Előzmények: Ahogy az előző filmjüknél leírtam, amit felszínesen tudni érdemes Kenyonról és Mitchellről, hamar meglátták a fantáziát a filmben, 1897-ben céget alapítottak, és elsősorban életképeket forgattak, amelyeket még aznap este levetítettek a helyi vásárokban, hogy az emberek viszontláthassák magukat. Ez az 1900-as évek közepéig jött be, idővel lanyhult az érdeklődés.

(A kép természetesen nem korabeli; a BBC készített egy háromrészes dokumentumfilmet róluk és a megtalált felvételekről, ebből látható a részlet)

A film: Ez is aktualitás egy gyárból távozókról. Azonban van egy különbség, és valószínűleg ezért került a listára: itt a szereplők egy nagyobb része egyáltalán nem örül a kamerának, csúnyán néznek rájuk és még be is intenek. Ez egy hosszabb felvétel, vágások is vannak, sőt, még némi oldalazó kameramozgás is, így nem csupán távozni látjuk a munkásokat, hanem fizetésért sorban állni, sőt, ketten még össze is verekednek kicsit. A legszomorúbb persze a gyerekmunkások jelenléte, durva, hogy száz éve még simán elfogadott volt (a Wikipedia szerint épp 1901-es adat, hogy a 10-14 év közötti angol fiúk 22%-a dolgozott gyárakban).

Érdekességek:

- A Park Gate Iron and Steel Company az 1820-as években alakult, fémeket munkáltak meg benne. A változó piaci igények miatt az 1970-es években hanyatlani kezdett, 1985-ben zárt be.

Előzmények: A legelső ismert és megmaradt felvétel, a Roundhayi kerti jelenet 1888-as, de rengeteg filmről nem tudunk, vagy egyszerűen csak megsemmisültek, hiszen a film mint anyag elég sérülékeny. Mindezt azért mondtam el, mert rendre kerülnek elő elveszettnek hitt vagy nem is ismert filmek. Ez történt 1994-ben is, amikor egy ház lebontása során több száz századfordulós felvétel került elő. Alkotóik James Kenyon (1850-1925) és Sagar Mitchell (1866-1952), akik korán meglátták a fantáziát a filmben és összefogtak 1897-ben. Aktualitásokat készítettek elsősorban, de az 1900-as évek közepére az emberek elunták ezt a fajta filmet és filmeseink felhagytak vele.

(A kép természetesen nem korabeli; a BBC készített egy háromrészes dokumentumfilmet róluk és a megtalált felvételekről, ebből látható a részlet)

A film: A cég üzleti modelje elsősorban abból állt, hogy nappal felvételeket készítettek a helyiekről, amelyeket este lejátszottak, így a szereplők viszontláthatták magukat filmen, és hát valljuk be, ma se kis dolog bekerülni a tévébe, szóval érthető, hogy ment az üzlet. Ez látható ezen a felvételen is, egy gyárból jönnek ki női és férfi munkások, gyerekek várják őket. Állítólag a szokással ellentétben filmeseink kifejezetten kérték az embereket, hogy produkálják magukat - kevés sikerrel. Mivel aktualitásról van szó, nincs értelme elemezni a tartalmát és a külcsínét a filmnek, úgyhogy erről ennyit.

Előzmények: A skót Dicksonról már sok szó esett. Ő dolgozta ki javarészt Edisonnak Amerikában a mozgóképet, majd 1895-ben otthagyta, hogy saját céget alapítson. Amennyire sok infó van a kezdetekről, annyira kevés erről az időszakról. Hazaköltözött az Egyesült Királyságba, 1911-ben pedig otthagyta saját cégét és csendben élt tovább. Ez volt az egyik utolsó filmje.

A film: Akutalitás, tehát nincs sztori vagy izgalmas képi világ. Ahogy a cím mondja másfél percen keresztül figyelhetjük egy villamos szemszögéből Ealing városának utcáit. A többi hasonló nézőpontos felvételhez hasonlóan (Le Village de Namo, Scene from the Elevator Ascending Eiffel Tower, A Storm at Sea... stb.) itt is olyan érzésünk lehet, mintha ott állnánk a helyszínen, de azért ez már mégsem annyira új dolog. Sokkal izgalmasabb látni a korabeli embereket, az utcai forgalmat, a ruhákat.

Előzmények: Frederick S. Armitage (1874-1933) életéről és munkásságáról keveset tudni. Dickson cégének dolgozott, sokat kísérletezett.

A film: Ilyen kísérlet volt mai tárgyunk is, amelyben a Star színház egy hónapig tartó lebontását figyelhetjük két percbe sűrítve. Ezt a time-lapse-szel érte el, amiben nem volt első vagy egyedi (lásd még: The Birth of a Flower), de azért 1901-ben még ritkának számított. A felvétel normális tempóban indul, majd felgyorsul. A címmel ellentétben nem látjuk az épület felhúzását, csak a lebontását, de el tudom képzelni, hogy kétszer játszották le egymás után, másodjára visszafelé, hasonlóan a Falbontásához. Sok írás nagyobb mélységeket lát bele, mint amennyi szerintem indokolt, részemről a járőkelők érdekesek, és hogy mennyi még a lovaskocsi az autókkal ellentétben.

Előzmények: A francia Melies már nem feltalálóként vagy annak környezetéből került a filmvilágba, hanem egy bűvészszínház igazgatójaként. Amikor 1895-ben látta a Lumiere-testvérek egyik bemutatóját, azonnal beszerzett ő is egy kamerát és forgatni kezdett kezdetben életképeket, de hamarosan stúdiót épített és egyre inkább a szórakoztatás felé mozdult el.

A film: A rövid viccben egy indiai pap egy csúszómászót édesget a bábjába, hogy pillangóvá-nővé változassa magának, a nő azonban elutasítja átváltozása után, a férfiből pedig csúszómászó lesz. Ehhez nincs nagyon mit hozzátenni, a nő-férfi kapcsolat egy tipikus példáját mutatja be ironikus szemszögből. Megvalósításában nem olyan kreatív, mint néhány korábbi film, van pár vágásos csere meg látható színpadi drót a pillangókisasszony reptetéséhez. Azt gondolom, ez mai szemmel is vállalható, picit talán hosszú, de mindenképpen illik a korához.