Cselekmény: Spanyolország, 1950 körül. Agustin vidéki orvos a messzi északon, aki eljött déli otthonából, mert apjával szembenálló felek voltak a polgárháború alatt. Főszereplőnk azonban nem ő, hanem kislánya, az apjáért rajongó Estrella, aki épp elsőáldozásra készül, ennek alkalmából pedig nagyanyja meglátogatja őket hosszú évek után...

Téma: Először is nézzük, hogy maga a film miről szólt, és hogy miért így fogalmazok, arra majd a végén visszatérek. Nincs mozgalmas cselekmény, ahogy az eddigi leírásból is kiderülhetett, ez egy kicsit hangulati történet, ahogy A méhkas szelleme (1973) is. Ott az elfojtást jelöltem meg fő témának, itt legyen a "meghaladás", hiszen Estrella, aki kezdetben rajong apjáért, idővel kinő ebből a gyermeki szerepből.

Tartalom: A szerkezete keretes, hogy a vége ismeretében meglegyen az alaphangulatunk. Igazi cselekmény nincs, epizódokat láthatunk Estrella életéből, amelyek középpontjában apja van, aki szinte isten a gyermeki szemben. Miért? Mert csendes, magának való, amihez kifinomultság társul; van egy vízkereső ingája, ami olyan, mint egy varázseszköz; végül pedig a mesebelinek tűnő Délről jött. Minimális kontextust jelent a spanyol polgárháború, nincs különösebb jelentősége. A történet bonyodalma is mindössze annyi, hogy Estrella felfedezi, apjának van egy fontos nő az életében az anyján kívül is, ettől kezdve kezdi apját is embernek látni és megérteni, hogy nem csodálatraméltó, egyszerűen "csak" szenved.

Forma: A film igazi ereje abban van, ahogy mindezt bemutatja; a főszereplő kislány cuki, bár nagy színésznek nem mondanám (persze egy gyerektől ezt nem is várom el). A titok a képek intimitása. Sok a közeli, a kamera gyakran Estrella szintjén van, a fény meleg és erősen árnyékolt, lassú, csendes, még hétköznapi tárgyakat is szívesen elbámul az ember, olyan érzelemteliek. Kielsowskit idézte számomra, mások Tarkovszkijt és Davies-t emlegették.

Élmény: Látom, hogy nem írtam sokat a filmről, de nem sok mindenről lehet írni, ugyanakkor ez egyáltalán nem jelent szegénységet, teljesen magával ragadó, A méhkas szelleméhez (1973) hasonlóan tök jól fel tudja venni a gyermeki nézőpontot. Ám egy dologgal még tartozom: a témamegjelölésnél azért fogalmaztam furán, mert egy ez félkész film. Pontosan nem lehet tudni, mi történt, mindenesetre a producert leállíttatta a forgatást, mielőtt hozzáfogtak volna a tervezett második részhez, emiatt Erice bosszús a mai napig, a filmet azonban így is szereti mindenki és teljesnek érzi. Ennek fényében tehát lehet, hogy lett volna egy magyarázó második fél, de talán valóban jobb így, hogy megmaradt ezen a homályosabb, érzelmi szinten.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Aurore Clement (Száll a kakukk fészkére, Apokalipszis most, Párizs Texas)
• Ez Erice második filmje a mindössze háromból. A már említett A méhkas szelleme (1973) és a Dél (1983) mellett csak egy harmadik filmet forgatott 1992-ben egyelőre.
• A film alapja a rendező feleségének regénye.

Cselekmény: 1983, Argentína, a katonai diktatúra végén. Alicia látszólag tökéletes középosztálybeli életet él annak minden előnyével, mint amilyen a kellemes életszínvonal, illetve hátrányával, mint amilyenek a képmutató barátnők. Meg is örül nagyon, amikor viszontlátja évekkel ezelőtt szó nélkül Európába költözött, valódi barátnőjét, Anát. Az átmulatott éjszaka és a sok alkohol hatására Ana bevallja, hogy nem önszántából költözött el: akkor brutálisan megkínozták sokadmagával pusztán azért, mert ismerősei között volt egy rendszerellenség. Ő még szerencsésnek érezte magát, hiszen látott terhes nőket elvetélni, vissza nem térni, gyerekeket elárvulni, míg ő kiszabadulhatott bő egy hónap pokol után. Aliciát felzaklatja a dolog, elképzelni sem tudja, hogy ilyen történhet, ezért gyorsan elhessegeti a dolgot, pedig mint később kiderül, annak idején mostanra ötéves kislányát ő sem szülte, hanem kapta...

