Tartalom

Lora fiatal özvegyasszonyként érkezik New Yorkba színésznőként szerencsét próbálni kislányával, Susie-val. A strandon előbb egy kezdő, ambíciózus fényképésszel, Steve-vel (John Gavin) futnak össze, majd a szintén egyedülálló anyaként kislányát nevelő, fekete Annie-vel. Meglepő, de Annie kislánya, Sarah Jane fehér, ugyanis fehér apától van. Bár Lora munkanélküli és pénze sincs sok, Annie könyörgése és a kislányok látszólagos barátsága miatt felfogadja Annie-t házvezetőnőnek. Így Annie-éknak lesz hol lakni, Lorának pedig több ideje jut meghallgatásokra járni - és szerelembe esni Steve-vel. Steve azonban nem támogatja színésznői ambícióit, ezért végül szakítanak. Eközben Lora lánya, Susie kezd elidegenedni anyjától, hiszen kevés időt töltenek együtt, míg Annie és kislánya, Sarah Jane azon vesznek össze, hogy a kislány nem akarja vállalni feketeségét, (illetve ezáltal anyját) hiszen ez számos megaláztatással jár együtt. Tíz év múlva Lora már ünnepelt sztár, sikerei csúcsán azonban nem érez megelégedettséget, hiszen magánélete gyakorlatilag megszűnt. Amikor újra találkozik Steve-vel, mindkettőjükben fellángolnak az érzelmek, azonban Susie is felnőtt már, és ő is beleszeret a férfiba. Lora bejelenti, hogy összeházasodik Steve-vel, ami összetöri Susie szívét, és immár érzelmileg is éretté válva úgy dönt, hogy egy távoli egyetemre iratkozik be felejteni. Sarah Jane továbbra is gyűlöl fehér arccal feketeként élni, és ebben csak az anyja akadályozza, hiszen ő az egyetlen bizonyíték rá, hogy félig fekete. Hiába költözik más városokba, Annie mindig megtalálja és szeretné tisztázni viszonyukat, de ezzel rendre kirúgatja a lányt munkahelyeiről. Az érzelmi megrázkódtatások Annie egészségét is megviselik...

Ahogy az eredeti regény, úgy a film is több témát dolgoz fel, vagy legalábbis említ meg a látszat és a valóság viszonyában: látszat a sikeres szakmai élet (Lora), látszat a sikeres magánélet (Annie), látszat a barátság (Lora-Annie, Susie-Sarah Jane), látszat a szerelem (Susie-Steve-Lora, Sarah Jane és pasija), látszat a külső... stb. Az alapvetően antirasszista filmként ismert történet szerencsére sokkal mélyebben merít az életből, hogy leragadjon az ekkoriban kibontakozó fekete polgárjogi mozgalomnál, és bár ebben a leginkább észlelhető, rámutat más, mindennapi előítéletekre, akár önmagunkkal szembeniekre is.

Megvalósítás

Minden karakternek megvan a maga szerepe: Annie az Elfújta a szél megszelídített néger rabszolgája, aki joviálisan tűr mindent, feltétel nélkül jó és igaz a mennyországra vágyva, de hiába mintaember, mégis elveszíti lányát ás igazi barátai nincsenek. Sarah Jane már egy új típusú fekete és tini, ő lázad a sorsa ellen, de közben másnak akar látszani és inkább megtagadja önmagát és anyját is. Az ő esetében mutatkozik meg a mindennapos rasszizmus, amely nem feltétlenül rosszindulatú és tudatos, de ő, akinek kijut a fehérek világából is, érzékeli ezeket. Lora az ambíciózus, modern nő, aki erkölcsre és elvekre hivatkozva ellenáll férfiaknak, de másoknak mégis enged. Mindent megad lányának önmagán kívül (még ugye az életében is megjátsza magát), és szintén elveszti őt. Korrektnek tartja magát, de feketének látja mégis Annie-t és lányát. Barátjának tartja Annie-t, de valójában csak testi-lelki cselédje. Susie szintén így tekint Annie-ékre és királykisasszonynak és jókislánynak képzeli magát, de legalább az ő esetében biztosak lehetünk benne, hogy érett felnőtt lesz. A kisebb szerepekről nem ejtenék szót, ők egyszerűbb változatban szállítják mindezt, viszont náluk előfordul az ellenkezője is, azaz hogy őszintébbek, illetve hogy előítéleteik pozitívak.

