Cselekmény: 17. század, Japán. A híres kardforgató, Muszasi épp egy leszámolás közepén van egy teljes klánnal, és mindegyiküket legyőzi egyszerre. Hallván hírét, két testvér, Sinobu (Tanaka Kinujo) és Genicsiro tanítványául szegődik, hogy megboszulhassák apjukat. Muszasinak kezdetben nincs ínyére a dolog, hiszen a harc lényege nem a bosszú, hanem maga a harc, de végül elfogadja a testvéreket. Csakhogy a Szamoto-testvérek, akiken Genicsiróéknék bosszút akarnak állni, látva a nagy hírű segítőt, ők is egy nagyra tartott mesterhez, Szaszakóhoz fordulnak, aki megígéri, hogy megküzd Muszasival. Ezután orvul rátámadnak a testvérekre és megölik Genicsirót, míg a mester távol van...

Téma: A fent belinkelt írás azt taglalja, hogy nincs neki igazán kidolgozott témája, egy IMDB-s komment szerint pedig ez csak háborús propaganda, úgyhogy én is inkább effelé hajlom. Túlságosan kidolgozatlan, így legfeljebb a katonáknak jelenthetett némi nemzeti büszkeséget és iránymutatást Muszasi alakja, aki érzelemmentesen igyekszik harcolni magáért a harc élményéért.

Tartalom: Azonnal a közepébe vágunk a történetnek, Muszasi épp lemészárol egy teljes klánt egymaga, amikor megközelíti őt a két testvér. Ahogy említettem, bosszút állnának, de Muszasi l'art por l'art él a harcnak, igyekszik kizárni a személyes érzelmeket. Ez neki egyfajta ima, út a megvilágosodáshoz. Szóval e két szál összefonásával kapjuk meg a témnak szánt ideát és a személyes drámát, hogy legyenek érzelmek is, így eléggé hasonlít A dzsúdó legendájára. Hogy mindkét szálnak legyen ellenpólusa, az ellenséges testvérpár megkeresi Szaszakót. A probléma, hogy részben a kidolgozatlanság, részben a rövid játékidő miatt nem érezhető át sem Muszasi életszemlélete, sem annyira Sinobu fájdalma és megvilágosodása. A karakterek lélektelenek, még csak kezdemények. Sinobu fejlődik egyedül (nyilván, hiszen Mizogucsiról van szó), de belőle is túl keveset kapunk. Viszonylag sok az ugrás a cselekményben, ez is akadályozza a befogadást.

Forma: Nyomokban megvan benne az oldalazós Mizogucsi, aki vágás helyett a japán képek haladási irányát követve oldalazva kúszik át a következő jelenetbe. A kameraszögek, a világítás, a színészi játék általában egyszerű, nem látványos, a harcjelenetek viszont állítólag eléggé valószerűek és nagyban emeli értéküket, hogy kevés bennük a vágás, mint pl. amikor Muszasi a klánt egymaga intézi el. A minőség sajnos helyenként zavaróan rossz volt, de ahogy A dzsúdó legendájánál, itt se a rossz világítás vagy az idő tehet róla, hanem eleve rossz minőségben tudták csak elforgatni pénzhiány miatt.

Élmény:  Nem ez lesz a kedvenc Mizogucsi-filmem, ennél csinált jobbakat korábban és később is. Nyilván a kényszerhelyzet hozta, nem egy személyes projektje volt. Elkészítette, megcsinálta, de alig-alig érződik rajta a keze nyoma.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Tanaka Kinujo (Oharu élete, Ugecu története, Szansó tiszttartó)
- Ha esetleg valaki nem tudná, az esemény (részben) valós. Muszasi (1584-1645) legendás harcos volt, aki nem csupán ügyes kardforgató volt, de buddhista filozófus is. Első párbaját 13 évesen nyerte. A klán kiirtása 1604-ben történt, ami annyiban igaz, hogy mindhárom örökösét legyőzte, ezzel nem maradt vezetőjük. Muszasi mintegy 60 párbajt nyert; film fő eseménye a párbaja Szaszakóval (1585-1612) 1612-ben esett meg. 1643-ban hagyott fel a párbajozással, hogy remeteként egy barlangban írja meg könyveit. Népszerűsége miatt rengeteg alkotás született róla, személy szerint a filmnél sokkal inkább ajánlanám a Vagabond mangát.

Cselekmény: 1883, Japán. Szansiro (Okocsi Dendzsiro) dzsúdzsucut érkezik tanulni egy városba, de amikor látja, hogy az összes tanítvánnyal elbánik egy időebb mester, inkább őt kezdi követni. Ő Jano (Fudzsita Szuszumu), aki a dzsúdzsucu egy új formáját, a dzsúdót fejlesztette ki. Szansiro erős ugyan, de zabolátlan és lepattan róla mestere tanítása az emberségről. Egy utcai verekedés után azonban végre sikerül magába szállnia. Hamarosan kihívója érkezik Higaki személyében...

