Artúr filmélményei

Az utolsó vacsora (1976)

2021. december 07. 23:59 - Liberális Artúr

Rendezte: Tomas Gutierrez Alea
Műfaj: történelmi
Főbb szereplők: Nelson Villagra
Megjelenés: 1976, Kuba
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,5
Ajánlott írás: https://www.popmatters.com/the-last-supper-2496159271.html
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/la-ultima-cena/movie-113175

Cselekmény: Kubai cukornádültetvény, 1790-es évek, húsvét. A kegyetlen munkafelügyelő épp alaposan elbánik egy szökevény rabszolgával,  amikor megérkezik az ültetvény tulaja, a gróf. A helyhez tartoznak még a pap és a mérnök, akik alapvetően nem rosszindulatúak, de mégis a rendszer kiszolgálói. Az ünnep miatt a gróf igencsak keresztényi hangulatban van, ezért kiválasztat tizenkét rabszolgát, akiknek megmossa a lábát és meghívja őket vacsorára. A gróf átszellemülten megpróbálja átélni az utolsó vacsorát, de a rabszolgák kissé nehézkes felfogásúak...

Téma: A történet központi jelképe az utolsó vacsora, ahol ironikusan kibuknak a keresztényi értékekre hivatkozó gróf álszentségei, hogy mennyire is gondolja mindezt komolyan. Ezt a rabszolgaságot támogató rendszer bemutatásának kerettörténete előzi és követi. És bár nincs erre utaló jel a helyszínen kívül, mégis nehéz nem a kubai diktatúrára gondolni közben, amely magasztos és szükséges eszmékre hivatkozva nyomja el az embereket.

Tartalom: Egy rabszolgaültetvény szokásos jelenteivel indítunk, ebben nincs semmi érdekes, tudjuk, hogy nem egy leányálom. A munkafelügyelő kegyetlen, a pap prédikálna a keresztényi egyenlőségről, de mindig észbe kap, hogy ezt azért mégsem kellene, a mérnök a haiti forradalom árnyékában tart a rabszolgáktól, majd megérkezik a gróf, aki naiv pojácának tűnik. Kitalálja ugyanis, hogy húsvét alkalmából átlényegül Jézussá, azaz megmossa a rabszolgák lábát és eljátssza az utolsó vacsorát velük. Ez adja ki a történet teljes középső harmadát, és két motívumot láttam kiemelkedni: az első szatíra, ahogy a folyamatosan vert rabszolgáknak prédikál arról, mennyire szenved ő maga és ezt ők sosem érthetik meg. A második motívum annak rasszista és vallási megindoklása, hogy miért jó így a rendszer. Érdekes, hogy a film a világi hatalom szájába adja ezeket a szavakat, az egyházat képviselő papot lelkiismeretével küzdő, csendben asszisztáló résztvevőnek mutatja, ahogy a mérnököt is. A vacsora egy másik izgalmasabb eleme, hogy röviden megismerünk néhány rabszolgát, akik más-más háttérrel kerültek az ültetvényre. Különösebb spoiler nélkül leírhatom, hogy ami a vacsora után történik, az persze szöges ellentéte, sőt, kigúnyolása mindannak, amiről a gróf beszélt.

Forma: Egy elég rossz minőségű felvételt láttam, a maga idejében vagy most felújítva valószínűleg elég szépek lennének a színei, egyébként nem voltak látványosabb filmes eszközök néhány jól megkomponált képet leszámítva. A zenére és a színészere nem tudok mit mondani, voltak, de nem kiemelkedően jók vagy rosszak.

Élmény: Ma már talán kevésbé hatásos, de ne felejtsük, nagyjából ebben az időben kezdtek kijönni az első, a rabszolgasággal komolyabban foglalkozó filmek. A keresztény áthallások jópofák, de annyira nem komplex a jelképrendszer, hogy komolyabb szellemi örömöt nyújtsanak. Formailag szintén semmi izgi. Az ötlet jó, csak picit hosszú neki a két óra.

Érdekességek

  • Kubát Kolumbuszék fedezték fel az első útjukon 1492-ben, az 1550-es évekre sikerült is kiirtani az őslakos tainókat, így innentől kezdve rabszolgákkal kellett dolgoztatni. Mintegy egymillió afrikai rabszolgát szállítottak a következő bő 300 évben Kubába, aminek intézményét hivatalosan 1886-ban törölték el.
Szólj hozzá!

