Cselekmény: ...avagy kb. "a határok nélküli hely". Egy kiürülő kisváros bordélyházában vagyunk, ahol a transzvesztita Manuela (Roberto Cobo) megörülve "retteg" a fuvarból hazaérkező, vadállatias Panchotól, miután korábban elszakította a ruháját. Mivel Manuela nem nyit neki ajtót, Pancho valóban hazamegy a tisztes látszatra sokat adó sógorához, aki azon ügyködik, hogy Pancho vegyen saját házat feleségének (azaz az ő húgának), mert úgy illik. De Panchonak van még egy harmadik otthona is, ugyanis gyerekkora óta a kisváros oligarchája, Don Alejo (Fernando Soler) nevelte, csak a fiú semmire se vitte, már ha azt nem számítjuk erénynek, hogy hitelre vett furgonnak fuvarozik és minden városban van egy szeretője. Don Alejo eközben azon ügyködik, hogy felvásárolja a kisváros valamennyi ingatlanát...

Téma: Hogy milyen határok nélküli hely? Erre a felvezető versrészlet ad magyarázatot: "Nincsen határa vagy helyrajzi száma; Bennünk van a pokol, ahol vagyunk, S hol a pokol van, mi ott maradunk;". Magamtól nem jöttem volna rá, mi a történet nyitja, de a híres-hírhedt latin macsóságot kezdi ki azzal, hogy a negatív oldalait emeli ki, míg a nők a normálisak.

Tartalom: Ennek az első jele a nőkkel erőszakos Pancho megérkezése, persze már a bordélyház önmagában is erős helyszín, na meg a transz Manuela karaktere. Ehhez képest Panchoról hamar kiderül, hogy a) minimum biszex, b) férfiakkal szemben a legkevésbé sem macsó, teljesen gyámoltalan. A másik fő férfikarakter Don Alejo, aki látszólag atyáskodó polgármester, valójában a számító, aljas hatalom képviselője. A női karakterek ezzel szemben együttérzőek, összetartóak, jóindulatúak. Ha felszínesebbek akarunk maradni, akkor szólhat a szokásos helyi kiskirályokról Don Alejo révén, illetve a homoszexualitásról Manuela révén, az utóbbi egy 1978-as filmnél azért még elég merész. Most ecsetelhetném ezeket a témákat bővebben, de az a helyzet, hogy nem véletlenül nem esett le a macsó-kritika; nincs kiemelve a téma, a  történet kicsit szét van esve. Megpróbáltam a Vérvöröst (1996) észben tartva felidézni, hogy ez a történet mennyire volt komor humorú, de nem volt benne olyan nyilvánvaló irónia.

Forma: Eléggé minimalista, minden kopár, kopott, színtelen, a bordélyház is szinte csupasz, csak néhány fakó vörös szín jelzi, hogy ez egy érzéki hely. Talán csak az utolsó jelenetek voltak képileg izgalmasabbak, kezdve Manuela leskelődésétől a táncán át a meneküléséig, ahol nemcsak szokatlanabb kameraszögeket láthattunk, de játékot is a fényekkel. A fő színjáték itt Manuelának adatott meg, de nem tudom, mennyire volt ez rossz ripacskodás vagy valósághű előadás.

Élmény: Nem igazán fogtak meg a témák, nem volt bennük újdonság. A macsóságot lehetett volna több irányból támadni és egyértelműbben rámutatni a magamfajta gyengébb nézőknek, hogy most erről van szó - ez a Vérvörösben (1996) már ment. A maga idejében biztos erősebb volt, most már inkább csak történeti jelentősége lehet.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Roberto Cobo (Az elhagyottak, Emelkedés az égbe)
  • Fernando Soler (A kicsapongó apa)
  • Emma Roldan (El compadre Mendoza)
• Carmen Salinas két napja hunyt el 82 évesen; Emma Roldan a film bemutatásának évében hunyt el 85 évesen; Fernando Soler a film után egy évvel hunyt el 83 évesen.
• Ana Martin volt 1963 szépségkirálynője Mexikóban

Cselekmény: A vidéki Gabriel apját és bátyját a maffia(?) meggyilkolja, anyja ezért rituális szertartás keretében védelmet kér számára - megkapja hát Ogum amulettjét, ami elvileg sebezhetetlenséget biztosít neki. Amikor Gabriel felnő, egy gengszterhez ajánlják be bérgyilkosnak, és kezdetben jól is megy a munka, de amint egy jó embert kellene megölnie, megtagadja a szolgálatot. Közvetlen felettese bosszúból lelőné, ám a golyó valóban nem fogja. Gabriel egy csapásra hírességé és önteltté válik. Amikor egy diplomatát öletnek meg vele, és még ráhajt a nagyfőnök (Jofre Soares) nőjére is, menekülnie kell...

