Tartalom

Alexandre (Jean-Pierre Leaud) épp próbálja visszaszerezni barátnőjét, de az látszólag közönyös vele szemben. Hazafelé meglát egy csinos szőke nőt és randira hívja. Látszólag Veronika is közönyös vele szemben, de újra és újra találkoznak. Időközben kiderül, hogy Alexandre egy idősebb nő, Marie kitartottja és szerelme, azonban látszólag egyiküket sem zavarja Alexandre csajozása. Ahogy Veronika és Alexandre egyre több időt töltenek egymással, Marie egyre féltékenyebb lesz, de Alexandre-nak eszében sincs felhagyni léhűtő, párizsi diákéletmódjával.

A film kísértetiesen hasonlít Godard filmjeire, különösen a Kifulladásigra, ahol a főhősünk látszólag partnerének, gyakorlatilag azonban a kamerába beszélve filozofálgat, csakhogy van két fontos különbség: egyrészt mindezt sokkal kisebb műveltséggel teszi, másrészt gondolatai kevésbé összefüggőek. Éppen ezért kezdetben nem voltam benne biztos, hogy a film csak gyenge utánzat vagy inkább paródia, de ahogy a nők kezdtek ránőni Alexandre-ra, egyre egyértelműbb lett a gúny. Persze nem a francia újhullám kinevetéséről van itt szó, hanem az 1968-as nemzedék elfajzottjainak kritikiájáról: Alexandre (talán nem véletlen, hogy épp generációjának meghatározó alakja, Leaud alakítja) a nagy szavak mögött csak egy éretlen álértelmiségi, Marie és Veronika pedig nagy szexuális szabadosságuk mögött másra se vágynak, csak a hagyományos szerelemre, családra.

Megvalósítás

Technikailag nem túl érdekes a film; ahogy fentebb említettem, Godard stílusát idézi a kamerába beszélő szereplőkkel, de ezen felül nem vettem észre semmilyen, végig jelenlévő jellemzőt. A helyszínek egyébként valódiak, beleértve a Les Deux Magots kávéházat, amely évtizedek óta a szellemi élet egyik központját jelenti Párizsban.

A film első felében inkább Alexandre (Leaud, hagyományosan Truffaut alteregója, az újhullám szimbóluma) véleltlenszerű, filozofikus gondolatait hallhatjuk önmagáról, a másodikban viszont kezd egyre háttérbe kerülni és a nők és a szex veszik át a szerepet: Marie (Lafont, az újhullám másik ikonja - vele később még találkozunk), illetve Veronika (Lebrun, akinek ez az első szerepe úgy, hogy nem is színésznek tanult, viszont Eustache, a rendező exe, és mivel a történet állítólag erősen önéletrajzi, tökéletesen passzolt) révén. Bár továbbra is Alexandre által láthatjuk a női karaktereket, egyre inkább róluk is szerepeikről kezd szólni a film (akik kurváknak tartják magukat, de mamák szeretnének lenni).

Élmény

A legnagyobb problémám a filmmel, hogy elavultnak érzem, túlságosan egy adott korhoz kötődik, ezért mai szemmel, negyven évvel később már valószínűleg nehezebben érthető, mint 1973 fiataljainak. Alexandre eljelentéktelenedése egyetemesebb ugyan, de ez csak a film második-harmadik részében következik be, addig pedig bő két órát ki kell húzni.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Jean-Pierre Leaud (Négyszáz csapás, Bolond Pierrot)
- Bernadette Lafont férje a magyar szobrász Medveczky György volt.
- A filmben feltűnik maga a rndező, Eustache is, aki egy balesetben részlegesen lebénult, ezért 42 évesen 1981-ben öngyilkosságot követett el.

