Tartalom:

A svájci Robinson család, az anya, az apa, a két idősebb fivér Fritz és Ernst, valamint a még gyerek Francis a napóleoni háborúk elől menekülve új életet kezdene új-guineai telepesként, de hajójuk útközben egy viharban zátonyra fut egy trópusi sziget közelében. Szerencsére a hajón sok eszköz, fegyverek, élő állatok is megmaradnak, amit mind a szigetre szállítanak, hogy ott berendezkedjenek, amíg ki nem menti őket valaki. A sziget azonban tele van egzotikus állatokkal, és még kalózok is feltűnnek, akiket elsőre sikerül elijeszteni egy zászlóval, ami pestist jelez. Miután az állatok ellen házat építenek egy fára és megteremtenek  maguknak mindent, amire szükségük lehet, a két nagyobb fiú elindul feltérképezni a helyet, hátha kiderül, hol is vannak és hátha találnak civilizációt. Azonban pont a kalózokba botlanak, akik két foglyot ejtettek, egy tehetős kereskedőt és fiatal inasát. A fiúk kiszabadítják az inast és elmenekülnek a kalózok elől, de tudják, hogy fel kel készülniük a harcra, mert előbb-utóbb megtalálják őket. És ha ez még nem lenne elég,az inasról kiderül, hogy valójában a kereskedő unokája és LÁNY, amitől a két fivr azonnal egymásnak esik féltékenységében...

Az alapmű egy 19. századi regény, amellyel az író célja gyerekeinek keresztény szellemben történő nevelése, oktatása volt. Ez a filmben nagyon halványan jelent meg (nem is igyekeztek visszaadni a fő témáit), a lényeg a látványos és izgalmas családi kalandon volt, belecsempészve a mértékletesség ideáját, hiszen bár Robinsonék nem érték el kitűzött céljukat, a szigeten megtalálták minden számításukat.

Megvalósítás:

Az első öt percben a nyakunkba zúdítják az összes veszélyt a hajótörétől a tigrisen és a cápákon át a kalózokig, majd egy pillanat alatt felépítik a kis otthonukat, ami azért fura, mert egy mai filmben a hangsúly pont ezen a szöszmötölős túlélésen lenne. Oké, hazudok, kb. a film feléig tart az otthonteremtés, de sosem a nehézségeit látjuk, hanem a már elért eredményeket. A karaktereknek egy-egy főbb jellemzőjük van, ezt is megismerhetjük már az első néhány percben. Apa megbízható és erényes, anya a család lelki támasza, a nagyobbik fiú erős, a középső az okos, a legkisebb meg az idegesítő, komikusnak gondolt elem, aki az állatokkal barátkozik, és akit én már az első néhány perc után agyonvertem volna felelőtlen viselkedése miatt, amivel rendre életveszélybe sodort mindenkit. Itt bukik ki, hogy Disney-filmmel állunk szemben, ami egyszerre próbál izgalmas helyzeteket teremteni, de közben meg tökön rúgja magát a komolytalan hozzáállásával. A film felénél a fiúk jelképesen és ténylegesen is kiszakadnak a családból felfedezőútra indulni (kapásból tudok erre mondani 2-3 témát, amit feldoglozhattak volna, mint pl. az Édenkert), belefutnak a kalózokba, aminek révén megismerik a szerelmet és a testvérviszályt. A csúcspontot a kalózok támadása hozza el, ami megint disneysen felemás, hiszen családbarát módon oldottak meg egy mészárlást.

Nem utálom én az animációt, csak nem tartom egyelőre olyan jónak, ami helyettesítené a valóságot. Hál'istennek, hogy ekkor még nem volt és nem kaptunk borzalmas CGI-állatokat, hanem valódi, idomított vadállatokkal dolgoztak valódi helyszínen, ami szerencsére ekkor még szintén turistáktól mentes volt. Gyakorlott nézőként már látom hogy az egy kaszkadőr volt és egy vágással kapjuk vissza a valódi színészt, ahogy tudom a tengeri jeleneekről is, hogy vetítettek, de tökéletes az illúzió, nem ütnek el a színek, fényerők. Ráadásul mindez technicolorban... A színészeknek részben a mesejellegből adódóan vannak borzalmasan gagyi megmozdulásaik, de nem vészes. Más szempontból képileg nem izgalmas, de elegendő volt a színes egzotikum látványa, érezhetően erre gyúrtak a készítők is, hiszen szívesen mutatták hosszasan és értelmetlenül az állatokat.