Téma: Sajnos megint nem találtam leírást a történetről, így a sötétben tapogatózom a kulturális kontextus ismeretének hiányában. Csak egy fél mondat ütötte meg a szemem, amely szerint ekkoriban a brazil kormány igyekezett elfojtani a szinkretista mozgalmakat (afrikai vallások + kereszténység), esetünkben a kandomblét. Szóval a történet részben bemutatja az erőszakos városi alvilágot, ennek föléhelyezi a brazil gyökereket, és ki tudja, mi van még benne.

Tartalom: A történetünk keretes, egy megtámadott vak zenész meséli el kirablóinak Gabriel történetét, és hangsúlyozza, hogy ez kitalált. Gabriel története tipikus vidéki, vélhetően az igazáért küzdő apját simán lelövik a helyi hatalmasságok, ezért anyja isteni védelmet kér a fiúra. ugrunk az időben, a már felnőtt fiút beajánlják a babonás városi gengszterhez, Severianohoz, aki kiképezi bérgyilkosnak, és addig miniden rendben is megy, amíg erkölcsileg meg nem inog Gabriel. Ekkor valaki mérgében lelőné, de a golyó nem fogja, Ogum istenség amulettje védi. Ezzel Gabriel azonnal nagymenő lesz, idővel törésre kerül sor közte és a gengszterek között, a védelem alatt álló fiút azonban nem sikerül eltenni láb alól. Ekkor lép be a képbe komolyabban a kandomble, amely kiutat és alternatívát kínál a modern létből elvileg, de ezt sajnos nem igazán fejti ki a történet, de rendre párhuzamba állítja őket. Kapunk néhány életképet a szegények erőszakossá válásáról Gabriel révén, akinek már gyerekkorában is megölik a fél családját, később bérgyilkossá válva különböző illegális és legális ellenfelekkel kell végeznie, majd lesz egy kegyetlen bandaháború is, ami simán megelőlegezi az Isten városát (2002). Ezzel ellentétben áll a békés családi élet, amit elsősorban Severiano, majd Gabriel barátnője, Eneida családja mutat meg: kemény munkával, összefogva lehet boldogulni. A karakterek közül Gabriel a legekvésbé érdekes, egyszerű hülyegyerek. Árnyaltabb Eneida, akinek láthatóan nincs ínyére a gengszterlét, de nem bír lemondani a jólétről. Még izgibb Severiano, aki egy alternatív Gabriel (ő is védett), de aki Gabriellel ellentétben nem hajlandó megjavulni.

Forma: Formailag nem túl izgi, leszámítva talán a végső összecsapást, amelyben tükröződésekkel zavarnak össze minket. A zene latinos, a bandaháború kegyetlensége A keresztapa (1972) véresebb jeleneteit idézi. A színészi átélésre nem fordítottak túl sok energiát.

Élmény: Mivel dos Santosról van szó, nem akarok lehúzni a filmet, valószínűleg több van benne, mint amit észrevettem, esetleg abban állhat a jelentősége, hogy meglehetősen erőszakosra sikerült a korához képest. De kívülállóként nem sok izgalmat vagy örömöt okozott.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Jofre Soares (Aszály, A föld transzban, Sao Bernardo)
• Anecy Rocha a rendező, Glauber Rocha húga, aki 1977-ben 34 évesen hunyt el, miután beleesett egy liftaknába.
• A kandomblé Brazíliában alakult ki a rabszolgakereskedelem nyomán a nigériai jorubák vallásaiból és a katolicizmusból, amelyben kiemelt szerepet kapnak szentszerű lények. Ilyen Ogum is, aki elvileg Szent Antal változata és többek közt a háború védőszentje.

Cselekmény, téma, tartalom: Amikor a híres brazil festő, Emiliano Di Cavalcanti halálhírét bemondta a rádió, Rocha fogta a kameráját és tiszteletadásképp forgatott a ravatalozásától a temetéséig egy dokumentumfilmet. Ebben "Di" életéről és művészetéről beszél gyorsan és meglehetősen emelkedett, azaz godard-osan nehezen követhető stílusban, de így első látásra nem hiszem, hogy többet akart volna mondani az elhangzottaknál, nincs társadalmi vagy egyéb üzenet, valóban a festő életét akarta felvázolni. Amitől legendás és punk lett, hogy a Di családja egyáltalán nem járult ehhez hozzá, így sokáig csak kevesen látták.

