Cselekmény: ...avagy "dobj egy érmét". A narrátor hosszasan sorolja az argentin nagyváros, a Santa Fe gazdagságát mutató statisztikákat, majd szembeállítja ezzel a láthatóan rengeteg koldust. Elmagyarázzák, hogy a környékbeli gyerekek az itt elhaladó vonatnak szokták kiabálni, hogy dobj egy érmét, bízva az utasok nagylelkűségében. Egyikük, a kis Tito újsáot árul, anyja ételt árul a megélhetésért, de nincs pénze arra, hogy gyerekét iskolába adja. Jose az építőmunkás munkanélküli, gyerekei kéregetésből veszik meg maguknak a tanszert, felesége zöldséget árul. A gyerekek többsége nem tud iskolába menni, az idseknek nincs pénzük gyógyszerekre...

Téma: A város szegénynegyedének élete nyilván rávetíthető a világ többi hasonló helyére. Nincs túlgondolva, a dokumentumfilm egyszerűen bemutatja, hogy milyen a szegénység.

Tartalom: A dokumentumfilm statisztikai összefoglalóval indít Santa Feről, amely a város értékeit sorolja fel, majd mintegy szembeállítva, megjegyzi, hogy ennek ellenére elég sok koldust látni. A szegénynegyedbe érkezve először a gyerekek magyarázzák el a film címének jelentését, majd egyiküket kiemelve elindulunk a környéken, előbb az anyját, majd a többféle típusú embert hallgathatunk meg arról, hogy hogyan próbálnak boldogulni és hogy milyen problémákat okoz a pénztelenség. Van idős, beteg munkanélküli, egyedülálló... stb. Eközben a gyerekek készülnek a vonat fogadására, majd amikor megérkezik, megörténik a kéregetés, és láthatjuk röviden az utasokat és reakcióikat is, akik közül egyesek rokonszenvesek, mások a kevésbé érzékeny "menjenek dolgozni" attitűddel viseltetnek a gyerekek iránt, valaki pedig közönyösen nézi őket.

Forma: A dokumentumfilm nem túl látványos, de újszerű volt a maga korában a témája mellett abban is, hogy az olcsó felszerelés ellenére a helyiek hangjait próbálta rögzíteni. Hogy ez mennyire nem volt természetes, abból is kiderül, hogy ennek ellenére kénytelenek voltak színészekkel szinkronizálni az elhangzottakat, amelyek nem igazán érthetőek elég tisztán.

Élmény: A filmnek inkább filmtörténeti jelentősége van, Birri alapította meg az első argentin filmes iskolát és őt tartják a latin újhullámos film atyjának, amit a Tire diével robbantott be, és amit jól ismerhetünk a többi hasonló, szélsőségesen balos latin filmből, mint amilyen pl. az Én, Kuba vagy A tűzhelyek órája.

Érdekességek:

- Santa Fet a 16. században alapították spanyol hódítók, jó mezőgazdasági adottságainak köszönhetően lett nagyváros és a régió székhelye, jelenleg mintegy félmillióan lakják. Itt született Birri is.
- A rendező tavaly hunyt el 92 évesen.

Cselekmény: Egy értelmiségi családban az apa kissé bolondos tanár, az anya idegesen vezeti a háztartást, a fiú nem hajlandó rendes munkát vállalni, mert énekes sztárnak készül és egész nap csak gyakorol, a nővé érő húgot csak a külsőségek érdeklik, így Neetára, a nővérre marad a családfenntartás egyetemi ösztöndíjából. Az ég is egymásnak teremtette őket az apa egyik zseninek tartott tanítványával, Sanattal, de ő a húgról se tudja levenni a szemét, ha meglátja. Egy nap az apát baleset éri, így teljesen Neetára marad a családfenntartás. Kénytelen otthagyni az egyetemet gyári munkáért abban bízva, hogy bátyja majd valóban befut és akkor folytathatja az iskolát...

Téma: Bár a történetből számomra nem derült ki, az érezhető volt, hogy az egyének valami nagyobb egység képviselői, és valóban, a leírások szerint Banglades és India szétválását voltak hivatottak tükrözni. Ezzel együtt jelen vannak benne a korabeli szegényebb réteg küzdelmei és még a nők helyzete is, de Neeta karaktere egyénként is működik, mint aki gyakorlatiasság helyett ideák szerint él.