Élmény:

Elég ha azt mondom, hogy családi kalandfilm a Disneytől, és akkor szerintem mindenki tudja, mire számítson. Gyerekes, de átszellemülhető (de szép szó), izgalmas, időnként vicces, de teljesen kihagyta a történetből a szinte felkínálkozó metaforikus elemeket. Olyan, amilyennek a felsőbbrendűségének tudatában lévő, 19. századi európai ember elképzeli a világot és működését. A sziget és az állatok sok mindenért kárpótolnak, a listámra pedig azért kerülhetett fel, mert minden idők egyik legnagyobb bevételt hozó filmje lett.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Sessue Hayakawa (A híd a Kwai folyón)
- Janet Munro (Roberta) 38 évesen, 1972-ben hunyt el szívbetegségben.
- Még életben vannak: Tommy Kirk (75 - a középső fiú)

Következik: A szélre írva

A filmművészet viszonylag még fiatal, el sem tudom képzelni, milen lesz majd sok száz év múlva és hogy akkor hogy fognak tekinteni a 20. századi filmekre. Hogy mennyire fiatal, mi sem bizonyítja jobban, mint pl. hogy Chaplin, a némafilmes korszak legikonikusabb alakja az 1970-es években még filmezett (oké, ennek már 40-50 éve, de az átlagéletkor pont 42 év Magyarországon, szóval olvasóimnak már lehet róla élő emléke).

Oda akarok kilyukadni, hogy amikor "élőben" lát az ember egy klasszikust civilben, akivel sokat foglalkozott, akkor az megható tud lenni úgy is, hogy nem vagyok egy rajongó filmbuzi alkat. Pár hete belefutottam több archív videóba is hála a gálák tévés közvetítéseinek, és jó látni a nagy öregeket (majdnem mindet... Kuroszava ünneplése pl. vérciki, Antonioni nem igazán értékelte a dolgot... stb.). Persze kicsit igazságtalan, hiszen mindenki a színészekre, esetleg a rendezőkre kíváncsi, pedig a film egy nagy csapat együttműködése, de hát elsősorban a színészeket látja a néző. Ezek közül jöjjön egy csokor, amit majd folyamatosan frissítek:

Rendezők:

• 1968: Alfred Hitchcock (Oscar - életműdíj)
• 1972: Charlie Chaplin (Oscar - életműdíj)
• 1973: John Ford (AFI - életműdíj)
• 1975: Howard Hawks (Oscar - életműdíj)
• 1979: Alfred Hitchcock (AFI - életműdíj)
• 1987: Steven Spielberg (Oscar - életműdíj)
• 1990: Kuroszava Akira (Oscar - életműdíj)
• 1994: Steven Spielberg (Oscar - Schindler listája)
• 1995: Michelangelo Antonioni (Oscar - életműdíj)
• 1999: Steven Spielberg (Oscar - Ryan közlegény megmentése)
• 2007: Martin Scorsese (Oscar - A tégla)

Színészek

• 1952: Humphrey Bogart (Oscar - Afrika királynője)
• 1955: Marlon Brando (Oscar - A rakparton)
• 1970: Cary Grant (Oscar - életműdíj)
• 1972: Gene Hackman (Oscar - A francia kapcsolat)
• 1973: Marlon Brando (Oscar - A keresztapa)
• 1976: Jack Nicholson (Oscar -Száll a kakukk fészkére)
• 1980: James Stewart (AFI - életműdíj)
• 1981: Robert De Niro (Oscar - Dühöngő bika), Henry Fonda (Oscar - életműdíj)
• 1984: Robert Duvall (Oscar - Az Úr kegyelméből)
• 1985: James Stewart (Oscar - életműdíj)
• 1993: Gene Hackman (Oscar - Nincs bocsánat)
• 1994: Jack Nicholson (AFI - életműdíj)
• 1995: Tom Hanks (Oscar - Forrest Gump)
• 2000: Harrison Ford (AFI - életműdíj)
• 2002: Tom Hanks (AFI - életműdíj)
• 2003: Robert De Niro (AFI - életműdíj), Oscar-díjas színésztalálkozó
• 2016: Jean-Pierre Leaud (Cannes - életműdíj)