Forma: Ami a képi világot illeti, nem ismerem Dit, úgyhogy nem tudom megítélni, mennyire hajaz a festészetére (már ha szándék volt egyáltalán), mindenesetre eléggé kollázs-szerű jellege van, a festményeknek meg csak részben - de ebben tévedhetek. Gyors vágásokkal mozgunk a ravatal, az odavezető út és Di kiállításán fellelhető képek között, lehetetlen követni, ez nem egyszernézős. És hogy bonyolódjon, a hangra ugyanez igaz; kezdetben csak az tűnik fel, hogy Rocha olyan "közös" emléket oszt meg, amit nem élhettek át Divel közösen, hiszen Rocha akkor még nem is élt, tehát a narrációt is összekollázsolta. Erre még rájönnek a rádióhangok, a zenei betétek, amelyek időnként annyira felhangosodnak, hogy a szöveg már nem érthető. Mintha valaki csavargatná a rádiót. Egy utolsó látványelem a koporsó leengedésekor a színek kifakítása nyilván arra utalva, hogy egy fokkal színtelenebb lett a világ.

Élmény: Ez elsőre nézhetetlen, még be sem melegedtem, már rég vége volt a negyedórás esszének. Túl gyors és a kontextusa ismeretlen, szóval bocs, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Egyébként nyilván hatásos, ütős.

Érdekességek

• Emiliano Di Cavalcanti (1897-1976) tehát egy brazil, modernista festő volt, akinek nagy célja a brazil művészet feltalálása volt, amely az európai gyökerektől független. Az 1920-1930-as években pár évig Párizsban élt a híres, nagy európai festőkkel.

Cselekmény: Kubai cukornádültetvény, 1790-es évek, húsvét. A kegyetlen munkafelügyelő épp alaposan elbánik egy szökevény rabszolgával,  amikor megérkezik az ültetvény tulaja, a gróf. A helyhez tartoznak még a pap és a mérnök, akik alapvetően nem rosszindulatúak, de mégis a rendszer kiszolgálói. Az ünnep miatt a gróf igencsak keresztényi hangulatban van, ezért kiválasztat tizenkét rabszolgát, akiknek megmossa a lábát és meghívja őket vacsorára. A gróf átszellemülten megpróbálja átélni az utolsó vacsorát, de a rabszolgák kissé nehézkes felfogásúak...

Téma: A történet központi jelképe az utolsó vacsora, ahol ironikusan kibuknak a keresztényi értékekre hivatkozó gróf álszentségei, hogy mennyire is gondolja mindezt komolyan. Ezt a rabszolgaságot támogató rendszer bemutatásának kerettörténete előzi és követi. És bár nincs erre utaló jel a helyszínen kívül, mégis nehéz nem a kubai diktatúrára gondolni közben, amely magasztos és szükséges eszmékre hivatkozva nyomja el az embereket.

Tartalom: Egy rabszolgaültetvény szokásos jelenteivel indítunk, ebben nincs semmi érdekes, tudjuk, hogy nem egy leányálom. A munkafelügyelő kegyetlen, a pap prédikálna a keresztényi egyenlőségről, de mindig észbe kap, hogy ezt azért mégsem kellene, a mérnök a haiti forradalom árnyékában tart a rabszolgáktól, majd megérkezik a gróf, aki naiv pojácának tűnik. Kitalálja ugyanis, hogy húsvét alkalmából átlényegül Jézussá, azaz megmossa a rabszolgák lábát és eljátssza az utolsó vacsorát velük. Ez adja ki a történet teljes középső harmadát, és két motívumot láttam kiemelkedni: az első szatíra, ahogy a folyamatosan vert rabszolgáknak prédikál arról, mennyire szenved ő maga és ezt ők sosem érthetik meg. A második motívum annak rasszista és vallási megindoklása, hogy miért jó így a rendszer. Érdekes, hogy a film a világi hatalom szájába adja ezeket a szavakat, az egyházat képviselő papot lelkiismeretével küzdő, csendben asszisztáló résztvevőnek mutatja, ahogy a mérnököt is. A vacsora egy másik izgalmasabb eleme, hogy röviden megismerünk néhány rabszolgát, akik más-más háttérrel kerültek az ültetvényre. Különösebb spoiler nélkül leírhatom, hogy ami a vacsora után történik, az persze szöges ellentéte, sőt, kigúnyolása mindannak, amiről a gróf beszélt.

Forma: Egy elég rossz minőségű felvételt láttam, a maga idejében vagy most felújítva valószínűleg elég szépek lennének a színei, egyébként nem voltak látványosabb filmes eszközök néhány jól megkomponált képet leszámítva. A zenére és a színészere nem tudok mit mondani, voltak, de nem kiemelkedően jók vagy rosszak.

