Cselekmény: 1956. Egy forradalmár apa (Hetényi Pál) disszidál, miután társát, Bodort (Őze Lajos) elviszik. Felesége azonban inkább marad két fiukkal, Gáborral és Dinivel (Znamenák István). 1963-ba ugrunk, amikor a kádári konszolidáció megkezdődik. Magdának bejön az ekkor már 17 éves osztálytársa, Dini, de Dini egyelőre lázad a csajozás ellen és visszautasítja a közeledést. Szintén ekkor engedik ki a börtönből Bodort, aki beköltözik mostohaapának...

Téma: Nem feltétlenül az én hibám, hiszen Ebert és teljesen átsiklott afelett, hogy a történet a címből adódóan azt a korszakot mutatja meg, amikor '56 leverésével az emberek inkább behódoltak a rendszernek, azaz azon a ponton megállt az idő, a gyerekek csak ismételni tudják szüleik életét. Ugyanakkor ez korántsem egy tarri örök körforgás, sokkal inkább egy korszakot és hangulatát megőrző felnőtté válás története, amiben benne van a kamaszlét humorosabb és kanosabb vetülete is.

Tartalom: A történet tulajdonképpen keretes: 1956-tal indítunk és 1967 szilveszterével zárunk (ami ugye 1968 akar lenni, csak azt nem vállalhatták be), azaz láthatjuk a fő, 1963-as szál közvetlen előzményét, majd a következményeit. Tehát 1963-ban vagyunk, az apa disszidált, az anya lassan kezd újra elfogadhatóvá válni a rendszer szemében. Hasonlóképp Bodor, aki ugyan most szabadul a börtönből, de bízik szakértelmében és végül igaza lesz. Legfontosabb tanítása Dininek, hogy kerülve a feltűnést pont annyit kell nyújtani a rendszernek, amennyit muszáj.  Na de irány a suli, ahol az immár kamasz gyerekek kamaszkodnak, azaz próbálnának dugni, bulizni, lázadni, csak ugye ekkor még keményebb ellenállásba ütköztek. Az egyik tanár még az előző rendszer hagyatéka, aki hiába jóindulatú, kissé idejétmúlt. Az igazgatóhelyettes diktálja az igazi komcsi tempót, az új osztályfőnök viszont idealista - a diákok azonban mindegyiküket megvetik. Gábort saját becsvágya érdekli, de sosem veszik fel orvosira apja miatt; Dini a szerelem áldozata, a legnagyobb lázadó Pierre-nek pedig nincs maradása. A különbség a hasonló filmekkel szemben (pl. Fényes szelek, Angi Vera), hogy itt 1963 van, fiatalosan, lendületesen friss, amerikai popkultúrával átitatott, van humora.

Forma: Itt előre szabadkoznom kell picit, mert nagyon rossz minőségben láttam, de ez nem feltétlenül vált a kárára. Ugyanis eleve gyakran sötétebbre veszik a képet, nem mindig látszódnak rendesen az arcok, ráadásul a kamera eléggé bele van tolva a fejekbe, így egyrészt személyesebb, másrészt elmosódik a környezet is. Így aztán az én alacsony felbontású változatom még rá is segített erre. Az egyik fő látványelem a színhasználat, ami a tárgyilagosabb részeknél fekete-fehérbe vált, máshol stilizáltan vörös vagy kék fénnyel világítanak be mindent vagy csak kifakítják a színeket. A zene néhány korabeli slágerből áll, amelyek ismétlődéseikkel motívumokká válnak, hatásos. A színészekkel kapcsolatban vegyesek a megfigyeléseim, hol jobbak, hol gyengébbek.