 Egyéb videók

• 1981: Rofusz Ferenc: Oscar, legjobb rövid animáció - kisebb bűnűgy lett a dologból, részletek itt.
• 1982: Frank Capra: AFI, életműdíj - cuki nagypapaként
• 1982: Szabó István: Oscar, legjobb külföldi film - kevesen örültek ennyire díjnak
• 1994: Anna Paquin: Oscar, női mellékszereplő - a legcukibb átvétel
• 1999: Roberto Benigni: Oscar, legjobb színész és legjobb külföldi film - minden olasz sztereotípiát felvonultat

Tartalom:

1940-ben Németország a vártnál jóval könnyebben foglalta el Franciaországot. A megszállott ország elég két út állt: ellenáll vagy együttműködik. A dokumentumfilm a politkusok mellett egy iparváros, Clermont-Ferrand és környéke lakóit interjúvolta meg arról, hogy milyen volt az élet akkoribban, és hogy ők ellenálltak vagy együttműködtek-e inkább, de résztvevő németeket is sikerült megszólaltatni.

Mai szemmel a dokumentumfilm csupán már annyiból áll, hogy a megszállást átélők elmesélték egyéni kalandjaikat a megszállástól a felszabadulásig. Csakhogy az interjúk 25-30 évvel a megszállás után készültek, és ekkor a kollektív és hivatalos emlékezet szerint a franciák alapvetően ellenálltak a németeknek, miközben a dokumentumfilm kutatása szerint elsősorban a korántsem kényszerűnek érzett együttműködés volt a jellemző. A végeredmény pedig mégiscsak az, hogy a megszállást átélők elmesélték kalandjaikat, amiből kiderül, hogy az együttműködők nem pokolian gonoszak, az ellenállók nem mennyei hősők, hanem mindenki mögött egy hétköznapi történet áll.

Megvalósítás:

A film két nagyobb részre bomlik, az első címe "Az összeomlás", a másodiké "A választás". Az előbbi elsősorban a megszállás első időszakára koncentrál, ahogy az emberek elkötelezik magukat egyik oldal mellett, míg a másodikban több idő jut az áldozatokra mindkét oldalon. Időrendben haladva meséltet interjúalanyaival; attól most eltekintenék, hogy konkrétan beszéljek ezekről, de alapvetően oda futott ki az elbeszélés, hogy a középosztály támogatta a Petain-vezette Vichy-kormányt, akár antiszemitizmusból, akár a kommunisták ellen vagy csak mert békét akartak szabadságuk árán is. Az ellenállók pedig inkább a társadalom peremén élőkből álltak. A második részben tovább hallgathattuk a "kollaboránsok" történeteit, pl. a tanárokét, akik csak annyit érzékeltek, hogy fogynak a diákjaik, kollégáik. vagy az ifjú fasisztáét, aki változtatni akart a világon, de ezt csak kommunistaként avgy fasisztaként tehette meg, az előbbi viszont távol állt tőle, így inkább együtt harcolt a németekkel. A végére jutott még a felszabadulás utáni történetekből is, pl. a németekkel randizó nők nyilvános megszégyenítéséről (akár ártatlanul, szimpla megvádolás alapján), amit láthattunk a Szerelmem, Hirosimában vagy az ellenállóról, aki inkább szemet hunyt korábbi feljelentője felett a bosszú helyett. Az interjúalanyok között vannak németek, magasrangú vezetők, de többségük hétköznapi francia akár az együttműködők, akár az ellenállók részéről.

Témája mellett formátuma is újszerű volt: állítólag ez volt az első dokumentumfilm, amely interjúkon alapult, így aztán közvetlen elődje A turnénak és a Soának. A riporter néha megjelenik ugyan hangban, de nem ítélkezik vagy vitatkozik, hanem kérdésekkel irányít. Időnként archív felvéelek színesítik az amúgy statikusabb beállításokat, de a kamera néha szívesen átsiklika beszélőről valamelyik hallgató arcára. Nem merem azt mondani, hogy ezzel jelezni is akartak valami, mert az arc olyan, hogy könnyen projektáljuk bele azt amit látni akarunk.

