Cselekmény: Kirgizisztánban járunk vidéken, ki tudja, mikor. Beskempir éli a hozzá hasonló kamaszok életét, rosszalkodik, lop, érdeklődik a lányok és a mozi iránt...

Téma: Beskempir felnőtté válásának megindulása. Ha van benne több, bocs, átsiklottam felette véletlenül. Beskempir valóban egy örökbefogadott fiú, ami a történet végéig nem derül ki számára. Talán van valamilyen allegorikus politikai jelentősége ennek a kirgiz identitás szempontjából, nem tudom. Kirgizek, nem olvassátok a blogomat véletlenül? :)

Tartalom: Sok minden nem történik, inkább életképeket láthatunk a falu életéből, és mivel ezek egy jelentős része szexuális töltetű, nyilván kamaszodik Beskempirünk. A fő konfliktus (bocsi a spoilerért, de úgysem történik semmi) az, ahogy Beskempir és egy barátja összevesznek egy lányon, mire hozzávágják a fejéhez, hogy őt csak örökbefogadták. Nem tudom, ez mekkora szégyen lehet arrafelé, de a mostohaanya is megkapja a magáét, hogy a férje képtelen volt gyermeket nemzeni, amire az eléggé megsértődik. A feloldozást egy haláleset hozza el, amely miatt a falusiak félreteszik apró ellentéteiket. Leírhatnám az összes jelenetet, de nem  tudom őket felfűzni egy gondolatmenetre vagy jelképrendszerre, nem látom át a jelentőségüket, pedig bizonyára nem csak véletlenszerű eseményekről van szó. Örök kérdés: ez a film hibája vagy a nézőé?

Forma: Csendes, lassú folyású a film, bizonyára nyugodt egyszerűséget akart átadni, ez valamennyire sikerült, de messze nem olyan hatásosan, mint szerették volna (vagy csak én nem voltam hozzá hangulatban). Zene talán nincs is. A szereplők gondolom amatőrök, a gyerekek legalábbis biztos nem profik és hát ők vannak túlynomórészt a kamera előtt. A fő védjegye a színes és fekete-fehér képek váltogatása, pontosabban majdnem végig fekete-fehérben vagyunk, csak egy-egy jelentőségteljesebb pillanatban válik a film színessé a szép emlékeket jelezvén.

Élmény: Vagy nem voltam jó hangulatban vagy hiányzik a kontextus vagy egyszerűen csak tényleg nem annyira erős a film. Ha csak annyi van benne, amennyit felfogtam belőle, akkor még bővel lehetett volna erősíteni rajta pl. az elhunyt személy kiemelésével,hiszen egy-két alkalommal láttuk csak rövid időre, semmi jelentősége nem volt, így a halála sem okozott semmilyen katarzist. Egynek jó, de nem lesz túl emlékezetes filmélmény.

Cselekmény: 1536-ban egy alkimista feltalálja az örök életet jelentő eszközt, a Cronos-t. Négyszáz évvel később balesetben meghal, holmijait elárverezik. Napjainkban egyik szobra Gris-hez (Federico Luppi), az idős régiségkereskedőhöz kerül, aki véletlenül megtalálja benne a Cronos-t. Ahogy próbálgatja és tenyerében felhúzza a bogárszerű játékot, az váratlanul megszúrja. Maga se érti miért, de később ellenállhatatlan vágyat érez, hogy újra megszúrassa magát vele, mintha csak drog lenne. Másnapra jobb lesz a kedve, fiatalabbnak érzi magát, ám üzletét feldúlva találja. Fura mód a betörő otthagyja névjegyét: de la Guardia, az idős rákbeteg (Claudio Brook) tudja, hogy a szoborban volt a Cronos, mert nála van a leírása. Gris persze hülye lenne odaadni...

