Artúr filmélményei

Halál Velencében (1971)

2017. április 12. 22:46 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Visconti, Luchino
Műfaj: dráma
Főbb szereplők: Dirk Bogarde
Megjelenés: 1971, Olaszország
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,5 pont
Előzetes: https://youtu.be/-pxn49yWVJk
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/halal-velenceben-morte-a-venezia/movie-41788

Tartalom:

A boldog békeidőkben járunk; megromlott egészségi állapota miatt Gustav Aschenbach, az elismert zeneszerző (Dirk Bogarde) Velencébe utazik megerősödni. A luxusszállóban felfigyel egy lengyel családra, abból is az angyali szépségű, kamasz fiúra, Tadziora, aki hamarosan rögeszméjévé is válik. Eközben egészségügyi plakátokra és köztéri fertőtlenítésre lesz figyelmes. A lakók titkolóznak, de végül megtudja: kolerajárvány érkezett a városba, tanácsos lenne elmenni. De Aschenbach nem tudja itthagyni a fiút...

A film Thomas Mann közismert, azonos című kisregényéből készült - amit én szerencsére nem olvastam még, mert valamennyi kritika a kettő összeméréséről szól, így én viszont pártatlan maradhatok. A kulcs szerintem Tadzio figurája, aki egyszerre testesít meg Aschenbach szemében testi és lelki vágyakat is. Az egyik utolsó képpel pedig egyértelműen odahelyezi magát a rendező is, általánosabbá téve a művészi létet.

Megvalósítás:

Alapvetően nem irodalmi eszközökkel fejezik ki ezt a témát, a cselekmény viszonylag minimális. A film néhány rövid visszapillantóval mutatja be Aschenbach előéletének fontos momentumait: a gyenge szíve miatt érkezik Velencébe; a gyenge szív oka művészi sikertelensége; ezt számos esztétikai-filozófiai vita előzi meg barátjával, akivel ellentétes nézeteket vallanak. Innen tudjuk meg, hogy Aschenbach egyensúlyt szeretne találni élete és művészi tevékenysége között, míg barátja a romantikus vonalat képviselve elveti ezt a lehetőséget. Aschenbachnak már csak azért is fontos lenne az egyensúly, mert ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, homoszexuális, ami elől megpróbált sikertelenül bordélyházba menekülni. Bár látszólag kialakít egy boldog házasságot, kislánya meghal. Mindezeket értelmezhetjük jelképesen, ahogy a film több jelenetét is kezdve a gondolástól a zenészen át természetesen Tadzóig. Aschenbach mindvégig csak üldözi, nézni tudja a fiút, sosem beszélnek vagy érintkeznek. Maga a halál is jelképes, nem véletlenül éri a zenészt a film végén, és talán kicsit társadalomkritikai éle is van, hogy épp Velencében, egy luxusszállóban vagyunk egy arisztokratikus csoport tagjai közt, nem beszélve Aschenbach szétmálló külsejéről.

Nem mondanám látványosnak, de technikai megvalósításában mégis sokkal kifejezőbb, mint történetével. Először is ott a zene: Gustav Mahler romantikus zeneszerző néhány érzelmes darabja uralja a filmet, de meglehetősen hangosan és gyakran megszólaltatva, meglehetősen az előtérbe tolakodva, ami hangulatossá teszi. A választás nem véletlen, Mann a főszereplőjét részben Mahlerről mintázta. Ezzel párhuzamban szinte némafilmet látunk, nagyon kevés a párbeszéd, többnyire cselekménymentes, hangulatfokozó jelenetek váltogatják egymást.  látványelemek kimerülnek a néhány torz alakban, gazdag díszletben és jelképes beállításokban, mint pl. amikor a parton egy elhagyatott kamera fordul a napfényben pózoló Tadzio felé.

Élmény:

Nem olyan erősen, de egy kicsit Veronika kettős élete érzetem van, mert ez a film is sokkal filmszerűbb egy átlagos filmnél, sokkal inkább képekkel próbál kifejezni érzelmi állapotokat és a történet kevésbé fontos. Ettől persze még nem feltétlenül lesz tetszetős, de legalább egyedi és egy számomra kedvesebb megközelítést alkalmaz mint az intellektuális megoldásokkal próbálkozók.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Dirk Bogarde (A szolga), Marisa Berenson (Barry Lyndon), Romolo Valli és Leslie French (A párduc), Franco Fabrizi (Cabiria éjszakái)
- A történet 1911-ben játszódik, amikor Mahler meghalt és amikor Mann Velencében üdült.
- Abban a szállodában történt mindez, amit 1900-ban építettek az előkelőbb vendégek kiszolgálására. Szerencsére még áll az épület, így épp 60 évvel később Visconti ugyanitt forgathatta le filmjét. A szálló amúgy 2010-ben bezárt, luxusapartmanokká alakítják majd át, ami jelenleg is folyamatban van.
- Tadzio alapja is valós, Mann a már említett 1911-es látogatásakor vette észre az akkor 10 éves lengyel kisfiút. A második világháborúban évekig raboskodott, a kommunizmus miatt pedig elvesztette mindenét és fordításokból, diplomata állásokból tartotta fenn magát.

