Cselekmény, téma, tartalom: A melanéziai Trobriand-szigetekre a brit-ausztrál gyarmatosítók vitték el a krikettet, hogy ezzel is gátolják a törzsi villongásokat. A sport szabályait azonban néhány évtizeden belül teljesen saját képükre formálták a helyiek, és egy erősen rituális, tömeges, össznépi rendezvényt csináltak belőle. Ezt mutatja be a film, az alcím ("An Ingenious Response to Colonialism") szerint pedig ez egyfajta sikeres ellenállás a gyarmatosításnak, hiszen nem átvették a szokást, hanem beépítették a sajátjaik közé. Gyakorlatilag végig egy előadott meccset láthatunk némi magyarázattal kiegészítve, így a film nem igazán visz végig semmilyen gondolatmenetet, csupán az alcím fogalmaz meg üzenetet, ami egyébként még vitatható is, hiszen nem az ausztrálok vettek át trobriandi szokásokat.

Forma: Ez a bekezdés nem lesz túl hosszú, hiszen egy egyszerű dokumentumfilmet láthatunk, amely megmutat dolgokat, de nem fejez ki semmit. Izgalmasak persze a jelképes táncok, a testfestések és egyéb egzotikumok, de simán lehetett volna formailag is izgalmasabb, pl. a hagyományos és a trobriandi krikett folyamatos párhuzamba állításával (ez csak az első pár percben történik meg), látványos kameraszögekkel, dinamikusabb kameramozgással, plusz jelentésrétegek beemelésével. Na de mindegy, nem én vagyok a rendező :)

Élmény: Ez az egyetlen melanéziai filmünk, rajta kívül még a polinéziai O Le Tulafalet (2011) említhetjük a térségből. Nekem ebből egy óra sok volt, főleg hogy már az első pár percben elmondtak mindent, amit tudni kell.; ennek demonstrálása számomra már kevésbé volt izgalmas. Talán valakinek egy olyan országból érdekes lehet, ahol a krikett népszerű sport. De ahogy írtam, a téma sosem túl fontos, hiszen tartalmilag és formailag is elő lehet adni szinte bármit úgy, hogy magas szintű esztétikai élményt nyújtson, itt meg meg sem próbálták.

Érdekességek

• Hogy tovább rontsam olvasóim kedvét, állítólag ekkoriban egyáltalán nem volt népszerű a krikett, a film kizárólag a film kedvéért játszottak el egy meccset.
• A Trobriand-szigeteken egy francia hajó járt először 1793-ban, egyik tisztjükről kapta nevét, de tartósan európai telepesek csak az 1890-es években érkeztek. És persze nem kedves krikett-oktatással próbáltak hatni a helyiekre, hanem kemény törvényekkel. 1975 óta tartoznak Pápua Új-Guinea alá.

Cselekmény: A második világháború idején járunk. Ogulkeyik, a feleség lelkiismeretesen dolgozik a ház körül és a juhokkal a semmi közepén karöltve az idősödő apósával, Anna-agával. Férje a háborúban van, legalábbis amíg meg nem hozzák eltűnése hírét...

Téma: Nem spoiler, mert a cím lelövi előre: a végefelé derül ki, hogy Ogulkeyik még csak jegyese volt Anna-aga fiának. Többrétegűen allegorikus sztori emberi kapcsolatokról, az életről, a Szovjetunióról, a fejlődésről, akár még felnőtté válásos történetnek is mondhatnánk. Ogulkeyik és Anna-aga egyfajta paradicsomi ősközösségben élnek, vagy inkább az átmeneti nihil pontosabb leírása lenne állapotuknak - ezt az állapotot és a szükségszerű végét jeleníti meg a film elsősorban hangulatilag.

Tartalom: Viszonylag sokáig kell várni, mire megismerjük az alaphelyzetet, azaz hogy Ogulkeyik vőlegénye háborúban van, őt várja vissza menyasszonya és apja. A semmi közepén vagyunk, a technológia kőkorszaki, erősen élnek a hagyományok (Ogulkeyik pl. nőként nem szól apósához), de remekül kijönnek, szeretetteljes, idilli, irigylésre méltó kapcsolatuk. A háborús hátország nagy tragédiája, hogy sokak szerettei nem térnek haza, de az élet megy tovább, Ogulkeyiknek még gyereke sincs, pedig nagyon vágyik rá és még fiatal, Anna-agára viszont már csak az elmúlás vár. A szovjet szál a történetben, hogy a tanyát lassan modernizálják a helyiek. De igazán az szakítja ketté a párost, amikor Anna-aga egyik gyereke odaköltözik melléjük, életet víve ezzel a tanyára, ami beláttatja mindkettőjükkel, hogy Ogulkeyik nem maradhat. A múltjuk tehát véget ér a jegyes/fiú halálával, az életmódjuk a modernizálással, kapcsolatuk szükségessége új lakók érkezésével.