Technikailag számomra nem volt érdekes a film, de számos szimbolikus gesztussal igyekeztek alátámasztani a fenti mondanivalókat. Ebből leglátványosabb Lora ruhatára, akit szándékosan átöltöztettek minden jelenetben valami nagyon drága ruhába - csak ezen ruhák és ékszerek összértéke állítólag meghaladta az egymillió dollárt.De ötpercenként volt még más, kezdve a fekete játékbabától a nercbundán és a színészválogatón át a temetésig. Ehhez mérten a karakterek is sztereotipek voltak a néger rabszolgától a tinibálványig.

Élmény

Előzetesen egy Ne bántsátok a feketerigót-típusú antirasszista filmre számítottam, ehhez képest pozitív csalódás volt az ironikus hangulatú történet (nem, nem nevetünk rajta, de érezhető, mennyire komolytalan). Külön érdem, hogy nem többnyire túldramatizálva, szélsőségesen mutattata be a fajgyűlöletet, hanem a hétköznapok szintjén - ebből jöhetett volna több is még. Ami miatt viszont mégsem érte el a tetszik-szintet, hogy túlságosan szétszortnak éreztem ahelyett, hogy egy főbb szálra koncentrált volna, mindezt pedig következetes, látványos technikai megoldásokkal támasztotta volna alá.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: John Gavin (Pszichó), Troy Donahue (A keresztapa 2)
- Még életben vannak: Susan Kohner (79), Ann Robinson (86)
- Than Wyenn (az olasz rendező) tavaly hunyt el 95 évesen.
- Nem véletlenül esett a választás Lora szerepéhez Lana Turnerre: azonkívül, hogy állítólag önmaga karakterét kellett hoznia felszínes színésznőként, egyedülálló anya volt, és épp egy évvel a film előtt kellett elszakadnia kamaszlányától, miután az önvédelemből megölte anyját bántalmazó pasiját.
- Sandra Dee (Susie) korának tiniikonjaként a popsztár, Bobby Darin felesége lett.

Tartalom

Antonius lovag (Max von Sydow) és szolgája, Jons (Gunnar Bjornstrand) megkeseredve tért haza a kereszteshadjáratból, amikor megjelenik előtte a Halál, hogy elvigye. A lovag haladékot kér egy sakkjátszma idejéig, hogy értelmetlennek gondolt életében még gyorsan megtalálja a keresett válaszokat. Eközben vándorszínészek járják a pestis-sújtotta, világvégér készülő Svédországot vidámságot csempésze e vészterhes időkbe. Keresztezik egymás útját, így együtt haladnak tovább. A lovag nem talál válaszokat ugyan egzisztenciális és hitbéli kérdéseire, de legalább pár boldog pillanatot még megél a színésszel és feleségével (Bibi Andersson) időzve.

A történet azzal az alapvető kérdéssel foglalkozik, hogy mi az élet a túlvilág tükrében, pontosabban hogy mit ér az élet, ha nincs isten - hiszen ha a halál után semmivé leszünk, akkor a földi lét üres és értelmetlen, legalábbis egyesek így fogják fel a filmben. Élete értelmét a lovag végül a színészcsalád megmentésében leli meg.