Következik: Bűnök és vétkek

Szólj hozzá!
Címkék: 1971 dráma 20. század Olaszország Európa 1970-es évek Dirk Bogarde Dél-Európa 2 órás IMDB 8 Luchino Visconti

Isten hozta, Mister! (1979)

2017. április 11. 20:28 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Ashby, Hal
Műfaj: tragikomédia
Főbb szereplők: Peter Sellers, Shirley MacLaine, Jack Warden, Melvyn Douglas
Megjelenés: 1979, Egyesült Államok
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 8,0 pont
Előzetes: https://youtu.be/oOOghKacg40
Ajánlott írás: -
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/isten-hozta-mister-being-there/movie-1171

Tartalom:

A már ötvenes Chance (Peter Sellers) egész életében kertészként dolgozott egy tehetős házban, aminek ura történetünk kezdetén elhuny, ezért Chance-nek mennie kell. Egy probléma van: Chance egy jólnevelt kisfiú értelmi szintjén van és sosem hagyta el még a házat, csupán a kertnek és kedvenc hobbijának, a tévézésnek élt. Szerencséjére még aznap este kisebb balesetet szenved egy haldokló milliomos autójától, és mivel a milliomosnak (Melvyn Douglas) saját, jól felszerelt kórterme van otthonában, ott tartják Chance-t is. Előző otthonából örökölt, úri öltönye miatt kertészeti megnyilvánulásait mélyenszántó, képletes gondolatoknak veszik, amit még a milliomos otthonába látogató amerikai elnök (Jack Warden) is megfogad és egy beszédében hivatkozik rá. Miután az elnök szájából elhangzott a neve, még egy show-ba is meghívják, gyermeki aszexualitását pedig a milliomos felesége (Shirley MacLaine) ellenállhatatlan tartózkodásként értelmez...

Érdekes hogy nem ezt a műfaji besorolást alkalmazzák rá, amikor egyértelműen egy szatírával van dolgunk. Mégpedig amiatt, ahogy a félkegyelmű Chance az egész világot meghódítja egyszerűen a külsőségek miatt, mert az öltönye miatt többet néznek ki belőle, mint aki. A vége miatt azonban más megvilágítást is kap a történet, ami sokkal mélyebb, végeláthatatlan filozófiai gondolatokra ad lehetőséget, épp ezért nem is próbálom megfejteni, de lentebb majd írok még róla.

Megvalósítás:

Az első percekben még a nézőnek se egyértelmű Chance visszamaradottsága, csupán a tévémániája és személyiségének kompaktsága tűnik fel, így tulajdonképpen észrevétlenül is előrevetül, ahogy mások is beleprojektálnak mindent, amit szeretnének benne látni. A milliomos egy üzleti zsenit, örököst lát benne, az elnök politikai ellenfelet, a titkosszolgák titkosszolgát, a melegek homoszexuálist... stb. Ez valahol kétirányú, hiszen Chance is tévéből ismeri a világot, annak mintájára cselekszik időnként (egyszer meg is próbálja elkapcsolni a valóságot...). Egyszóval bolondot csinál akaratlanul az üzletemberekből, politikusokból, médiából, mindenhol kiválóan teljesít, noha teljesen alkalmatlan rá, ettől szatirikus. Vagy nézhetjük úgy is, ahogy az Esőembert vagy a Forrest Gumpot, ahol hasonlóan egy egyszerűbb lélek révén reflektálnak a világra. Ez eddig rendben is volna, de ott kezd elmélyülni a dolog, amikor a történet végén vízen kezd járni, és elhangzik egy mondat: a lét csak egy tudatállapot. Ez egy kicsit hirtelen jött és későn, de egyáltalán nem az a szőrmentén megpendített ötlet, mint sok más film esetében. A néző első gondolata itt természetesen a krisztusi figura lesz, és innentől kezdve elkezdjük visszafejteni a történetet: a milliomos nyugodtan hal meg jelenlétében, a felesége felszabadul, az orvos nem próbál feltétlenül gyógyítani... stb. Egy nem megtévesztett ügyvéd kételkedni kezd abban, hogy valóban visszamaradott-e Chance és vele együtt mi is. Újra eljutunk a projekcióhoz, amit a folyamatos tévézés is erősít; végtelen módon értelmezhetjük a látszat és a valóság viszonyát, és minden karakter meg is teszi ezt a maga módján.