Tartalom

1916, a francia-német fronton. Amikor minden méternyi haladásért tengernyi vér folyik, a vezérkar egy erősen védett domb bevételére utasítja a hadsereget. Mireau tábornok jó katonaként ellenzi, de végrehajtja a parancsot. Mireau azonban a front mögül irányít, a tényleges támadást Dax ezredes vezeti, aki közvetlenebbül érzi bőrén a lehetetlen küldetést és az emberek halálát. A vezérkar is Mireau is azonban elfogadhatónak találja a veszteséget a cél érdekében. A támadás természetesen teljes kudarcba fullad, a sereg gyorsan visszavonul, feldühítve ezzel a régivágású Mireau-t, aki gyávaságnak tekinti a tettet. Megtizedelné a saját csapatait, de Dax közbenjárására végül csak három emberen kell példát statuálni a kudarcért. Dax vállalja az igazságtalan tárgyaláson a védelmet, de már eleve eldöntött a halálos kimenetel...

A film több részre osztható, ennek megfelelően az első harmada háborúellenes, annak kegyetlen értelmetlenségét próbálja bemutatni halállal és akciójelenetekkel. Részben már itt is megjelenik a vezetés képmutató embertelensége az emberéletet figyelmen kívül hagyó, lehetetlen parancsok kiadásában, de igazán a film második harmadában csúcsosodik ki a tárgyalótermi jelenetben, hiszen saját, eleve kudarcra ítélt tettüket "véleltlenszerűen" kiválasztott katonákra fogják. Végül pedig a film utolsó harmadában a kivégzésre váró katonák jelenetei egzisztencialista drámává emelik a történetet, ahogy a közelgő halált próbálják feldolgozni.

Megvalósítás

A rendező, Kubrick kedvenc technikája itt a hátrafelé guruló kamera volt, amivel szembesétáltak alanyai. Ezzel hatásosan el tudta választani az egyént a többiektől, magányos különállóvá téve őket. Tulajdonképpen ugyanazt láthattuk mint A pankrátorban, csak másik oldalról. Nagyjából ugyanez volt a hatása a tárgyalótermi jelenetnek is, amikor a vádlott feje betöltötte az egész képet és a többiek kis jelentéktelen alakok voltak a háttérben. Érdekes volt még az is, hogy mit nem mutatott a film: nem láthattuk például egyszer sem az ellenséget, csak a hulló francia katonákat. Ugyancsak rejtve maradt előlünk sokáig a halál; először egy rakéta jelzőfénye világította meg a holttesteket az éjszaka sötétjében.

A cím egy angol verssorra utal: a dicsőség ösvényei a sírba vezetnek. Ehhez mérten abszurd helyzetei miatt a film nézhető egyfajta komor komédiaként is, bár nevetni nincs sok kedvünk rajta. A francia katonák úgy halnak meg, hogy nem látjuk kik lőnek rájuk, arról beszélgetnek, hogy hogyan halálnak meg legszívesebben, legalább akkora veszélyt jelenetenk rájuk saját vezetői, mint az ellenség, miközben a vezetést pedig jobban foglalkoztatja a közvélemény, mint a háború. Amikor szentimentálissá válna a film, hogy "lám, ez a csótány még holnap is élni fog, én meg nem", valaki lecsapja a rovart. A film vége lenne elvileg az érzelmi katarzis részben a kivégzés miatt, ahol hiába várjuk az utolsó pillanatig a megmenekülést, hiába ad egy-egy reménysugarat a történet, nincs happy end. A másik érzelmi töltetet a kivégzés utáni kocsmai jelenet adja, ahol egy fogoly német lányt szégyenítenének meg, ám annak egyszerű éneke megérinti az elembertelenedett katonákat.

Élmény

Sajnos engem viszont nem rázott meg egyik jelenet sem, így nem vált erős filmmé a szememben. Viszont mindenképpen emlékezetes marad a film hármas tagolása, amely tulajdonképpen egyszerre három különböző műfajt tesz egy történetbe: háborús filmet, tárgyalótermi drámát és börtönfilmet. Mintha három külnböző hangulatú filmet látnánk.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Joe Turkel (Ragyogás), Emile Meyer (A siker édes illata)
- A német lányt alakítő nő Christiane Kubrick, a rendező felesége.
- Még életben van Kirk Douglas (98), Richard Anderson (89), Joe Turkel (88), Christiane Kubrick (83)
- A történet alapja valós; egyáltalán nem volt egyedi eset ugyan, de azért nem is volt bevett gyakorlat a példa statuálása.

