Cselekmény: Egy csendes ausztrál farmon vagyunk karácsonykor, picivel a második világháború után (vagy alatt). Főhősünk öt gyerek, akik az utolsó iskolai napot megkoronázandó, titokban hazafelé tesznek egy kis kitérőt egy olyan környékre, ahová szüleik nem szívesen engednék el őket. Menten bele is futnak két lótolvajba, de nem sejtik, hogy azok, így eldicsekednek otthoni lovaikkal, majd hazamennek. A gazfickóknak több sem kell, még aznap éjjel ellopják a gyerekek családjának lovait. Az apa persze mérges másnap, amikor kiderül, hogy a gyerekek nem szóltak az idegenekről, a rendőrökkel pedig hiába kutatják őket, nem találják a tolvajokat. A gyerekek meggyőződése, hogy csakis oda mehettek a tolvajok, ahol egy legendás lótolvaj vitte a lopott lovait még a múlt században, ezért felszerelkeznek és odaindulnak titokban, hogy jóvátegyék bűnüket. És igazuk lesz, valóban arra mentek a tolvajok, ám váratlanul leszakad az ég, így elvesztik a nyomukat, de a hazavezető utat is, élelmük pedig fogytán...

Téma: Bevallottan gyerekfilm sok akcióval és kevés párbeszéddel, legfeljebb a végén fordul fel picit tőle az ember gyomra, amikor a hatóságok megdicsérik a gyerekeket, hogy milyen jó állampolgárok :D

Tartalom: Narrátor segít képbe kerülni a helyzettel: csendes vidéki helyszínen vagyunk, főhőseink öt gyerek: három testvér, egy angol menekültfiú és a bennszülött családi alkalmazott fia. Ennek azért van jelentősége, mert a humor forrása gyakran e két utóbbi, eltérő kultúrájú gyerek: az angol gyerek kicsit életképtelen, a bennszülött pedig kicsit civilizálatlan (egy közös példa: a bennszülött megeszi az élő lárvákat, mire az angol rosszul lesz). Nagyjából négy részre osztanám a történetet, az elsőben megismerjük az alaphelyzetet, a másodikban a gyerekek a tolvajok nyomába indulnak, a harmadik-negyedikben megütköznek, de nem spoilerezem el. A humort tolja még az egyik panaszkodós, joviális külsejű tolvaj, illetve az, ahogy a gyerekek túljárnak az eszükön, szóval kicsit a Reszkessetek betörőkre (1990) hajaz, de jóval szolidabb (értsd: unalmasabb), úgyhogy szépen passzol a legutóbbi Macskarisztokratákra (1970), ez is ugyanolyan gyermeteg. Ennyi. Nincsenek jelképek, motívumok, karakterfejlődés, tematika, ez egy gyerekfilm.

Forma: Helyenként szépen fényképezett, erénye az ausztrál vidék bemutatása, amelyben gyakran eltörpülnek az emberek - nem is stúdióban forgattak. A gyerekszínészek megállták a helyüket, sőt, egyes felnőtteket simán lejátszottak. A tolvajoknál viszont némi disszonanciát okozott, hogy míg a fentebb említett, humorosabb figura már-már parodisztikus volt, a többiek véresen komolyak, ezért sokáig nem tudtam, hogyan álljak a filmhez. A zene észrevétlen aláfestő szerepet töltött be.

Élmény: Igen, azt hiszem az volt a legnagyobb bajom, hogy sokáig nem tudtam eldönteni, mennyire kell komolyan - avagy komolytalanul - venni a filmet. Az előbbi végülis hozzájárult ahhoz, hogy valóban izguljak a gyerekekért, az utóbbi meg hogy ne izguljak egészségtelenül sokat.  A Macskarisztokratákhoz (1970) hasonlóan ezt is inkább kisebbeknek ajánlanám, idősebb gyerekeknek már túl kevés.

Érdekességek

• A film nagy siker volt, 1983-ban remake is készült, amiben a kislány szerepét élete első filmszerepében Nicole Kidman alakított.
• A filmben elfogyasztott rovar egy lepkeféle lárvája, fontos hagyományos étel, állítólag mandulaízű :)

Cselekmény: 1910, Párizs. Madame Adelaide Bonfamille (Hermione Baddeley) dúsgazdag, de egyedül élő, idős nő, akinek mindene a macskája, Hercegnő és annak három kiscicája. Amikor az inas megtudja, hogy úrnője vagyonát elsősorban a macskákra hagyná és csak utána rá, megpróbál megszabadulni az állatoktól, hogy előrébb lépjen az öröklési sorrendben, és a városon kívül hagyja őket. Szerencsére épp arra jár a kóbor Thomas O'Pamacska (Phil Harris)...