Pasztorál - Vidéken meghalni (1974)

2021. december 06. 23:35 - Liberális Artúr

Rendezte: Terajama Sudzsi
Műfaj: dráma
Főbb szereplők: -
Megjelenés: 1974, Japán
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 7,8
Ajánlott írás: https://phroomplatform.com/pastoral-to-die-in-the-country/
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/den-en-ni-shisu/movie-130174

Cselekmény: Az 1950-es évek Japánjában vagyunk, ahol a falusi főhős kamaszfiú beleszeret a szomszéd feleségébe. Apja meghalt a háborúban, anyja anyáskodását pedig nehezen viseli, ezért elhatározza, hogy megszökik otthonról. Szerencséjére a szomszéd felesége sem önszántából házasodott, utálja a családját és szintén megszökne, így megbeszélik, hogy együtt menekülnek el...

Téma: Kicsi spoiler: Aztán véget ér a rendező gyerekkoráról szóló film bemutatója, a rendező pedig megpróbál rá reflektálni. A történet nagyjából ennyi, a rendező felidézi kamaszkora egy fontos időszakát, de persze erősen szubjektíven, miközben megpróbálja azt egyben feldolgozni és továbblépni belőle.

Tartalom: Úgy látszik ezek a hetek most ilyenek, ez a film is erősen jelképes, meta és narratívájában rendhagyó. Az első szakasz a kamaszkor elmesélése átdolgozva egyféle nézőpontból, ahol nem feltétlenül a valóság számít, hanem az érzések, így aztán kerül bele mindenféle misztikum és szürreális események, karakterek, mintha A gránátalma színében (1969) vagy az Amarcordban (1973) lennénk. A narratíva ezen a ponton viszonylag koherens, de sok a látszólag összefüggéstelen jelenet és jelképes mozzanat. Ezeket meg sem próbálom értelmezni részben a kulturális kontextus ismeretének hiánya miatt, részben mert a rendező költő is, a film alapját pedig a versei adják, szóval egy lélegzetre nem egyszerű értelmezni a verseit illusztráló jeleneteket. A történet harmadánál azonban jön egy váltás, kiderül, hogy csak egy filmet néztünk, innentől kezdve sokkal befogadhatóbbakká válnak a jelképek is, hiszen nem feltétlenül kell őket értenünk, hogy lássuk, hogy egy kamasz szemén keresztül látjuk a világot. Ráadásul a rendező konkrétan elbeszélget egy kollégájával arról, hogy mit jelentenek az emlékek, a gyerekkor egy személyiségnek: teher vagy alap? Újabb spoiler: a rendező belép az emlékeibe, elbeszélget kamaszkori énjével és megpróbálja megváltoztatni is a nagyszülő-paradoxon alapján (ha az időutazó megöli saját nagyszülőjét, létezni fog?). A zárás a cinema verite egyik képviselőjére, az Egy ember eltűnikre (1967) hasonlít.

Forma: Stílusa leginkább a fenn említett A gránátalma színére (1969) hajaz, sok jelképes, expresszív epizódból épül fel, rendre verseket hallhatunk, sok a zene. A karakterek szinte mind bizarrak, boszorkányok, egyenruhások, festett arcúak. A kameramozgás, a vágások nem jelentősek, a színek viszont igen: a film, a múlt színes, a jelen fekete-fehér. A múlton belül nagyon színesek a kamaszkori szemnek érdekesebb részek, fakóbbak, helyenként szépiásak az unalmasabbak.

Élmény: Mostanában rendre ilyen filmekbe futok bele; stílusában ez is rájuk hasonlított, narratívájában azonban a jelképessége és a töredezettsége ellenére is egyszerűbb, "hagyományosabb" volt, így kicsit úgy éreztem, hogy csak parasztvakítás a sok sallang és egy hagyományosabb stílusban is le lehetett volna mindezt mesélni. De akkor meg azon nyavalyognék, hogy miért nem különlegesebbek a képek. :D

Érdekességek

  • Korábban láttuk: Kimura Iszao (Élni, Hét szamuráj, Véres trón, Menny és pokol)
  • A filmbéli hegynek nemcsak az a jelentősége, hogy rendezőnk valóban ott nőtt fel, hanem a japán mitológiában a élet és halál egyik kapuja is.
Szólj hozzá!