Tartalom

A 8-12. századi Japánban járunk, ahol a film szerint még nem létezett az emberség. Egy kormányzó kivívja sok előkelő haragját, amiért figyelembe veszi a parasztok érdekeit is. Mottója, hogy minden ember egyenlőnek született, és a könyörület különbözteti meg az embert a vadállattól. Amikor ellenállása miatt száműzik, fiának ezt a tanácsot adja búcsúzóul és Kannon, a végtelen könyörület istennőjének szobrát. A család útnak indul, hogy megtalálják a családfőt, de útközben elfogják őket és eladják rabszolgának, elszakítva a gyerekeket (a fiú: Zusió, a lány: Andzsu - Kjóko Kagava) anyjuktól (Kinujo Tanaka). A gyerekek Szansó tiszttartóhoz kerülnek, aki könyörtelenül bánik munkatáborban sínylődő rabszolgáival. Mire a gyerekek felnőnek, Zusió gépies gyakorlatiasságában elfelejti apja tanítását, húga szavai kellenek ahhoz, hogy újra észhez térjen. Zusiónak végül sikerül megszökni, és Kannon szobrával bizonyítani tudja származását egy főtanácsadó előtt, aki kormányzóvá teszi őt épp Szansó régiójában...

Hát ez az "ami a szívén, az a száján" típusú film, sokat nem tudok hozzátenni a fent leírtakhoz. Kiáll az emberség mellett egy olyan korban, amikor az ellentmond a szokásoknak - ezzel párhuzamot vonva állítólag Japán második világháborús munkatáboraival. De ugye itt felmerül a szokásos gondom, hogy közép-európaiként az esetleges kulturális utalások nem esnek le - vagy épp ellenkezőleg, olyan utalást gondolok bele, ami esetleg nem releváns. Merthogy a film eleje nagyon erősen kommunistának hat, amelyben a dolgozó népet elnyomják, holott mindenki egyenlőnek születik. Hollyoodban egy ilyen kezdés elképzelhetetlen lett volna 1954-ben.

Megvalósítás

Technikailag nem vettem észre semmi érdekeset. Hogy ez azért van, mert annyira észrevétlenül mozgott-e a kamera, az most nem is lényeges, hiszen ha nem veszem észre, akkor akár ügyesen nem vevődik észre, akár ügyetlenül, nem veszem észre. Pozitívum még a zenéje, ugyanis nincsen neki :D. A film nagy részében uralkodik a csend, kivéve amikor a tenger hullámzásához hasonlatos anyai hívódal panaszos hangja halkan bekúszik. A dal mindig vízhez köthető és nagyon halk, ettől ennyire hangulatos.

Az egész film nagyon természetesnek hat, talán itt tudtam legjobban elfelejteni, hogy egy történetet nézek. Pedig nem egy realista darab és a színészek sem hitelesek - mégis működik, és egy pillanatig sem kérdőjelezi meg az ember hogy ez megtörtént-e.

Élmény

E természetességhez talán épp a fentebb említett észrevétlenség a kulcs, vagy esetleg a történet valamiféle közös néplélekből eredő, egyszerű meseszerű cselekménye. Az Ugecu történetéhez hasonlóan itt is részben önéletrajzi elemekről beszélhetünk, hiszen a rendező, Mizogucsi gyerekkorát ugyanúgy beárnyékolta kegyetlen mostohaapja bánásmódja mint a film gyerekeiét Szansó tiszttartó.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Kinujo Tanaka és Rjószuke Kagava (Ugecu története), Kjóko Kagava (Tokiói történet)
- Még éeltben van Kjóko Kagava (83) és Maszahiko Cugava (75)

