Cselekmény: 1975, Zimbabwe. Már több mint tíz éve tart a zimbabwei függetlenségi háború. A falusi Florence és Nyasha kamasz barátnők, ég bennük is a forradalmi hevület, Florence esetében ezt a hevületet némileg táplálja az egyik harcos iránti szerelem is. Amikor apját letartóztatják, Nyashával átszöknek a már felszabadult, szomszédos Mozambikba, hogy csatlakozzanak az ellenállókhoz. Itt kapja meg Florence álnévnek Flame-et. Kemény kiképzést kapnak, de a körülmények korántsem ideálisak, mert sem enni nem kapnak eleget,de még csak harcolni sincs lehetőségük sokáig...

Téma: Bár a cselekmény javarészt a háborúról szól, a kiemelt téma a női harcosok részvétele benne és az ő helyzetük a társadalomban a háborútól függetlenül is.

Tartalom: A történet keretes, Flame/Florence elindul falujából meglátogatni rég nem látott harcostársát, a városban irodistaként dolgozó Nyashát. Ez a keret kezdetben csak "ócska" történetelemnek tűnik, de a végén fontosabbá válik, mint a cselekmény többi része. Visszaugorva az időben a háború közepén találjuk magunkat, főhőseink falusi lányok, akik közül Nyasha tanulni akar, Flame viszont harcolni, részben mert tetszik neki az egyik katona. A férfidomináns társadalom ekkor még csak szőrmentén jelenik meg a részeges, enyhén elnyomó apa szerepében, akit gyorsan elrabol az ellenség, így Flame-et ez végképp az ellenállók karjaiba löki. A film második harmadában a kiképzőtáborban vagyunk, ami nem alakul túl jól, ugyanis sokáig nem harcolhatnak, éheznek, és spoiler: Flame-et megerőszakolja az egyik katona következmények nélkül. Nyasha végül inkább az adminisztratív részleg tagja lesz és a háború után a városba költözik tanulni, Flame pedig visszamegy a faluba és hozzámegy szerelméhez. És valójában ebben az utolsó tíz percben jön a lényeg: Flame férje munkanélküliként agresszív részeggé válik és bár Nyasha magasabb életszínvonalon él, a városban ő is csak egy nő, akinek szinte prostituálnia kell magát, ha el akar érni valamit, noha a háborúban egyenlő félként harcoltak a férfiakkal.

Forma: Hát ez elég direkt, egy írás tévéfilmnek degradálta és az én fejemben is az járt közben, hogy egy amerikai háborús film mennyivel feszesebben csinálta volna meg dramaturgiailag és látványosabban az akciójeleneteket. A színészeket most kivételesen rossznak éreztem. Volt néhány ügyesebb megoldás (pl. a vadászgépek második szerepeltetése), de összességében nem hozott lázba.

Élmény: Persze inkább történelmi jelentőségű film, ami egy megosztó témához nyúlt hozzá, ráadásul elsőként filmesítette meg a háborút. És pont a nagyját kitevő háború volt a gyenge pontja, vagy hanyagolni kellett volna vagy jobban megcsinálni, mert a vége egészen jó lett.

Érdekességek:

• Nagy botrányt kavart a film, amikor a megszokottakkal szemben a harcolókat nem hősiesnek állította be, hanem a nőket helyezve középpontba rámutatott arra is, hogy őket is érték sérelmek. Rövid időre betiltották.
• Zimbabwe történelme szomorú fordulatot vett és az egykori fehérek uralta állam üldözni kezdte az ezredfordulótól a fehéreket, így a helyi születésű, de fehér rendező is kénytelen volt Angliába költözni.
• Zimbabwe Magyarországnál négyszer nagyobb, 15 milliós, keresztény ország, többségében sonák lakják. A terület már az emberiség hajnalán is lakott volt, a sonák kb. a 9. században jelentek meg. A 17. században a portugálok vetették meg a lábukat, de kiűzték őket. A britek az 1890-es években kényszerítették térdre a helyieket. Amikor a második világháború után a britek feladták volna a területet, 1964-ben a fehér konzervatívok puccsot hajtottak végre és önálló államot kiáltottak ki, ezzel indult meg a háború.
• Zimbabwei függetlenségi háború, avagy a rodéziai bozótháború 1964-1979 között zajlott le, melynek egyik fő vezéralakja Mugabe volt. Természetesen ezúttal is a civilek voltak a legnagyobb vesztesek, mintegy húszezren haltak meg a 15 év alatt. Az első szabad választásokat 1980-ban Mugabe nyerte, akit gondolom nem kell bemutatni, hsizen korának egyik legrosszabb diktátorává vált. Tavaly hunyt el 95 évesen, de eddigre már kiesett a hatalomból a gyorsan romló gazdaság miatt.
  

A filmről: Igen, ez most egy picit rendhagyó poszt lesz megint, ugyanis egy elég minimalista, ötperces rövidfilmről van szó. A filmben egy megkötözött, bekötött szemű testvérpárt láthatunk, akiket fegyveresek felraknak egy teherautóra és elvisznek, majd a befejező szöveg tanulsága szerint tömegsírban végezték. A film hozzáadott értéke, hogy meglehetősen belassítva történik ez a minimális cselekmény, így a néző akaratlanul elkezdi magát beleélni a helyzetbe és átérzi az ólomlábú idő terhét, a testvérek hangulatának komorságát. Persze ez lehet egyénfüggő, de nálam simán bejött, ott éreztem magam az egyik férfi helyében és kétségbeestem. Ha lenne fiútestvérem, talán még további rétegekkel bővült volna ez az érzés.

Érdekességek:

• A felirat szerint az 1991-es iraki polgárháborúról van szó, amikor Szaddám Huszein hatalma meggyengülni látszott a vesztes iráni és kuvaiti háború után. Nos, nem gyengült meg, és bár a diktatúra ellen felkelők az első hetekben nagy sikereket értek el, mindössze egy hónapig tartott az egész és vérfürdőbe trokollt: egyes becslések szerint akár 180 ezer halottja is lehetett az ellentámadásnak, többségük civil.
• Miután az Egyesült Államok 2003-ban megdöntötte Szaddám Huszein rendszerét, többek között erre a mészárlásra hivatkozva ítélték halálra 2006-ban.

Cselekmény: 1978. Carapiru a brazil őserdőben elszigetelten élő kőkorszaki indián, akinek a törzsére váratlanul modern fegyveres, illegális fakitermelők csapnak le és területüket felperzselik. Carapiru magára marad a zűrzavarban. Elvetődik egy faluba, ahol a helyiek gondjaikba veszik...

Téma: A dokumentumfilm egy tipikus esetét mesélte el annak, ahogy erővel elveszik az indiánok élőhelyét és ahogy próbálja őket segíteni az erre a célra létrehozott állami szervezet. Sajnos leírások híján ennél többet nem nagyon tudtam kihámozni belőle, simán lehet, hogy fontos dolgok felett átsiklottam.

Tartalom: Az indián Carapiru szótlan visszaemlékezésével indítunk; törzse édeni állapotok között él, míg meg nem jelennek erdőirtó fegyveresek. Carapiru tíz évig bolyon egyedül, mire elvetődik egy bahiabéli faluba, ahol a helyiek nagyon jófejek és magukhoz veszik a férfit. Ezen a ponton alakul ki a történet hármas időkezelése, egyszerre láthatjuk ugyanis a múltat (1980-as évekbeli felvételek), a filmbéli jelent (eljátszott 1980-as évek) és a valódi jelent (2000-es évek), amelyek párhuzamosak egymással. Ebben a szakaszban Carapiru nemes vadember jellege domborodik ki, aki mindenkihez kedves, szereti a gyerekeket. Egy nap érte jön az állami indiánvédő szervezet a helyiek bánatára, és a fővárosba viszik Carapirut, ahol az egyik munkatárs lakásában él, amíg tovább nem indulhatnak. Ebben a szakaszban a hangsúlyt a vadember találkozása a civilizációval kapja. Egy szerencsés véletlen folytán végül Carapiru visszakerülhet sajátjai közé, ám a lezárás nyugtalanító, a modern kor erőszakossága ott lebeg feje felett.

Forma: A legfőbb formai elem az idősíkok párhuzamos használata, amely hiába három (időnként négy) idősík, mégis lineárisak maradnak. Az eredeti idősík részben korabeli felvételekből áll, részben fekete-fehérben eljátszott, dramatizált eseményekből. Ezz rendszeresen kiegészül színesre váltó jelenetekkel, amelyek párhuzamosak a fekete-fehérekkel és reflektál rájuk, pl. amikor Carapiru visszamegy a bahiabéli faluba. Ezek kiegészülnek korabeli híradások képeivel vagy filmekéivel, pl. határozottan felismertem az Iracemát, de talán benne volt még az Apokalipszis most is. Ezeken a helyeken éreztem, hogy valami olyasmire utal a film, amit nem érthetek meg háttértudás nélkül. Annyiban nem egy hagyományos dokumentumfilm, hogy nem narrál, interjúztat (na jó, kicsit igen), hanem hosszasan elnyújtva, párbeszédek nélkül mutatja meg a főbb eseményeket, ami azért is jó, mert Carapiru nyelvétt a nézőkkel együtt a brazilok sem értik, így kénytelenek vagyunk arca és tettei alapján megérteni, mi történik.

Élmény: Sajnos - ahogy írtam - ,  nem találtam hozzá leírást, így simá lehet, hogy fontos dolgok felett siklottam át. Ha van brazil olvasóm, legyen szíves oktasson ki kommentben :) A történet maga számomra nem volt elég kifejtős és összefogott, egy gondolat helyett megjelent több is az indiánok kifosztásától az ártatlan vadember képéig, de túlságosan elnyomta őket Carapiru személyes története. Érdekesebb volt formailag, mivel nem próbált magyarázni; hiába voltak szövegek, szinte némafilmnek éreztem.

Érdekességek:

• Carapiru az awa nép tagja, akik egy tupi népcsoport. Kb. 300 - 400-an élnek, sokan elzárva a külvilágtól megőrizték eredeti életmódjukat. Bár eredetileg letelepedett életmódjuk volt, az európai gyarmatosításra reagálva a 19. századra nomád életmódra váltottak. Nemrég bejárta a híroldalakat egy felvétel, amikor sikerült levideózni őket.
• Carapiru törzsét tehát 1978-ban támadták meg, ezután a férfi tíz évig bolyongott magányosan, mire eljutott jó messzire eredeti helyéről a Angical járásbeli faluba 1988-ban.
  

Cselekmény: Libanoni rabok rehabilitációjának részeként a rendező a Tizenkét dühös embert tervezi színre vinni egy börtönben. Előadóink többsége gyilkos, van akit halálra ítéltek, van akit életfogytiglanra. A dokumentumfilm a próbák során készült, ahogy Daccache próbálja instruálni a rabokat és személyes élettapasztalataikhoz kötni karaktereiket...

Téma: Nem annyira meta-film, mint amennyire az ember várná az alapján, hogy a Tizenkét dühös embert rabokkal adatják elő. Ez egy drámaterápia a raboknak, amelynek során a néző megismerheti a bűnözők emberi oldalát, a rabok pedig személyiségfejlődésen mennek keresztül, illetve sikerül átnyomni egy társadalmi célú üzenetet is egy a rabok életét megkönnyítő törvényről.

Tartalom: A rabok először elmesélik, hogy adódik ez a színházas lehetőség a börtönben. Kezdetben Daccache személyes történeteik révén akarja a rabokat összekapcsolni karaktereikkel, így ismerhetjük meg őket valamennyire. A cél egyértelmű: megmutatni az emberi oldalukat, hogy valójában ők sem eredendően bűnözők, rendesebb körülmények között nem követtek volna el bűnt. Ez a fő üzenete a falon lévő feliratnak is, mely szerint a háborús idők tesznek egy embert tolvajjá, amiért békeidőben elítélik. A második főbb szakaszban inkább Daccachével foglalkozik, hogy hogyan próbál pszichoterápiát csempészni a próbákba és hogy hogyan tanítja a rabokat színészkedni. A kövekező fontosabb gondolat az, hogy a börtön nem egy jó hely, dehumanizálja az embereket, de a színház sokat segít ennek elviselésében - itt nagy hibát követ el a film, ugyanis csak a film végén nyögi ki, hogy nem kéne duplán büntetni az elkövetőket a rossz körülményekkel, elég maga a börtön is. Végül eljön az előadás, a siker, a pozitív élmény hatására pedig elítélteink végképp megváltoznak.

Forma: Nem komplikálták túl, próbál és előadott jelenetek váltogatják egymást, amit interjúrészletekkel tarkítanak. Időnként a nézőket emlékeztetve, a dolognak súlyt adva kivűlről mutatják a szögesdrótos börtönfalakat, miközben főhőseink benn próbálnak. A karaktereket nem sikerül közelebbről megismerni és a gondolatmenet sincs igazán rendesen felépítve. Plusz pont, hogy a film zenei betéteit is a rabok szerezték és adják elő.

Élmény: Egy drámaterápia megfilmesítését láthatjuk néhány kiemelt részlettel (bő egy évig tartott a foglalkozás). Azzal alig foglalkozott, amire kifutott a végére, ellenben kihagyott egy csomó izgalmas témakört. Én elsősorban egy intellektuális vonalat erősítettem volna, hiszen mégiscsak egy filmet forgattak arról, ahogy valódi szereplők előadnak egy róluk készült filmet.

Érdekességek:

• A fő pontja ugye végül az lett a filmnek, hogy a börtönkörülmények túl rosszak és nem segítik a vissazilleszkedést. Ez igaz, a börtön hamar túlzsúfolttá vált, az egyik legrosszabb a világon és ahogy sajnos itthon is, az embereek nagyobb bűnözőként jönnek ki, mint ahogy bemennek. Ráadásul a Wikipedia szerint pont 2008-ban volt emiatt egy nagyobb börtönlzadás, ennek ellenére meg sem említik.
  