Megvalósítás

A film olyan, mint egy moralitásjáték némi shakespeare-i stílussal, karakterei nem önálló személyiségek, inkább egy-egy társadalmi réteget, életfelfogást, hozzáállást képviselnek, szócsövei Bergmannak, a rendezőnek. A lovag istent keresi, szolgája már lemondott róla és humanistaként él, kiútként várva a halált e szörnyű világból, a pap vezeklésként éli életét, valaki pedig csak élni akar, amíg lehet. Ők a "sötét" oldal. Velük szemben állnak a színészek a pozitív életfelfogásukkal, hiszen nekik van egy kisgyermekük, a "jövő". Az előbbi csoport jelenetei komoran sötétek, a színészek rendszerint napsütötte, életteli tájakon jelennek meg. Egzisztencialista bábként léteznek ebben a világban az emberek, ők a haláltól mint fogalomtól félnek, nem az elmúlástól és a fájdalomtól.

Bár nem pontosan korhű minden, a későközépkori korhangulatot jól visszaadja a film apokaliptikus képeivel (fekete madár, végtelen tenger, a Halál, pestis, haláltánc.. stb.). Mindezt már-már expresszionista módon erős árnyékolással és arcközeli kompzíciókkal spékeli meg. A kornak (és Bergman önéletrajzi elemeinek) megfelelően sok a bibliai utalás: a cím maga is az apokalipszisre utal, és egyértelmű a Halál, a papság, illetve a templomok és Jézus szerepe, de még a színészek nevei is Mia és Jos (Mária és József) - bár a gyereknek már nem merték a  Jézus nevet adni.

Élmény

Erős képi világgal bír a film, jól hozza a világvége hangulatot, de zeneileg kissé kevés, túl sok a csend, sokat javított volna rajta ha végigvonal valamiféle baljós motívum. De a fő problémám a történet közvetlenségével volt, életszerűtlen és túlságosan egysíkú volt, túlságosan nekünk voltak címezve a párbeszédek és monológok. Félreértés ne essék, nem azt várom egy filmtől, hogy bonyolultan közölje mondanivalóját, de itt minden egy dolog körül forgott.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Gunnar Bjornstrand (A nap vége, Persona, Fanny és Alexander), Max von Sydow (A nap vége, Az ördögűző, Szkafander és pillangó), Bibi Andersson (A nap vége, Persona), Ake Fridell, Gunnel Lindblom, Maud Hansson és Gunnar Olsson (A nap vége)
- Még életben vannak: Max von Sydow (86), Inga Landgre (88), Gunnel Lindblom (84), Maud Hansson (78)
- Nils Poppe (Jos) és Inga Landgre (a lovag felesége) házasok voltak.
- Benkt-Ake Benktsson (a kereskedő) még a film megjelenése előtt elhunyt.

Barnakanapés képek:

Tartalom

A boldog békeidők Párizsában Louise, a grófnő pénzszűkében van, ezért titokban eladja a katonatiszt férjétől nászajándékba kapott gyémánt fülbevalókat. A férj tudomást szerez róla, de mivel feleségével nem szerelmesek, hanem amolyan társadalmi kirakat véd- és dacszövetségben vannak, nem hányja a szemére, csak továbbadja a visszavásárolt fülbevalókat a szeretőjének. A szerető is persze eladja az ékszert, így jut végül a diplomata Donáti báróhoz (Vittorio De Sica), aki épp Párizsba költözik. A férj távollétében a grófnő és a báró még elfogadott flörtjéből valódi szerelem lesz, a báró pedig épp ezeket a fülbevalókat ajándékozza a nőnek, aki ezúttal boldogan hordja őket. A férj persze azonnal megérti a helyzetet, és visszaadatatja a fülbevalókat a bárónak, valamint eltiltja egymástól a szerelemeseket. Louise életében először megismeri a szerelmi bánatot...

A történetet egyesek szimbolikusnak vélik, amelyben a katona férj jelenti a társadalmi rendet, amely ugyan a maga keretei között megelégedett biztonságot ad, de a szerelemesek boldogságát akár meg is akadályozhatja. Számomra egyszerűen csak a szerelemről szólt, de egyáltalán nem sziruposan-gagyin, sőt, erre még én is azt mondom, hogy romantikus.