Téma: Nem vagyok benne biztos, hogy van neki központi témája. Mármint van benne több dolog is, de mindegyik csak olyan mellékesen jelenik meg. Spoiler nélkül el lehet mondani, hogy a halhatatlanság árnyoldala talán ezek közül a legfontosabb, hiszen azzal kiírja magát az ember a társadalomból, magányossá válik, és az élet iránti görcsös ragaszkodás állati szintre sodorja.

Tartalom: Egy rövid történelmi felvezető gyakorlatilag leleplezi a rejtély nagyját, ennél többet már nem is nagyon fogunk megtudni, de nem is fontos. Viszonylag hamar egyértelművé válik, hogy két csoport fog küzdeni az örök életet jelentő eszközért, illetve hogy a fő érzelmi vonal Gris és unokája között lesz. Az egyik csoport a gyógyulásra vágyó de la Guardia és az örökségére pályázó, erőszakos, külsőségekre adó unokaöccse. A másik pedig Gris és unokája, akik között bensőséges a kapcsolat, de mindketten érzik, hogy Gris egyre inkább elveszíti emberségét. Elvileg ez egy horror, de csak annyira horror, amennyire A faun labirintusa (2006) történelmi film volt. A horrorelemek másodlagosak, ez is inkább a sötét tündermese kategória, amelyben van egy valamelyest ijesztő természetfeletti dolog, ám a lényeg a tanulság. Ebbe beletartozik a sötét humor is, ami egy kicsit megszakítja a történet hangulatát (a hullaházas jelenetre gondolok). Karaktereink szerencsére nem fekete-fehérek, majdnem mindenki motivációja indokoltnak tűnhet, gyengeségeik elfogadhatóak. Gris például egyszerűen csak örül, hogy újra fiatalosabb lehet. Az idő szerepét nem sikerült megfejtenem, pedig a cím is ugye erre utal. Vagyunk a múltban, a közelmúltban, a történet maga pedig 1996-1997-ben játszódik, miközben a film 1993-as, de a díszlet mintha pár évtizeddel meg korábbi lenne. Számtalan helyen feltűnik valamilyen óra is. Egyszerűen csak az elmúlást akarnák jelezni?

Forma: Furán "üres", kevés a helyszín és a szereplő, még statisztákból sincs sok. Ami a horrort illeti, minimális szörnyűség van benne, ez nem az a jump scare-es vagy trancsírozós típus. A Cronos-szerkezet maga picit érdekesebb, egyébként nem fedeztem fel különösebb izgalmakat. A zene fel sem tűnt, a színészek viszik el inkább hátukon a filmet, értelemszerűen főleg Gris, aki viszonylag jól megjeleníti belső vívódásait, kétségeit.

Élmény: Ez del Toro első filmje, érdekes volt látni, hogy már itt is mennyire megvan az a hangja, ami a későbbiekre is jellemző lett. A film maga számomra nem lett túl izgalmas; rejtély, kaland nem volt, de a drámát sem domborították ki eléggé, hogy az eladja a filmet. Azt hiszem, nem sikerült ráhangolódnom.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Federico Luppi (A faun labirintusa)
  • Claudio Brook (Viridiana, Az öldöklő angyal, Oszlopos Simeon, Alucarda, Frida)
  • Margarita Isabel (Szeress Mexikóban)
  • Daniel Gimenez Cacho (Csak a pároddal, Csodák utcája, Vérvörös, Anyádat is, Zama)
  • Jorge Martinez de Hoyos (Emelkedés az égbe)
• Margarita Isabel fia a szintén filmben szereplő Mario Ivan Martinez.
• Folytatás is készült 2010-ben, bár a cselekmény alapján nem látom, hogy kapcsolódik ehhez a filmhez.