Forma: Mivel ahogy fentebb látható, cselekmény alig van, természetesen fontosabb szerepet kap a megvalósítás. A semmi közepén vagyunk, mindenütt csak homok, amiből oázisszerűen emelkedik ki Anna-aga birtoka. Az ilyen háttérben mindig jól mutatnak az erős, élénk színű jelmezek, Ogulkeyik ráadásul szinte sosem szólal meg, így azonnal kiemelődik. (Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy kiváló példa korunkra, hogy nagyon idegesített, hogy a kendőjével miért csak a száját takarja el, az orrát miért nem?! Hát mert nem 2022-ben vagyunk és az nem koronás maszk, te nagyon okos :D ) A zene kezdetben valami retró sci-fi ambientre hajaz, nem tudom, mi szükség volt rá, sokkal hatásosabb a csend, főleg úgy, hogy Ogulkeyik nem beszél ugye. Aztán ez később eltűnt vagy csak megszoktam és már nem tűnt fel, mindenesetre érzelembomba volt, amikor a boldog emlékeket vagy fantáziákat felidézve kellemes dallam szólalt meg.

Élmény: Azt hiszem nem sikerült jól elmagyaráznom, hogy alapvetően egy hangulati filmről van szó hasonlóan mondjuk Halál Velencébenhez (1971). Ez elsősorban a csendnek köszönhető, a jelentéktelen cselekménynek és persze annak, hogy a színészek el tudtak játszani egy szeretetteljes kapcsolatot, ettől pedig megható lett. Együttérzünk a meleg kapcsolatot ápoló főhőseinkkel, átérezzük örömeiket, fájdalmaikat, gondolataikat. Azt sajnálom, hogy nem volt intenzívebben kivitelezve, sokat rá lehetett volna erősíteni még az érzelmekre egy kicsit ambiciózusabb vállalásokkal, pl. ha egyáltalán nincs benne párbeszéd vagy jobban ráfeküdnek a képi világra. De azért első közép-ázsiai filmemnek jó kezdés :)

Érdekességek

• Maya-Gozel Aimedova (Ogulkeyik) a rendező felesége

Cselekmény: ...avagy kb. "egy próféta halála". A dokumentumfilm Kongó első miniszterelnökének, Lumumba rövid kormányzásának időszakát mutatja be onnantól, hogy hatalomra kerül, majd két hét múlva már ki is tört a polgárháború...

Téma: És ez nem igaz, mármint hogy bemutatna bármit is a film vagy legalábbis nagyon szelektíven és számomra kissé összefüggéstelenül teszi. Két magyarázatot tudok elképzelni: a valószínűbb, hogy egyszerűen hiányzik a kontextus, nincs meg az a hozzávaló tudásunk, amivel értelmezni tudjuk a filmet. A másik, amit egy írás felvetett, hogy ez a "hiányok filmje", azaz pont arról szólna, ami nincs benne. Ezt elképzelhetőnek látom, de kicsit alibinek érzem. Inkább arról lehet szó, hogy nem sikerült ráfűznöm a rendező gondolatmenetére, így teljesen elvétettem az egészet.