Megvalósítás

Bár nagyjából behatárolható, hogy még a motorizált világ előtt játszódik a cselekmény, láthatóan igyekeztek egyetemessé, kortalanná tenni a filmet azzal, hogy nincs megnevezve sem év, sem helyszín, de még a Madame de... vezetéknevét se tudhatjuk meg. Ophuls, a rendező az alapmű írónőjének keresztnevét adta hősnőjének, Louise-t, de ettől eltekintve ő is csak egy random felszínes nő. Ha ezt vesszük alapul, valóban elképzelhető, hogy a férj egy szimbólum, aki egyébként a maga szempontjából teljesen korrekt, hiszen elnézi felesége flörtöléseit, és bár nincs köztük erős érzelmi kötődés, tökéletesen működnek együtt párként. Erősebb szimbólum a fülbevaló (a film angol címe is The Earrings of Madame de...), amely először értéktelen a grófnő számára, noha esküvőjére kapta. A férj továbbadja szeretőjének, de az ugyancsak túlad rajta. Egy harmadik nő, akiről nem tettem említést, szintén csak a pénzt látja benne. Igazán értékessé mégis akkor válik, amkor a grófnő a szerelmétől kapja ajándékba.

Louise felszínességét már a film eleji jelenetben fejünkbe verik, hiszen a nőt magát nem is láthatjuk, csupán karjait, ahogy válogat ékszerei és ruhái közt. A soron következő remek jelenet, amely az egyik leginkább emlegetett, amikor a grófnő és a báró egymásba szeretnek. Igazából nem látjuk a miértet, de látjuk a hogyant: keringőznek megállás nélkül napokon, heteken át; ruhájuk és a helyszín szinte észrevétlenül változik, miközben forognak, csak szövegükből derül ki igazán, hogy egyre gyakrabban és egyre jobban akarják egymást. Ugyancsak erős, a film átmeneti jeleneteit jellemző jelenet, ahogy a vonatablakon kiszórt, összetépett papírdarabok lassan egybemosódnak a hóeséssel a vonat füstjében. Állítólag a film technikai elemei Ophuls életművének összefoglalója, mintha érezte volna a rendező, hogy hamarosan meghal.

Élmény

Nem bántam volna, ha a fenti pár felsorolt technikai kreatív megoldást gyakrabban látom, így inkább egy-egy elszigetelt ötletnek tűnt. A film hangulata, és a szerelmesek érzelmeinek ábrázolása viszont abszolút átjött, felidézte saját érzéseim, amikor vágyakozva gondoltam egy-egy szerelmemre. És mindezt apróságokkal tette, nem kellett a nagy dráma.

Érdekességek

- Még életben vannak: Danielle Darrieux (98)

Tartalom

A második világháború alatt a brit nemzetőrség éjféltől hadgyakorlatot tart. Candy tábornok (Roger Livesey) meglepetésére az ellenséget játszó fiatal hadnagy a szabályokat felrúgva éjfél előtt támad és "letartóztatja" a meghökkent Candyt fürdés közben. Felháborítja, hogy a fiatal katona kétségbe vonja több évtizedes szakértelmét. Visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogy a búr háborúban kitüntették, és hogy amikor egy német katona a brit hadsereg rossz hírét keltette Berlinben, forrófejű fiatalként ő maga is odautazott elégtételt venni a szerinte alaptalan rágalmakon, miszerint a britek gyerekeket is ölnek. Ekkor ismerkedik meg Edith-tel, a berlini angol nevelőnővel, aki a rágalmakról értesítette. Candy naiv hevében megsérti a német hadsereget, így kisorsolnak ellene egy hasonló rangú tisztet a párbajhoz: Kretschmart (Anton Walbrook). Megsebesítik egymást, ugyanabban a kórházban ápolják őket; az itt töltött hetek alatt Candy, Edith és Kretschmar jó barátok lesznek, mi több, Edith és Kretschmar össze is házasodnak. Candy hazatér Angliába, és rádöbben, hogy szereti Edithet, de már nincs mit tenni...