Tartalom: Hamar bemutatják, hogy a hattagú család fő támasza Neeta, és ezen nem változtat érdemben, amikor az apa a baleset miatt kiesik a keresők közül, csupán nagyobb lesz a lányon a teher, amit reményekkel és ellenvetés nélkül visel. A történet egészén végigvonul a vonat jelképe, ami rendre, megállíthatatlanul, tolakodóan megjelenik több eseménynél is. Az értelmiségi apa kissé a múltban élve a gyarmati időket idézően angolul beszél és angol költőket idéz, rosszulléte után - ami természetesen a síneken éri - már fejben sem teljesen okés (gyarmati múlt vs jelen). Az anya a vidéki hagyományok örököse, vasszigorral tartja egyben a háztartást, de menetközben megfeledkezik az emberi tényezőről, a szeretet kötelékéről. Az egyik fiú beáll gyárba dolgozni, odaköltözik a munkásszállóra, de baleset éri (gép vs ember), így újra hazakerül. A másik fiú egész nap énekelni tanul (India kulturális öröksége?) és nem hajlandó dolgozni, de Neeta ennek ellenére őt szereti a legjobban, bízik a sikerében és önfeledtséget okoz neki a fiú vidám és könnyed természete. Neeta húga a külsőségekkel foglalkozik és a karrierjét feleségként képzeli el, ez megint önmagáért beszél. Neeta maga a modern nő, tanul és pénzt keres, előrébbvalónak tartja magát a házasságnál. A "bűne", hogy hagyja hogy övé legyen minden teher, amibe bele is roskad, de később rájön, hogy fontosabb az élete ennél. Az utolsó jelenet az első megismétlődése másik karakterrel, ami jól jelzi, hogy nem egyedi esetről van szó.

Forma: Külsőre talán Welles Othelloja és A gonosz érintése hasonlít rá leginkább, legalábbis ami a zaklatott kamerakezelést illeti. Sok a vágás, a nézőpotok közötti váltás. Nem mondanám hogy sok a szokatlan szög, de előszeretettel veszik szűkre a teret, sok az arcközeli, és ettől elsősorban intimmé, emberivé, egyetemessé válik a film, nem számít a környezet, a hol és a mikor. Több írás szerint kiemelten fontosak a külső és belső helyszínek viszonyai, megvilágításai, de efelett teljesen átsiklottam, csak annyit vettem észre, hogy nem félnek a természetes világítás sötétségétől, árnyékaitól. A közeli felvételekhez hasonlóan működik a hang is, a kissé aláfestő jellegű dalokat és dallamokat, párbeszédeket hangosan megszakítja a környezet zaja, a vonat vagy épp a betegségből adódó fülzúgás.

Élmény: Annak ellenére, hogy Rayt szokták ünnepelni az olasz neoralizmus indiai helytartójaként, az ő filmjei költőiebbek; ez a film viszont az összes eddigi indiai filmemnél sokkal természetesebb volt, noha volt benne bőven teátrális megmozdulás, és nem igyekeztek életszerűen bemutatni a szegénység mindennapjait sem. A jellgezetes képi világ nem volt eléggé markáns, hogy nyomott hagyjon bennem, a története se ragadt magával, de nem volt rossz egyáltalán.

Érdekességek:

- Supriya Devi (Neeta) idén hunyt el 85 évesen.
- Gita Ghatak (a húg) nem csak névrokona a rendezőnek; unokaöccse felesége volt.
- Bijon Bhattacharya (az apa) írta Az élet vándorait.

Cselekmény: Nazario atya (Francisco Rabal) keresztényi aszkézisban él prostituáltak és nyomorgók közt, nincs semmije, mert mindenét elosztogatja, és előítéletek és feltételek nélkül segít mindenkin. Szomszédai közé tartozik a bántalmazó szeretője után epekedő Beatriz és az aggresszív Andara; utóbbi megöl veszekedés közben egy másik prostituáltat, ezért sebesülten Nazariohoz rohan menedékért. Az atya természetesen segít rajta, de ezzel bűnrészessé válik, így az egyház megfosztja papi ruhájától, de hagyja, hogy vidékre menjen vándorló hittérítőnek. Némi idő elteltével Nazario egy faluban összefut Beatrizzal és Andarával is, akik szentként kezdik tisztelni és követni, miután imája segítségével meggyógyít egy beteg kislányt...

Téma: Nem nehéz megfejteni, hogy Bunuel ezúttal azzal a népszerű gondolattal játszott el, hogy mi lenne egy jézusi figurával a mai világban. Nazario ennek a megtestesítője, de figyelmen kívül hagyja, a realitásokat és hogy ő is csak ember, így aztán minden irányból kudarcok érik, ő maga is elbukik. Bunuelre azonban továbbra is képtelen agyok ráhangolódni, úgyhogy nem tudom megmondani, hogy a vallást/egyházat vagy a keresztényi szellemiséget gúnyolja.