Tartalom: Három narratívát visz párhuzamosan a rendező: az első régi felvételek Lumumbáról, aki a Belgiumtól 1960-ban függetlenedett Kongó első miniszterelnöke lett, de rövid idő után katonai puccs áldozata lett. A második narratíva jelenkori interjúk belga érintettekkel, amelyek inkább a külső, tárgyilagosabb helyzetértékelését adják az eseményeknek, például mi volt a média szerepe. A harmadik narratíva személyes, hiszen a haiti rendező szülei 1962-ben franciául beszélő, szakképzett feketeként Kongóba költözhettek segíteni az ország formálódását. Persze Lumumba ekkor már halott, ez a szál csak arra jó, hogy valamennyire lefesse a diktatúrába hajló országot. A problémám, amit már az előző bekezdésben is említettem, hogy már a cím is "hazudik", hiszen egyszer sem esik szó róla, miért kellene prófétának tekinteni Lumumbát. Ez vagy azért van, mert egyértelmű annak, aki nézi, vagy valóban pont ki akarja kerülni a lényegi pontokat. Lumumba egyetlen beszédét láthatjuk, de ott se halljuk, azt, amivel felvezetik (vagy legalábbis csak egy kis részét). Nem tudunk meg semmit politikai tevékenységéről, csupán hogy a hadsereg puccsot hajt végre, elfogják, megölik. A jelenkori interjúk is általánosságokról szólnak és nem konkrétumokról, például hogy a média tárgyilagossága mennyire lehetséges, vagy pl. hogy milyen politikai mítoszai vannak az afrikaiaknak. A rendező személyes élményei pedig végképp nem kapcsolódnak, hiszen ő még nem is élt akkor Kongóban; egy árulkodó nyom lehet, hogy történetének egyik leghangsúlyosabb pontja az, amikor élete első filmfelvétele gyerekkorában egy bikaviadal, de nem az események érdeklik, hanem a képélesség. Ebből kiindulva itt sem a történtekre kellene koncentrálnunk, hanem a formai elemekre?

Forma: Esszészerű a kivitelezés, a rendező a három szálat felváltva mutogatja, közben narrál félig tárgyilagosan, félig személyesen. Bár nem tér el a tárgyától és attól, amit épp mutat, olyan rendszeresen előfordul, hogy belgiumi életképeket mutat, miközben Kongóról beszél. Ennek részben prózai oka van, miután a kongói titkosszolgálat ráállt, jobbnak látta nem odautazni interjúztatni (Mobutu ekkor még javában uralkodott), így maradtak a belgiumi interjúk, híradórészletek, saját emlékek.

Élmény: Ahogy írtam az elején, nem sikerült ráfűznöm, ráhangolódnom a rendezőre, így kissé kaotikusnak láttam az egészet, végig az volt az érzésem, hogy kerülgetjük a forró kását, és ez frusztráló tud lenni, ha nem tudjuk, mit kerülgetünk. Inkább személyes volt, mint informatív.

Érdekességek

• A rendező még egyszer visszatért a témához, 2000-ben játékfilmet forgatott Lubumbáról.
• Egy korábbi kongói film kapcsán már röviden összegeztem a Kongói Demokratikus Köztársaság történelmét, itt van még egyszer: A Kongó folyó a világ egyik legnagyobb folyója, környékén már közel 100 ezer éve is éltek emberek, végül a nagy bantu népvándorlások során alakult ki népessége. Belgium gyarmatosította a kongói királyságot a 19. század végén, az erőltetett gumitermelésbe milliók haltak bele bő húsz év alatt. 1960-ra vívták ki függetlenségüket, ami katonai diktatúrába torkollott. Az 1990-es években a ruandai polgárháború átterjedt Kongóra is, 2003-ig két nagyobb háborúban milliók haltak meg, de azóta is vannak kisebb konfliktusok. Többek közt ennek következtében az ország - noha kiválóak a természeti adottságai - az egyik legszegényebb és legelmaradottabb, holott a világ egyik legnagyobbja és legnépesebbje.
• Ami Lubumbát (1925-1961) illeti, sorsszerűen a családneve jelentése "könnyen halók örököse". Karizmája miatt több szervezet vezetője volt, 1958-ban alapítója lett egy nemzeti mozgalomnak, ami 1960-ban meg is nyerte az első választást. nem volt sok ideje érdemi tettekre, bő két héttel később a reformokat hiányoló kongói hadsereg egy része már fel is lázadt, a harcok törzsi konfliktusokká szélesedtek, a hadsereg nevében Mobutu pedig gyakorlatilag átvette a hatalmat, letartóztatta Lubumbát és 1961-ben kivégezték belga közreműködéssel. Mobutu (1930-1997) kemény diktatúrát épített ki, maga javára kifosztotta az országot, végül 1990-ben már kénytelen volt a társadalmi-gazdasági-politikai nehézségek hatására enyhíteni, majd a ruandai polgárháború átterjedése Kongóra 1997-ben végleg megbuktatta.