Téma: Elsősorban történelmi film az argentin diktatúra éveiről, hatásairól, mindezt nem az elnyomottak nyomorán vagy az ellenfelek hősiességén keresztül bemutatva, hanem a csendes többség életén keresztül. Ahogy egy tételmondatban elhangzik, a diktatúra árát elsősorban a gyerekek szenvedik el.

Tartalom: A fő cselekményszál Alicia fokozatos rádöbbenése vagy inkább elfogadása annak, hogy milyen egy diktatúra mocskosabb oldala, hogyan nyomorít meg embereket. Ezen felül számos, gyakran nem túl ügyesen belevarrt szálon keresztül többfelé is kiterjed a cselekmény figyelme, ezeket a fenn belinkelt írásban el lehet olvasni, én most csak a lényegre szorítkozom. Alicia normális életet él, családja van, férje hivatalnok, van cselédje, szép kislány. Ő maga történelemtanár, akinek legnagyobb baja, hogy diákjai néha lázadnak a hivatalos tananyag ellen és inkább hihetőbb változatokat gyártanak történelmi eseményekhez. Ezt Alicia kezdetben elítéli, mint szakember, ám később fejlődése révén értékeli az igyekezetet legalább. A fejlődését pedig az indítja be, hogy egy barátnőjéből váratlanul kibukik: nem poénból tűnt el évekre, hanem csúnyán megkínozták és száműzték politikai okokból, ahogy sok más, esetenként terhes nőt is, akiknek elvették gyerekeiket. Mivel Alicia kislány is örökbefogadott, ez nem hagyja nyugodni és addig nyomoz, amíg rá nem borul a bili. Spoiler: Alicia kislányáról nem derül ki az igazság biztosan, de nem is kell, hiszen nem erről szól a történet. A történetnek két erénye van. egyrészt az, hogy még "melegében" jelent meg, a diktatúra végén kezdték elkészíteni, a másik, hogy nagyon hirtelen tud hangulatot váltani, ami nagyon hatásos (ld. pl. amikor Roberto valódi arca feltárul).

Forma: Formailag viszont dögunalmas sajnos, a színvilága az a tipikusan kopottas, semmilyen színű '80-as évekbeli hatás, de hát nem volt egy nagy költségvetésű darab. A kamera nem sok izgalmas dolgot csinál azon kívül, hogy néha egészen közelről mutatja a karakterek arcát, ami segít hatásosabb színészi élményt kiváltani. Ők nagyjából rendben is vannak, az Aliciát alakító színésznőt (aki egyébként maga is száműzött volt) díjazták érte Cannes-ban, bár szerintem voltak nála jobbak, mint pl. a barátnője vagy az apósa. A zene mind áthallásos dalokból áll, legyen az a himnusz vagy egy mondóka.

Élmény: A korábban említett váratlan hangulatváltozásoknak köszönhetően hatásos tud lenni helyenként a film, ahogy az is jó ötlet, hogy a diktatúra kegyetlenkedéseit inkább csak közvetetten érzékelteti. A problémám, hogy némileg propagandisztikus és a másik oldalt nem mutatja be. Félreértés ne essék, nem relativizálni akarom és elkenni a bűnösök tetteit, de ha már sikerül egy árnyaltabb helyzetet felvázolni, akkor jó lett volna, ha Alicia sem pusztán naiv, de amúgy szent és a férje sem egy kegyetlen, elvtelen, gonosz kínzómester.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Guillermo Battaglia (La Casa del angel)
• Az igazi szégyen inkább az, hogy a több tízezer áldozat ellenére a fő felelősöket, Violát és Videlát bár börtönre ítélték, öt éven belül kegyelmet kaptak. Az 1977-1983 között tartó katonai diktatúra idején mintegy 500 politikai áldozat gyereke került másokhoz. Ezek hatására alakultak meg a filmben is látható Mayo Téri Anyák és Mayo Téri Nagymamák szervezetei, amelyek minden csütörtökön kitartóan tüntettek az eltűnt foglyokért.