Tartalom

Nem sokkal a második világháború után egy kisváros közösségi életét a mozi jelenti. A gépész Alfredo már gyerekkora óta kezeli a vetítőt, mostanában folyton nyakára jár a kis Toto, akit egyedül nevel anyja. A városka papja előnézi a filmeket és kivágatja az erkölcstelen (=csók) jeleneteket. Amikor egy balesetben kigyullad a vetítő és Alfredo megvakul, Toto veszi át a helyét, de továbbra is apa-fia mélységű a kapcsolatuk. Toto kamasszá érik, filmezni kezd, ekkor veszi észre a magasabb társadalmi körökbe tartozó Elenát, és persze bele is szeret. A lány hosszas vívódások után végül viszonozza szerelmét apja rosszallása ellenére is, de végül Elena búcsú nélkül elköltözik a városból, és Toto sosem talál rá. Alfredo ösztökélésére az összetört szívű Toto Rómába költözik szerencsét próbálni, hogy azt az energiát, amit eddig a szerelemre fordított, a filmezésre használhassa fel. 30 évvel később anyja telefonon közli a már elismert filmrendező Totónak Alfredo halálhírét, aki azóta nem járt otthon. Most hazautazik, és szembesül fiatalkorának szereplőivel...

A nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű film látszólag többről szól mint ami, illetve szólhatna sokkal többről is. Sokszor írtam már, mennyire hálás téma, amikor a film a filmről szól, de itt kimerül a nosztalgiában. Pedig a kezdet bíztató, kicsit mintha összemosódna a film és a valóság Toto gyerekkorában (megelevenedő szobor, vetítőfényként besütő napfény, színészkedés, a valóság rendezése, a filmes utalások), de ahogy elmúlik a gyerekkor, eltűnik a képzelet birodalma is. A kamasz Toto már filmezik és üzletel, na meg persze csajozik. A felnőtt Toto pedig a munkájának él és fiatalkorát hajszolja boldogtalanul.

Megvalósítás

A filmes utalások tehát csak a nosztalgia miatt vannak, illetve az idő múlását mutatják ahelyett, hogy szervesebb részei lennének a történetnek. Kiemelendő a gyerek Toto, aki kisgyerek létére a többi hasonló korú színésszel ellentétben nemhogy gyenge pontja a filmnek, és még csak nem is az elviselhető kategória, hanem kifejezetten hitelesen játszik(?). Az igazi erőssége a filmnek azonban a kisváros karakterei, akik mind emlékezetesek, emberiek, valószínűleg Tornatore, a rendező gyerekkorának valós szereplői. Ami még jól sikerült, az az idő múlásának érzékeltetése: Toto gyerekkora még az olasz neorealizmus filmjeit idézi, kamaszkora már az amerikai rock and roll korszak jegyeit viseli magán, a nyolcvanas évek pedig már modern, autók, tévé, repülő fémjelzi.

Meglepően minőségiek a képek, mintha már egy kilencvenes évekbeli hollywoodi filmet láttam volna, de ez sajnos ritkán párosult szép vagy érdekes képekkel; ami volt, az is inkább a film első felére esett (pl. a lángoló Mária vagy az esőben csókolózó szerelmesek). Hasonló a helyzet az apró ráutalásokkal is: sajnos sokkal kevesebb van belőle a filmben, mint amennyitől végig zseniális lehetne, és ami hiányzik sok más filmből is. Pl. az egyik jelenetben láthatjuk Toto, Elena és az apja véletlen találkozását. a jelenet alapján azt gondolnánk, a folytatása az lett, hogy az apa fogja lányát és otthagyják Totót. A következő jelenetben azonban újra a szerelmeseket láthatjuk másik helyszínen, folytatva mindennapos viszonyukat, beszélgetésüket, és csak egy jelzésértékű kötés van Toto arcán. Nincs kihangsúlyozva, csak egy pillanatra tűnik fel, soha nem is jön szóba, nincs is semmi jelentősége, de ebből is összerakjuk, hogy az apa keményen megütötte. Volt egy jellemző kamermozgás, de nem tudtam rájönni az értelmére, bár kétségtelenül önmagában is látványos volt: alulnézetből, jobbról vagy balról kanyarodva közelített rá a szereplőre gyakran. A gyűrűk urában láttam hasonlót, ott arra gyanakodtam, hogy a karikagyűrűt akarta szimbolizálni.

Élmény

Abszolút szerethető film, az eleje főleg a karakterei miatt, a kamaszkori része a bénázós szex és csajozás miatt, a vége pedig erősen a nosztalgikus elmúlást megidéző érzelmekre apellál. Az Életünk legszebb évei óta nagyon keresem az ilyen pozitívan szerethető filmeket, sajnos nagyon ritkák. És sajnos ebbe rondít bele nagyon durván a rendezői változatban, amit én is láttam, a harmadik szakasz azon része, amikor Toto újra találkozik Elenával, és tisztázzák viszonyukat. Ezzel más megvilágításba helyez egyes eseményeket, és tönkrevágja a nosztalgikus hangulatot, és más szereplők is felesleges filozofálgatásba és megmagyarázásba kezdenek; nem véletlen, hogy a nemzetközi forgalmazásban ki is vágták ezt a durván egyórányi részt. Ha valaki kedvet kapott a filmhez, feltétlenül ezt az érzelmekkel teli, rövidebb verziót nézze meg, és akkor egy szép élménnyel foggazdagodni, amiben vannak zseniális pillanatok.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban:Leopoldo Trieste (A keresztapa II)
- A filmbéli kisváros alapjául a rendező szülővárosa, Bagheria szolgált alapul.

Tartalom

Az ügyefogyott mozigépész fiú (Buster Keaton) arról álmodozik, hogy egyszer nagy nyomozó válik belőle. Munka után udvarolni megy szerelméhez, de kitiltják a házból, amiért ellopta a lány apjának (Joe Keaton) óráját. Pedig nem ő volt az, csak a kabátjába csempészte a bizonyítékot riválisa. Visszatér a munkába, és elalszik. Álmában ő már az egyáltalán nem ügyefogyott Sherlock detektív, aki túljár riválisa eszén, és összejön szerelmével.

A komikus akciófilm nem ment el filozofikusabb irányba a szórakoztatás mellett, pedig erre minden lehetősége megvolt: ugyanis tökéletesen összevonja a filmek világát valósággal. A két sík egymásra hat, és a gépészfiú képes belépni a filmbe, miközben a film is kihat tetteire. Ezt a vonalat lehettet volna hangsúlyozni, kibontani, de csak gegnek használták fel sajnos. De így se hagy minket kétségek nélkül a történet, ugyanis az utolsó jelentben nem lehetünk biztosak abban, hogy a vetítőterem ablakerete nem a filmvászoné-e.

Megvalósítás

A szokásos burleszkelemek után az igazi móka ott kezdődik, amikor a gépészfiú elalszik, és szelleme kilép testéből, mint pár évvel később a Virradatban. A szellem pedig felmászik a filmvászonra és részesévé válik a filmnek. Ezt nagyon kreatívan ki is használják, gyorsan váltogatják a filmbeli filmen a helyszíneket, így egyik váratlan helyzetből a másikba csöppen hősünk. Az 1920-as évek technológiájával ezt részben veítétéssel, részben azzal a trükkel érték el, hogy nem filmet láttunk valójában, hanem színelőadást.

A kicsit későbbi A generálisban már feltűnt, hogy Keaton nagyon látványos kaszkadőrmutatványokat tud produkálni, és ebben a filmben ez hatványozottan igaz. Mai szemmel is megdöbbentően látványosak a nyaktörő koreokráfiák. (És ezt most szó szerint kell érteni, Keatonnak a forgatás során valóban megrepedtek a nyakcsigolyái.) Hihetetlen precizitás kellett (no meg trükkök) ezek végrehajtásához, tényleg teljesen odaveri a legtöbb filmet látványban, beleértve a legmodernebbeket is.

Élmény

A generálist tartják jobb filmnek, de nekem mind történetben, mind látványban messze felülmúlta. Ott nem izgultam igazán, és Keaton visszafogott játékát se találtam odaillőnek, de itt a félszeg gépész szerepében tökéletesen illik a poénokhoz, nevetni lehet rajta, a mutatványokon pedig ámélkodni. Tetszett.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Buster Keaton (A generális, Alkony sugárút), Joe Keaton (A generális)
- Ward Crane (a gonosz) 1928-ban 38 évesen tüdőgyulladásban elhunyt.

A film megtekinthető itt: