Tartalom

A nem túl távoli múltban meteor zuhant egy területre, de nem találták meg sosem. Amikor a helybéliek kezdtek eltűnni, a hatóságok lezárták a területet, a Zónát. A sztalker ide segít bejutni embereknek, és végigkalauzolja őket. Érdeklődés pedig van, hiszen állítólag a Zóna egyik helyisége valóra váltja legbensőbb vágyadat. Az Író (Anatolij Szolonyicin) és a Professzor (Nyikolaj Grinyko) csatlakoznak a Sztalkerhez, aki beviszi őket a Zónába. Sztalker szerint mindehol csapda van, ezért nagy kitérőkkel, de gond nélkül eljutnak a Szobáig, ahol a kívánságok teljesülhetnek.

A film nagyon erősen filozofikus, tulajdonképpen nem is történik benne semmi, a gondolataikat közölhették volna egy asztal mellett ülve is. A Zóna az élet, ahol a megfelelő ösvényt kell választani, a három szereplő pedig más-más aspektusát testesíti meg a hozzáállásnak: Sztalkert a hit, a remény vezérli, Írót a racionalista kiábrándultsága, Professzort az idealizmusa (eg persze sok minden más is). A film nagyon sok (gyakorlatilag végtelen) asszociációt enged meg, ezért bővebben nem megyek bele a filozofálgatásba. A lényeg, hogy mivel a Szoba a legbensőbb, tudatalatti kívánságot teljesíti, belépés előtt tisztába kell jönni önmagunkkal és elvileg meg kéne érteni a világot is.

Megvalósítás

Legszembetűnőbb a Zónán kívüli világ szépiaszíne, amit felvált a Zóna színes világa. Érdekes képeket keveset találtam, a zenéjét illetően pedig váratlanul, oda nem illően csendültek fel néha klasszikus betétek.

Azt hiszem sok szimbólum lehetett benne, de keveset ismertem fel. Legerősebb talán az volt, ahogy az elhagyatott épületeket, emberi eszközöket és testeket benőtte a természet. Olvastam olyan elemzést is, amely szerint az Andrej Rubljov nyomán ez a film valójában egy modern ikon, mind stílusában, mind tartalmában.  Tarkovszkij többi filmjéhez képest a Sztalker sokkal könnyebben befogadható, mert bár cselekménye nem sok van a többiekhez hasonlóan, de legalább nem ugráló a szerkezete.

Élmény

Nem könnyű film, de nem a stílusa miatt, hanem mert meglehetősen tömény párbeszédei, monológjai vannak. Úgy érzem, az elemzések mélyebb értelmezéseket kapcsolnak a filmhez, mint amennyit ténylegesen mutat, avagy túl sokat akar valóban mutatni, és emiatt túl nehéz lett egy nézésre. Legközelebb talán máshogy fog esni.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Anatolij Szolonyicin és Nyikolaj Grinyko (Andrej Rubljov, Tükör)
- A filmet egy vegyianyag gyár közelében forgatták, amiből sok veszélyes vegyszer ömlött a filmben is látható vízbe. A forgatás után több stábtag is meghalt az ebből kialakult rákban, köztük Tarkovszkij és Szolonyicin is.
- A novella/film alapján készült nagysikerű videójáték is.

Tartalom

Yuddi igazi pöcs, mégis bejön a nőknek. Egyszerre két barátnője is van, Su (Maggie Cheung) és Mimi, és egyikkel sem bánik igazán jól, miután megkapta őket. Nevelőanyjával is érdekes a viszonya, afféle se veled, se nélküled. Amikor besokall, elindul a Fülöp-szigetekre megkeresni valódi anyját. Itt megismerkedik egy szintén hongkongi sráccal, Tide-dal, aki egy-egy véletlen folytán ugyancsak ismerte a két lányt, és mindkettő iránt gyengéd érzelmeket táplált.

A film sokkal inkább a szereplők érzelmeinek felvázolása, mintsem egy történet. Nem igazán ismerjük meg karakterüket, háttértörténetüket, kevés a cselekmény is. Yuddy frusztrált, Mimi megsebzett, Su megtört, Tide önbizalomhiányos. És mind magányosak. Életútjuk hol összefonódik, hol szétválik.

Megvalósítás

Technikailag nem találtam érdekesnek, sem képileg, sem hangilag nem kápráztat el minket. Aláfestő zene gyakorlatilag nincs, és a környezet is kopott, kopár, üres, egyhangú.

A történet sokat ugrál a helyszínek között és az időben (de csak előre), sok a kimaradt rész, gyakran találjuk magunkat teljesen új szituációban; ez nagyon emlékeztet a Kifulladásigra. Ettől és a kevés eseménytől nagyon nehezen követhető a történet, és az sem segít rajta, hogy az én szememnek nagyon hasonlóak az ázsiai arcok, a film végéig nem is tudtam őszintén szólva, hogy épp kit látunk. Ráadásul a film utolsó jelentében egy olyan férfit látunk készülődni (Tony Leung), aki addig nem is szerepelt a filmben.

Élmény

Újabb "ez meg mi volt?!" fílinges film. Ebben közrejátszott az is, hogy a nyugati típusú cselekméynközpontú filmekhez vagyok szokva, az is, hogy ezek az újabb ázsiai művészfilmek (Családi kapcsolatok, Szerelemre hangolva) hajlamosabbnak tűnnek élethelyzeteket és érzelmeket vázolni, és az is talán, hogy európaiként nem érzem át a távol-keleti néplelket. A rendező sem sietett segítségemre, hiszen ahogy fentebb említettem, a szereplők is hasonlítottak egymásra.

Szóval megintcsak elértünk ahhoz a ponthoz, hogy elment az önbizalmam, mert felkészületlenül ért egy nehezen befogadható film, és ilyenkor rendre felmerül a kérdés, hogy én vagyok túl hülye vagy a rendező öncélú? Lehet, hogy máskor megnézve jobban átjön, most mindenesetre nem sikerült.

Érdekességek

- Leslie Cheung (Yuddy) 2003-ban, 46 évesen depressziója miatt öngyilkosságot követett el:

Depression! Many thanks to all my friends. Many thanks to Professor Felice Lieh-mak (Cheung's last psychiatrist). This year has been so tough. I can't stand it anymore. Many thanks to Mr. Tong. Many thanks to my family. Many thanks to Sister Fei. In my life I have done nothing bad. Why does it have to be like this?

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Maggie Cheung, Rebecca Pan és Tony Leung (Szerelemre hangolva)
- A film forgatása alatt a maffia elrabolta Carina Lau-t, amiért nemet mondott egy filmszerepre. Szerencsére baja nem esett, de meztelen képeket készítettek róla, amik 2002-ben napvilágra kerültek.
- Carina Lau és Tony Leung házasok.

Tartalom

1939, Olaszország. A csetlő-botló, mindig bohóckodó, energikus Guido (Benigni, a rendező) nagybátyjához érkezik, ahol pincérként dolgozhat. Szinte rögtön, szó szerint ölébe pottyan Dora, a helyi menő csávó jegyese, és persze Guido azon nyomban beleszeret. Végül egymáséi lesznek, fiuk születik, aki egy gyors vágás után már öt éves. Eközben azonban rövid helyzetekben tetten érhetjük a mindennapos antiszemitizmust, amit a zsidó Guido viccekkel próbál elütni, míg egy napon - éppen a kisfiú születésnapján - váratlanul elhurcolják őket munkatáborba. Guido azonban fia érdekében még itt is viccekkel üti el a dolgot, és próbálja az egész helyzetet versenyként beállítani, amit ha ügyesen teljesítenek, egy igazi tankot nyernek.

A film üzenete egyszerű: az élet szép, csak rajtunk múlik, mennyire tesszük azzá. Ez így persze túlzás, nem csupán hozzáállás kérdése, és Guido végighazudja a filmet fiának. A kérdés, hogy a fia nélkül is ezt tenné-e? Mert ha nem, akkor a cím hamis és sokkal inkább a szülői önfeláldozásról szól a történet. Ugyanakkor e viccelődés rámutat arra is, mennyire lehetetlen a a helyzet, amibe csöppentek ("Embert a kemencébe?! Hát fából vagyunk?!")

Megvalósítás

Technikailag nem izgalmas, mindössze a film első felének erős színeit állították szembe a koncentrációs tábor fehér-szüke színvilágával.

A történet okosan van elépítve,, minden mozzanatnak lesz később jelentősége. A Benigni-féle bohóckodás nekem nem vicces, viszont ebbe a filmbe tökéletesen illik. Fentebb említettem, hogy a film viccet csinál Guidón keresztül ezekből a lehetetlen helyzetekből. Ezt folyamatosan alkalmazzák, amint megjelenik valami fasiszta ideológia. Legszórakoztatóbb, legkifejezőbb, amikor tolmácsolnia kéne, de nem tud németül, ezért a katona szigorú, kegyetlen szabályait játékszabályokként fodítja.

Élmény

Bájos, szerethető, pozitív film, mint az Életünk legszebb évei vagy Az élet csodaszép. Nem, nem a címük miatt emlékeztetnek, hanem mert mindhárom filmben a rossz körülmények felett győz a humánum, és mindezt egy kedélyes vígjáték formájában kapjuk meg. Sem megvalósításában, sem üzenetében nem érzem igazán jónak, hiányzik belőle az az igazi emberi dráma, ami az Életünk legszebb éveiben megvan, és amitől ez utóbbi film a másik kettő felé emelkedik.

Érdekességek

- A Dorát alakító Nicoletta Braschi a rendező-főszereplő Benigni felesége
- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Giorgo Cantarini (Gladiátor)
- Az olasz zsidóságot szerencsére nem érintette olyan súlyosan a második világháború, mint mondjuk a magyart: a deportálások hozzánk hasonlóan csak az 1943-as német megszállással kezdődtek, és kb. 7 500 embert, a zsidók 20%-át tudták elszállítani.

Tartalom

Max egykor szebb napokat látott producer a Broadwayn, ma idős hölgyek kitartottja, belőlük próbál pénzt kiszedni a színházi darabjaira. Egy könyvelési hibát felfedezve, könyvelője Leo eljátszik a gondolattal, hogy egy bukot darabbal kis technikai csalással jóval több pénzt kereshetnének, mint sikeres előadásokkal. Max kap a lehetőségen, és Leóval együtt igyekeznek a lehető legrosszabb színművet, egy volt náci "Hitler tavasza" c. musicaljét összepárosítani az ízlésficamos, meleg rendezővel és a konstans delíriumban lévő hippi színésszel.

Ha van a filmnek mélyebb rétege, az Broadway/Hollywood szatírája, elemeinek kifigurázása, de ezek a poénok meglehetősen belsőek, hiszen az átlagembernek fogalma sincs, hogy működik a szórakoztatóipar. Ezen felül is azért van még sok áthallásos gondolat, amik reflektálnak világunk egyes képmutatásaira.

Megvalósítás

A technikai elemei nem túl érdekesek, noha vannak képi gegek is, de ez nem arról szól, hogy hogyan látjuk őket, hanem hogy mit. És persze kapunk egy látványos színpaid előadást a filmen belül, könnyen megjegyezhető dallamokkal.

A film kulcsa a két producer, Max és Leo kapcsolata, rájuk épül az egész sztori, végig ők vannak a középpontban. Nekem túljátszott, erőltett, persze ez nem az ő hibájuk, a parodisztikus karakterekből adódik. És minden karakter ilyen, ami valahol működik (Dr. Strangelove), valahol nem.

Élmény

Ahogy olvastam az értékeléseket, az a benyomásom támadt, hogy ez a film korának South Parkja lehetett, vállalhatatlanul alpárian feszegette a jóízlés határait, de mára ebből, 50 év elteltével nem sok minden érződik. A felpörgött, szélsőséges karakterek és helyzetek akkor működhetnének ma is szerintem, ha viccesek lennének a szövegek, de így csak túlzó gesztikulálás marad az egész. Lehet azt mondani, hogy "de hát ez a hatvanas évek", de ellenpéldaként ott az Egy nehéz nap éjszakája, vagy a szatirikus oldalát nézve a Dr. Strangelove, mint kortárs film, ami ma is működik.

Érdekességek

- A filmből 2001-ben musical készült, 2005-ben remake. Ez utóbbiban szintén szerepelt az eredeti filmben is szereplő rendező, Mel Brooks.
- Állítólag Dustin Hoffman alakította volna a náci írót, de ő inkább a Diploma előttöt választotta. Brooks nyugodt szívvel engedte oda a meghallgatásra, biztos volt benne, hogy nem kapja meg a szerepet, amelyben épp Brooks feleségével, a Mrs. Robinsont alakító Anne Bancrofttal szeretkezik Hoffman.

Tartalom

Egy nőre váratlanul fegyvert fognak limuzinjának sofőrei Hollywood útján, de szerencséjére beleszalad egy másik autó a limuzinba. Amikor magához tér, egy közeli házban bújik el. Ekkor érkezik beköltözni a házba Betty, a vidéki, csupa derű naiva, aki színésznő szeretne lenni. Az autóbalesetet szenvedő nő, aki a szoba egyik plakátja alapján Ritaként mutatkozik be, nem emlékszik semmire. Megpróbálják felgöngyölíteni, ki is lehet Rita valójában, ám az egyetlen emléknyom egy oszladozó női hullához vezet. Egy bérgyilkos és a rendőrség is Ritát keresi. Eközben egy rendezőt diktatórikus módszerekkel próbálják a film producerei rábírni, hogy a női főszerepet az általuk kiválasztott lány kapja.

Nem lövöm le a poént annak, aki még esetleg nem látta a filmet, és nem is akarom kibogozni a rejtélyt, megpróbálkoztak vele már sokan. A lényeg, hogy keverednek az idősíkok, az álom, a képzelet, a tudatok. Nagyon sok kulcsot kapunk az egyes események és szimbólumok megoldásához, de egyik sem igazán kizárólagos; olyan az egész mint egy modern Tarkovszkij-tudatfolyam, csak jóval több és nyilvánvalóbb szimbólummal dolgozik, viszont ezek többféle magyarázatot rejthetnek. Egy másik fontosabb szál Hollywood megjelenítése, amit egy csúnya helynek állít be a rendező: a producerek szörnyű alakok és mindenre képesek a szegény rendező ellen. Talán nem véleltlenül kerülnek gyakran a Sunset boulevardra.

Megvalósítás

Lnych, a rendező stílusát álomszerűnek szokták leírni, és hangulatban, egyes karakterek és helyzetek groteszkségében valóban rémálomszerűnek tűnik a film. Ehhez a hangulathoz nagyon jól passzolnának az expresszionista beállítások és megvilágítások, de meglepően kevés van belőlük. Lynch sokkal inkább a hangulatra törekszik érzésem szerint, nincs egy jellemzően végigvonuló techniaki stílus, amit észrevettem volna. A hangulatot remekül támasztja alá a film zenéje, ami gyakran csak egy beúszó basszus, de azonnal fészkelődni kezdünk tőle. Amikor a színelőadáson a kellemes dallamba elkezd bekúszni a háttérben ez a basszus, az egészen erős élményt ad - de erről később.

A rémálomszerű hangulat ellenére gyakran kapunk fanyar humort is, de ez a vegyesség egyáltalán nem okoz problémát, inkább előnyére válik e hullámvasutazás a filmnek. Amiről még szót kell ejteni, az a színészi munka: mindkét női főszereplő több különböző karaktert is el tud játszani, különösen Betty esetében látványosak az átalakulások. Nem tudom hogy ez a színész vagy a forgatókönyv erénye, de nagyon hatásos.

Élmény

A film valahol egy hatalmas kamu, hiszen a csavaros, izgalmas sztori mögött, ami egy életre elegendő gondolkodnivalót ad, valójában "csak" emberi sorsok állnak, nincs igazi mondanivaló. De talán nincs is rá szükség: a megteremtett hangulat az érzelmi töltet mellett önmagában is beindít bennünk gondolatokat. Esetemben ilyen volt a színházi előadás, a film fordulópontja, ahol az addig felépített világ kifordult önmagából. Minden csak illúzió, mondja a felvezetés. Egy énekes acapella előad playbackben egy szerelmi popdalt, amibe diszharmonikusan bekúszik a már megszokott, félelmetes basszus szólam. A lányok a szerelmi csalódásuk miatt sírnak, én azonban mindezt a körülölelő, rideg világ megjelenésének éreztem, amiben egyetlen pillanatnyi boldogságot egy dal, egy pozitív érzés okozhat csak. Az előadás és a film végén is elhangzik: "Silencio!", azaz "csendet!", épp úgy mint Godard A megvetésében, ami egy filmforgatás keretein belül zajlott.

A film tehát tartalmilag és megvalósításban sem tökéletes, de emlékezetes és felkavaró élményt nyújt, amit eddig kevés filmnek sikerült.

Érdekességek

- Laura Harring volt az első latina, aki Miss USA lett; egy időben egy igazi Bismarckkal is járt.
- Lnych, a rendező kapcsolatban élt Isabella Rossellinivel, akinek megvolt Scorsese és Gary Oldman is, illetve  a szülei Rossellini a rendező és Ingrid Bergman.
- Színészek, akiket láthattunk korábban: Dan Hedaya (Közönséges bűnözők)