Technikailag sokat nem nyújtott számomra a film. Szépek voltak az úri ház berendezései gazdag díszítettségükkel, illetve amikor Chance elhagyja az első házat, a 2001: űrodüsszeia ikonikus zenéje csendül fel, ami talán egy jelzés Chance életének szintlépésére, noha ő nem változik egyáltalán. Egy nagyobb érdekessége van a filmnek: a stáblistánál a hangulathoz oda nem illően az egyik jelenet bakiparádéját láthatjuk. Ez talán megint utalás, megint egy látszatra, a film látszatára akarják felhívni a figyelmünket.

Élmény:

A film alapvetően kedves humorral gúnyolja világunkat, hiszen egy perc alatt szétszedhetnék a "csaló" Chance-t, de ehelyett minden helyzetből jól jön ki. Ez a hangulat a szatíra irányába visz minket, míg a hosszasan kitárgyalt végjáték teljesen átformálja az addigi élményt. Szerintem ezt jobb lett volna hamarabb elsütni, akkor hatásosabb lett volna. Így kicsit olyan mint egy Dr Strangelove - Forrest Gump - keverék

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Peter Sellers (Dr. Strangelove), Shirley MacLaine (A legénylakás), Melvyn Douglas (Ninocska), Jack Warden (12 dühös ember, Az elnök emberei), Richard Basehart (Az országúton), Than Wyenn (Tízparancsolat, Látszatélet)
- Nem szoktam külön kiemelni, de imádom, amikor egy másik korszak színészét újra láthatom. Esetünkben Melvyn Douglas az, aki az 1939-es Ninocskában a sármőrt alakította főszereplőként, majd itt is, az 1979-es filmben újra egy fontos szerepet kapott.
- Persze ekkor ő már valóban idős volt, pár éven belül valóban elhunyt. Nagyobb meglepetés, hogy egy évvel később Peter Sellers is szívrohamot kapott, pedig ő alig múlt ötven.

Következik: Halál Velencében

1 komment
Címkék: 1979 20. század tragikomédia Amerika Amerikai Egyesült Államok 1970-es évek Shirley MacLaine Észak-Amerika Jack Warden Peter Sellers 2 órás IMDB 8 Melvyn Douglas Hal Ashby

A zenevonat (1953)

2017. április 10. 19:40 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Minnelli, Vincente
Műfaj: vígjáték
Főbb szereplők: Fred Astaire, Cyd Charisse, Oscar Levant, Nanette Fabray, Jack Buchanan
Megjelenés: 1953, Egyesült Államok
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,6 pont
Előzetes: https://youtu.be/rgvJPU8t6kE
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/a-zenevonat-the-band-wagon/movie-21865

Tartalom:

Tony (Fred Astaire) öregedő, lassacskán elfeledett táncos filmsztár, akit felkeresnek barátai, a forgatókönyvíró házaspár, Lily és Lester (Oscar Levant) egy új előadás, "A zenevonat" tervével, ami Tony visszatérését jelenthetné. Pechükre művészkedő rendezőt kérnek fel, aki a könnyed zenés darabban fausti mélységeket vél felfedezni, és nem csak a forgatókönyvből csinál komor drámát, hanem leszerződteti az egyik legtehetségesebb balettművésznek tartott Gabyt (Cyd Charisse) is, valamint annak férjét koreográfusnak. Gaby és Tony első találkozásuk alkalmával sikeresen vérig sértik egymást, a próbák rosszul haladnak, az első előadás pedig egyáltalán nem arat sikert...

Az Ének az esőbenhez nagyon hasonló történet ezúttal nem a filmvilágba, hanem a színpad mögé kalauzol el bennünket, és sajnos kimerül ennyiben, illetve egy könnyed szórakoztató történetben, pedig több témát is felvetett, amit igazán körbejárhatott volna. Az első fél óra pl. egyértelműen Tony kiöregedéséről szól. Aztán ott van a fausti szál, ami ténylegesen szerepel a filmben, de olyan, mintha szinte véletlenül lenne ott. Végül pedig tükörkép is a Broadwaynek, ahogy az Ének az esőben Hollywoodnak, csak ahogy Ebert megfogalmazza, itt érezhető némi melankólia, miszerint a szórakoztatóipar sok nehézséggel jár, de ez a dolguk, ezt kell csinálniuk.

Megvalósítás:

Erősen önironikusan kezd a történet sok filmes utalással, ahogy szembesülünk Tony révén, mennyire megváltozott a világ az ő idejéhez képest. Úgy látszik ez a korszellemhez tartozott, hiszen az Alkony sugárút, a Mindent Éváról és az Ének az esőben is hasonló tematikájú. Tony először próbál magára fiatalságot erőltetni, de hamar lelombozza Gaby megjegyzése arról, hogy ő már múzeumba való. Aztán ez a szál durván félbeszakad és mintegy önmaga paródiájaként, tök értelmetlenül Tonyból egy hősszerelmes válik épp olyan bénán, mint az Egymásnak születtünkben. Nem mellesleg tök olyan a felépítése, mint egy másik Minnelli-filmnek, az Egy amerikai Párizsbannak a művészről, ahogy összevész és összejön egy romantikus sétán a lánnyal, majd a végén jön a nagy táncjelenet. A többi karakter súlytalan, nincs bennük semmi drámai, pedig Gabyban és a rendezőben is lehetne bőven, hiszen az előbbi a karriert választja addigi szerelme helyett, de belső vívódásairól csak egy-egy pillanatnyi jelentést kapunk, utóbbi pedig szinte egy vállrándítással nyugtázza művészi bukását. Egyébként a tükörkép nem csupán Broadway világában, a próbákban mutatkozik meg, hanem a karakterek is valósak: Tony maga a már ötvenes Astaire, a forgatókönyvíró házaspár a film forgatókönyvét jegyző forgatókönyvíró házaspár (akik nem mellesleg az Ének az esőbent is írták), Gaby szintén egy híres balerina után készült, a művész rendező pedig többek közt Welles-re hajaz. A humor forrása részben ez az enyhén önironikus hozzáállás, de van némi helyzetkomikum is. Musical lévén természetesen nem hagyhatom szó nélkül a felcsendülő dalok indokoltságának kérdését sem: nos, nem azok. Illetve mivel táncosokról beszélünk, az előadásokban megjelenő táncok-dalok természetesen elfogadhatóak, de ami azokon kívül van, az természetellenesen fájdalmas, és semmi kifejező nincs bennük - szerencsére nincs sok belőlük.

A zene számomra érdektelen volt, de volt pár érdekes táncbetét. Az első hosszabb például nem az előadásokhoz köthető, de volt benne némi kreativitás, ahogy az utcán található játékautomatákat felhasználták. Úgy tűnik ekkorra már elvárás volt a filmvégi, hosszabb, balettszerű rész, ami itt egy film noir megjelenítése volt kellőképpen hatásosan. A színpadképek voltak a film leglátványosabb elemei, itt voltak legjobbak a kissé expresszionista díszletek és az erős színek. Mindezt azzal tették fogyaszthatóbbá, hogy utazó társulatként minden állomáson megmutatták a színmű egyik dalát, így az utolsó állomáson jöhetett el a gengszteres finálé. Ami persze nyilván csalás, a sok díszletváltozást vagy az ájulást kifejező forgó kamerát nem lehetne színpadi keretek között megoldani, de nem szoktam ilyeneken fennakadni.

Élmény:

Sok más filmhez hasonlóan ez is a kihagyott lehetőségek filmje, szólhatott volna sokkal többről, lehetett volna az Ének az esőben párja, de nem éltek a történet adta témákkal, a sztori pedig az Egymásnak születtünk bugyutaságát hozta. Volt benne pár jó poén és néhány szórakoztató, látványos táncjelenet, de ezek sem lépték át az ingerküszöbömet igazán. Szóval csak azt tudom mondani, hogy ezt én már láttam kicsit más formában többször is, időnként jobban kivitelezve.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Fred Astaire (Egymásnak születtünk), Cyd Charisse (Ének az esőben), Oscar Levant (Egy amerikai Párizsban)
- Még életben vannak: Nanette Fabray (96)
- A cipőfényező jelentben szereplő fekete férfi nem profi táncos. Minnelli, az akkor még hétéves Lizával együtt sétálgatott ihlet után kutatva, amikor felfedezték a ténylegesen cipőpucolóként dolgozó, munkája közben táncolgató-dalolászó férfit, így kerülhetett bele a filmbe ő és a jelenete is.
- A zenevonat egy 1931-es, valós musical cím, noha más a története. Ami viszont közös benne és a filmben, az egy dal, illetve a főszereplő: Fred Astaire.