Élmény:

megnyugtató, amikor azt olvasom más kritikákban, amit én is éreztem: négy és fél órás hossza ellenére simán végig lehet ülni unatkozás nélkül, pedig amióta van internetem, képtelen vagyok elolvasni egy könyvet vagy nyugodtan végignézni egy filmet egyhuzamban. A film a maga idejében botrányos volt, ebből mára nem marad semmi, de egy kicsit emberibbé tette a fekete-fehérnek gondolt kontextust, és megerősített abban a hitemben is, hogy a hősök nem a nagy formátumú, tüzes lelkű emberekből lesznek, hanem azokból a focidrukkerekből, akik normál esetben vállalhatatlanok, de van idő, amikor rájuk van szükség. Na meg abban is,hogy mennyi szenvedés van és mennyi ártatlan ember válik igazságtalanság áldozatává, a neveiket pedig elfelejtjük vagy soha nem is tudjuk meg, a világ pedig megy tovább szenvtelenül... és ez manapaság is naponta százakkal, ezrekkel történik meg.

Érdekességek:

- Petain, az együttműködő kormány vezére végig közkedvelt volt, valamint első világháborús hős, ezért a felszabadulás után kivégzés helyett életfogytiglanra ítélték. 1951-ben halt meg.
- Marcel Ophuls, a rendező a neves rendező, Max Ophuls fia. Max Ophuls. Ők még Németországban születtek, zsidó származásuk miatt menekültek Franciaországba, majd az Egyesült Államokba, 1950-ben pedig vissza Franciaországba.
- Mára a film leghíresebb vonatkozása az, hogy többször megemlítik az Annie Hallban.
- A kor francia viszonyainak megfelelően betiltották, mintegy tíz évig nem vetítették szélesebb körben.

Következik: Robinson család

Tartalom:

A férfifaló Lola Montez cirkuszi mutatvánnyá silányulva a közönség celebek iránti igényét szolgálja ki: a köré épült műsorban botrányos magánéletét veszik számra, ahogy Liszt Ferenccel szakított, ahogy érdekházassága elől egy katonatiszt karjaiba menekült. Ő rossz természetű, részeges alaknak bizonyult, ezért tovább menekül. Gyerekkori álmát megvalósítva táncolni kezd a megélhetésért, hírnevét azonban inkább botrányainak köszönheti, mint amikor kiderül, hogy házas férfi szeretője lett tudtán kívül. Ekkor érti meg, hogy a botrányok nagyob hasznot hoznak, ráadásul így a férfiak részéről is nagyobb lesz az érdeklődés. Már az elit tagjai is szerelmét keresik, mígnem egy alkalommal a csúcsra jutva I. Lajos (Anton Walbrook) bajor udvarába vetődik...

Az 1955-ös film bukás volt a közönség szemében, ellenben az újdonságra vágyó filmesek imádták és az új hullám egyik előfutárának tartják. Ez magyarázhatja, hogy bárhogy erőlködök, nem tudok rájönni a történet témájára (ezért is szenvedek már vagy másfél hete ezzel a poszttal). Leírhatnám, amit a kritikákban olvastam, de nem szeretek más tollával ékeskedni. Abban egészen biztos vagyok, hogy jelképes, mert a rendező meglehetősen szabadon kezeli a valóban létező Lola életének eseményeit (ld. még: A kaméliás hölgy), illetve a cirkuszi körítés már-már lynchi hangulatot teremtett. Másodjára biztosan többet értenék belőle, de az első megtekintésből csupán a felszínt tudtam felfogni, azaz hogy Lola a tipikus aranyszívű kurva karakter, akit a társadalom prostituál és élete végégig annak is tekinti akkor is, ha az esetek többségében valóban szerelmes volt.

Megvalósítás:

A történet szerkezete nagyon hasonlít az Aranypolgáréra, aminek kerete a cirkusz, Lola utolsó éveinek helyszíne. Egy tematikus előadás keretében mutogatják, amelyben az életét jelképes akrobatamutatványokkal illusztrálja, miközben a nézők kérdezősködhetnek róla. A visszapillantók többnyire időrendben haladnak, de az Aranypolgárral ellentétben nem azt a célt szolgálják, hogy elmélyedjünk Lola belső világában és nem is azt, hogy pontosan mi történt vele - talán csak azt akarják bemutatni, hogyan viszonyul a nőhöz az adott társadalmi réteg: a szülő, a katona, a művész, az uralkodó, az értelmiség és az üzletember. Az első visszapillantóban Liszttel szakít, talán mert mindketten túlságosan önálló személyiségek voltak. A második visszapillantó kamaszkori emlék, amelyben anyja hozzáadná egy öreg bankárhoz adósságai elengedése fejében; Lola ekkor az első katonatiszt karjaiba veti magát nem szerelemből, hanem védelemért. A harmadik hosszabb visszapillantó a sok apróbb után végül egy királyi udvarba vezeti, ahol politikai okokból válnak szét, noha Lola szereti a királyt. Lola karaktere végig titokzatos marad a mi szemünk előtt is, a férfiakból pedig szite csak annyit látunk, hogy elepednek érte.

