Tartalom:

1940, Franciaország. A német csapatok bekerítették az angol-belga-francia szövetségeseket Dunkerque kikötőjénél. Tommy a városban járőrözik, amikor rájuk támadnak. Egyedüli túlélőként csapatából a partra menekül, ahol már ezrek várnak a kimenekítésre, de kevés a hajó. Megpróbál fellopózni a ahjóra, ami némi kitérőután sikerül is, ám torpedótalálat éri, és épp hogy megússza élve, de újra visszakerül a partra. A brit kormány kérésére civil hajók is megindulnak segíteni, köztük Mr Dawson és fia, és elég hamar sikerül túlélőre (Cillian Murphy) bukkaniuk, aki viszont egyáltalán nem akar visszamenni Dunkerque-be. Eközben három brit vadászgép próbálja fedezni a levegőből a kimenekítést, és nekik se kell sokat várni az első légicsatáig. Az egyik lelőtt pilótát épp Mr Dawsonék mentik ki a vízből...

A dunkerque-i (csók a fordítóknak - persze, érteni vélem, miért maradt angolul a cím, de akkor is...) kimenekítést feldolgozó történet a túlélésért küzdő katonák szemszögéből mutatja be a háborút, akiknek ez az első dolguk, nem valamiféle romantikus tévképzetekben élő hősies harc. Emellett szerepet kap a korábbról már szintén jól ismert, együttműködő bajtársiasság.

Megvalósítás:

A történet közepébe vágva Tommy csapatát épp lemészárolják, egyedül neki sikerül megúszni golyó nélkül. A partra érve megdöbbenten tapasztalja, hogy katonák tömegei állnak sorba hajóra várva. Hogy ne csak unalmas parton várakozást lássunk, a németek folyamatosan támadják repülővel őket, de ha nagy nehezen sikerül is feljutniuk a hajóra, azt is megtorpedózzák. Tommy szinte ötpercenként kerül halálos veszélybe, amit mindig sikerül puszta szerencséjének köszönhetően ép bőrrel megúsznia. Tulajdonképen már azt vártam, hogy legalább az utolsó veszélyes helyzetét ne élje túl, hogy egy picit keserédesebb legyen és kevésbé hihetetlen. E téma kevésbé kiaknázott aspektusa volt, hogy hány olyan döntést kellett hozni, ahol a több ember érdekében feláldozták a kevesebbet. Nem sokkal az első veszélyek után még két mellékszálat kap a történet, a szárazföldi események mellett nyomon követhetjük egy repülőgép raj kalandjait, akik a magasban legalább annyira kiszolgáltatottak a szűk kabinjukban, mint a hajó gyomrába zárt katonák a víz alatt. A harmadik szál volt a kedvencem, ahogy a felszólított civil Dawson elindul hobbihajójával résztvenni a mentésben. Dawson karkatere olyan szilárdsággal sugározza erkölcsös, tisztes jóságát kifogástalan úriemberséggel, hogy azonnal megkedveltem. Ezek a szálak természetesen összefutnak, de valamiért nem nagyjából lineárisan, hanem szétcsúsztatva, és nem értem, mi haszna volt ebből a történetnek. A történet végére Dawson szálának lényege válik uralkodová, a bajtársiasság, egymás támogatása, az összefogás a közös célért. A film egyik legfőbb kritikája egyben különlegessége is, miszerint karakterközpontúság helyett az eseményekre helyezi a hangsúlyt, így kevésbé tudunk örülni vagy résztvétet érezni. Ezt nem éreztem problémának, nekem így is rosszul esett egy felszínesen megismert alak halála, viszont újnak se mondanám, láttunk már bőven hasonló filmeket a szovjet propagandától Altman filmjeiig. Háborús filmként se újította meg szerintem a műfajt, a szokásos elemekből építkezik (arctalan ellenség, bajtársak halála, küzdelem a túlélésért akár mások kárára.. stb).