Téma: Adná magát az "arisztokrata" kifinomult és a közönséges utcai élet ütköztetése és szintézise, ahogy az ilyen történeteknél lenni szokott, de ebből semmi értelmeset nem tudtak kihozni; a Hercegnő kifinomultsága kifinomultság marad a ridegebb környezetben is, O'Pamacska karaktere pedig nem válik magasabbrendűvé.

Tartalom: A cselekmény minimális, a macskák kikerülnek a városból és hazasétálnak különösebb kalandok nélkül. És a fő probléma, ahogy fentebb is jeleztem, hogy nincs az esetnek tanulsága, nincs fejlődés: a macskarisztokraták nem szereztek utcai gógyit, amit kamatoztathatnának úri életükben, ahogy a kóbor macska sem tanult el semmilyen kifinomultságot, úgyhogy nem is látom értelmét részletesebben beszámolni az eseményekről vagy a karakterekről. Helyenként tartalmaz humort a sok cukiskodás mellett, ami a mellékkaraktereknek köszönhető, mint a részeges liba (vajon innen nyúlt a Vuk?) vagy a lökött kutyapáros. A kevésbé vicces része az, amikor az állatokat humanizálják, ami aztán persze jól összezavarja az embert, ha megpróbál logikusan belegondolni, hogy ez mennyire nem működne.

Forma: Ez még a Disney ceruzarajzos korszaka, ami nekem sose tetszett annyira, valahogy fakóbb és kidolgozatlanabb az egész. Néhol durván eltér a háttér a mozgó rajzoktól, az előbbi meg mozdulatlan, nem használják ki. Szerencsére van pár vizuális geg, ami helyenként még kreatív is tud lenni, néhányszor viszont túltolják és életszerűtlenek lesznek. A Wikipedia zenés filmnek jelöli, de összesen három dal van, ebből kettő nem indokolatlanul csendül fel, hurrá, bár a harmadik meg kissé anakronisztikus, mint jazz az 1910-es évek Párizsában. A dalok amúgy nem túl emlékezetesek.

Élmény: Ha egy szóval kellene összefoglalni: gyermeteg. A történet nem mutat túl önmagán, még igazi érzelmi hullámvasút sincs, cserébe nem is kellően vicces. Formailag szomorúan kevés a régi, nagy Disney-rajzfilmek tekintetében. Úgy kb. óvodáskor végéig ajánlom, utána már unni fogja a gyerek.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Phil Harris és Lord Tim Hudson (A dzsungel könyve)
  • Gary Dubin (Gyémántok az örökkévalóságnak)
  • Scatman Crothers (A ragyogás)
  • Paul Winchell és Pat Buttram (A róka és a kutya)
  • Vito Scotti (A keresztapa)
  • Thurl Ravenscroft (Pinokkió, Alice Csodaországban, Pán Péter, Susi és Tekergő, Csipkerózsika, 101 kiskutya, Mary Poppins, A dzsungel könyve, Butch Cassidy és a Sundance kölyök)
  • Sterling Holloway (A víg özvegy, Bambi, Alice Csodaországban, Bolond bolond világ, A dzsungel könyve)
  • Hermione Baddeley (Mary Poppins)
  • Charles Lane (Így élni jó, Becsületből elégtelen, Az élet csodaszép, Bolond bolond világ)
  • Nancy Kulp (Csillag születik)
  • Bill Thompson (Alice Csodaországban, Pán Péter, Susi és Tekergő, Csipkerózsika)
• Még életben vannak: Roddy Maude-Roxby (91), Peter Renaday (86), Monica Evans (81), Carole Shelley (79), Ruth Buzzi (?)
• Charles Lane 2007-ben hunyt el 102 évesen; azt hiszem kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy játszottak 1930-as Murnau-filmben és 101 évesen még kapott szerepet 2006-ban is.
• Bill Thompson 1971-ben, 55 évesen hunyt el egy évvel a film után.
• Mondanom sem kell, hogy Eva Gabor (az anya macska), azaz a budapesti Gábor Éva (1919-1995) magyar, Gábor Zsa Zsa húga. Ő volt a családból először, aki Amerikába emigrált 18 évesen, miután hozzáment egy svéd orvoshoz. Úgy látszik családi vonás, hogy neki is öt házassága volt. Az ötvenes években saját beszélgetős műsora volt.
• A film a 101 kiskutya (1961) párjának készült (kutyák Londonban vs macskák Párizsban); még Disney alatt indult el, de már nélküle fejeződött be első ilyen rajzfilmként.
• Terveztek hozzá folytatást és tévé-sorozatot, de egyik se lett belőle, viszont nemrég nekiálltak dolgozni egy élőszereplős változaton.