• A drámaterápiát egy román pszichológus találta ki. Az ötlet már az 1910-es években megszületett, de csak az 1970-es évekre fejlődött ki.
• Akit érdekel, itt megnézheti az előadást is, de arabul van.

Cselekmény: Francois felsőközéposztálybeli, vidéki férfi, látszólag mindene megvan. Egy esküvővel indítunk, ahol feltűnik neki barátai feltűnően jóképű, egyetemista fia, Christian, aki szeretne Francois-nak dolgozni, ha végez. A látszat ellenére Francois házassága eléggé kihűlt. Felesége nem is sejti, hogy férje egy nagyon titkos társaság tagja: időnként Francois-hoz hasonló férfiak gyűlnek össze egy külön erre a célra fenntartott házban... hogy dugjanak egymással. Igen, Francois makulátlan élete mögött ez a sötét titok rejlik, és az esküvő óta nem bírja kiverni Christiant a fejéből. Elhatározza, hogy elutazik meglátogatni...

Téma: A rendező saját elmondása szerint mindössze a szépségben (Christian) rejlő veszélyeket akarta ábrázolni, de a dél-afrikai leírások sokkal általánosabbnak látják Francois karakterét, egy tipikus képviselőjét az apartheidnak.

Tartalom: A történet középpontjában teljes mértékben Francois áll, az ő szemszögéből látunk mindent. ha nem mondaná maga, anélkül is látnánk, hogy a tipikus konzervatív, középosztálybeli, sikeres, középkorú, macsó gyönyörű családdal, de öregedő, pocakosodó férfi, kihűlt házasságal. A tökéletes felszín alatt váratlanul kiderül, hogy Francois meleg orgiákban vesz részt, azaz egész élete (és társaié) hazugság, csak a látszatról szól. Ez főleg akkor válik hangsúlyossá, amikor Francois arról mesél Christiannak, hogy pilóta akart lenni, hogy elrepülhessen mindentől. Nyomon övethetjük érzéseit Christiannal kapcsolatban, átérezhetővé válik minden tette, amiket most nem spoilerezek el. Innen kevésbé feltűnő, de számos eszközzel szegezik Francois-t a saját világához, a dél-afrikai leírások szerint pl. egyértelműen rasszista, homofób; ami nekünk is feltűnhet, hogy ő afrikaanst használ, Chrsitian már angolt. Nem vagyok egyébként meggyőződve róla, hogy Francois valóban meleg, a hozzá hasonló féfiakkal való szeretkezése lehet akár jelképes jelentésű a karakter számára is, nemcsak a nézőknek. A történet végére Francois fizikai és társadalmi elnyomó ereje letaglózóvá, rémisztővé válik, és ez talán hatásosabban érzékelteti az apartheidot, mint más.

Forma: Egy írás kritizálta a szélesvásznat arra hivatkozva, hogy személytelenebbé teszi a filmet, de nekem az volt a benyomásom, hogy a gyakori nagytotálok sokkal inkább az elkülönülést, magányt jelzik. Felfedezni véltem egy rakás filmtörténelmi utalást/főhajtást Hitchcocktól (a nyitójelenet) Ozuig (a fakanáltartó). Szerencsére nem szövegelik túl a filmet, nagyon sok a csend és hagyják, hogy a néző maga jöjjön rá egy-egy képből, mi is folyik vagy mi történt, mire gondol, mit érez Francois. A nappali képek is vésztjóslóan borongósak, Francois otthona pedig különösen sötét a sok árnyéktól, gyenge fénytől. A színészi játék is visszafogott, ami jó, csak a színészek nem olyan kaliberek, hogy ez ütős legyen, bár kétségtelenül Francois és Christian fizikuma is tökéletes a szerepre.

Élmény: Meglepően korrekt műfaji film, az Omarra emlékeztet ebben. Nem egy mély darab, de legalább nem is a szokásos társadalmi pornó, hanem egy izgalmas, könnyen fogyasztható, hollywoodi-stílusú thriller, amely érzékletesen mutat be egy ügyet.

Érdekességek:

• Azt hiszem az apartheidről és Dél-Afrika történelméről eddig még nem esett szó. Dél-Afrika az emberiség egyik bölcsője, a 15. századtól kezdve érkeztek főleg holland telepesek, akik a 19. század közepén szakadtak el az akkori gyarmattartó Nagy Britanniától. A rasszok közötti szegregációt 1948-ban vezették be hivatalosan, noha természetesen korábban is létezett. Ezt azonban folyamatosan erőszakos tüntetések övezték, így már az 1970-es években elkezdődött a megszüntetésének folyamata, mai 1992-ben ért révbe.