Cselekmény: Blaumlich, a "vakond" egy elmegyógyintézeti ápolt, aki nevéhez méltón kiássa magát és kiszabadul Tel-Avivba. Mivel ez a mániája, az első légkalapácsot megpillantva magához veszi azt és nekiáll fúrni épp az Allenby utcán, a város legforgalmasabb részén. A rendőrség fejében meg sem fordul, hogy nem egy hivatalos útjavításról van szó, ezért azonnal asszisztálni kezdenek hozzá, pedig sem a helyiek nem örülnek a zajnak, sem az áthaladó forgalom nincs oda az óriási dugókért, a közelgő választások miatt pedig a politikusok sem szeretnek kellemetlenségeket okozni a választóknak. És mivel utóbbiak közül mindegyik a másik ármánykodásának tekinti, hogy épp a választások előtt indul egy nagyszabású "útfelújítás", lefoglalja őket, hogy egymással hadakozzanak ahelyett, hogy utánanézzenek, mi is történik...

Téma: E rövid bevezető is azt hiszem bőven elegendő a téma megértéséhez: a politika abszurditását mutatja be szatirikusan. Ha esetleg van benne más olvasat is, azt nem sikerült innen a 21. század Kelet-Európájából észrevennem.

Tartalom: A lényeget már felvázoltam a cselekmény bevezetésében: adódik egy hétköznapi, de nem tervezett helyzet, de akkora a közöny, hogy a hivatalok továbbra is csak magukkal vannak elfoglalva, az másodlagos, hogy mi történik. És őszintén, ha valaki egy légkalapáccsal elkezdene dolgozni a Hungária körúton, feltételeznéd, hogy nem illetékes végzi a munkáját? Vajon mennyi idő alatt szúrna szemet valamely szervnek? A csomópont pedig ahogy mindig, ezúttal is kiváló alkalmat nyújt különböző társadalmi rétegek bemutatására, rövid történetek elmesélésére. Az esetleges történetek mellett a fő gyűjtőpont a munkálatok melletti társasház és annak lakói, illetve a hivatalok. Ezeket a főépítész asszisztense, Ziegler köti össze, aki egyben az egyik lakó lányának jegyese. Ő az, aki egyfelől találkozik a helyiekkel és ezzel átköti a fő szálat a mellékszálakra, illetve aki ugye ott van a döntéshozók mellett. Mivel politikai szatíráról van szó, az utóbbiak nagyobb teret kapnak: adott a választásra készülő polgármester, a semmit sem csináló, titkárnővel hetyegő főépítész, az asszisztensének alárendelt fejlesztési miniszter és persze a rendőrség, akik minden apróságot büntetnek, csak az ordító szabálytalanságokkal nem foglalkoznak. Számtalan színes apróság van még az alkalmatlan portásoktól a verekedő autósokon át az országot hátán cipelő jómunkásemberig, amelyek nekünk is ismerősök lehetnek - nem véletlenül, de erről majd az "Érdekességek" rovatban. A vígjáték humora az előbb említett politikai és hétköznapi szatíra mellett abszurd, "lökött" elemekkel is tarkított, simán lehetne 1970-1980-as évekbeli amerikai vígjáték is. Olyan, mint Egy bürokrata halála (1966) vagy A tanú (1969), csak könnyed, mint a Party zóna (1978).

Forma: Nem számítottam semmi jóra, ehhez képest meglepően kreatív volt hangban és vizuális gegekben is. Előszeretettel alkalmazta a montázstechnikát gyors bevágások formájában, de hangulatfokozás érdekében is. Vannak csetlős-botlós poénok, ezek a legkevésbé viccesek, ugyanakkor a rendező vizuális gondolkodását dicséri a kedvenc jelenetem, amit nyilván nem lehetett megírni, csak megmutatni: két politikus a nagy sárdobálás közepette leül teázni és akkora békesség támad, hogy mindenki szeretettel néz a másikra, a felvétel belassul, közben a leggejlebb reklámzene szól. És még Hitlert is megidézik, ami azért egy izraeli filmnél még erősebb, mint a Katasztrofális siker (1968) esetén. Külön öröm, hogy a hangokat is humorforrásként használják fel, leghangsúlyosabban akkor, amikor a lakók acapella előadják az építkezés zajait (ld. az alábbi videót), de vicces az is, ahogy a friss házaspár szeretkezései fetisizálódnak a légkalapács ütemére vagy épp az ellenkezője, amikor váratlanul csend lesz. A színészek persze komikusan túlzóak, de egy ilyen filmnél ez rendben van.