Élmény: Ma már talán kevésbé hatásos, de ne felejtsük, nagyjából ebben az időben kezdtek kijönni az első, a rabszolgasággal komolyabban foglalkozó filmek. A keresztény áthallások jópofák, de annyira nem komplex a jelképrendszer, hogy komolyabb szellemi örömöt nyújtsanak. Formailag szintén semmi izgi. Az ötlet jó, csak picit hosszú neki a két óra.

Érdekességek

• Kubát Kolumbuszék fedezték fel az első útjukon 1492-ben, az 1550-es évekre sikerült is kiirtani az őslakos tainókat, így innentől kezdve rabszolgákkal kellett dolgoztatni. Mintegy egymillió afrikai rabszolgát szállítottak a következő bő 300 évben Kubába, aminek intézményét hivatalosan 1886-ban törölték el.

Cselekmény: Az 1950-es évek Japánjában vagyunk, ahol a falusi főhős kamaszfiú beleszeret a szomszéd feleségébe. Apja meghalt a háborúban, anyja anyáskodását pedig nehezen viseli, ezért elhatározza, hogy megszökik otthonról. Szerencséjére a szomszéd felesége sem önszántából házasodott, utálja a családját és szintén megszökne, így megbeszélik, hogy együtt menekülnek el...

Téma: Kicsi spoiler: Aztán véget ér a rendező gyerekkoráról szóló film bemutatója, a rendező pedig megpróbál rá reflektálni. A történet nagyjából ennyi, a rendező felidézi kamaszkora egy fontos időszakát, de persze erősen szubjektíven, miközben megpróbálja azt egyben feldolgozni és továbblépni belőle.

Tartalom: Úgy látszik ezek a hetek most ilyenek, ez a film is erősen jelképes, meta és narratívájában rendhagyó. Az első szakasz a kamaszkor elmesélése átdolgozva egyféle nézőpontból, ahol nem feltétlenül a valóság számít, hanem az érzések, így aztán kerül bele mindenféle misztikum és szürreális események, karakterek, mintha A gránátalma színében (1969) vagy az Amarcordban (1973) lennénk. A narratíva ezen a ponton viszonylag koherens, de sok a látszólag összefüggéstelen jelenet és jelképes mozzanat. Ezeket meg sem próbálom értelmezni részben a kulturális kontextus ismeretének hiánya miatt, részben mert a rendező költő is, a film alapját pedig a versei adják, szóval egy lélegzetre nem egyszerű értelmezni a verseit illusztráló jeleneteket. A történet harmadánál azonban jön egy váltás, kiderül, hogy csak egy filmet néztünk, innentől kezdve sokkal befogadhatóbbakká válnak a jelképek is, hiszen nem feltétlenül kell őket értenünk, hogy lássuk, hogy egy kamasz szemén keresztül látjuk a világot. Ráadásul a rendező konkrétan elbeszélget egy kollégájával arról, hogy mit jelentenek az emlékek, a gyerekkor egy személyiségnek: teher vagy alap? Újabb spoiler: a rendező belép az emlékeibe, elbeszélget kamaszkori énjével és megpróbálja megváltoztatni is a nagyszülő-paradoxon alapján (ha az időutazó megöli saját nagyszülőjét, létezni fog?). A zárás a cinema verite egyik képviselőjére, az Egy ember eltűnikre (1967) hasonlít.

Forma: Stílusa leginkább a fenn említett A gránátalma színére (1969) hajaz, sok jelképes, expresszív epizódból épül fel, rendre verseket hallhatunk, sok a zene. A karakterek szinte mind bizarrak, boszorkányok, egyenruhások, festett arcúak. A kameramozgás, a vágások nem jelentősek, a színek viszont igen: a film, a múlt színes, a jelen fekete-fehér. A múlton belül nagyon színesek a kamaszkori szemnek érdekesebb részek, fakóbbak, helyenként szépiásak az unalmasabbak.

Élmény: Mostanában rendre ilyen filmekbe futok bele; stílusában ez is rájuk hasonlított, narratívájában azonban a jelképessége és a töredezettsége ellenére is egyszerűbb, "hagyományosabb" volt, így kicsit úgy éreztem, hogy csak parasztvakítás a sok sallang és egy hagyományosabb stílusban is le lehetett volna mindezt mesélni. De akkor meg azon nyavalyognék, hogy miért nem különlegesebbek a képek. :D

Érdekességek

• Korábban láttuk: Kimura Iszao (Élni, Hét szamuráj, Véres trón, Menny és pokol)
• A filmbéli hegynek nemcsak az a jelentősége, hogy rendezőnk valóban ott nőtt fel, hanem a japán mitológiában a élet és halál egyik kapuja is.