Tartalom: Nazario jellemét nem kell sokáig magyarázni, gondolom megvan mindenkinek ez a jámbor típus, mai azonban nem annyira belülről fakad, hanem a tanítások magára erőltetéséből. Persze mindez csak addig működik, amíg nem kerül igazán embertpróbáló helyzetbe; ezzel a zárul a történet is, ahogy elbizonytalanodik. Kissé epizodikus szerkezet épül a kalandjaira, amelyből jellemzően rosszul jön ki minden jó szándéka ellenére és szembekerül a hatóságokkal, az egyházzal, a munkásokkal... stb. Ez mutatja, hogy a valóság és a szigorú keresztényi elvek nem férnek össze. Pl. amikor beáll dolgozni, az osztálykülönbségek gyilkosságba torkollnak; az ima babonába; női főszereplőink végül gyakorlatiasabb szerelmet választanak... stb.  Két mellékszálunk van, Andaráé és Beatrizé. Egyikük sem változik meg igazán Nazario követésével, csupán más tárgya lesz életüknek: az önzőbb Andara maga helyett eztán a papot védi aggresszívan, a szerelmes Beatriz pedig benne látja meg álmai férfiját.

Forma: Bunuelesen semmilyen, néhány jelképes képen kívül sosem igyekezett vizuálisan kifejezni közölnivalóját, sőt mintha csak zavarná a dolog, időnként belegyorsít vagy darabosan vág. A jelképes képekből azért van pár jó darab, mint amikor a fájdalomtól eltorzult arcú Jézus a faliképen nevetőbe vált, és persze egy-egy bizarrabb dolog is megjelenik, mint pl. a törpe vagy a rohamtól rángatózó Beatriz.

Élmény: Bunuel egy méltatlanul aluértékelt filmjének tartják a Nazarint, mert a többi filmjénél sokkal érthetőbb és érzelmesebb. Az biztos, hogy itt egyedül és kizárólag a keresztényégnek szenteli az idejét a szokásos szúrkálódások helyett, de nekem nem tudott újat mondani a sok hasonló film mellett, a képi világa pedig a kezdeti szürrealista filmjein kívül sosem volt számomra izgalmas.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Francisco Rabal (Viridiana)

Cselekmény: ...avagy "a fülemüle imája". Egy kétlányos vidéki családban az apát házasságtörésen kapják és lelövik. A tágabb család úgy gondolja, a legjobb megoldás, ha az anya és a két lány elköltöznek a városba, hogy személyük ne emlékeztesse az embereket a család becsületén ejtett foltra. A lányoknak, Amnának és Hanadinak szerencséjük van, hamar találnak munkát cselédként egy-egy előkelő háznál. Míg azonban Amnának jó sora van a rendőrfőnöknél a vele egykorú lánya mellett, Hanadit megszédíti az egyedül élő mérnök, így az anya úgy dönt, mégis nagyobb biztonságban van a becsületük a falujukban. Úton hazafelé az őket kísérő nagybátyjuk leszúrja Hanadit, Amna rémületében pedig visszamenekül munkaadójához. Telnek a hónapok, a mérnökről kiderül hogy minden cselédjének csapja a szelet, Amna ezért boszút esküszik. Az alkalom hamarosan elérkezik, amikor a mérnök bejelentkezik a rendőr lányának kezéért...

Téma: A téma jól láthatóan a hagyományos vidék és a modern város kibékíthetetlen szembenállása, de a történet nem áll igazán egyik oldalára sem, és ebből jól látszik, hogy Egyiptom (és több közel-keleti ország) ekkoriban és a mai napig hogyan próbál egyensúlyozni a kettő közt. Más kérdés hogy a leírások ebből csak annyit látnak hogy a becsületgyilkosság milyen barbár dolog ha arabok csinálják, míg Japán vagy a Nyugat esetében felállva tapsolnak.