Bang Bang (1971)

2021. december 05. 22:57 - Liberális Artúr

Rendezte: Andrea Tonacci
Műfaj: -
Főbb szereplők: Paulo Cesar Pereio, Abrahao Farc, Jura Otero, Jose Aurelio Vieira, Ezequias Marques, Antonio Naddeo, Thales Penna
Megjelenés: 1971, Brazília
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 7,1
Ajánlott írás: https://www.filmcomment.com/blog/art-real-andrea-tonacci/
Mikor látható: -

Cselekmény: A menekülő férfi (Paulo Cesar Pereio) beszáll egy ismerőse taxijába, ami azonban rendre rossz irányba megy és az autó sem működik túl jól. Egy háromfős gengszter banda, köztük az indián törzsfővel, a nőnek öltözött férfival és a vak bérgyilkossal egy roncstelepről egy hotelbe indulnak. A menekülő férfi gorillamaszkban megborotválkozik a kamera előtt, majd lefekszik a táncosnővel. A bűvész a hotel egyik szobájába varázsolja a gengsztereket és a menekülő férfit, ahol esznek és átöltöznek, majd eltünteti őket. A bűvész a liftben fegyvert fog a menekülő férfira. A táncosnő a hotel tetején táncol...

Téma: What the f*ck is this sh*t, kérdezhetné a művelt francia joggal, és valóban, ez megint az a fajta film, amit készületlenül nem lehet megnézni. Tonacci ugyanis kifejezetten arra megy, hogy minél sokrétűbbek legyenek a jelenetei és nem foglalkozik a cselekménnyel, az üzenete pedig a lázadás, ezúttal a bevett filmes sablonokkal szembeni elvárásainkkal játszadozva.

Tartalom: A címnél kell kezdjük, ugyanis ez volt a spagetti westernek neve Brazíliában. Tehát már az első pillanatban átveri a nézőt a cselekmény, hiszen egy taxis jelenettel kezdődik, nyoma sincs westernnek. A továbbiakban hasonló elvek érvényesüléseinek lehetünk tanúi, minden jelenet máshogy végződik, mint ahogy számítana rá az ember az indulásánál, a jelenetek között pedig nincs összefüggés a karaktereken kívül. Látszólag egy sztorit mesél el azzal, ahogy a gengszterek üldözik a menekülő férfit, de kb. ennyi, egyébként teljesen inkoherens. Nem is mutatom be minden egyes jelentét, de a két utolsó jelenet sokatmondó: az egyikben a transzvesztita gengszter épp megvilágítaná nekünk érthetően a cselekményt, amikor félbeszakad, ahogy arcondobják egy tortával. Az utolsó jelentben pedig egyszerűen kiröhögik a nézőt. Bár többször feltűnik maga a kamera is, a legmetább jelenet azt hiszem mégis az, amikor egy flörtölést újrakezdenek, mert nem elég életszerűek a mondatok, és hát úgy mégsem kerülhetnek a filmbe.

Forma: Formailag Godard-hoz hasonlítják, amivel egyet kell értsek a film eklektikussága miatt minden téren a zenétől a színjátszáson át a vágásokig, a képek, beállítások azonban esztétikusabbak tudnak lenni, míg Godard inkább jelképekkel dolgozott, ha jól emlékszem. Jellegzetes eszköz például az autóra perspektivikusan rögzített kamera, amely nézetet máshol, statikus helyzetekben is szívesen alkalmaz. A legjobb jelenet formai szempontból is valószínűleg a flörtölős, amelyben a kamera jobba-balra siklik a beszélők között, miközben a háttérben is történnek dolgok, nem beszélve a bevágott hangeffektekről. Egy romantikus dal vonul végig a filmen, aminek persze semmi köze semmihez, a színészek gondolom végig rögtönöztek vagy legalábbis nem sok utasítást adhattak nekik, de nem is látjuk őket szinte sosem közelről, hogy legyen élményünk a játékukról.

Élmény: Egy kis kapaszkodó azért nem ártott volna, mert magamtól semmit sem értettem meg, ennyire azért nem vagyok okos. Utánaolvasva persze érthetőbbé válik, de előzetesen ehhez ismerni kellett volna a rendezőt. De ha ismernénk, akkor sem vagyok biztos benne, hogy élvezni tudnánk és nevetni rajta.

Érdekességek

  • Korábban láttuk: Paulo Cesar Pereio (A föld transzban, Iracema)
Szólj hozzá!