Cselekmény: A magukat felsőbbrendűnek gondoló Brandon (John Dall) és Phillip (Farley Granger) jó dolgukban azt találják ki, hogy elkövetik a tökéletes gyilkosságot, a nyitójelenetben pedig végre is hajtják Daviden, az áldozaton egy kötéllel. Brandont felvillanyozza a dolog, Phillip megérzi tettük súlyát, ám a gyilkosság tökéletessége nem a végrehajtására értendő, hanem hogy rögvest vendégek is érkeznek, többek közt David szülei, akik nem is sejtik, hogy fiuk hullája van a szoba közepén álló ládában. A vendégek között van Brandon nagy példaképe, egykori kollégiumi ügyelőjük, Rupert (James Stewart) is, aki viszont kellően éleseszű, gyanakvó és fekete humorú, hogy feltételezzen egy gyilkosságot, amikor David nem érkezik meg...

Téma: Hitchcock-filmtől ne várjunk túl sokat, mert ha fel is dob egy témát, általában egyáltalán nem megy bele vagy nagyon röviden lerendezi. Esetünkben a felsőbbrendűség lenne az, amit Rupert nyomán Brandon és Phillip is vall, hogy jogukban áll akár megölni is az alábbvalókat a felsőbbrendűségük miatt, ám ezt sosem fejtik ki, pedig lenne rá idő és alkalom. A téma lezárása hasonlóan rövid, lerendezik egy félmondattal, miszerint minden ember egyformán értékes lehet.

Tartalom: Kezdjük az elejével (zseniális vagyok), ami azonnal a gyilkosság maga, ezután ismerjük csak meg lassan a gyilkosokat, a motivációt és az áldozatot. A hitchocki izgalmat ezúttal az jelenti, hogy a hulla, azaz a lebukás esélye végig ott van a nézők előtt. A Szédülésnél (1958) hasonló felvetéssel éltem, de nem volna talán jobb, ha Ruperttel együtt jövünk rá a gyilkosságra? Izgalom szempontjából valószínűleg nem, meglepetések terén viszont erőteljesebb hatást váltott volna ki. A sztori tulajdonképpen egyszerű, két unatkozó elitista az izgalom kedvéért gyilkosságot követ el, az esemény megkoronázásaként pedig Shakespeare Titus Andronicus-át megidézve szinte "felszolgálják" a halottat azzal, hogy az áldozat ismerőseit meghívva vacsorát tartanak, miközben a hulla a szoba közepén van egy ládába rejtve. A gyilkosság nem azért tökéletes, mert nem bukhatnak le, hanem épp azért, mert nagyon könnyen lebukhatnak, mégis a lehető legszemtelenebb módon próbálják megúszni. Mivel Hitchcockról van szó, a körmünket rágjuk, hogy lebuknak-e vagy sem, de lehetett volna vígjáték is belőle akár, hiszen Brandon élvezettel beszél áthallásosan a gyilkosságról és mindent elkövet, hogy túlfeszítse a kötelet húrt. Egy ponton elkezdenek még kifelé is beszélni, amikor Rupert (azaz James Stewart) előtt magasztalják koruk férfisztár-riválisait. Csakhogy Phillip minden utalástól megrezzen, innentől kezd Rupert számára gyanússá válni az este. Karaktereink viszonylag egysíkúak, még talán a szégyenlősségében szókimondóságba menekülő lány volt a legárnyaltabb, pedig a főbb szereplőkben bőven lett potenciál: Phillip csak ideges, nem látni benne a gyilkost; Brandon szinte végig csak beképzelt, pedig jót tett volna neki is egy kis kétség; végül pedig Rupert mutathatott volna nagyobb játékosságot vagy összeomlást, ne adj' isten mi lett volna, ha a film végén máshogy reagál...?