Cselekmény: A fehér McMann asszony újszülöttje meghal épp azon a napon, amikor a közelben egy bennszülött nő belehal a szülésbe, így adott, hogy ő nevelje fel a bennszülött árva kislányt, Jeddát. Igyekszik "fehér" nőt faragni belőle, még félvér udvarlója is akad Joe személyében, szóval minden sínen lenne, ám Jeddát belül mindig hívják népe szokásai. Egy nap új bennszülött munkaerő áll szolgálatba az egészen vadnak tűnő Marbuck személyében, akiért minden nő odavan és Jedda is eszét veszti...

Téma: Tipikusan ósdi módra az a jóindulatúan rasszista szemléletmódú, amilyen pl. az Egy nemzet születése (1915) is volt, bár ez már talán kicsit túlzás az 1950-es években, még ha az előbbi durvább is volt. A fő mondanivaló az, hogy mindenki maradjon a magafajtánál, a vér kötelez, ha pedig ellenállunk, keveredünk, megszegjük a biológiai szabályokat, abból csak baj lesz.

Tartalom: Narráció keretezi a történetet, ami ügyesen félrevezeti a néző várakozásait, de ezt nem fejthetem ki, különben elspoilerezném. Az alapszitu az, hogy a fehér McMann asszony elveszti újszülöttjét, de pont akkor kerül hozzá az elárvult Jedda, akit nem fogad ugyan örökbe, de mégis sajátjaként nevel fel szigorúan eltiltva a bennszülött szokásoktól, mert igazi fehért akar belőle faragni, amit erkölcsi kötelességének tekint. Ennél egy fokkal "realistább" a férje, aki végképp nem tekint rá sajátjaként és nem is hiszi, hogy lehetséges fehért csinálni a lányból. Ez eddig csúnyán hangozhat, de McMannék nem tekintenek negatívan egyáltalán a bennszülöttekre, egyszerűen csak másnak látják őket. A főszereplő azonban Jedda, akin persze kiütközik a vére és legszívesebben sajátjaival lógna, ábrándozik a vad életről, ami ellenállhatatlannak tűnik. Egyfelől tehát adott a fehér életmód, aminek része a jómunkásember félvér Joe udvarlása is, ekkor azonban megérkezik a teljesen vad Marbuck, akire Jedda azonnal rákattan. Kicsi spoiler: Marbuck elrabolja Jeddát, így aztán a lány megízlelheti a bennszülött életet is, de erről többet nem mondok. Némi csavar a történetben, hogy az etnikai különbségtétel megjelenik a másik oldalon is, Marbuck törzse ugyanis másik, mint Jeddáé, így ők sem látják szívesen a kapcsolatot. A történet második felében már Marbucknak jut hosszabb játékidő, ahogy hősiesen legyőz embert és vadállatot, természetet. Karakterfejlődés sajnos nem nagyon van, pedig igazán érdekes lenne látni Jeddát vagy akár Marbuckot is,hogy hogyan kezelik a helyzetet belül.

Forma: Több szempontból történelmi jelentőségű film: először is bennszülöttek a főszereplői, ami miatt még nagyobb sztárokat is visszautasítottak, illetve teljesen amatőrökkel forgattak. Ez meg is látszik, bár a profi fehérek sem voltak jobbak. Persze rájátszottak az egzotikumra is, szívesen szexualizálták a szakadt blúzú Jeddát, akinek a mellei mindig benne maradtak a képben, ritkán mutatták nyaktól felfelé. A másik jelentősége, hogy ez volt az első színes ausztrál film. Nem technicolor, hanem gevacolor, de ennek szintén hasonlóan élénkek a színei. Érdekesség: a Lúdas Matyit (1950) is erre vették fel. A film legfőbb erénye a szín, gyönyörűek tudnak lenni az ausztrál tájképek. Szerencsére sok van belőlük, állítólag ez is volt a kiindulópontja a filmnek, és mind eredeti helyszínek, csak közelieknél használtak bántóan látszódó háttérdíszleteket. A kamera vagy statikus volt vagy nem mozgott látványosabban, csak egyszer használták kifejezőbben, amikor találkozásukkor felvette a két főszereplő nézőpontját. A zene korabelien dagályos, sokkal izgalmasabbak voltak, amikor a bennszülöttek zenéit hallhattuk. Egy kreatívabb használata volt, amikor Jedda nekiállt egy fehér zongoradarabot játszani, de ezt elnyomta az egyre hangosodó bennszülött zene, kifejezve Jedda zaklatott vágyait.