Következik: Isten hozta, Mister!

2 komment
Címkék: vígjáték zenés 1953 20. század Amerika Amerikai Egyesült Államok 1950-es évek Fred Astaire Észak-Amerika 2 órás IMDB 8 Cyd Charisse Oscar Levant Nanette Fabray Jack Buchanan Vincente Minnelli

Kánikulai délután (1975)

2017. április 05. 23:36 - Liberális Artúr

Rendezte: Sidney Lumet
Műfaj: dráma, krimi
Főbb szereplők: Al Pacino
Megjelenés: 1975, Egyesült Államok
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 8,0 pont
Előzetes: -
Ajánlott írás: -
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/kanikulai-delutan--dog-day-afternoon/movie-42297

Tartalom:

Sal (John Cazale), Sonny (Al Pacino) és Stevie bankot készülnek rabolni a zárás előtt, de a fiatal Stevie már a fegyver előrántásakor feladja és inkább hazamegy. Neki lesz igaza, ugyanis a bank szinte üres, már elvitték a pénz nagy részét. Sal és Sonny így is gyorsan összepakolják a maradék pénzt és menekülnének, de eddigre a rendőrség már körbezárta őket, de a média és a kíváncsiskodó tömeg is. Jobb híján Sonny túsztárgyalásba kezd Moretti nyomozóval (Charles Durning), aki előbb kihívja megmutatni, hogy esélyük sincs menekülni, hiszen mindenhol mesterlövészek várják. Sonny dühösen szidni kezdi a rendőröket, hogy egy korábbi esethez hasonlóan őt is rögvest agyonlőnék, ha nem lenne itt a média, mire a tömeg azonnal mellé áll és a kordonok  mögül éljenzi.  Sonny repülőt követel, amin elhagyhatják az országot, illetve a feleségét szeretné látni. A feleség megérkeztével derül ki, hogy mi is a cél: a feleség ugyanis férfi (Chris Sarandon), Sonny a nemváltó műtétjét szerette volna fedezni a pénzből, csakhogy Leon már nem kér többet Sonny szerelméből...

Először is a történet egy pár évvel korábbi, megtörtént eseményt elevenít fel, bármennyire szélsőségesnek is tűnik a leírás. Kezdetben azt hittem, a Hálózat előfutára lesz a film, annyira a médiára koncentrált, arra, hogy hogyan jelenítik meg az utcára rendszeresen kimerészkedő Sonnyt, illetve ahogy a nézők a rendőrök ellenében szurkolni kezdenek neki. Ezzel együtt néhány aktuális kérdést is felvet a vietnámi háborútól polgárjogi dolgokig Idővel azonban egyre inkább előtérbe került az ő személyes története, egyszemélyben testesít meg valamiféle ellenkulturális lázadást azáltal, ahogy szembeszáll a rendőrséggel, ahogy lemond a pénzről, ahogy előrébb vesz másokat magánál, ahogy képes mindezekért meghalni.

Megvalósítás:

A történet elején a bankrablók idegessége teljesen átragadt rám, alig bírtam odanézni az izgalomtól, pedig nem történt semmi különös, csak együtt izgultunk a rablókkal. Váratlanul szinte abszurd fordulatot véve azonban kifejezetten viccessé kezdett válni, hogy mennyire amatőr módon viselkednek (pl. ahog az egyik rabló egyszerűen feladja és hazasétál vagy hogy a rablás közepette legalább akkora horderejű probléma a vécére kívánkozó alkalmazott kisegítése mint a rendőrség). Ezután az válik a legfontosabbá, hogy a média megjelenik és médiáskodnak, nem törődve a helyzettel, hanem inkább show-t szagolva a levegőben, amihez Sonny és mindenki más is asszisztál egy darabig, még a túszok is szereplésnek fogják fel a rablást. Ezzel párhuzamosan dobja be a párbeszédbe Sonny a társadalmi jellegű üzeneteket is, mint pl. a pénz szétszórása, vagy a már említett börtönlázadás. "Felesége" megérkezésével váltunk újra, ekkor egyrészt személyesebb, karakterközpontúbb drámába csapunk át, másrészt számomra Sonny alakja jelképesedett, hiszen a rendszerrel szemben lázadása után ezúttal egyéni szinten is szembemegy sok mindennel mint biszexuális férfi, aki szereti a pasiját, a nőjét, a gyerekeit, az anyját. Végrendelkezik is, hiszen a rendőrség megjelenése óta sejthetjük és sejtik ők is, hogy itt már csak meghalni lehet, ennek tükrében pedig egy béklyóitól megszabadult ember tetteit figyelhetjük. Sal viseli nehezebben, ő halálra vált arccal üli végig a filmet a háttérben. Nem tudunk meg sokat a múltjukról, csak annyit, hogy semmi áron sem akarnak visszajutni a börtönbe, ami megint egy utalás arra, hogy talán nem is annyira a pénzért mentek oda, és hogy ők a rendszer áldozatai (ettől persze még bűnt követnek el, ahogy rá is mutatnak időnként a túszok).