Téma: Tipikusan a harcos-útkeresős sztori, amelyben a forrófejű fiatal a harcművészet mellett sprituálisan is fejlődik. Emellé kapunk egy kis átköltött-dramatizált dzsúdótörténelmet is, valamint ne felejtsük el, hogy 1943-at írunk, benne vagyunk a második világháború sűrűjében, Higaki pedig elég egyértelműen jelképezi a nyugatot.

Tartalom: A szerkezettel van egy apró probléma: előbb a háborús cenzorok, majd az amerikai uralmat kiszolgálók vágták meg, így állítólag mintegy negyedórányi rész örökre elveszett belőle, ami érezhetően töredezetté teszi. Az első lépés a vad Szansiro megvilágosodása, amit ügyesen egy sárból kiemelkedő virággal oldottak meg, tehát a szépség az, ami utat mutat neki. (Spolieres részek jönnek.) Persze ez még nem jelent választ mindenre, így amikor megöl valakit (dzsúdóval?!), további megvilágosodásra van szükség, de ez a rész pont hiányzik. Szintén hiányzik a következő fontos lépés, az áldozat csinos lánya ugyanis bosszút akar állni, de ezt sem látahtjuk, hogyan oldódik meg. A végső próbatétel egy idős mester legyőzése, akinek a lánya szintén megigézi Szansirót. A megoldás erre is hasonlóan az lesz, hoyg Szansirónak el kell engednie az egóját és csupán harcosként léteznie. Végül a filmen végigfutó szál a "főgonosz" Higaki, aki nyugatias öltözete miatt vélhetően a háborús propaganda része.

Forma: Kuroszava itt még sokkal nyersebb, és ez a stílus közelebb áll hozzám, valószínűleg ezért kedvelem a legjobban az expresszionista korszakot is, mert a kifinomodott filmnyelvhez már nincs szemem. Szóval több jó momentumja van a filmnek, kezdve azzal, ahogy Jano kezdetben csak árnyékként jelenik meg, majd közvetlenül utána Szansiro edzésének cipőjével való érzéklettése (az eldobott cipő mellett elsétálnak az emberek, majd havas lesz, majd elmossa a víz, tehát évszakok telnek el). Azonban ugyanezen okból látszódnak még gyengeségek is, pl. amikor a halálos küzdelemben rossz, kizökkentő tempóváltások vannak és hirtelen megalapozatlanul lassúra akar váltani a film, amikor addig normális tempójú volt. Viszont épp ez meg baromi hatás, amikor az öreg mester lányának sokkját kell vele kifejezni. A csúcspont persze a végső összecsapás, ami le se tagadhatná a Kuroszavától elválaszthatatlan western hatását (vagy épp fordítva, a western nem tagadhatja le Kuroszavát), ráadásul kontrasztos, viharosan expresszionista környezetben, épp mint a Harakiriben. A zene is jól alkamazott, gyakori a hosszú, feszültséget keltő csend.

Élmény:  Ez Kuroszava első filmje, ennek megfelelően még kiforratlan, de gyakran épp ebben van az ereje. A hiányzó részek sajnos érezhetően rontottak rajta, nem lehet átérezni és együtt tanulni Szansiro jellembeli fejlődését, de amúgy így is elfogadható.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Fudzsita Szuszumu (Tora no O vo Fumu Otokotacsi, Testőr, Menny és pokol), Okocsi Dendzsiro (Hiakuman Rio no Cubo, Tora no O vo Fumu Otokotacsi), Simura Takasi (Tora no O vo Fumu Otokotacsi, A vihar kapujában, Oharu élete, Élni, Hét szamuráj, Véres trón, Testőr, Menny és pokol), Hanai Ranko (Hiakuman Rio no Cubo), Szugai Icsiro (Búzaősz, Oharu élete, Szansó tiszttartó), Koszugi Josio (Tora no O vo Fumu Otokotacsi, Hét szamuráj), Kodo Kokuten (Búzaősz, Hét szamuráj, Véres trón), Kono Akitake (Tora no O vo Fumu Otokotacsi, Szansó tiszttartó)
- A dzsúdzsucu a 16. század környékén fejlődhetett ki a közelharc hatékonyabb kezelése végett. Ebből alakul ki a 19. század végén a dzsúdó, amelyben a cél, hogy lehetőleg az ellenfélt sérülés és halál nélkül tudjuk legyőzni.
- Jano alakja nyilván az alapítónak, Dzsigoro Kanónak megfeleltethető, akit sokat bántottak a suliban, ezért fordult a dzsúdzsucu felé, amiből aztán létrehozta a spirituálisabb dzsúdót. Első két tanítványa Szaigo Siro (Szansiro) és Cunedzsiro Tomita volt.
- Szaigo élete a valóságban azonban kissé máshogy alakult: nyolc évig sikeres harcművésze volt Kanonak, mígnem bele nem keveredett egy utcai verekedésbe, így abbahagyni kényszerült a pályafutását és íjászattal kezdett foglalkozni. Cunedzsiro 1905-ben az Egyesült Államokba utazott népszerűsíteni a dzsúdót, sikerrel, és a fia írta a regényt, amiből a film készült.
- Higaki alapja Tanabe Mataemon volt, aki sikeresen több dzsúdóst is legyőzött.

Cselekmény: Curuhacsi és Curudzsiro népszerű zenészek, egyikük, Curudzsiro, a fiú énekel, a másik, Curuhacsi, a lány hangszeren kíséri. Előadások után egy rendszeresen összekapnak, és büszekségük nem engedi, hogy engedjenek a másiknak, így az a veszély fenyeget, hogy szétválnak útjaik, pedig gyerekkoruk óta együtt vannak. Mivel a hasonló párosoknál az a szokás, hogy az előadók házasok, a színház igazgatója wellnesselni küldi őket, hátha meglátják egymásban az ellenkező nemet és összemelegednek...

Téma: Nem ismerem annyira Naruszét, és a korábban látott filmjénél is elég tanácstalan voltam. Először azt gondoltam, hogy egy fordított egyéni-társadalmi szerelmi történet lesz, amelyben a szereplők ugyan társadalmi nyomásra jönnek össze, de ez segít őket rádöbbeni, hogy tényleg szeretik egymást. De ez a szál elhalt, bár a végére talán visszatér. A másik gondolatom, hogy eléggé hasonlít Az utolsó krizantém történetének sztorijára, ezért valamilyen szinten talán maga Narusze útkereséséről van benne szó Curudzsiro révén. De őszintén szólva fogalmam sincs, egyik sem illik bele igazán.

Tartalom: A szerkezet könnyen dekódolható: előadás - összeveszés - szakítás - békülés. Az összeveszés azonban egyre durvább, ahogy a békülés utáni szintézis is egyre magasabb szintet ér el. Spoiler: Az utolsó "epizódban" a szakítással ér véget film, elmarad a békülés, azaz eléggé pesszimista filmmel állunk szemben. A kényszer- vs. szerelmi házasság témája azért tűnt kézenfekvőnek, mert a közönség már az első jelenetekben szóvá tette, hogy egy előadópárosnak házasoknak kéne lenniük, és a későbbiekben is próbálják őket összehozni, ami viszont nincs ellenére a párnak sem. A végén Curudzsiro a társadalmilag megfelelőbb megoldást választja, pedig tisztában van vele, hogy ezzel tönkreteszi Curuhacsit és önmagát is. A művészi önarckép azért kézenfekvő, mert Curudzsiro elszakad előadótársától és megpróbálja újraépíteni magát - sikertelenül. Egy fontos részlet van még, ami lehet hogy megmagyarázná az egészet, de a japán kultúra ismeretének hiánya miatt nem boldogulok vele: ez pedig az előadás. Vajon mit adnak elő, és ez mennyire állítható párhuzamba velük?

Forma: Többnyire érdektelennek tűnik elsőre, egyedül talán az erdős jelenet jelent jobb beállítást. ami az előbb írtam, most megismételhetem: a japán kultúra ismeretének hiánya miatt fogalmam sincs, hogy a zenei előadás jó vagy rossz volt, valóban fejlődtek vagy sem. A nagy, drámai jelenetek hiányoztak, de az utolsó találkozás elég ütősre sikerült, ahogy a karakterek erős érzelmeit visszafogottan kell megmutatniuk színészeinknek. Ez különösen Curuhacsinál sikerült jól, Curudzsiro kissé túljátszotta.

Élmény:  Szóval Naruszéval egyelőre nem vagyok jóban, nem sikerült még ráhangolódnom. A film megoldása valószínűleg a nem kevés játékidőt kapó előadásokban van, de ezeket meg nem értem. Egy írás szerint Narusze alapvetően ironikus alkat, ez részben megmagyarázná Curudzsiro tetteit, és ebben az esetben menten Sirk szintjén találnánk magunkat, ami nagyon nagy dolog lenne egy 1938-as film eseében.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Jamada Iszuzu (Véres trón, Testőr)

Cselekmény: 18. század, Izland. Kari (Victor Sjostrom) délről érkezik munkát keresve, talál is hamar az özvegy Halla birtokán, és hamarosan vonzódni is kezdenek egymáshoz. Ennek nem örül Bjorn, Halla sógora, aki szívesen feleségül venné az özvegyet, hogy újra egyesítse a családi birtokokat, a nő azonban hallani sem akar róla, mert a férfi annak idején nagyon ellenezte a házasságát. A világ persze már ekkor is kicsi, valaki felismeri Kariban a szökött tolvajt, Ejvindet...