Cselekmény: I. e. 3. század, Szicília. Cabiria egy gazdag család kislánya, ám amikor kitör az Etna, a kúria megsemmisül; a szülők Cabiriát halottnak hiszik. Valójában nevelőnője meglépett vele és némi családi ezüsttel, ám öröme nem sokáig tart, ugyanis kalózok kezére kerülnek, akik eladják őket Karthágóba rabszolgának. A papok kinézik a kislányt véráldozatnak, szerencsére a nevelőnő könyörgésére két római kém kimenti őt. Menekülés közben épp Hannibál unokahúgába botlanak, akinek megesik a szíve a kislányon és elrejti őt. Eközben Hannibál épp Róma felé tart seregével az Alpokon át...

Téma: Nincs témája, ez csak egy romantikus kalandfilm történelmi köntösben.

Tartalom: A több irodalmi mű összegyúrásából született forgatókönyv barokkosan túlbonyolított, egyik kalandból csöppenünk a másikba, miközben a cselekmény kevésbé halad. Hiába történik sok minden, nem látjuk, hogyan következik egyik esemény a másikból. A várakozásokkal ellentétben Cabiria alig tűnik fel, így kezdetben inkább a nevelőnője a főszereplő, később a római kémek, végül a karthágói nemeslány. A legdrámaibb, sőt, az egyetlen drámai rész a nemeslány és a numídiai király szerelme, akik inkább gonosz karakterek, ám szerelmük tragikus. Másfelől a történet valamennyire megpróbálja visszaadni a pun háborúkat, de az egyéni szintű cselekményhez hasonlóan ez is csak random jeleneteket jelent különösebb összefüggések nélkül: seregek vonulnak, harcolnak, mást nem tudunk meg a háborúról.

Forma: Az évszámot nem meghazudtoló módon a rövidfilmes és a némafilmes korszak határán vagyunk abban a tekintetben, hogy a képek elsősorban illusztrációként szolgálnak a viszonylag sok szöveghez. Ez volt az egyik első világsikerű monumentális film, van is benne jó sok statiszta, mai szemmel is látványos kaszkadőrmutatványok, hatalmas díszletek, egzotikus állatok, állítólag közvetlenül ihlette a Türelmetlenséget (1916) és a Metropolis-t (1927). Ki szokták emelni, hogy mozog a kamera, de jellemzően frontális és statikus, még ha egyszer-egyszer valóban meg is mozdul, ez azért még nem egy Bauer-film. Van némi térhatása, azaz a képeknek van többször mélysége azáltal, hogy valami a kamera felé mozdul el vagy történik valami a háttérben is. A speciális effektekkel szerencsére spóroltak, a legtöbb dolog valódi. Ki szokták emelni az áldozati jelenetet is, és valóban, tekinthető korai expresszionista darabnak, ahogy a sötét helyen a félelmetes alakokat megvilágítja a tűz lobogása. A színjáték teátrális, de nagyon, ugyanakkor pl. ez pont jót tesz a karthágói nemeslány utolsó jelentének.

Élmény: Szerintem abból minden kitalálható, hogy 1914-es, monumentális filmről van szó. Épp olyan, mint valamelyik nagy klasszikus leszármazottja az 1950-1960-as évekből, csak valamivel kezdetlegesebb, főleg a kohézió terén. Mert látványvilágban azért elég korrekt szerintem mai szemmel is.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Ignazio Lupi (Quo Vadis)
• Lidia Quaranta 1928-ban, 36 évesen hunyt el tüdőgyulladásban.
• Maciste karaktere annyira népszerű lett, hogy az 1920-as évek végéig még közel 30 film főszereplője volt.
• A létező történelmi alakok közül Hannibál testvére, Hasdrubal i. e. 202-ben öngyilkos lett, miután vereséget szenvedett. Sophonisba sorsa valóban úgy alakult, ahogy a filmben volt. Masszinissza (238-148) viszont jól jött ki a dologból, a berber törzsek alatta egyesültek a háború során, ezzel megalapult az észak-Afrikát lefedő Numídiai Királyság, amit bő 150 éves fennállása után Róma elfoglalt.

Cselekmény: Egy pár életén keresztül láthatjuk az 1970-es évek Kubájának szegénynegyedeit: Mario a lumpen proli, aki szegény családból származik és az iskolából elkallódott, nem igazán szeretett katona sem lenni, na meg a munkáért sincs oda. Friss barátnője Yolanda, aki rendezettebb családból jött, tanárként diplomázott, de nem az volt az álma, hogy egy szegénynegyedben tanítson problémás gyerekeket. Bár nehezen viseli a közeget, kezdi megérteni, hogy a szegénység hogyan nehezíti a tanulást...