Mindenki halálra dicséri a zenéjét, de én nem éreztem különlegesnek, szinte fel se tűnt hogy van (tudom, sokak szerint ez a jó, szerintem meg nem). Az első jelenet tök jól indult a szállingózó röpcédulákkal (ez mindig hatásos nálam már A gránátalma színe óta), aztán elmaradnak ezek a látványelemek és az akcióra koncentrálnak, ami szintén jól tud időnként kinézni, mint pl. a repülőgépek madártávlati nézőpontja. A katonák egyéni akcióinál testközelbe kerül a kamera, amit kismértékben elviselek, de túl nagy mennyiségben zavar. Állítólag minimális animálás volt és mindent igyekeztek hagyományosan megoldani, mégis többször éreztem úgy, hogy mesterkélt a hatás (ezek valószínűleg kicsinyített modellek voltak). Nagyon ügyeltek a korhűségre, eredeti helyszínen forgattak, képesek voltak újraépíteni az eredeti kikötőt, a repülők és a hajók szintén korabeliek voltak, egyesek konkrétan ugyanazok, amelyek ténylegesen részt vettek a mentésben. Sokan szemére vetik, hogy a hatezer statiszta ellenére sokat rontott az élményen, hogy kevés jármű jelent meg a filmben, de szerintem a hatás megvolt így is és elég gesztusértékkel szerepeltetni ezeket.

Élmény:

Igen, azt hiszem valahol a realitás és az absztrakció közé szorult a flm, mindkettő akart lenni és egyik se lett, vagy csak felváltva, de nem egyszerre. De a legnagyobb bajom, hogy számomra nem tudott újat mutatni, láttam már mindent korábbi filmekben: a katonák küzdelmét pl. a Nyugaton a helyzet változatlanban, a felemelőnek szánt összetartást pedig épp az 1940-es évek brit filmművészete tudta jól megragadni (és kora miatt természetesen hitelesebben). Megint csak azt tudm mondani, mint a Holdfénynél: nem rossz, csak nekem nem elég :) Szélesvászonra szánták, valószínűleg moziban sokkal ütősebb.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Cillian Murphy (Batman kezdődik, A sötét lovag, A sötét lovag - felemelkedés), Tom Hardy (A sötét lovag - felemelkedés)
- Történelemlecke: Amikor 1940-ben a németek megindultak Franciaország ellen, már nagyobb létszámú brit hadsereg is tartózkodott ott, de nem tudtak ellenállni a rohamnak. Ügyesen elvágták és bekerítették a szövetségeseket, de óriási mázlijukra a németek megálltak Dunkerque előtt és a légierőre bízták az ellenség megsemmisítését (a legvalószínűbb indok, hogy nem akarták kockáztatni tankjaik elvesztését). Ezt a megakadást használta ki a brit vezetés hogy megszervezze 30 ezer katona kimenekítését, amiben több mint 800 civil hajó is részt vett. Ennek köszönhetően bőven túltejesítve az eredeti elképzeléseket mintegy 340 ezer katonát sikerült áthajózni, de így is ott ragadt közel 50 ezer fő.
- Noalnék annyira ügyeltek a hitelességre, hogy még a forgatást is pontosan azokon a napokon végezték, amikor az akció történt.

Következik: Lady Bird

Tartalom:

A kisfiú Chiron erőszakoskodó osztálytársai elől egy elhagyott drogtanyára menekül. Itt talál rá a helyi drogdíler, Juan, és hazaviszi a félénk gyereket, akit eközben megkedvel. Csakhogy otthon egy egyedülálló, drogfüggő anya várja, így "Kicsi" egyedül a pozitív életszemléletű Juannál lel menedékre. Évekkel később, tiniként már érti miért bántják: meleg, és ez látszódik is rajta. Az osztálytársak egyre durvábbak, Juan már halott, anyja függősége mélyponton. Egyetlen barátja van csak, Kevin, akivel egy reménytelen nap után elcsattan az első csók...

A történet meleg írója és a film rendezője ugyanezen a környéken nőtt fel, ennek állítanak emléket. Ez az aspektusa meglehetősen exkluzív, hiszen csak a floridaiaknak/miamiaiaknak, illetve a fekete közösségeknek mond valamit, amelyekben a férfiasságon kívül más nehezen elképzelhető, ezért jó, hogy van benne némi művészi távolságtartás. Így elsősorban számunkra kívülállóknak a történet lényege Chiron szexualitásának megélése és önmaga felfedezése.