Forma: A film fő ismertetőjele, hogy egyetlen szobában játszódik végig és egy, vágás nélküli jelenetből áll az egész. Ez persze nem igaz, hiszen technikailag nem is volt lehetséges a tízperces filmtekercsekkel megállás nélkül felvenni egy közel másfélórás filmet, ezt viszont ügyesen megoldották a vágások kitakarásával, azaz a kamera mindig egy sötét részre közelített rá, így a néző nem láthatja a vágást. Hasonlóan egy szuszra felvett film volt még ugye az Orosz bárka (2002), illetve a Birdman (2014) futott nagyot ezzel, szóval látjuk, mennyire előremutató dolog volt. Az más kérdés, hogy szükség volt-e erre, Ebert is amellett érvelt, hogy hasonlóan pl. a Tizenkét dühös emberhez (1957), ez a technika nem járul hozzá érdemben a hatásfokozáshoz. A kamera viszont időnként szépen mozog és jó szögekben áll meg, pl. amikor a beszélgetés kikerül a fókuszból és a háttérben ügyködő bejárónőt látjuk lepakolni a hullát rejtő ládáról, mint a Marnie-ban (1964) vagy épp helyenként A siker édes illatához (1957) hasonlóan a karakterek térbeli elhelyezésével alakít ki súlypontokat. Ez volt Hitchcock első színes filmje, ami leginkább a végén mutatkozik meg az ablakon beszűrődő neonfények színében, amelyek egyre jobban beterítik szobát vörössel. Zene nincs, a színészek rosszak voltak. De tényleg. Illetve ahogy mondani szoktam, a karaktereket írták meg túl gyengére, hiszen a színészek nyilván nem rosszak, de Phillip szerepe kimerül az aggódva zihálásban, Stewart meg mindig teátrális volt picit.

Élmény: Az ilyen film a halálom, a lebukás kockázata a végletekig stresszel, jobban, mint egy horror film. Ebből a szempontból nagyon is hatásos volt a film, csak szokás szerint felszínes maradt. Technikailag bravúros, ahogy viszonylag gördülékenyen képesek voltak - többek közt pontos koreográfiával és a díszletek állandó mozgatásával - felvenni a jeleneteket, csak ez önmagában nem volt még elég látványos. Jó volt? Persze, mindegyik Hitchcock-film az :)

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • James Stewart (Így élni jó, Becsületből elégtelen, Saroküzlet, Philadelphiai történet, Az élet csodaszép, A földkerekség legnagyobb show-ja, Hátsó ablak, Szédülés, Egy gyilkosság anatómiája, Aki lelőtte Liberty Valance-t)
  • John Dall (Spartacus)
  • Cedric Hardwicke (A tízparancsolat, 80 nap alatt a föld körül)
  • Farley Granger (Idegenek a vonaton)
  • Constance Collier (Türelmetlenség)
  • Edith Evanson (Aranypolgár, Forever Amber, Marnie)
• Ki szokták emelni még a homoszexuális alhangjait Brandon és Phillip kapcsolatának, ami a sztori szempontjából irreleváns, de a korabeli nézőnek pikáns lehetett. Mai szemmel talán fel se tűnik, de biztosak lehetünk abban, hogy a korabeli nézőnek igen, hiszen több városban letiltották a filmet kifejezetten emiatt.
• A Hitchcock-cameo ezúttal egy nehezen kivehető neonfény, ami elvileg őrá hasonlít:

• A történet alapja sajnos valós: Leopold és Loeb kamaszéveikben jöttek rá bűn iránti közös szenvedélyükre, aminek alapja valóban az volt, hogy felsőbbrendűnek gondolták magukat. Vandálkodtak, loptak, idővel már gyújtogattak is, de a média nem foglalkozott ezekkel az esetekkel, ezért döntöttek a gyilkosság mellett. 1924-ben, 18-19 évesen elrabolták Loeb egy tehetős, 14 éves unokaöccsét és leszúrták. Bár igyekeztek minden bizonyítékot eltüntetni, megtalálták Loeb szemüvegét a holttest mellett, így aztán tíz nap alatt meg is oldódott az ügy. Életfogytiglant kaptak, Loebot viszont 12 év börtön után 1936-ban egy zárkatársa megölte, Leopold azonban 33 év börtön után, 1958-ban, 54 évesen kiszabadulhatott jó magaviseletéért és Puerto Ricoban kezdett új életet kutatóként, tanárként. 66 éves halt meg 1971-ben.