Élmény: És akkor még valószínűleg van egy rakás poén, amit kontextus híján nem érthetek meg, pl. a rendőrzenekar vezetője vagy a rabbi viselkedése túl hangsúlyos volt ahhoz, hogy ne jelentsen valamit, ennyit meg tudok állapítani, csak azt nem tudom, hogy mi a jelentésük. Ötven éve ez valószínűleg földön fetrengős volt, egy izraelinek talán ma is az, nekem már kicsit öreges, de azért már kellően modern és még jó szórakozás.

Érdekességek

• A rendező, Efrájim Kishon (1924-2005), született Hoffmann Ferenc, azaz igen, magyar, ennyiből nagyjából már sejthetjük is, hogy hogyan telt élete, mint sok más kelet-európai zsidónak. (Az ember azt hinné, hogy az izraeliek egy jelentős része magyar, de a Wiki szerint ez az arány az 1%-ot sem éri el.). Budapesten született középosztálybeli családba, már középiskolásként irodalmi díjat nyert, de a zsidótörvények miatt nem tanulhatott tovább. Megjárt több koncentrációs tábort a világháború alatt, gyakran hajszálon múlt az élete, de végül sikerült megszöknie. A háború után Kishontra változtatta nevét és író lett, majd 1949-ben kivándorolt Izraelbe a kommunizmus elől, ekkor héberizálták (?) a nevét. Továbbra is íróként működött tovább, az 1960-as évekre nemzetközi hírű lett, ám politikai nézetei miatt sokat támadták, ezért Izraelből inkább Svájcba költözött az 1980-as években. Annak ellenére, hogy elsősorban író volt és csak mellékesen rendezett filmet, Golden Globe-okat nyert, Oscar-jelölésig jutott és kasszát robbantott.
• Az Allenby utca valóban az egyik legforgalmasabb része a városnak, jelenleg így néz ki a filmben szereplő kereszteződés.
• ...vajon az MKKP innen vette a körút elárasztását?

Cselekmény, téma, tartalom: A dokumentumfilm a nyugat-spanyolországi Caceres régió Hurdes nevű vidékét mutatja be, amely rendkívül szegény, még kenyerük sincs a lakosoknak, csak úgy hullanak emberek és állatok egyaránt, rossz körülmények között élnek, éheznek, minden tevékenységük nagy küzdelem az utazástól a termelésen át a munkáig. Igazi nyomorpornó. Vagy nem. A film ugyanis kamu. Annyiban valós, hogy ez a vidék valóban elmaradott és a felvételek ott készültek, ám a narráció valószínűleg minimum erősen túloz, ha egyáltalán igaz, egyes jelenetek megrendezettek, a képek pedig úgy vannak összeválogatva, hogy rossz benyomást tegyenek a környékről. A megoldás a kontextusban keresendő, Bunuel kora népszerű dokumentumfilmjeit akarta parodizálni, amelyek túlzóan felnagyították egy-egy utazó kalandor nehézségeit. A film egy szomszédos, tehetős város ünnepségével nyit ellenpontozandó a nyomort, de azért a nyomor képeiből kimagaslik a helyi templom luxusa - a bunueli egyházellenesség letudva, már csak a lábfétise hiányzott a teljes szetthez. A végére még jut egy politikai üzenet, egyes írások szerint valójában ez a fő téma: hagyni és segíteni a baloldali kormányt dolgozni a jobboldali erőkkel szemben, hogy az ehhez hasonló szegénység megszűnjön. A tartalom azonban az valóságtartalma miatt lett mára megosztó: Mennyi igaz a filmből? Mennyire árt a valóságnak a túlzó, hiperrealisztikus bemutatás? Igazolhatja-e ezt a célt az eszköz? Elgondolkodásra sarkall-e minket a valóság és az érzékelése viszonya?