Megvalósítás:

A történet három, nagyjából egyforma hosszú részre oszlik Chiron három életszakaszának megfelelően, ami megjelenik a beszédes elnevezéseiben is: az első fél órában Kicsit követhetjük, akit bántanak barátai, bár nem tudja miért, de otthon se jobb, ahol egy drogos anya várja, így teljesen egyedül van. A változást a helyi, jószívű drogdíler megjelenése hozza el, aki megalapozza Kicsi identitását. Ekkor hangzik el a film címe is: holfényben a feketék kéknek látszanak. Kicsi azonban nem azonosulhat teljesen a drodílerrel sem, hiszen az ő tevékenysége teszi anyját elviselhetetlenné. Juan mellett a vele egykorú Kevinben talál még társra, aki egyenrangú félként kezeli. A második fél órában ő már a kamasz Chiron, az otthoni környezet után közösségibe, az iskolába kerülünk, ahol durvábbak vele homoszexualitása miatt, ő pedig továbbra is meghunyászkodóan visszahúzódó, míg el nem szakad a cérna. Kevin továbbra is egyenrangú félként kezeli, egy befüvezett éjszakán pedig első szexuális élményét is neki köszönheti. A harmadik részre elkerül otthonról, ő Feka, a Juanra hajazó drogdíler. Már nem visszahúzódva, hanem beolvadva válik észrevétlenné, ő a megtestesült alfahím, de az csak a látszat, aminek levetkőzéséhez újra Kevin és anyja segítségére van szüksége. Ennél a történet azonban jóval töredezettebb, a jelenetek nem kapcsolódnak egymáshoz közvetlenül, az egész picit álom- vagy helyesebben emlékszerű. Mi sem biznyítja ezt jobban, hogy a film végéig azt hittem, Juan és Kevin csak Chiron fantáziájában léteznek.

És nagyon ez alá játszik a film képi és zenei világa is. Bár mindhárom rész eltérő, közös bennük a hangos aláfestő zene, amely gyakran elnyomja az amúgy is kevés párbeszédet - vagy egyszerűen nincs se zene, se beszéd, csak csend és a környezet zajai. Kieslowskisan sok az intim közelségű kép, hogy fokozza az azonosulást. Az első harmadban rengeteget mozog a kamera és nagyon közel van Kicsi arcához, ez a harmadik részre jóval statikusabbá és távolabbivá válik, de még ekkor is elég közel vannak az arcok. Ez arra is jó, hogy a külvilágot kizárja (pl. Chiron és Kevin tengerparti jeleneténél teljesen megszüntetik a megfelelő világítással, azaz csak ők látszanak, a távolabbi dolgok már sötétek). A színvilág szintén az elején erősebb, a végére realisztikusabb, de melegebb lesz Chiron személyiségváltozásaihoz illően (itt egy jó kis kép erről).

Élmény:

Társadalmi jelentősége mellett azt szokták legnagyobb erényeként emlegetni, hogy nem tolakodóan mutatja az arcunkba a sokszorosan hátrányos helyzetű Chiron nyomorát, hanem személyes jelleggel az ő érzelmi életének szempontjából teszi. De talán nem ártott volna egy picit mégis tolakodnia, mert túlságosan kívülálló vagyok ehhez a világhoz. Nem ragad magával a történet, hiába van szépen kivitelezve, túlságosan klisés nekem.

Érdekességek:

- A film Oscar-díjat nyert, de emlékezetes baki történt, valószínűleg minden szervező rémálma: rossz nyertest mondtak be először és már a köszönőbeszédbe belevágva kellett elnézést kérni... Videó itt.

Következik: Dunkirk

Januárban frissítettem listámat annyiban módosítva a szabályokon, hogy rajta hagytam azokat a filmeket is, amelyek ezúttal már leszorultak róla, így jelenleg 116 film tartozik a "kánonba". Az újoncok között köszönthettük a Gravitációt, a 12 év rabszolgaságot és a Spotlightot. Kis csalással úgy időzítettem, hogy pontosan az első posztom második évfordulójára érjek végére a Sight & Sound 2012-es listájának, amely filmjeit mindenképpen látni akartam még. Innentől kezdve - részben más blogjaim miatt, részben mert teljesítettem a célom - visszavettem a tempóból, így a 2015-2016-os átlag havi 21-22 filmhez képest már csak havi átlag 10-et láttam. A tavasz folyamán mintegy a projektem összefoglalójaként összeszedtem objektív és szubjektív toplistákat.

Nyáron újabb címkéket vezettem be: hossz, IMDB pontszám és a főbb színészek, hiszen sokszor egy-egy filmet a mai napig elsősorban a főszereplőjével azonosítanak, amit személy szerint utálok, mert egy film egy nagy csapat teljes kreativitásának alkotása, mégis a színészeket tartják inkább számon. Minden filmhez visszamenőlegesen hozzáadtam egy adatlapot előzetessel, illetve hogy mikor láthatjuk tévében vagy moziban legközelebb, hogy egy véletlenül rám találó olvasó egy pillantással felmérhesse az adott filmet. Szintén a nyárhoz tartozik, hogy megpróbáltam összefogni, áramvonalasítani különféle blogjaimat. (Szolgálati közlemény: ezzel sajnos kissé mellélőttem, ugyanis mint kiderült menetközben, egy felhasználónak legfeljebb öt blogja lehet.) A nyár krónikájához tartozik még a filmtörténeti összefoglalóm, valamint hogy összeszedtem azokat az érdekesebb oldalakat, amelyekbe eddig belefutottam.

Ősszel felfedeztem a klasszikusokat játszó Bem mozit, ami végül csalódásnak bizonyult, illetve rákattantam a díjátadós videókra, amelyek viccesek, meghatóak, botrányosak tudnak lenni, főleg mivel a szereplőit szinte már közeli ismerősként kezelem.

Ami a filmeket illeti, mintha kevesebb lett volna, amire szívesen emlékszek vissza, és nem tudom, hogy ennek az az oka, hogy egyre igényesebb vagyok vagy egyszerűen az, hogy tényleg kevesebb jó filmet láttam. Ha újranézném azokat, amelyek tetszettek, vajon ezúttal is tetszenének? A 2017-ben látottak közül így is rengetegről mondhatnám hogy voltak erősebb pillanatai, de ezeket most mellőzném. Szeretném kiemelni viszont A keskeny, kék vonalt (1988) és a V mint vérbosszút (2005), ugyanis  mindkettő olyan alkotás, amely túlnőtt önmagán és képes volt befolyásolni közvetlenül a valóságunkat. Hollywood dominanciája mellett mindig érdekesek a hagyományosabb eszközökkel, narratívával szakító filmek. Ezek üdítő színfoltok, ha nem is feltétlenül jók. Ilyenek a szerzői művészfilmek és a latin-amerikai harmadik utas alkotások elsősorban az 1960-as évekből. A Halál Velencébennél (1971) éreztem, hogy a zenének köszönhetően a filmtől mintha elszakadna a hozzá tartozó érzelem és önálló életet kezdene; Az érzékek birodalma (1976) ugyanezt a testiségen keresztül próbálta elérni, míg A passió (2004) az erőszakkal. A jó filmélmények közé kettőt sorolnék, a Nyugaton a helyzet változatlant (1930) és a Sullivan utazásait (1941), ezekre szívesen gondolok vissza és szerintem vállalhatóak a mai napig. Számomra az abszolút kiemelkedő és kedvenc filmélmény idén a Veronika kettős élete (1991) volt, ahol leginkább éreztem, hogy valami olyat látok, amit csak a film nyelvén lehet kifejezni.

Mi várható 2018-ban? Nagyjából ugyanaz, mint 2017-ben. Izgatottan várom, mely 2010-es évekbeli filmek kerülnek fel a listámra. Kísérletezgetek a vlog formátummal is, elvégre ott érzékletesebben lehet demonstrálni a mozgóképes gondolatokat, de sokkal macerásabb videókat vágni mint blogolni. Ha már esetleg nagyon ráuntam a hagyományos történetvezetésű filmekre, lehet ezt a blogot is eléri a végzete és valamilyen irányba specializálódni fogok, mert a klasszikus filmek javát már végigvettem, illetve vannak kedvenc korszakaim, rendezőim, érdekelnének behatóbban a mi nyugati civilizációnkon kívüli kultúrkörök filmjei is, nem beszélve az újszerű, kísérleti megközelítésekről.

Nem filmes posztok:

• Az alap filmes lista 2017-ben
• Félbúcsú
• Filmek rendezőik szerint
  
• Filmtörténelem laikusan, röviden
• Érdekes oldalak
• Hol nézzünk filmeket?
• Díjátadós videók
• Toplista rovat
• Legkedvesebbek rovat
• Napló rovat

2017-ben látott filmek:

Tartalom:

Az embereket látni se bíró festő, Johan (Max von Sydow) egy messzi szigetre költözik feleségével, az egyszerű Almával (Liv Ullmann). Johan képtelen este aludni, főleg a farkasok órájának hívott időszakban hajnal előtt, amikor a legtöbben halnak és születnek meg. Napközben démonaival küzd, akik rendre meglátogatják. Egy nap Almát meglátogatja egy idős nő és azt javasolja neki, hogy olvassa el Johan naplóját, amit az ágya alatt talál. Kiderül belőle, hogy Johan sokat gondol korábbi szerelmére, Veronicára (Ingrid Thulin), sőt, találkoztak is, pedig annak idején viszonyukból valamiért nagy botrány volt...

A leírások egybehangzó állítása szerint a történet témája az alkotó művész küzdelme démonaival, én pedig elfogadom ezt, mert értelemszerűnek tűnik, noha magamtól nem jöttem volna rá, ugyanis nem kapunk túl sok támpontot, nem igazán áll fel a kapcsolat.

Megvalósítás:

Bergman ezt tartja egyik legbensőségesebb művének, ezért a legelején megpróbálja elidegeníteni magától a történetet azáltal, hogy a főcím alatt a forgatás hangjait hallhatjuk. Eredetileg több ilyen betét volt a filmben, de végül kivágták őket. A szerkezet keretes, Alma meséli el az alapján, amit Johantól és a naplójából tud, majd visszatérünk egy rövid finálé erejéig - ez alapozza meg a horror-hangulatot, hiszen azonnal megtudjuk, hogy nem számíthatunk sok jóra. Innentől kezdve epizodikussá válik, elveszítjük időérzékünket, némileg álomszerű lesz: nem tudjuk mi a képzelet és a valóság, nem tudjuk mennyi idő telik el két történés közt. Johan előre bejelenti démonait, akik sorra meg is jelennek - vélhetően ezek saját személyiségének részei, külső és belső félelmeinek megjelenítői. A leghorrorisztikusabb rész egy vélt vagy valós gyilkosság, de nem maga az erőszak, hanem ahogy a vízbe dobott hulla először feljön a víz felszínére. Valószínűleg bele tudnék magyarázni valami értelmeset a karakterekbe, de ettől most eltekintenék, mert ahogy említettem, kevés a fogódzó.

Bergman filmjei, főleg ebben a korszakában erősek, de egy horrorfilmtől mégis többet vártam. Sok az árnyék, illetve a démonok egy-egy rövid pillanat erejéig groteszkek, de sokkal inkább a szürreális viselkedésük miatt nem emberiek. A zene klasszikusan horrorisztikus, a kevés szöveggel párosítva egy másik kritikának is a Vámpírt (1932) juttatta eszébe. A színészi játék látszólag nem látványos, de ismerve Ullmann egyéb szerepeit, itt teljesen meggyőzően hozott egy a szokásostól eltérő karaktert.

Élmény:

Sokan Bergman egyik legjobb és legkevésbé elismert filmjének tartják, én viszont ezúttal az ellenzők táborába tartozok, Kifejezetten szeretem az álomszerű filmeket a nyomasztó és látványos világukkal, és erre volt is korábban példa pl. A nap vége esetében. Ez azonban, ahogy egy énekes tehetségkutató zsűrije mondaná, "nem jött át", és nem tudom megmondani, hogy miért nem. Talán a Fekete nárcisz volt még hasonlóan frusztráló, ahol minden tökéletes volt, mégsem működött. Kár érte.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Max von Sydow (A hetedik pecsét, A nap vége, Az ördögűző, A szkafander és a pillangó), Liv Ullmann (Persona, Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból), Gertrud Fridh (A nap vége), Erland Josephson (Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból, Fanny és Alexander, Áldozathozatal, Odüsszeusz tekintete), Ingrid Thulin (A nap vége, Suttogások és sikolyok)

Következik: Carmen Jones