Tokiói csavargó (1966)

2021. december 04. 23:28 - Liberális Artúr

Rendezte: Szuzuki Szeidzsun
Műfaj: jakuza
Főbb szereplők: Vatari Tecuja, Macubara Csieko, Kavadzsi Tamio, Nitani Hideaki
Megjelenés: 1966, Japán
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 7,2
Ajánlott írás: https://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=1741
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/tokioi-csavargo-tokyo-nagaremono/movie-111255

Cselekmény: A jakuzafőnök Kurata (Kita Rjudzsi) kiszáll a maffiáskodásból és legális útra tér, hű verőembere, Tecu pedig olyannyira engedelmeskedik ennek, hogy amikor az Ocuka vezette rivális maffia rátámad, még csak nem is védekezik. Nem olyan könnyű azonban otthagyni a múltat, az újgenerációs, betyárbecsületet semmibe vevő Ocuka móresre akarja tanítani Kuratát, ezért csellel és némi erővel elveszi a tulajtól Kurata egyik hitelét, amire a fedezet Kurata főhadiszállásának sokkal értékesebb épülete. Hogy ne hozzon főnökére ezen felül még több bajt a rá vadászó haragosai révén, Tecu inkább elvándorol...

Téma: Felejtsétek el a sztorit, teljesen felesleges. Mondhatnánk, hogy a szakmai hűségről szól, de félrevezető lenne, mert ahogy Szuzuki korábbi (vagyis későbbi) filmjénél, A gyilkos jelénél (1967), itt is egy meta-filmről van szó, amely a sztorit, a műfaji elemeket és a filmes eszközöket is eltúlozva vágja hozzánk. Ahogy három éve fogalmaztam: "Elöljáróban érdemes tudni, hogy Szuzuki kisiparosként tucatszámra készítette stúdiójának a sablonfilmeket, amit egyre inkább unt, így (látatlanban írom) vélhetően egyre inkább sirkivé vagy tarantinóssá váltak filmjei. Ennek tükrében jobban tetten érhetőek a műfaji túlzások, az egész történet parodisztikus jellege. Hogy ebből mennyire vonunk le messzemenő következtetéseket, az már ízlés dolga."

Tartalom: Szóval vannak maffiafőnökök és bérgyilkosok és szerelmek és árulás és bosszú, ennyit elég is tudni a történetről, beszéljünk inkább arról hogy hogyan épül fel. A gyilkos jelénél (1967) még azt írtam, hogy nem érzem különösebben inkoherensnek a sztorit a kritikusokkal szemben, talán akkoriban sok kísérleti film lehetett pont terítéken. Hát most nem, most aztán csak kapkodtam a fejem, hogy mi van, és ez nagyban annak köszönhető, hogy Szuzuki már annyira stilizálta a történetet, hogy nem törődött még a filmen belüli realitásokkal sem, de még gonosz módon egy-egy akciójelent végét be sem várva ment a következő jelenetre (értsd: az egyik jelenetben egymásra lövöldöznek riválisával, miközben a sínen egy vonat közeledik feléjük, a következő pillanatban Tecu egykedvűen sétál.) Igen, értjük, mi történik, mert ismerjük ezeket a történetelemeket, ugyanakkor az érzelmi bevonódás meg nem működik kontinuitás nélkül, a sablonelemek pedig nincsenek úgy elrendezve, hogy többletjelentésük legyen (vagy legalábbis nem vettem észre).

Forma: A forma a történethez hasonlóan stilizált, túltolt, helyenként parodisztikus, főleg az akciójeleneteknél, ahol pl. a haldokló a néző kedvéért azért még kigombolja a blúzát, hogy a vér végigcsoroghasson a mellén. Erősek, élénkek a színek, ezt gyakran erős megvilágítással érik el, de amúgy is minden színes. Tecu persze mindig tökéletesre sminkelt, ruháján sehol egy gyűrődés, a golyó nem találja el. A díszlet szintén stilizált, helyenként expresszionista vagy épp csak jelzésértékű. A terek gyakran tágasak és üresek, a kamera pedig különböző szögekből veszi. Ezzel megszűnik a külvilág realitása is és csak a cselekmény számít. A zene személy szerint nekem nem kifejezetten tetszik, de ügyesen újra és újra bedobják azt a két dalt, így könnyen megjegyezhetővé válnak. Persze ezek is durván utószinkronizáltak, nehogy véletlenül valódinak tűnjenek.

Élmény: Elsőre ez kicsit erős volt; már nem emlékeztem A gyilkos jelére (1967) és hogy ugyanaz a rendező, ezért nem tudtam, mire készüljek és csak kapkodtam a fejem. Másodjára már jobban menne. Talán a James Bond-filmekhez lehetne leginkább hasonlítani, kicsit parodizál, szándékosan túltol mindent, de nem szórakoztatásból vagy egyéb megfontolásból, Szuzuki egyszerűen csak a túlzás esztétikáját akarta kihozni a megunt műfajból. De vajon mondott-e ezzel valamit?

Érdekességek

  • Korábban láttuk: Kita Rjudzsi (A szaké íze)
  • Még életben vannak: Macubara Csieko (76)
  • Vatari Tecuja tavaly hunyt el 78 évesen
Szólj hozzá!