Téma: Nem érzem igazán, hogy ki akart volna valahova futni a történet. Meg lehetett volna úgy csinálni, hogy azt érezzük, a bűn végül megtorolja az elkövetését,de inkább affelé hajlik, hogy a bűnnek csak az (azt kiváltó) társadalomban van értelme, a valóságban nincs. De még ez sem volt annyira erős motívum, mint Halla és Ejvind szerelme, szóval számomra ez elsősorban egy romantikus történet a szerelem erejéről, de nem a lerágott csont értelemben és nem feltétlenül pozitívan.

Tartalom: A történet hét fejezetre bomlik, próbálok visszaemlékezni, hogy ennek lehet-e jelentősége, és talán van benne emelkedő-idilli-romló szimmetria. Kb. az első harmadban Halla és Kari összemelegednek, a bonyodalmat Kari tolvaj-múltja jelenti, amit szükségből követett el, ráadásul kicsit jogosan is, mert előbb kérte a gazdag ismerőst, hogy adjon, de az nem tette. A társadalmi erkölcs másik képviselője Bjorn, aki szintén Hallára hajt. A középső részben így Kari Ejvinddé vedlik és szerelmeseink kiszakadnak a társadalomból a civilizálatlan hegyekbe, ezek az idilli pillanatok, de aztán rájuk találnak, Ejvindet utoléri társadalmi bűne. Az utolsó harmadot nem lövöm le, de egy tragikus szerelmet láthatunk, aminek ereje túlnő mindenen, ez nyomja el a társadalmi-természeti olvasatot bennem.

Forma: Azzal dicsőítik a filmet, hogy a természet kiemelt szerepet kap benne mintegy harmadik szereplőként, de ezt nem éreztem annyira kifejezőnek, mint az egy évvel korábbi Terje Vigen esetében, kivéve talán a hóvihart. Egyébként nagyjából ugyanazok mondhatóak el róla: a beállítások már láthatóan megtervezettek, bár még nem izgalmasak és vannak visszamelékezést kifejező bevágások. Magamtól nem tűnt fel, de a társadalom-természet ellentétét az is jelzi, hogy a kevés belül játszódó jelenet díszletei nagyon szűkösek, míg a természeti felvételek rendre hatalmas teret ölelnek fel. A színjátszás már egy fokkal kevésbé teátrális, többször egy-egy mozduatlan, szótlan arcból le lehet szűrni a karakter érzéseit.

Élmény:  Az utolsó 2-3 részig inkább untam, de amint a szerelemi témákra terelődött a történet (nem győzöm hangsúlyozni, hogy a szerelem itt nem limonádésan hollywoodi értelemben vevendő, hanem szentimentális komorságban), váratlanul erőssé vált, és mivel ezek éppen a végére estek, elfeledtetik az első háromnegyed óra vonaglását. A Türelmetlenség után az évtized legjobb filmje.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Victor Sjostrom (Terje Vigen, A nap vége)
- A két főszereplő álítólag már a Terje Vigen forgatásakor összemelegedett, 1922-ben össze is házasodtak.
- A történet alapja valós, bár erősen dramatizált.

Előzmények: Az amerikai Edison, a francia Lumiere-testvérek és Melies mellett az úgynevezett brit brightoni iskola tagjai voltak az első fontosabb filmes csoportok. Ide tartozott James Williamson (1855-1933) is, aki gyógyszerész-vegyészként szabadidejében fotókkal foglalkozott, de idővel kiszáltt a filmezésből, miuán egyre inkább szórakoztatóiparrá nőtte ki magát.

A film: A rövid jelenetben egy férfi valamiért megharagszik az operatőrre, ezért közelebb megy hozzá, majd bekapja. A kettő közül kevésbé érdkes momentuma a filmnek az, hogy kihasználva a kamera tulajdonságait, a hozzá közelebb lépő férfi annyira nagynak tűnik, mintha tényleg bekaphatná a nézőt. Az érdekesebb nézőpontja a filmnek a meta-szint, amire emelkedik. Egyrészt ugye a kamera nézőpontja megegyezik a nézővel, másrészt filmre kerül maga a filmes is, aki eltűnik. A film kora miatt nem gondolom, hogy ebbe többet kéne látni egy jó poénnál, de oldalakon keresztül lehetne elemezni, ha egy újabb alkotás lenne.