Na de hol van ebből Blimp ezredes? Nos, ő az 1930-as évek karikatúra figurája, aki azt a fajta vaskalapos brit katonai vezetést testesíti meg, ami felett már eljárt az idő. Ezt a katonatípust jeleníti meg Candy, de ahogy a cím is utal rá, a film végén képes lesz ezen túllépni és belátja hibáit, így Blimp ezredes "meghal". Fontos ugyan a szerelmi szál és a barátság a történetben, a film üzenetében még sincs igazán szerepe, csak az emberi karakterhez ad hozzá. A film igazi témája az öregedés, amely megláttatja velünk Blimp ezredesben az embert, aki egykor fiatal volt, és akinek változnia kell, mert a világ nem áll meg. Ebben pedig iszonyatosan hasonlít a Felre.

Megvalósítás

A filmre egyébként propaganda célzattal adtak megbízást, és ez érezhető is Kretschmar híres monológján, amelyben a nácizmust az egyéni ember belső, érzelmi szemszögéből ítéli el. Csakhogy haláli jófej módon a Powell-Pressburger rendezőpáros nem volt hajlandó az összes németet egy kalap alá venni (pedig Pressburgernek zsidóként el kellett hagynia Németoszágot, és ne felejtsük, hogy a forgatás britek számára a háború legsötétebb időszakában, 1942-ben zajlott), Kretschmar karaktere pl. végig szimpatikus, sőt egyetlen igazán negatív karakterrel sem találkozhatunk, csupán a nácizmus maga mint eszme jelenik meg rosszként. Ugyanakkor a britek is megkapják a magukét, gúnyosan utalva a búr koncentrációs táborokra vagy gondoljunk csak a film címére. Churchill el is követett mindent, hogy ne jelenhessen meg a film.

Képileg teljesen hagyományos a film, ugyanakkor vannak pozitívumai: a színek élethűek, nem az a túltelített technicolor-világ (amit egyébként nagyon szeretek), ami erre a korszakra jellemző. A maszkmesterek előtt le a kalappal, hogy képesek voltak a fiatal, fess Candyből öreg, pocakos, kopasz Blimpet készíteni (miközben a színész 36 éves volt). Az idő múlását gyakran újságcikkek lapozásában látjuk meg, és van egy remek ilyen átvezető rész, amikor Candy megházasodik: fekete hátterű fényképalbumot lapozgat családi fényképekkel, mígnem egy újságcikket vágnak be, melyből megtudjuk, hogy a felesége meghalt. Innentől pedig már csak az album fekete lapjai lapozódnak fényképek nélkül. Itt ugrott be először a Fel. Sosem olvastam erről, de tuti innen nyúlták le a legjobb jelenetüket.

Élmény

Újabb szerethető, pozitív alaphangulatú történet a Powell-Pressburger párostól. Látványvilágában ugyan nem nyújtott semmi érdekeset, képes volt egy érett, egyetemes, szeretetteljes, megható gondolatot felénk tolmácsolni, mindezt az emberiség töténelmének egyik legsötétebb időszakában. Eddig csak Wyler filmjeiben éreztem hasonlóan erősen ezt a fajta abszolút humanizmust, de lassan megnyer magának ez a kettős is.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Roger Livesey (Diadalmas szerelem), Anton Walbrook (Piros cipellők), John Laurie (39 lépcsőfok)... és Powell spániel kutyái (Diadalmas szerelem)
- Ursula Jeans (Frau von Kalteneck) és Roger Livesey házasok voltak.
- Theodore Zichy (Borg ezredes) művész és playboy bár Angliában született, nevéből látható, hogy apja magyar Zichy gróf volt. Autóversenyzett, cipőfetisiszta volt, 76 évesen pedig öngyilkos lett.