Élmény: Filmtörténeti jelentőségét értem, bár azt nehezen tudom elfogadni, hogy alapvetően pozitív lett volna a bennszülöttekkel szemben, végig inkább egzotikus ösztönlényeknek mutatta őket. Egyébként tipikus kalandfilm nem túl rétegzett jelentéstartalommal, néhány szép tájképpel. Személy szerint nekem annyiban volt jó, hogy egyre jobban képbe kerülök az ausztrál őslakosokkal.

Érdekességek

• A Jeddát alakító Ngarla Kunoth épp a napokban hunyt el 85 évesen.
• A Marbuckot alakító Robert Tudawali 1967-ben, 37 vagy 38 évesen hunyt el, miután összekülönbözött valakivel (bocsánat a hiányos infóért, ennél nem sokkal többet írtak róla - a lényeg, hogy erőszakos halált halt).
• Több valós történet adta e film alapját, például Marbuckot is egy létező, legendásan erős harcos adta, aki vadul és sikeresen védte területét.

Cselekmény, téma, tartalom: A filmesszé a chilei Valparaiso városáról értekezik, amely gazdag kikötőváros volt kezdetben spanyol kézen, kalózok támadgatták, sokszínű bevándorlóvárossá vált, majd a Panama-csatorna megépülésével jelentőségét vesztette és elszegényedett, de a végkövetkeztetés az, hogy majd a jövő nemzedékének kalandja nem egy romantikus tengeri út vagy csata lesz, hanem a város fejlesztése. A filmet Chris Marker írta (és dolgozott rajta Patricio Guzman is - erős csapat), és mint ilyen, meglehetősen nehezen követhetően van felépítve az asszociációkkal tűzdelt gondolatmenete, de ha hátrébb lépünk egyet, akkor végülis csak annyi történik, hogy bemutatják a város nehézkes életét, elmesélik a történetét, szembeállítják a gazdagabb alsó részeket a szegényebb felső részekkel, majd felvázolnak egy szebb jövőt. A nehézségek abból adódnak, hogy a város dombokra épült és csak magas, meredek lépcsőkön megközelíthetőek a többségi alsóbb osztályok otthonai.

Forma: Az esszét támogatandó gyors vágásokkal kapjuk az illusztrációként szolgáló városképeket, életképeket - vagy fordítva, a városképekhez készült a szöveg, ezt nem tudom. Mindenesetre szépen fedik egymást, nem kiegészíti vagy továbbgondolja egymást a kép és a szöveg, hanem azt halljuk, amit látunk. A legszebben ez a hajóvá váló házon mutatkozik meg. Egy ponton, kb. az utolsó negyedben, ahol a város véres múltját kezdik ecsetelni, a vértől a film színessé válik, ennek nem tudom, mi a jelentősége, talán a jelent vagy a jövőt hivatott képviselni. Ez a jelenet egyébként kivételesen nem dokumentumfilm, hanem láthatóan eljátszott, tehát egyáltalán nem szűkítették le a film eszközeit dokumentumfilmes elemekre.

Élmény: Tehát nehezen követhető szöveg és képek, azaz tipikus újhullámos esszéfilm, nem ez a kedvenc műfajom, ezeknek több megtekintés kell, elsőre mindig csak bután nézek ki a fejemből. Önmagában kicsit váratlan volt, valahogy nem érzem teljes egésznek, egyetemesnek, jobb lett volna egy Chilét vagy valami mást bemutató sorozat részeként.