Tartalom: A címről érdemes tudni elöljáróban, hogy egy egyiptomi hiedelem szerint ha kívánunk valamit és meghalljuk után a fülemülét, akkor az teljesül. Ugyanakkor a fülemüle nemcsak ennek volt a jelképe, hanem a szabad szerelemnek is (nem a hippi értelemben véve), ezt a részét eléggé kihangsúlyozták, amikor Amna és a mérnök a szerelmről filozofáltak. A történet kezdetén kicsit kellemesen meglepődtem, hiszen megint úgy nézett ki, hgy az idősíkokkal eljátszadoznak, amikor a közepéről indult a sztori, de innentől kezdve lineársian haladt a cselekmény. A rövid előrevetítés után a faluval indítunk, ahol erősen élnek a hagyományok és az egyén tettei kihatnak a családra is, a becsület fontosabb az életnél.  Ennek következetes képviselője a család feje, a nagybáty, aki könyörtelenül próbálja tisztának láttatni a családot, így inkább elkergeti főhőseinket a faluból, semmint hogy személyük emlékeztesse a közösséget a férj-apa házasságszédelgéseire. A lányok annyira ebbe a világba tartoznak, hogy még a vonat látványától is megijednek és teljesen ismeretlen számukra a nagyvárosi élet. A vidék rideg puritánságával élesen szembenáll tárgyakkal zsúfolt nagyváros, ahol az emberek sokkal könnyedebbek, ugyanakkor jóval erkölcstelenebbek is, amit elsősorban a mérnök testesít meg. Minderre rárakódik Amna és a mérnök kapcsolata, ami a két világ együttélését is jelképezheti. Kezdetben kibékíthetetlenül különbözőek, de gondolom nem árulok el vele nagy titkot, hogy idővel sikerül egymáshoz hasonulva összeilleszkednük - az ellentét azonban feloldhatatlan. A kettő közötti állomás térben és erkölcsben is a városszéli fogadó, ahol egyszerre van jelen mindkettő; ez talán 1959-ben átmenetnek tűnt, most már sokkal inkább a két világ fúziója, szintézise, ahogy Zanooba ismeri a nagyváros fortélyait, de külsőben és erkölcsiségében egy fellazultabb vidéket jelent.

Forma: A külső jegyek kifejezőereje ezúttal elsősorban a helyszínekben, díszletekben, jelmezekben nyilvánul meg, a korabeli noiros árnyékolás csak a veszélyt jelentő mérnök házában jelenik meg, illetve Amna belső, felzaklatott lelki világát mutatják be egy sajátnézőpontos jelenettel, amikor látja nővérét meghalni és elájul. Szóval a vidéki helyszínek mindig erős napsütésben, kopár tájjal mutatkoznak, lakói egyszerű, fekete ruhában vannak, míg a város ennél jóval sokszínűbb, de árnyékosabb is. A súlypont Amna karakterén van, de nem igazán érzem az átmentet a vidéki naivából a nagyvárosi csábítóba. Ez nem az ő hibája, a történet nem vezeti rendesen végig a folyamatot.

Élmény: Rettegtem az Afrita hanem után Barakattól, de szerencsére ez egy korrekt film volt, ami a Kairói állomás után újfent megmutatta a korabeli egyiptomi társadalom rétegződését, problémáit. Az egyik legjobb egyiptomi filmnek tartják, szóval ne féljetek tőle, de álljatok hozzá kellő nyitottsággal és ne azt lássátok bele, mint azok a kritikák, amelyek szerint ez a nők elnyomását hivatott bemutatni.

Cselekmény: ...avagy "Rosaura tízkor". Mert egy magányos este tíz órakor Rosaura bekopogtat egy szállóba Camilot keresve. A ház asszonya, Milagros és bérlői kitörő örömmel fogadják, de a következő jelenetben már a rendőrségen vagyunk, ahol Milagros asszony nekiáll elmesélni, mi vezetett el idáig. Tizenkét évvel korábban a rossz idegekkel küzdő, vézna és nem túl fiatal Camilo bekopogtat hozzá szobát keresve. A bérlők szinte egy családként élnek együtt, Camilo pl. szereti és ajándékokkal halmozza el Milagros asszony lányait is, akik időközben felnőtt nőkké válnak. Egy hónappal történetünk kezdete előtt azonban Camilo parfümös levelet kap mindenki döbbenetére, amit különösen Matilde, Milagros asszony legnagyobb lánya visel rosszul. A lakókat fúrja a kíváncsiság, végül Milagros asszony titokban beleolvas a levelezésbe, amiből kiderül, hogy Camilo reménytelen románcba bonyolódott a csinos és fiatal Rosaurával. Miután szembesítik vele, Camilo elmeséli, hogy festőként ismerkedett meg a szigorú apa által aranykalitkába zárt lánnyal, és portréfestés közben egymásba szerettek, de nem tud mit tenni, nem lehetnek együtt. Nem sokkal később Camilo vallomása után érkezik el történetünk a film elejéhez, Rosaura megérkezéséhez, ám ezúttal Camilot is látjuk, aki egyáltalán nem tűnik boldognak...