Tartalom

A rendező, Bunuel egy borotvával kettévágja a nő szemét. Nyolc évvel később egy apácaruhába öltözött férfi csíkos dobozzal a nyakában biciklizik a nő lakására, majd élettelenül elterül. A nő kieríti a férfi ruháit az ágyára. A férfi váratlanul megjelenik az ajtónál, tenyeréből hangyák másznak ki. Egy férfiruhába öltözött nyomozónő a nő abalaka alatt egy levágot kézfejet vizsgál. A kezet a csíkos dobozba helyezi, majd elüti egy autó. Újra a lakásban vagyunk. A férfi taperolni kezdi a nőt, de a nő ellenáll; ekkor a férfi kötélen húzni kezd két zongorát, amikre két pap akaszkodik, és amiken döglött szamarak hevernek. És így tovább...

Bunuel szerint a történetnek nehezen nevezhető jelenetsornak nincs értelme, ennek ellenére számos kritkus próbálta értelmezni a látottakat, és őszintén szólva én sem érzem nehezebben értelmezhetőnek egy-egy Godard filmnél. Na nem mintha érteném a filmet, de érzem, hogy itt egy párkapcsolatról van szó, amiért tök mindegy mennyit gürizünk, mert a végén úgyis meghalunk. Asszem.

Megvalósítás

A film alapötlete Bunuel egy álmából (az elvágott szem) és Dali, a szürrealista festő-társíró egy álmából (a hangyás kéz) ered. A film készítése során állítólag az egyetlen szabály az volt, hogy az egyes jelenetek semmilyen szinten ne lehessenek értelmezhetőek, de mivel szürrealista, polgárpukkasztó darabnak szánták, elvetették még az esztétikumot is - így aztán a néző se nem gyönyörkedhet, se nem értheti a művet. Ami egyértelmű, az a szexualitás és a halál különféle szimbólumainak jelenléte, illetve hiába kerülik az értelmet, egy-egy összekötő elem mindig akad a jelenetek között, teret hagyva az asszociációknak. Elvileg egy kis energia- és pénzbefektetésű bohóckodásról van szó, ami megmagyarázná, hogy több helyen miért nem következetes a film, hiszen tele van amatőr bakikkal. Pl. a csíkos dobozos nőt elgázoló autós jelenet úgy van vágva, hogy hol a nő kezében van a doboz, hol nincs. Azonban a filmet ismerve, simán elképzelhető, hogy ez is szándékos. Ahogy az időpontok is össze-vissza ugrálnak a filmben sok mással egyetemben.

Eközben a filmből hiányoznak a látványos technikák, egyedül a képeken feltűnő groteszk dolgok teszik a szemnek is élvezetessé. A filmzene ugyancsak az én érzéseim helyességét támasztják alá: részben tangó, részben Wagner Trisztán és Izolda operájának részlete, a Liebestod szól. Ha van mégis jellemző, az egész filmen átvonuló megoldás, az a váratlanul új helyzetek teremtése, amelyekben vagy új karakter tűnik fel vagy új helyszínen folytatódik a történet, miközben mindezen változásokat teljesen természetesnek veszi a film. Különcsége ellenére a film mégsem üt el az 1920-as évek filművészetétől: ekkoriban kísérleteztek megteremteni a többi művészeti ágtól önálló filmművészetet, és az Andalúziai kutya jól illeszkedik a megmaradt, jellemzően rövid és nehezen érthető kísérletek sorába.

Élmény

Előzetes ismereteim alapján egy az Ember a felvevőgéppel-szerű, erős képekkel és hatásossággal dolgozó rövidfilmre számítottam. Ehhez képest csalódás volt, mert bár meghökkentő képekkel találkoztam, az egész hangulata mégis ugyanaz a számomra kissé egyhangú, bunueli hangulat volt, amit már megszokhattam a Tristanában vagy A burzsoázia diszkrét bájában.

Érdekességek

- A filmben szerepel Bunuel és Dali is.
- Mindkét főszereplő öngyilkos lett: a férfi túladagolta magát néhány évvel később, míg a nő nyilvánosan felgyújtotta magát.