Érdekességek

• A film 1963-as, simán készülhetett volna egy második rész mélyebb jelentésrétegekkel, ugyanis akkor még nem sejthették, de a város szülötte az 1973-ban hatalomra került Pinochet.
• Valparaisoról a fontos infók nagy része elhangzott a filmben, de még egyszer: a nomádok lakta területet a spanyolok gyarmatosították a 16. században, de egészen a 19. század elejéig falu maradt, ekkor fejlődött kikötővárossá a két óceánt összekötő hajóknak köszönhetően, de ez nem tartott túl sokáig, hiszen a 20. század elején megépült a Panama-csatorna. jellegzetes épületei, felvonói és lépcsői miatt 2003 óta a világörökség része. Ma is az ország egyik legnagyobb városa, de már inkább kulturális központ.
• Eddig nem találkoztam Joris Ivens-szel, a rendezővel, pedig figyelemreméltó a pályafutása márcsak a terjedelme miatt is: 1912 és 1988 között készített filmeket, többek közt az 1920-as évek Szovjetuniójáról, a spanyol polgárháborúról, a második világháborúról, a kínai kulturális forradalomról, a vietnámi háborúról.

Cselekmény: Egy riói nyomornegyed gyerekei elindulnak földimogyorót árulni, a bevételből többek közt vennének egy focilabdát is. Egyikük egy parkhoz megy, ahol egy katona próbálja épp rábeszélni felcsinált barátnőjét (Glauce Rocha) az abortuszra. Egy másik gyerek a strandra megy, ahol a napozók épp az egyik sportoló testi adottságait vitatják meg csorgó nyállal. A harmadik gyerek focimeccsre lóg be az árujával, ahol az egyik csapatban épp egy új sztárt próbálnak faragni a régi helyére...

Téma: Életképek Rio kettősségéről, a nyomorról és a normálisabb életvitelről. Jelentősége abban rejlik, hogy korai Cinema Novo (brazil újhullám) alkotásként tartják számon, amely megrengette és évtizedekre meghatározta a brazil mozit azzal, hogy a (feketék lakta) nyomornegyedet helyezte középpontba.

Tartalom: A cselekmény meglehetősen epizodikus, amelyeket a mogyoróárus fiúk kötnek lazán össze azzal, ahogy egyik helyről a másikra mennem, miközben persze velük is történnek dolgok. Az ő világuk állandó küzdelem némi aprópénzért, de egyformán ellenséges velük a saját világuk és a "külvilág" is. A nyomornegyeden kívüli világ változatos, van benne katona és vidéki felcsinált lány, önbizalomhiányos focista, nagymenő politikus, jószívű turista... stb. - ezek kb. 5-10 percet kapnak fejenként, bár van olyan szál, ami visszatér. Mindenesetre erős kontrasztot mutat a polgári életvitel a nyomornegyed mindennapjaival. Azon gondolkodom, hogy volt-e erkölcsi szembeállítás, mert a normálisabb életszínvonalon élők jellemzően valamilyen morális válsággal küzdöttek, ugyanakkor a gyerekek sem voltak épp erkölcsi magaslaton. Epizódokról van szó, a cselekmény nem igazán fut ki sehova azt leszámítva, hogy mindez egy városban történik. A focistát kivéve karakterfejlődés nincs.

Forma: Többnyire érdektelen néhány jobb, szokatlan szögű kamerabeállítást leszámítva. Sok a rioi helyszín, talán főszereplővé akarták tenni a várost is, ahogy ezt már több másik filmben láttuk, de ehhez túlságosan a karakterekre összpontosítottak. A szereplők javarészt amatőrök, ami általában inkább előny, de pl. a focimeccs bűnrossz volt, ott igazán felhasználhattak volna valós felvételeket. Az utószinkron nagyon csúnyán konzervhangú, ráadásul néha nem is passzolt a szereplőkhöz.

Élmény: Igen, látom, hogy valóban ott van valahol Az elhagyottak (1950) és a Tire die (1960) között, jogosan filmtörténeti mérföldkő a latin filmművészetben, de a cselekményt kicsit kiforratlannak érzem, ebből sokkal többet lehetett volna még kihozni, formailag pedig végképp fájó, amikor van pár jó megoldás, a többi meg nem túl izgalmas. Szóval aki látni akarja, hogyan jutott el a brazil film az újhullámhoz, annak ezt látni kell.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Glauce Rocha (A föld transzban)
  • Mauro Mendonca (Amor Estranho Amor)
• Bár én nem sok jelét láttam, a cenzorok valamiért kommunista propagandát véltek benne felfedezni és kezdetben be volt tiltva a film.