Cselekmény: Delphine tervezett nyaralása meghiúsul, miután útitársa nélküle megy Görögországba. Egy darabig próbálkozik, illetve barátnői próbálnak tippeket adni neki, hogy menjen egyedül, csoporttal, a hegyekbe, családhoz, de egyikhez sincs kedve. Végül Francoise meghívását elfogadva Cherbourg-ba utazik vele nyaralni. Itt mesél a vendéglátóinak vegetarianizmusáról, tengeribetegségéről, párkapcsolatairól...

Téma: Kicsi spoiler: ...de itt sem marad sokáig és még háromszor elutazik valahova, de sehol sem érzi jól magát. Nagyjából ennyi a sztori. A film Rohmer közmondás-sorozatába tartozik, ezúttal egy Rimbaud-idézet a kiindulópont, ami béna fordításban kb. annyit tesz, hogy "bár szerelmesek lennének az emberek". Rohmer viszont nem egyszerű eset, se nem segítőkész, se nem konkrét, ezért aztán a legtöbb leírás annyit hozott ki a sztoriból, hogy egy romantikus film mély karakterdrámával, miközben nekem Delphine-ről inkább egy hisztis p*csa jut eszembe (meg önmagam :D ). Részemről ez inkább egy paródia a magával kezdeni semmit sem tudó emberről, aztán lehet, hogy csak én vagyok túlságosan sekélyes.

Tartalom: A nyitójelenet megteremti gyorsan az alaphelyzetet: Delphine hoppon marad a nyaralását illetően és most nem tudja, mit tegyen, frusztrált, de sértődötten makacs is (tisztára mint én, jól tudtam vele azonosulni). Családja, majd barátai ajánlatait is visszautasítja passzív agresszívan különféle mondvacsinált okokra hivatkozva, ragaszkodik a tengerparti nyaraláshoz egy barátjával, ahogy eltervezte, semmilyen más kompromisszumosabb megoldás nem jöhet szóba. Kb. minden nagyobb blokk végén kitör belőle az elkeseredettség és elsírja magát, egy ilyen alkalommal végül beadja a derekát egy barátnőjének. Ettől függetlenül nem változik semmi, tengerparton van, de nem nyaral, a pasikat lekoptatja azonnal, passzívan a sorsszerűségre alapozva várja a szőke herceget, közben folyamatosan összevissza, magának ellentmondva beszél, majd a sorsszerűséget is többé-kevésbé maga határozza meg. A címbéli zöld sugár egy természeti jelenség, ahol a fényviszonyok miatt a lemenő nap egy pillanatra zöldessé válik, egyben ez egy Verne-regény címe is, amely szerint az ember a valódi érzéseit ennek láttán megérti.

Forma: Adta magát, hogy keressem a zöld színt, mint visszatérő motívumot, és akadt is belőle, de nem társult hozzá semmi, legalábbis amennyire észlelni tudtam. Rohmer elvileg a tévéinterjúk természetességét akarta visszaadni, ennek egyik elem az volt, hogy a színészek a jelenetek nagy részét rögtönözhették. A másik, hogy észrevétlenül, kicsi kamerával, 16 mm-es filmre vették az anyagot és eleve tévére készült a film. Ennek következményeként néhány természetközelit leszámítva végig Delphine volt a középpontban, neki kellett vinni a hátán a filmet és nem vallott szégyent, természetes és hiteles volt. A hátránya, hogy nem volt filmszerű és képileg unalmas volt számomra. És persze a naplementéknek is kiemelt szerepük volt, hiszen végig vártuk, mikor kapunk a zöld sugárból. A zene furán nem ideillő volt, inkább valami pszicho-drámához passzolt volna ez a rövidke, diszharmonikus motívum.

Élmény: Rohmer nem tartozik a kedvenceim közé, filmjei eseménytelenek és nem látványosak, de pl. az Éjszakám Maudnálban (1969) még lehetett legalább könnyebben érteni, "mire gondolt a költő." Ettől függetlenül nem unalmas, kész időutazás az 1980-as évek Franciaországába visszarepülni és látni, mennyire más volt még a világ.

Érdekességek

• A zöld sugár annyira ritka, hogy csak 1960-ban sikerült először lefotózni.
• A film költségvetésének egy tekintélyesebb hányadát az tette ki, hogy Rohmer operatőre hosszú ideig várta a valódi jelenség felbukkanását, ám ez nem történt meg, azaz a filmbéli eset is csak animáció.