Téma: Hmmm... megint nem találtam leírást a filmről, így magamra kell hagyatkozzam teljesen, de ugye ilyenkor mindig fennáll a veszélye, hogy átsiklottam néhány országspecifikus téma felett. A soknézőpontos elbeszélési technika miatt úgy gondolom, a legfontosabb állítása a filmnek az, hogy a közösség egyénekből, egyéni vágyakból, tettek összességéből áll, de az Ének az esőbenhez hasonlóan egyfajta gondokodási spirált is beindít az egyéni nézőpontokból adódó valóságértelmezésről.

Tartalom: És milyen okosan van felépítve, bevallom, én is hasonlóban gondolkozom, ha esetleg filmkészítésre adnám a fejem (és húsz évvel fiatalabb lennék). Több korabeli filmhez hasonlóan indul, azaz kb. a jelenben megérkezik Rosaura, majd jön a visszapillantó, és ez egy darabig meglehetősen komikus, romantikus vígjátékféleségnek indul a visszamlékező Milagros asszony személyiségéhez igazodva. Ezt egy picit megszakítja Camilo elbeszélése arról, hogyan ismerkedik meg Rosaurával, de eddig konzisztens a sztori és vakartam a fejem, hogy lesz ebből krimi, amíg el nem értünk a történet feléig és az első fordulatig. A rontóckodás elkerülése végett nem folytatom, legyen elég annyi, hogy innentől kezdve újabb karakterek mesélik el a többletinfót hordozó nézőpontjukat,és egy ponton már én is kíváncsi lettem a rejtély megoldására, hiába vagyok nehezen meglephető, rutinos filmnéző. De nemcsak a nézőpontok váltakozása, hanem az idősíkok keveredése is érdekessé teszi a történetet, noha ez még messze nem a Ponyvaregény, de már nem is A vihar kapujában. A legjobb azonban, hogy az új nézőpontok a műfajoknak is bekavarnak, és Milagros asszony komikusabb hangulatát felváltja egy romantikusabb, majd krimiszerűbb, aztán thriller, végül már-már komor realizmusba hajlik, így egyre komorabb lesz a film, ami az első jelenttel záródik újra. Kicsit olyan, mintha filmtörténeteset játszott volna velünk a rendező és a múltbarévedős eszképizmusból egyre közelebb hozott volna minket a jelen valóságáig. Összefoglalva tehát, mindegyik karakter más, a saját színét viszi bele a történetbe, ahogy minden egyén a maga egyéniségével járul hozzá világunkhoz. És akkor nem beszéltünk arról, hogyan hathat a képzelet, azaz a szellem a valóságra, de nem akarok spoilerezni.

Forma: Képileg kevésbé izgalmas, de valamelyest ez is változik a nézőpontokkal, van benne kicsi Szédüléses és ahogy komorabbá fordul, egyre noirosabban árnyékos lesz. Zene ha van, az csak a krimi jelleget erősítő hanghatás. A színészek a karaktereiknek megfelelően egyszerűek, kivéve nyilván a két összetettebbet. Ebből a szempontból a Camilot alakító színésznek inkább az alkata jó választás, semmint a játéka.

Élmény: Megint egy kiváló, szórakoztató latin krimi, méltatlanul hanyagolt területe ez a filmtörténelemnek. Valószínűleg a tapasztaltságom az oka, hogy egyre kevésbé tudom méltányolni a filmeket és nem vagyok oda érte, pedig a képi világát leszámítva erős élményt nyújt és bátran ajánlom az érdeklődőknek.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Lili Massaferro (La casa del angel)
- A filmben feltűnik a rendező is, aki egyébként sokáig színészkedett. Ezúttal Rosaura apját játszotta.
- Maria Concepcion Cesar (Matilde) két hónapja hunyt el 91 évesen.
- Lili Massaferro (Elsa) életében a színészkedés csak rövid állomást jelentett, kezdetben egy újság marketingeseként dolgozott és olyanok udvaroltak neki, mint Borges vagy Nilsson. Fia csatlakozott a peronisták katonai szárnyához és itt is érte a halál 1971-ben, ezután Lili szintén csatlakozott a gerillákhoz. Emiatt 1973-ban letartoztatták pár hónapra. Ezután Európába ment és közel 15 évig agitált az argentin diktatúra ellen, majd 1989-ben hazatért és visszavonult.