A legtöbb kritika szerint épp ezért a Lolát alakító színésznő a film leggyengébb pontja, mert hiányzik belőle a szexuális kisugárzás, amiért oda lehet lenni, és ami csak úgy sugárzott mondjuk pl. a Pandora szelencéje főszereplőjéből. A fent belinkelt írás szerint viszont ez teljesen tudatos és Lolának egy tárgyiasított szerepkört jászó embernek kell látszania. Ami a külcsínt illeti, számomra egyedül a cirkuszi jelenetek már-már szürrealitásba hajló jelmezei (pl. pénzfejű emberek) és a Lolát felvonultató látványos beállítások jelentették az élményt, ahogy a középpontba állítva kiemelik a tömegből vagy épp belé vetik. A technicolor színek szépek mint mindig, bár a sötétebb tónusú filmeknél ez nem olyan látványos.

Élmény:

az addigi legdrágább európai film csúnyán leszerepelt a köözönség előtt, a stúdió újravágatta a filmet, a rendező pedig rövidesen meghalt, így egészen a 21. századig kellett várni, hogy újra eredeti állapotában láthassuk. Étem az újhullámosokat, hogy miért ünnepelték a filmet, ami bár történetében teljesen illik Ophuls életművébe, történetvezetésében már sokkalta modernebb,, a cirkuszos részeket egészen jó (és nehéz) volt figyelni. De bármi is volt a szándék Lola karakterével, nekem is az hiányzott belőle, hogy erős személyiségévelösszefogja és irányt adjon a filmnek - ez elsőre nem jött át.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Peter Ustinov (Spartacus), Anton Walbrook (Blimp ezredes élete és halála, A piros cipellők), Oskar Werner (Jules és Jim), Paulette Dubost (A játékszabály), Ivan Desny (Berlin Alexanderplatz)
- Paulette Dubost (Lola cselédje) 2011-be hunyt el 100 évesen.
- A valódi Lola Montez (1821-1861) spanyolos hangzású művészneve ellenére ír volt. Temperamentumos természetű volt16 évesen, 1837-ben ment hozzá a katonatiszthez, 1842-re elváltak. 1843-ban jöhetett össze Liszttel (és Dumas-val), de valószínűelg ilyen nem történt. Eddigre már gazdag férfiak kitartottjaként híresült el, párbajoztak is érte. 1846-ban Németországban vetett rá szemet I. Lajos bajor király, grőfnői címet adományozott neki, az 1848-as forradalmak miatt azonban menekülnie kellett.1851-ben az Egyesült Államokba költözött, több botránya és házassága volt, majd 1857-től visszavonultan élt. 1861-ben halt meg vérbajban. Több film készült róla és egyéb műveket ihletett, Kaliforniában tavakat és hegyet neveztek el róla.
- A Lolát alakító színésznő korának szexszimbóluma volt, míg ki nem öregedett a szerepből; szintén többször házasodott és ő is fiatalon hunyt el szívrohamban.

Következik: Bánat és szánalom

Tartalom:

Az Amerikában nyaraló, ausztrál Sandy és a kamasz Zuko (John Travolta) tengerparti románcának az ősz vet véget: Sandynek haza kell utaznia, Zuko pedig mehet suliba végzős gimnazistaként. Csakhogy a tipikus jókislány Sandy szülei maradnak, így a lány beiratkozik épp abba az iskolába, ahová Zuko is jár. A srácnak erről fogalma sincs, hősszerelmesből visszavedlik belőtt hajú, vagánykodó bandavezérnek. Amikor újra találkoznak barátaik jelenlétében, Zuko nem dobhatja félre hideg imidzsét, amit Sandy sértésnek vesz és inkább odébáll. A vonzalom azonban megmarad kettejük között, ezért Sandy és Zuko is megpróbál változtatni a stílusán...