Forma: Dokumentumfilmes forma, nem rejteget sok meglepetést. Még azért erősen az átmeneti korszakban vagyunk a hangot tekintve, így környezeti hang nincs, csupán narráció és egy Brahms-szimfónia aláfestésnek, bár egy orosz írás hosszasan értekezik felhasználásának tudatosságáról - csak sajnos én nem tudok oroszul :D A képeknek még megvan az a jó kis pre-code (jó, tudom, ez nem amerikai film, de akkor is...) tulajdonságuk, hogy kevés írott-íratlan szabály gátolja, miket mutathatnak meg, így aztán simán beleférnek pl. a ma már büntetőjogi kategóriába tartozó állatkínzások is akár.

Élmény: Ha ezt Bunuel valóban paródiának vagy politikai üzenetnek szánta, akkor vagy nagyon rosszul csinálta vagy teljesen hiányzik már itt 2022-ben a kontextus, hogy értsük, márpedig egyes írások szerint ez a helyzet. Ez utóbbi esetben hiányzik az egyetemesség. De a legnagyobb gond, hogy nem lép túl önmagán, holott van ilyenre is példa bőven, ld. Ember a felvevőgéppel (1929). Több, utána nem olvasó kritika még ma is bedől a dokumentumfilmnek, szerintem a fentiek miatt én is valódinak gondolnám. Ez nem gond, nem várom el a teljes valódiságot, hiszen a Nanuk (1922) is hasonlóan készült.

Érdekességek

• Állítólag Bunuel egy ismerőse ajánlotta fel, hogy ha nyer a lottón, abból finanszírozni fogja a filmet. Szerencsére nyert, nem is keveset.
• A helyiek utálják, hogy ilyen rossz hírüket keltették, egy ezredfordulón film után nyomozó filmest kis túlzással meg akartak lincselni, mert attól tartottak, Bunuel  nyomdokaiba lép.
• A filmet persze betiltották, pedig ekkor még nem is volt Franco hatalmon, de egy ilyen film kellemetlen minden kormányzatnak.

Cselekmény: Brazília a farsang idején. Eurydice egy gyilkos elől menekülve a Rióban élő unokatestvérénél húzza meg magát. Az egész város a karneválra készül, köztük a táncos helyi menő csávó, a villamosvezető-gitáros Orfeu és friss felesége. Szerencséjükre-szerencsétlenségükre Eurydice és Orfeu szomszédok lesznek és egymásba szeretnek...

Téma: Az Orfeusz-mítosznak (felesége halálakor Orfeusz olyan szomorú zenét játszott, hogy még az istenek is megengedték neki, hogy kivezesse őt az alvilágból) van jó pár értelmezése a művészettel kapcsolatban, ezúttal az életöröm vagy maga az élet fakad belőle, a nyomorúságos élet értelme pedig a pillanatnyi boldogság, amiért hálát adhatunk.

Tartalom: A történet nagy vonalakban leköveti az Orfeusz-sztorit, szinte mindegyik karaktere megtalálható a korabeli Brazíliába átültetve. Rióban épp a karneváli táncokra készülnek, egyben tánciskolájuk sztárjainak esküvőjére, a szexi és szenvedélyes Mira (Hémera) és az angyali zenéjű Orfeu (a gyerekek azt hiszik, a nap is csak az ő gitárjára kel fel) frigyére. Orfeu nem egy hűséges típus, így különösebb ellenállás nélkül beleszeret Eurydicébe, aki valamilyen gyilkos elől menekül (aki nem gyilkos, csak a végzet), de Orfeu karjaiban biztonságban érzi magát. A részletekbe nem megyek bele a spoilerek miatt, de a mítosz ismeretében nem lesz meglepetés, hogy Eurydice meghal, Orfeu pedig utánamegy, és bár elveszíti, a végső tanulság az, hogy hálásnak kell lenni a boldog pillanatokért is, még ha nem is tartanak sokáig. Ugyanezt jelképezi a karnevál, ami egy nagy örömmámornak tűnik, holott ha jobban odafigyelünk, résztvevőink élete a nyomorról és erőszakról szól, kivéve ezt a kivételes időszakot. A történet első harmada adja a cselekmény realisztikus nagyját, a második harmad a karnevál mindent elsöprő, kaotikus ereje folk színezettel, az utolsó harmad, Orfeu pokoljárása pedig már stilizáltan allegorikus, de ezzel együtt is viszonylag realisztikus maradt, sikerült ugyanis hétköznapi dolgokkal eladni a mitologikus elemeket is (bocsi a rébuszokért, de nem akarom lelőni a poénokat). Eurydice tehát meghal, a karnevál véget ér, de az élet megy tovább előrevetítve, hogy a történet újra meg fog ismétlődni.

Forma: Camus etnográf filmjeiről ismert, itt is kapunk belőle alaposan, és nem csak a karneválról van szó, hanem a nyomornegyedek lakóinak hétköznapi életéről is. A színek élénkek, mint egy jó kis technicolor-filmnél (ez eastmancolor), mondanom sem kell, milyen jót tesz egy ilyen egzotikus környezetnek. És aztán erre még rájátszanak a lenge öltözetekkel, sok izzadtsággal, ütemes vágásokkal, embertömeggel, végül még külön rá is világítanak színes fényekkel az amúgy is színes képekre. Kiemelt szerep jut a zenének nem csak a hosszú karneváli blokk miatt, de Rióban már a kompról is táncolva szállnak le az emberek, főhőseink állandóan energikusan ropják a táncot vagy legalábbis energikusan mozognak akkor is, ha nem táncolnak. Állandónak tűnik a dobszó, a zene viszont nem tűnt fel, holott a film egyik erősségének tartják. Ekkor élte fénykorát ugyanis a szambába oltott dzsessz, a boss a nova, amit többek közt e film repített nemzetközi elismertségbe. Negatívum a színjáték. A többség amatőr, ami még nem lenne baj, csak fájdalmas nézni, amikor színészkedni próbálnak.

Élmény: Őszintén szólva kezdetben zavart a film, és más is szóvá tette: miközben eddigre már véget ért a hollywoodias latin film korszaka és be-berobbant a latin újhullám, aminek állandó témája a nyomor, ahhoz képest itt mintha egy idealizált szegénységet próbáltak volna eladni nekünk. Visszagondolva azonban mégsem jogos a kritika, hiszen ez egyrészt ez egy allegorikus történet, másodszor pedig dehogynem, nagyon is ott volt lépten-nyomon a nyomor, az állami elnyomás, csak épp nem volt kihangsúlyozva. A rossz színjáték miatt az első fele nem tetszett, a "túltolt" karneválozás azonban kezdte megkedveltetni velem a filmet, majd a harmadik harmad egyértelmű jelképessége emelte oda, hogy elnéző legyek a kezdeti problémákkal. Összességében azt hiszem, hiába a sok jó ötlet és húzás, kevés volt ide a rendező, valaki nagyobb kellett volna.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Fausto Guerzoni (Biciklitolvajok)
• Még életben vannak: Lea Garcia (89), Lourdes de Oliveira (83)
• Adhemar da Silva (a halál) kétszeres olimpiai bajnok (1952-1956), világrekorder távolugró.
• Ernestoként a rendező is vállal kisebb szerepet a filmben.
• Az Eurydice-t alakító színésznő állítólag a rendező párja volt, míg a rendező el nem hagyta a Mirát alakító színésznőért...