Cselekmény: Brazíliában a 18 alattiakat nem büntethetik, és mivel többmillió utcagyerek van, a bűnözők gyakran őket használják fel tetteik elkövetésére. Egy gyilkossági ügy kapcsán begyűjtik a rendőrök a környék utcagyerekeit, köztük a tízéves Pixotet, mert bár nem büntethetőek, de javítóintézetbe be lehet őket zárni. Az még a kisebbik rossz, hogy egymás között is erőszakosak; a nagyobb gond, hogy a rendőrök és nevelők is kedvükre kínozzák, gyilkolják a gyerekeket, ám a média hatására egy-két haláleset nyomán kezd szorulni a hurok az intézet körül...

Téma: Nem túl "mély" történet, realista módra bemutat egy mai napig változatlanul súlyos problémát, a gyereknyomorét, gyerekbűnözését. Bár nem utal erre kifejezetten semmi, nehéz nem az ország jelképeként, jövőjeként tekinteni rájuk, szóval szerintem fennáll egy ilyen párhuzam is.

Tartalom: Három részre bontható a történet, az első a javítóintézetben játszódik, márpedig rutinos filmnézőként tudjuk, hogy a zárt helyek a társadalom jelképei, ugye? Nos, itt is láthatjuk, hogy egy-két kivételtől eltekintve a fiúk jól meglennének egymással, ám a körülmények - és különösen a felnőttek - túl brutálisak, hogy bármi haszna legyen a helynek. Nem javulnak a gyerekek, cserébe kilátástalanabbak és erőszakosabbak lesznek. Innentől kicsi spoiler jön: a második részre négyen megszöknek és drogfutárnak, majd rablónak állnak, a harmadikban pedig rabló-striciknek. A négy szökevényből két karakter igazán fontos: Lilica, a transz srác, aki többé-kevésbé szerető családot farag a csapatból, a másik pedig természetesen Pixote maga, aki inkább passzív szemlélője a körülötte és vele történő erőszaknak. Ő a legkisebb, még a neve is "kisgyermeket" jelent. A környezete látszólag érzéketlenné formálta, de többször tanúi lehetünk, hogy mégiscsak egy gyerek. A harmadik szakasz fő karakterévé lép elő Sueli, a prostituált (Marilia Pera), aki a fiúkhoz hasonlóan szintén kegyetlenné vált. Közös jelenete Pixoteval a történet legtragikusabb pontja, mert egy hajszálon múlik, hogy nem pozitív vége lesz neki - de nem tudnak szabadulni a szocializációjuktól (bocs, de ezt nem fejtem ki, nézzétek meg :)

Forma: Dokumentarista stílussal indul, ez pár perc után realista játékfilmmé szelídül, majd lassan elhagyhatjuk a realista jelzőt is és a játékfilmes rész válik uralkodóvá az enyhe túldramatizáltság miatt. Szerencsére ennél több is van benne, alkalmanként sikerül líraibb beállításokat összehozni (pl. magánzárka, tengerpart), de említhetném a már expresszívebb, beszívott álomjelenetet is. Mindenesetre nem volt egységes, és nem tudom, hogy ez összességében jót tett-e neki, szerintem inkább enyhítette a hatást, hiszen a realistább részek után a dramatizált, játékfilmesebb stílusú tragédiák már nem voltak annyira megrázóak. A zene környezeti (bár, rádió, koncert), a színészeket valódi utcagyerekekből szedték össze, és ők hitelesebbek is voltak többnyire, mint a felnőttek.

Élmény: A maga nemében jó film. És ez különösen akkor szembetűnő, amikor felidézem a Kafarnaumot (2018), amin önmagában is látszott, hogy nyomorpornó, míg itt a nyomorultabb helyzet ellenére sem éreztem ezt. Még érdekesebb összevetni a nyilvánvaló utódjával, az Isten városával (2002), ami visszagondolva ehhez képest kifejezetten finom volt. Pedig sokkal szabadosabb lett a világunk, ebben az időszakban mégis durvább dolgok kerülhettek vászonra; ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen mainstream film készüljön. Nem mondom, hogy páratlan esztétikai vagy intellektuális élményt nyújt, de érzelmileg tud működni.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Marilia Pera (Központi pályaudvar)
  • Jardel Filho (A föld transzban)
• Hogy mennyire reális a film, jól mutatja, hogy da Silva (Pixote) 1987-ben, 19 évesen halt meg, miután állítólag ellenállt a rendőrségi intézkedésnek és lelőtték. A földön fekve. Hétszer.