A fiatal lány (1960)

2021. december 03. 14:58 - Liberális Artúr

Rendezte: Luis Bunuel
Műfaj: -
Főbb szereplők: Zachary Scott
Megjelenés: 1960, Mexikó
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 7,4
Ajánlott írás: -
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/a-fiatal-lany-la-joven/movie-10932

Cselekmény: Traver (Bernie Hamilton) fekete, és hát ez azzal jár, hogy időnként meglincselnék őt nemi erőszakért. Csónakkal menekül el egy kikötőből és egy szigetre vetődik, ahol csak egy vadőr él, a méhész partnere és annak serdülő lányunokája. A méhész meghal, a vadőr Miller pedig a maga egyszerű, csak erőből értő módján nevelgeti a lányt, Evvie-t. Némileg megváltozik a hozzáállása, amikor észreveszi, hogy Evvie már nem kislány, rá is gerjed, a temetés ügyeinek intézése miatt azonban a városba kell utaznia. Traver ekkor előbújik, ételt és felszerelést vásárol a kicsit ijedt Evvie-től (elvégre mit keres ott egy idegen), de mielőtt továbbállhatna, Miller hazaér és üldözőbe veszi...

Téma: Ezúttal nem nagyon kell Bunuel elméjében bolyongani, mert bár a film mexikói, a polgárjogi mozgalom közepében lévő Amerikának készült, így ami a szívén, az a száján: a rasszizmus rossz, a feketék is emberek, akár "emberebbek" a fehéreknél.

Tartalom: Kicsi spoiler jön. Két szálon fut a cselekmény, az egyik a menekülő feketéé, akiről persze kiderül, hogy ártatlan, sőt, kifejezetten művelt és erkölcsös ember, aki tisztában van vele, hogy másodrendű és hogy vajmi keveset számít az igazság. A történet során számtalanszor párhuzamba (és fölé) állítják Millerrel, de talán az a legbeszédesebb, hogy a szinte teljesen szocializálatlan Evvie "színvak" és pont úgy kezeli Travert mint bárki mást. A rasszizmus megnyilvánulásának legmélyebb pontja pedig az, amikor Miller kimondja, hogy a feketéket nem utálja, hanem szánja alacsonyabbrendűségük miatt. Pedig épp Miller a sokkal inkább ösztönlény, és ezzel elérkezünk a második cselekményszálhoz, Evvie és Miller viszonyához. A magányos férfi rágerjed a kamaszodó lányra, noha tudja, hogy ez bűn. Evvie karaktere teljesen üres, mentes a hátsó gondolatoktól, naiv, ez pedig jó, bár kissé mesterkélt eszköz, hogy a felnőttek visszamondott szavaival reflektáljon Miller képmutatásaira. Miller azonban az egyszerűsége ellenére komplexebb jellem, hiszen képes elvetni Traver iránti gyűlöletét és Evvie-t sem egyszerűen megerőszakolja, komolyak a szándékai. Nem emlékszem az összes Bunuel-filmre, de feltűnt az Emelkedés az égbe (1952) után, hogy ezúttal is megjelenik jelképként az alma.

Forma: Az elmúlt néhány filmből hiányoltam a lábfétisét, hát most megkaptam, nem egyszer szerepelt. A hülyéskedést félretéve, a film formailag azonban bántóan konvencionális volt, még egy álomjelenet se fért bele. Zene csak a film elején és végén van, egy westernes beütésű dal, ami talán megint arculcsapása az amerikai kultúrának, hiszen ezúttal egy fekete a hős. A színészek közül Miller a régimódibb, Evvie kellően természetes a maga tapasztalatlanságával. Többet sajnos nem tudok erről mondani, olyan volt, mint egy átlagos amerikai film.

Élmény: Azon gondolkodtam, hogy ez a film mennyire Bunueles. Mert látszólag egyáltalán nem az, de mi van, ha 1960-ban a polgárjogi mozgalom izzása ellenére még mindig abszurdnak tűnt az, hogy egy fekete kioktató és alázat nélküli legyen egy fehérrel szemben? Mai szemmel nézve nem sok elgondolkodtató van a történetben és a szemnek sem rejt izgalmakat. Jól illik a Ne bántsátok a feketerigót (1962) mellé.

Érdekességek

  • Korábban láttuk:
    • Bernie Hamilton (Carmen Jones)
    • Crahan Denton (Ne bántsd a feketerigót)
    • Claudio Brook (Viridiana, Az öldöklő angyal, Oszlopos Simeon, Alucarda)
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása