mellett, amikor sikerül véletlenül fejbedobnia az arra kószáló férfit (Charlie Chaplin). Behívja a házukba és valamiért megtetszenek egymásnak, de a férfi igazán csak akkor lobban lángra iránta, amikor meglátja, hogy apjának tekintélyesebb mennyiségű készpénze van otthon. Amint alkalma nyílik rá, meg is szökteti a szülői terrorból, persze a pénzzel együtt. A városba érve beülnek kocsmázni, ami Tillie-nek még új dolog, így hamar le is részegedik, a férfi pedig elmenekül a pénzzel és újra felbukkanó exével. Azonban rövidesen kiderül, hogy Tillie nem csak egyszeri készpénzt jelent: unokahúga egy milliomosnak (Charles Bennett)...

Téma: Hát az nincs. Szórakoztatónak szánt történet, mégcsak azt sem mondanám, hogy nagyon odafigyelnének a helyes erkölcsi végkimenetelre. Marie Dressler a Broadwayn volt sikeres komikus, 1909-ben hozta létre Tillie karakterét, ebből forgattak filmet (majd még párat).

Tartalom: Itt még vannak felvonások, gondolom ezek a filmtekercsek hosszainak megfeleltethetőek. Sok értelme ezúttal nincs belemenni abba, hogy a történet hogyan fejezi ki a témát, hiszen nincs neki témája. Még a humorforrásról sem igazán tudok írni, hiszen a poénok nagy része abból áll, hogy teljesen véletlenszerűen fenékbe rúgnak valakit. Hogy máris javítsam magam, van pár helyzetkomikumra épülő poén, és ezek jóval felette állnak a többinek. Ilyen például, amikor a férfi és exe beülnek a moziba, ahol gyakorlatilag saját csalásaikat látják viszont, majd fejvesztve menekülnek, amikor kiderül, hogy a melletük ülő néző egy rendőr. Hasonlóan jobban felépített poén, hogy mindig az inas kapja a pofont stresszlevezetésként. Ami Dresslernek Tillie, az Normandnak Mabel karaktere volt, de persze nem mehetünk el szó nélkül a férfi főszereplő, Chaplin karaktere mellett, ami néhány fontos vonásban ugyan különbözött a csavargótól, de azért eléggé egyezett is vele. (Ekkor már létezett, de még elég friss volt, hiszen Chaplin maga is 1914-ben kezdett filmezni.)

Forma: 1914-es filmként sem mutat semmi izgalmasat megvalósításában, bár azt meg kell jegyezni, hogy ez volt az első egészestés vígjáték. Nem lehetett kis költégvetésű sem, hiszen van motorcsónakos jelenet és vízbe zuhanó autó is. Ahogy említettem, a fő humorforrás a mai szemmel egyáltalán nem vicces csetlő-botló-fenékberúgásos gegek voltak, ennek megfelelően a színészek is erősen karikaturisztikus megjelenésűek és ehhez igazodik a játékuk is, ami főleg Tillie-re igaz.

Élmény:  Ennél sokkal szórakoztatóbb filmre számítottam, ez tényleg az a tipikus ősvígjáték, amiben az a poén, hogy valaki váratlanul elesik. Gondolom inkább történelmi jelentősége van Chaplin, a formátum és a három korabeli sztár együttszereplése miatt.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Charlie Chaplin (Kutyaélet, A kölyök, Az aranyláz, Nagyvárosi fények, Modern idők, A diktátor, Monsieur Verdoux), Mack Swain (Az aranyláz), Charles Bennett (Robin Hood kalandjai, Aranypolgár), Joe Bordeaux (A diktátor, Érik a gyümölcs), Glen Cavender (A generális), Chester Conklin (Gyilkos arany, Modern idők, A diktátor, Sullivan utazásai), Minta Durfee (Hová lettél drága völgyünk, 80 nap alatt a Föld körül, Bolond bolond világ), Hank Mann (Nagyvárosi fények, Modern idők, A diktátor, A máltai sólyom, Van aki forrón szereti)
- Marie Dressler karrierje egy ponton megbicsaklott, de aztán sikerült ünnepelt sztárként visszatérnie és megnyernie az egyik első Oscart alakításáért.
- Mabel Normand kora ünnepelt sztárja volt tele botrányokkal, több gyilkossági ügybe is belekeveredett, később azonban tuberkolózisos lett és 1930-ban, 37 évesen belehalt
- William Hueber (az egyik rendőr) szintén fiatalon, 38 évesen hunyt el repülőgépbalesetben 1929-ben.
- Fred Fishback (az egyik inas) 30 évesen, 1925-ben hunyt el rákban.
- A film annyira népszerű volt, hogy még a hangoskorszakban is játszották, hangsávval kibővítve a filmet.

Előzmények: Ezúttal túl sokat nem tudok hozzáfűzni a filmhez, ekkora, 1913-ra már egyre gyakrabban egészestés hossz kezdte jellemezni őket, már bő egy évtiezede sztori-központúak voltak mutatványosság helyett, és egyre fontosabbá vált az esztétikum. E film rendezői színészként csöppentek a filmezés világába

A film: A 19. századi történetben Balduin, a nem túl tehetős prágai diák (maga a rendező, Paul Wegener alakításában) megment egy grófnőt (Grete Berger) és egymásba szeretnek, de pénz nélkül nincs mit tenni. Ekkor megközelíti Balduint egy idős úr (John Gottowt), aki százezer aranyat ajánl fel, ha elvihet bármit Balduin szobájából. A diák azt hiszi, megkötötte élete üzletét, de ekkor az úr elsétál Balduin tükörképével. Balduin elsőre megijed, de mit sem törődik vele, hiszen most már udvarolni kezdhet szerelmének... A filmben a felszínen a tipikus fausti alku jelenik meg, ahol a főhős eladja lelkét a szerelemért, de az állítólagos szorongó korhangulatnak megfelelően (pedig ekkor még ki sem tört az első világháború) mindent elveszít. Talán helyesebb pszichológiai oldalról megközelíteni, hiszen ekkoriben ez népszerű újdonság volt, a hasonmás-jelenég pedig jól kifejezi az emberben dúló jó-rossz harcát. Erre megy ki a látványvilág is, de nincs benne semmi olyan, amit ne láttunk volna már Melies-nél. Szeretik az expresszionizmus előfutárának nevezni, de ezt legfeljebb a helyszínválasztásokban látom, hiszen népszerű a temető. Korához képest a kamera sokat mozog, követve a főszereplő mozgását. Már vannak külső helyszínen felvett jelenetek, de a többség még láthatóan egy színpadon van. A színészekkel nincs nagy baj, bár Wegener inkább színpadias. Ami inkább zavart, hogy a fiatal szerelmeseket negyvenesek alakították. Kicsit kevés a szöveg, de azért követhető, hangulatos, lassan haladó film, tíz évet simán letagadhatna.

Érdekességek

- Korábban láttuk: John Gottowt (Nosferatu), Grete Berger (Metropolis)
- Ez volt Wegener első filmszerepe és rendezése is egyben.
- Stellan Rye 1914-ben az első világháború "alkalmából" bevonult, francia hadifogságban hunyt el még ebben az évben 34 évesen.
- Paul Wegener és Lyda Salmonova házask voltak
- John Gottowt zsidó volt, 1942-ben ölték meg 61 éves korában. Grete Berger zsidóként megpróbált Olaszországba menekülni, de elfogták és 1944-ben Auschitzba szállítása után röviddel meghalt 61 évesen.

Előzmények: Az Egyesült Államokban ugye Edisonhoz és köréhez (Dickson, Heise, White, Porter) kapcsolódik a film megszületése. Stúdiójának voltak ugyan sikerfilmjei, de egyre érezhetőbben lemaradóban voltak. Egyik nagy dobásuk az 1918-as megszűnés előtt az 1910-es Frankenstein volt, amit talán inkább az 1931-es utód tett naggyá. Rendezője Dawley (1877-1949), 1907 óta rendezett filmeket Edisonnak, de ő is inkább arról lesz emlékezetes az utókornak, hogy 1908-ban filmes munkát adott Griffith-nek.

A film: A történetben Frankenstein egyetemi tanulmányai alatt rájön az élet titkára és vegyszerekből összehoz egy teremtményt, ám az sokkal inkább a Frankensteinben lévő sötétség szülötte lesz... 15 perces a film, csak a főbb eseményeket meséli el, ezen látszik igazán, hogy mennyivel nagyobb mélységet tudnak adni a jelentéktelenebb jelenetek, amelyek kétórásra nyújtanak egy filmet. Bevallottan szabadon kezelték a sztorit, így inkább egy Dr. Jekyll - Mr. Hide koncepció lett belőle, de ez nem baj, és nem lövöm le a fordulatokat sem, úgyhogy erről ennyit. Egyébként tipikus ősfilm külsőleg-belsőleg, kissé összeszedetlen mai szemmel. Hogy csak marketingfogás volt-e vagy sem, nem tudom, de a korabeli kísérőszöveg szerint a horrorisztikus részeket igyekeztek mellőzni, hogy ne rémisszék meg a közönséget, oszt' mégis betiltották állítólag, mert túl rémségesre sikerült. A film egyik csúcspontja egy olyan rész lett, ami kb. az 1980-as években is megállta volna még a helyét, azaz amikor a varázsfőzetből összeáll a szörny. Ekkor egy bábut elégettek, majd visszafelé játszották le, tehát mi azt látjuk, ahogy egy váz lassan füstölögve elkezd magára húst felszedni. A filmet az 1970-es évekig elveszettnek hitték, az időzítésem pedig tökéletes, néhány hónapja fejezték be a felújítást. Íme:

Cselekmény: ... avagy "a megragadott város". Egy háromtagú, amatőr forgatócsoport Németországba szánt "nyomorpornót" készít, azaz utcagyerekeket, prositituáltakat, koldusokat, bolondokat keresnek és próbálnak gyorsan lekapni.

Téma: Már ideje volt ennek a filmnek, hiszen a Tire die 1960-as bemutatója óta gyakorlatilag a latin filmművészet másról sem szólt, mint a szegénységről és a szegények elnyomásáról. Ez a film részben az erre épülő, hamissá vált latin filmipart mutatja be, illetve részben a végén egy csavarral idézőjelbe tesz mindent és sokkal inkább a filmezés maga válik a fő témává.

Tartalom: Már szinte kezdetektől egyértelmű, hogy a filmesek, akik rohamtempóban keresnek alanyokat a filmjükhöz, egyáltalán nem érdeklődnek a szegénység iránt, csupán vágóképeket keresnek egy sablonos riportfilmhez, amit eladhatnak az erre szomjazó európaiaknak. Az utcai mutatványosnak persze nem fizetnek, és kb. a film közepén már nem csak fimeznek, de aktívan befolyásolják is a valóságot azzal, hogy gyerekeknek pénzt ajánlanak, ha levetkőznek és egy szökőkútból pénzt halásznak ki, amiket előzőleg ők dobálnak bele (másodlagos, hogy a gyerekek meg is sérülnek). Végül már színészeket fogadnak fel és gyakorlatilag betörnek egy megfelelő külsejű putriba, hogy filmezzenek. A végét nem lövöm le, anélkül is láthatjuk, hogy mire megy ki a játék. A végső csavar tovább viszi a filmesek felelősségét és szerepét és elbizonytalaníthatja a nézőt az érzékelni vélt valósággal kapcsolatban, mint az Ének az esőben vagy a Persona esetén, de ebben nem megy bele a film, inkább csak elbizonytalanít minket azzal, hogy mi eljátszott a filmben és mi nem.

Forma: Mivel dokumentumfilmnek adja el magát, így elsősorban a doumentumfilmes jelleg látszódik rajta, ahogy egyszerű kézikamerával rohangálnak az utcán. Apró jelzés a film-valóság viszonyáról, hgy míg mi fekete-fehérben látjuk a filmeseket, addig az általuk felvett jelenetek színesek. Az iróniát erősíti, hogy bár szegényeket keresnek, a környezet ezzel inkább ellentétes, felhőkarcolók, hotelszobák, hétköznapian tehetős emberek, taxik, autók, rendezett házak veszik őket többnyire körbe. A stáb kicsi, a filmesek maguk a tényleges filmesek, a végén kicsit Welles-szerűen mutatják be magukat.