Téma: Mivel Yolanda és Mario viszonylag két külön világból érkeztek, az ő kapcsolatukon keresztül szembesülhetünk a különböző világaik különbségeivel, ellentéteivel. Olyan hagyományos és újabb értékek ütköznek, mint a barátság vs forradalom, a szexizmus és egyenjogúság, de felmerül a vallás és talán a rassz szerepe is.

Tartalom: Van egy kerete a cselekménynek, de nem igazán fontos, úgyhogy nem is foglalkozom vele :D A gerincét Yolanda és Mario kapcsolata adja, belőlük kapunk szemelvényeket, illetve hozzájuk kapcsolódóan más emberek is képbe kerülnek pár percre. A narratíva alapvetése az, hogy a szocialista fordulat elhozta a jót (ennek jelképe a lerombolt nyomornegyed helyére épített lakóövezet), ám az emberekben tovább élnek a múltból hozott társadalmi nézetek, a kultúra és egyebek. Ilyen például a vallás táplálta szexizmus, amire Yolanda mutat rá, amikor eljátssza, hogy Mario hogyan macsóskodik mások előtt és hogyan viselkedik, amikor kettesben vannak. Yolanda viszont már független akar lenni, nem egy férfihoz kötött nő. Mario nagy konfliktusa az, hogy kiálljon a forradalom mellett vagy elárulja az azt eláruló barátját, amikor a barát ellóg munkából, hogy csajozzon. Ami Yolandát illeti, az harca abban áll, hogy a diákjait próbálja tanulásra bírni, ám a gyerekek otthon nem kapnak, nem kaphatnak támogatást a sokgyerekes, nyomorgó, dolgozó, egyedülálló anyáiktól. Yolanda azonban nem hajlandó megértést vagy alkalmazkodást mutatni, hiába győzködik kollégái. A film félig dokumentarista, félig fiktív jellegű, inkább bemutat, mintsem előre mutatna egy cselekmény révén, azaz nem igazán változik semmi az elejéhez képest.

Forma: A legnagyobb erénye, hogy a dokumentum és a fikció szépen, szervesen egybeolvad. A dokumentumfilmesebb részeknél narráció van, amely hol leíró, hogy aktivista módra buzdító jellegű, de van olyan rész is, ahol az egyik mellékszereplő maga meséli el történetét. éppen ezért nehéz megmondani, hogy mi az eljátszott és mi valós felvétel, még a szereplők nagy része (vagy mind?) is amatőr. Ha még emlékeztek a Cséplő Gyurira (1978), abban volt olyan, hogy a párbeszédek valósak voltak,nem megjátszottak, még ha előadottnak is tűntek. Vizuálisan nem olyan izgalmas, a vágásokkal operált elsősorban a rendező, azok adták a film energikus dinamikáját, helyenként szovjet avantgárd jellegét a montázsaival (pl. bevágott épületrombolások). Az amatőr színészek abszolút hitelesek voltak. A zene is a való életből jött, nem kellett hozzá külön szerezni.

Élmény: Kíváncsi vagyok, hogy betiltották-e, mert bár elkötelezettnek tűnik a szocializmus iránt, a megjelenített problémák léte a rendszer kudarcaira is rámutat. Az viszont nem utal alapos átgondoltságra, hogy az egyik megoldásnak a kapitalizmusa beágyazódott termelőmunkát látja, hiszen pont abból szeretne elvileg kilépni. Na de ne térjünk el a filmtől. Összességében tehát egy tipikus latin dokumentumfilm fiktív elemekkel, ami próbál valamit kezdeni a meglévő ellentétekkel, de alternatívát nem igazán nyújt. Formailag rendben van, élvezhető, bár hasra nem estem tőle.

Érdekességek

• A rendező, Sara Gomez 1974-ben forgatta le a filmet, ám ekkor, mindössze 31 évesen asztmában elhunyt, így a végső, 1977-es megjelent változatot már társai, köztük Alea hozták össze.
• A filmben szereplő afro-kubai vallás a nyugat-afrikai ekpe vallásból eredő abakua, amely egy titkos, de nagyhatású férfimozgalom volt jótékonysági célokkal. Meg leopárddá is át tudnak elvileg változni, ami már izgalmasabban hangzik :)