Nem fogom tudni lemosni magamról, hogy Ebert írását plagizálom, de becsszóra nekem is ugyanazok a gondolatok jutottak eszembe (elvégre egy filmet láttunk) - egyet leszámítva: míg szerinte ez egy nosztalgiafilm, szerintem erősebb benne az irónia és inkább kineveti a korszakot. Csak mindezt picit céltalanul teszi. (Állítólag az eredeti darab ennél jóval politikusabb volt, csak az évek során sokat finomítottak, avagy butítottak rajta.)

Megvalósítás:

A cselekmény kissé szétesett; ott van ugyan Sandy és Zuko fő szála, de nem sokkal központibb a többiekénél. Az övéké viszont túlságosan gyenge, hogy önállóan is megállják a helyüket. Így se nem epizodikus, se nem hagyományos és senkiben nem mélyülhetünk el. Persze lehet mondani, hogy ne várjunk el tőle ilyesmit, ez csak egy könnyed, szórakoztató történet, de ez sem igaz, mert tele van parodisztikus-ironikus részekkel. Mindjárt az elején a lehető legnyálasabb tengerparti naplementét kapjuk a szemünkbe, ami elsőre kicsit megrémisztett, amíg a főcímben meg nem jelentek Bambi-szerű állatkák Sandy karakteréhez illően. A karakterek tipikusak, elnagyoltak kezdve a diákoktól a tanárokig, de nincs értelme végigmenni rajtuk, mert ahogy említettem, nincsenek igazán kidolgozva. A Bambi mellett egyéb filmes utalások is vannak bőven Sandra Dee tinisztártól Frank Avalonon át a Ben-Hurig. A legerősebb jel minderre az utolsó jelenet, ahol a szerelmespárunk a kocsival az égbe száll... A humor forrása elsősorban az alakoskodás, mindenki másnak akar létszani, mint ami, ebből pedig egyenesen következik a rendszeres pofáraesés. Egyébként meglepően szabadszájú volt a film szex terén, ami 1978-hoz képest egyáltalán nem kéne hogy meglepő legyen, szóval azt hiszem működött a megjeleníteni kívánt 1950-es évek illúziója. Simán elfértek volna a szövegek az Amerikai pitében is.

Üdítő kezdet volt, hogy egy szokványos főcím helyett egy rajfilmet kaptunk felvezetőnek, de ezzel nagyjából ki is fújtak az érdekesebb vizuális megoldások. A 18 éves karaktereket megint sikerült 25-30 éves színészekkel eljátszatni, bár így utólag visszagondolva talán ezzel is az iróniára gyúrtak. Ugyanezt tudom elmondani a színészi játékra is, ami vagy félelmetesen gagyi vagy inkább teljesen tudatosan túljátszott. Musicalről beszélünk, ezért nem mehetek el amellett, hogy megint sikerült tök indokolatlanul dalra fakadni mindenkinek. Travolta elég jól riszálja a csípőjet, de nem egy Gene Kelly és egyik szereplő hangja se kiemelkedő. A koreográfiák ötlettelenek, a dalok nem rosszak, de nem túl emlékezetesek (leszámítva persze azt a két slágert, amit mindenki ismer).

Élmény:

Sztori nem nagyon volt, de a poénok modernek,viccesek mai füllel is, ez kellemes meglepetés volt. De nem volt annyira poéncentrikus, mint a Party zóna, nem volt annyira érzelmes, mint az Amerikai graffiti, hogy a korszak hasonló filmjeit említsem. Úgy érzem hogy több odafigyeléssel lehetett volna a kor Ének az esőbenje, de mintha eszükbe se jutott volna a készítőknek magasabb szintre emelni a történetet.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: John Travolta (Carrie, Ponyvaregény, Az őrület határán), Eve Arden (Egy gyilkosság anatómiája), Sid Caesar (Bolond bolond világ), Alice Ghostley (Ne bántsátok a feketerigót, Diploma előtt), Darrell Zwerling (Kínai negyed), Michael Biehn (Terminator, A bolygó neve: halál, Terminátor 2)
- Olivia Newton-John nagyapja Nobel-díjas dán fizikus (Max Born), de nem ezért ez a családneve :)
- Kisebb szerepben feltűnik Ellen Travolta, Hohn Travolta testvére is.
- Az alapul szolgáló musical az egyik legsikeresebb Broadway-darab volt, és a film maga szintén a legnagyobb bevételt hozó filmek között van.

Következik: Lola Montes