Élmény:  Szóval érett már ez a film, hiszen 15-20 éve a nyomorról szólt a latin filmművészet, ideje volt ezen túllépni és görbe tükröt mutatni az erre épülő filmiparnak. Ez így fél órában épp elég volt, lendületes, a vége pedig ennél sokkal tovább vihette volna az egészet, egy H mint hamisítás-féle esszébe, de ezt már nem tette meg.

Cselekmény: ... avagy "a kívülállók". Szenegál, 19. század (?). Miközben egy francia rabszolgakereskedő folyatja üzelmeit és egy másik francia keresztény hittérítő temploma kong az érdektelenségtől, a nemrég iszlámra áttért falusi uralkodó összegyűjti a falu népét, mert lányát az esküvő előtt elrabolták. A "ceddo" tette, azok, akik nem hajlandóak áttérni az iszlámra, hanem szeretnék megtartani hagyományos vallásaikat. A gyűlésen előkerülnek a konfliktusok: a hagyományok szerint az unokaöccsnek járna a lány keze, de az iszlám jog szerint már a rabszolgákat összefogdosó férfi tűnik alkalmasabbnak. A soros kérők puskáikkal mind a lány után indulnak, de elrablója mindkettővel végez íja segítségével...

Téma: Nem tudom pontosan mely időszakban játszódik a történet, talán nem is fontos, de Szenegálban épp a francia gyarmaturalom elleni jelképes ellenállásként vették fel sokan az iszlámot a 19. században. Valószínűbb, hogy Sembene itt egy újabb Szenegálon kívüli rendszer ellen emelte fel a szavát a hagyományok védelmében, hiszen ha kevésbé hangsúlyosan is, de kapott a kritikából a konzervatív vezetés is, miközben a francia jelenlét már érezhető.

Tartalom: Már az első pár perc bemutatja röviden a falut a senkit sem érdeklő francia, keresztény térítővel, a francia rabszolgakereksedővel, aki bort és fegyvereket ad emberekért cserébe. Ők egyszer sem szólalnak meg, csupán jelen vannak, és míg ez a térítő esetén inkább komikus, addig a kereskedő esetén vésztjóslóan előrevetíti a jövőt. A fájdalmas épp az az egészben, hogy őt szó nélkül kiszolgálja minden oldal, "csak" az iszlámon vannak fennakadva. Az iszlámot egy ironikusan pici alak képviseli, aki a történet előrehaladtával egyre kevésbé rejti véka alá, hogy uralkodni akar. Sembene szerint ez elsősorban az identitásukat veszélyezteti, ami legjobban akkor mutatkozik meg, amikor a falu lakói új, muszlim neveket kapnak. Az uralkodó a franciákhoz hasonlóan szinte meg sem szólal, de a film legnagyobb részében tanácskozásokat láthatuk egyik vagy másik oldalon, mint, az Emitaiban, ebből ismerhetjük meg legjobban a viszonyokat. A ceddo végül elhatározza magát az ellenállásra, de néhányan közülük fontosabbnak tartják az életet és inkább csatlakoznak a másik oldalhoz vagy elmenekülnek.

Forma: Sembenésen egyszerű és direkt, ami így azért tíz év filmezés után már kezd picit zavaró lenni, amikor láthatóan jelképes pl. egy sebesülés vagy ütés. Nincsenek trükkök, kreatív megvilágítások, beállítások, kameramozgás. Egyedül talán a zene bír némi kifejezőértékkel, ami vagy hagyományos afrikai zene, míg minden más esetben valamilyen modern nyugati, jelezve, hogy mindegy mi a külső elnyomás formája, az elnyomás az elnyomás. A hercegnő gondolataiba lépve tinktúrázzák a képeket két alkalommal, de tényleg ennyi az egész.

Élmény:  Afrikai filmek eddig akkor tetszettek, amikor humorosabb formában jött a kritika, mint amilyen a Xala volt. Érdekes látni a helyi szokásokat, kicsit talán kezdem megismerni a wolof gondolkodásmódot, de filmként szerintem nem állják meg annyira a helyüket.

Érdekességek:

- Nyilván betiltották ezt a filmet is, hiszen Szenegál 95%-ban muszlim, bár a hivatalos indoklás nyelvtani volt: a hatóságok szerint a címet "cedo"-nak kell írni, Sembene viszont ragaszkodott a "ceddo"-hoz.