Lumet filmjei nem szoktak látványosak lenni, ez sem az. Ez persze részben a műfajból adódik, de itt is inkább arról van szó, mint a 12 dühös emberben: alapvetően egy kamaradrámát látunk Sonny monológjaival, minden más csak aládolgozik. Ezért aztán létfontosságú volt, hogy kik és hogyan játszák el a karaktereket. Jó volt Pacinót végre nem a megszokott karakterében látni, hanem egy érzékenyebb, bizonytalanabb szerepben, Lumet pedig az összezártság miatt hagyta őket rögtönözni is a hitelesség kedvéért, sőt, néha direkt rá is játszott erre. Külön szerencséje volt a környékbeliekkel, akik szívesen együttműködtek mint hiteles tömeg. Zenét se használtak, bár nem tűnt volna fel, ha igen.

Élmény:

Erősen kezdett a film, aztán a helyzetet elpoénkodta, majd társadalomkritikus fordulatot vett, de nekem hiányzott az egészből valahogy az egységes koncepció, amely összehozta volna az egész történetet egy látványosabb képi világgal. Talán a valós eseményekhez való ragaszkodás miatt van így. Nem rossz a film, de úgy jó ahogy van, de nem ilyen a zsánerem.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Al Pacino (A keresztapa 1-2, Sebhelyesarcú, Szemtől szemben), John Cazale (A keresztapa 1-2, Magánbeszélgetés, A szarvasvadász), Charles Durning (A nagy balhé, Sebhelyesarcú), Lance Henriksen (A keresztapa 2, Hálózat, Harmadik típusú találkozások, A terminátor, A bolygó neve: halál), Chris Sarandon (A herceg menyasszonya), Carol Kane (Annie Hall, A herceg menyasszonya), Marcia Jean Kurtz (Volt egyszer egy Amerika, Rekviem egy álomért), Dick Anthony Williams (Ollókezű Edward), Dominic Chianese (A keresztapa 2, Az elnök emberei)
- Szóval az 1975-ös film valós eseményeken alapul: 1972-ben Naturale (Sal) és Wojtowitz (Sonny), valamint egy harmadik társuk megpróbált kirabolni egy bankot, hogy abból fizessék Eden (Leon) nemváltó műtétjét.
- A film azzal ér véget, hogy Wojtowitzet 20 évre ítélik, Eden pedig megkapta a műtétjét; arról a film nem tudhatott, hogy Wojtowitzet 5 év után kiengedik majd, és azt sem árulták el, hogy a műtéthez épp azzal szerzett pénzt Wojtowitz, hogy eladta a filmes jogokat.
- Naturale szinte egész életét börtönökben töltötte, ahol valószínűleg molesztálták is, feltehetőleg ezért nem akart visszakerülni. A részét arra használta volna, hogy kijuttassa húgait a nevelőintézetből. Eden 1987-ben hunyt el AIDS-ben, Wojtowitz pedig 2006-ban.
- Wojtowitz állítása szerint a film kb. harmada fedi a valóságot. Itt megtekinthető egy korabeli híradás is.

Következik: A zenevonat

Szólj hozzá!
Címkék: krimi dráma 1975 20. század Al Pacino Amerika Amerikai Egyesült Államok 1970-es évek Észak-Amerika Sidney Lumet 2 órás IMDB 8

Sullivan utazásai (1941)

2017. április 04. 21:54 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Sturges, Preston
Műfaj: vígjáték
Főbb szereplők: Joel McCrea, Veronica Lake
Megjelenés: 1941, Egyesült Államok
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 8,1 pont
Előzetes: https://youtu.be/HUNHxGDLfIE
Ajánlott írás: -
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/sullivan-utazasai-sullivans-travels/movie-39941

Tartalom:

Sullivan befutott vígjátékrendező, aki a korszellem miatt (gazdasági világválság, második világháború) inkább egy szociodrámát készítene az Ó, testvér, merre visz az utad? c. regényből, olyat mint Capra. A fejesek azonban lebeszélik róla azzal érvelve, hogy Sullivannak fogalma sincs a valódi alsó osztály életéről. A rendező kap az ötleten, álruhát ölt és megpróbál elvegyülni a szegények között, hogy hiteles filmet készíthessen. Több elbukott kísérlet után a negyedik próbálkozás végül sikerrel jár, napokig a vándorló nincstelenek életét éli hajléktalanszállókon és ingyenkonyhán, míg végül amikor már kukából kéne ennie, elege lesz az életmódból. Megsajnálván "sorstársait", este visszatér bőkezű alamizsnát osztogatni, az egyik hajléktalan azonban rátámad hogy elvegye a többi pénzt is. Leüti és egy vasúti kocsiba rejti, de nem örülhet sokáig a pénznek, mert egy vonat elgázolja. Sullivan zavarodottan ébred, összeverekedik egy vasúti munkással és mivel kishíján megöli, gyorsított eljárásban hat év kényszermunkára ítélik a még mindig kicsit zavarodott, nevére se emlékező rendezőt...

A történet nem rejti véka alá mondandóját, már az elején is utal rá és a végén is konkrétan kimondja, hogy a nincstelenek életén egy rendező (vagy legalábbis Sullivan) csak úgy tud segíteni igazán, ha megnevetteti őket, amivel egy időre feledtetheti bajaikat. Ennél azonban sokkal több van a filmben, nem is tudom mivel kezdjem: hollywoodi kritika és filmes kiszólások, társadalmi korrajz és kritika, na meg persze önéletrajzi elemek, hiszen nyilván Sullivan valamennyire megfeleltethető Preston Sturges-nek.

Megvalósítás:

Rendkívül vegyes a film, ezért próbálok sorban haladni: az első jelenetben két férfi élet-halál harcát láthatjuk egy robogó vonaton, amely mindkettejük halálával végződik, illetve a vége főcímmel - ez ugyanis csak Sullivan legújabb, szociálisan érzékeny filmje, és ő azonnal el is magyarázza nekünk a jelenet jelképeit. A krimiből rögtön screwball vígjátékba megyünk át, ahogy a fejesek és Sullivan elképesztően vicces vitatkozása során bepillanthatunk a hollywoodi kulisszák mögé (megelőzve ezzel az Alkony sugárutat és az Ének az esőbent) és erősen utalnak az Érik a gyümölcsre is. Ezután egy teljesen rajzfilmszerűen eltúlzott jelenet következik, majd a romantikus szál jön (a nőt sokatmondóan egyszer sem nevezik néven), végül kisebb vicces megszakításokkal eljutunk a komolyabb társadalmi részekig, amely bemutatja a nincstelenek életét. Mellesleg velük kapcsolatban többféle álláspont hangzik el: Sullivan az Érik a gyümölcs példáján felbuzdulva egy társadalmi üzenetet hordozó filmet akar készíteni, míg Hollywood szerint épp a mindennapok elől menekülő igényeket kell kiszolgálni a nevettetéssel. Egy durvább álláspont a komornyiké (Robert Greig), aki szerint a szegényeknek az a sorsuk hogy szegények legyenek és ez így van rendjén. Amikor már látszódik a happy end, egy váratlan fordulattal valóban kemény szociodrámába csap át a történet, eltűnik a könnyed komikus hangulat és bár nem láttam, kb. a Szökevény vagyok történetét hozza. Itt érti meg Sullivan, a lehető legmélyebbre jutva, hogy a nevetés ajándék. Ugyanakkor ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nevettetés az egyetlen helyes út; több kritikus is úgy véli, hogy ezzel Preston Sturges részben a korabeli divatra utal, amikor a vígjátékrendezők drámai hangvételű üzenetekkel kezdték "elrontani" filmjeiket, illetve talán azt akarja elsősorban üzenni, (némileg egyetértve a komornyikkal) hogy mindenkinek megvan a maga helye, és a vígjátékrendező nevettessen, tegye ezzel jobbá a világot. A karakterek hozzák a korabeli vígjátékok szintjét, inkább karikatúrák, egy-egy vonással felvázolt alakok, mintsem élő emberek.

Ennek megfelelően a színészi játék se nagy szám, de ilyen jellegű vígjátékba nem is illenek talán igazán a nagy alakítások, sokkal jobbak az eltúlzott gesztusok az ilyen egy-egy vonással bíró karaktereknek, mint a szexéhes özvegy, a gerinctelen producerek, a kedélyes lelkipásztor vagy éppen az idealista rendező. Képileg is legalább annyira változatos, mint műfajaiban. A film pl. kreatívan a stáblistát egyszerű vetítés helyett könyvlapozással mutatja be (na jó, ez nem számított akkoriban kreatívnak, de mégis csak izgalmasabb a mai filmek gyakorlatánál); a fiktív krimi film noiros a fényeivel, a burleszk részek szándékosan eltúlzottak (vagy nagyon bénák, de inkább az előbbi) - a megelevenedő festmény a Kacsalevest idézi, míg a screwballos részek pörgős, szellemes párbeszédekkel vannak tele. Olyan, mintha kicsit felvonultatnák a korabeli műfajokat és azok stílusjegyeit. A társadalomleíró részek dokumentumfilmszerű montázsként jelennek meg párbeszéd nélkül, és még egy rövid Disney-rajzfilm is szerepel részletekben. Amikor Sullivant leütik és nincs magánál, a kamera homályossá válik, mint A máltai sólyom. A vizuális poénokat szerencsére nem csak az esések jelentik, a moziban különféle hangokat kiadó nézők pl. közel sem lennének annyira viccesek, ha nem megfelelően használják hozzá a kamerát (hangosan rágó gyerek - vágás; Sullivan térdére kalandozó kéz - vágás; síró gyerekhang - nincs vágás, hanem lassan Sullivan odaforduló fejét követve a kamera is oldalaz, de nem a gyereket pillantjuk meg, hanem egy középkorú "óriásbébit", aki meghatódott a filmen).

Élmény:

Abszolút kellemes meglepetés a film; sejtettem hogy egy szórakoztató vígjátékot fogok látni, de ennél sokkal többet kaptam. Az eleje zseniális (de nem eléggé), a vígjátéki részek többnyire viccesek mai szemmel is, külön öröm az önirónia, amellyel méltó elődje az Ének az esőbennek, a váratlanul drámába forduló rész, pedig szintén megrázó tud lenni, és még kapunk mellé egy tanulságos üzenetet is. Ami miatt egyelőre mégsem tudom betenni a tetszik kategóriába, az épp ez a vegyes hangulat. A drámai rész megöli a vígjátékit, és utána már hiába próbál visszatérni oda, számomra nem tudott vicces lenni, és ezzel megtört a hangulata is. Idővel majd lehet hogy szívesebben fogok visszagondolni rá, akkor majd újraértékelem magamban. Ezzel együtt is szívesen ajánlom megnézésre, jó és szórakoztató film.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Robert Warwick (Kár volt hazudni, Robin Hod kalandjai, Lady Éva, Magányos helyen), William Demarest (Lady Éva, Bolond, bolond világ), Porter Hall (Pénteki barátnő, Gyilkos vagyok), Robert Greig, Eric Blore és Harry Rosenthal (Lady Éva), Torben Meyer (Frankenstein menyasszonya, A diktátor, Casablanca), Georges Renavent és Dewey Robinson (Casablanca), Al Bridge (Az élet csodaszép), Chester Conklin (Modern idők, A diktátor), Jimmy Conlin (Lady Éva, Egy gyilkosság anatómiája), Esther Howard (Terelőút), Arthur Hoyt (Ez történt egy éjszaka), J. Farrel MacDonald (Virradat, Az élet csodaszép), Frank Moran (Modern idők, Lady Éva), Emory Parnell (A máltai sólyom), Julius Tannen (Ének az esőben)
- Preston Sturges is cameózik egyet, mint filmrendező.
- Az alapötelt részben John Garfield színész életéből származik, aki a Sztanyiszlavszkij-módszer egyik első amerikai képviselőjeként egy ideig csavargóként élt.
- Adózva a film emlékének, Joel Coen 2000-ben valóban elkészítette a fiktív Ó testvér, merre visz az utad? c. filmet, amely az 1930-as években játszódik és több részt is átemelt a Sullivan utazásaiból.

Következik: Kánikulai délután

6 komment
Címkék: vígjáték 1941 20. század Amerika Amerikai Egyesült Államok 1940-es évek Észak-Amerika Veronica Lake Preston Sturges 2 órás IMDB 8 Joel McCrea
süti beállítások módosítása