Élmény: Leginkább a korai Szabó-filmekkel rokonítanám, azok hasonlóan frissek és fiatalosak, csak épp tíz évvel korábbi korszakról számolnak be. Ez a film is bevallottan erősen önéletrajzi, minden eleme megtörtént valakivel, tehát hiteles, csak épp ahogy a kívülálló Ebertnek nem jött át, úgy nekem se, aki egy jóval későbbi nemzedék szülötte. Azt hiszem az ilyen témájú filmhez jobb lett volna egy kevésbé elmosódó stílus mint tartalmában, mint képi világában.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Znamenák István (Pál Adrienn)
  • Pelsőczy László (Még kér a nép, Szerelmem Elektra)
  • Őze Lajos (Szegénylegények, A tanú, Az ötödik pecsét)
  • Hetényi Pál (Apa, Még kér a nép, Őszi almanach, Szürkület)
  • Rajhona Ádám (Roncsfilm, Sorstalanság)
  • Jozef Kroner (Egymásra nézve)
  • Szabó Gyula (A tizedes meg a többiek, Fehérlófia, Egymásra nézve)
• Itt egy interjú a film egyik írójával, tanulságos.

Cselekmény: Martinovicsot, a szászvári apátot letartóztatták államellenes összeesküvés vádjával. A nyomozás vezetője, Schilling irtózik az erőszaktól és inkább pszichológiai eszközökkel próbál ügyeskedni, hogy minél több információt kiszedjen Martinovicsból. Martinovics azonban sokoldalú emberként túlságosan élénk fantáziával van megáldva és nem lehet Schilling biztos benne, mi az, ami igaz. Például Martinovics végig azt hangoztatja, hogy ő csupán a király megbízásából próbál aktív résztvevőként kémkedni. Schilling is egyre inkább hatása alá kerül a lelkes és intelligens férfinek, illetve végig az a meggyőződése, hogy a titkos társaság nem elég jelentős, hogy figyelmet érdemeljen és amúgy is csak néhány ember fantáziálásáról van benne szó. Ezzel végül bizalmába férkőzik Martinovicsnak, aki megnevezi titkos társaságának vezetőit...

Téma: Ordító a párhuzam a kommunizmus koncepciós pereivel, hiszen itt is kiderül, hogy Martinovicsék veszélytelenek és talán nem is gondolták komolyan az egészet, sőt, inkább az állam érdekében ötleteltek. Ha a nemzetközi helyzet barátságosabb lett volna, megússzák egy ejnye-bejnyével, de példát kellett statuálni. A rendező szerint:

Az intellektus és a hatalom viszonyáról. Arról a drámai ellentmondásról, melyet épp Martinovics diabolikus alakjában éreztem meg, és amely idővel a forgatókönyvben mind mélyebb motívumokat és jelentést kapott.

Érdekesebb lehetne, ha nagyobb hangsúlyt kap a képzelet és a valóság viszonya, hiszen Martinovics szeret nagyot mondani, ezért nem lehetünk mi sem mindig biztosak benne, hogy hol teremt a képzeletével és hol csak leír. Mindenesetre ez lett a veszte.

Tartalom: Sok minden nem történik, a vizsgálat kerete arra ad lehetőséget, hogy emberek beszélhessenek, elmondhassák gondolataikat. Kb. a játékidő kétharmadában Martinovics és Schilling szópárbaját láthatjuk, ahol egyértelműen Martinovics az okosabb, de Schilling a ravaszabb. Schillinget egyre jobban elbűvöli a vádlott, és alapvetően egyetért vele  és a birodalom érdekében támogatná a reformokat. Ráadásul sokkal kevésbé politikus, így távolságtartóan, tárgyilagosan tudja kezelni a piti ügyet. Elítélésükben nem hajlandó részt venni, így erkölcsileg győz. A magyar hatóságok bezzeg már nem ilyenek, nekik az erkölcsöt az államhatalom diktálja, ők az államhatalom és nem az állam érdekében cselekednek. A központi alak persze Martinovics, aki korántsem fekete-fehér, egyszerre vannak benne jelen bőven negatív és pozitív vonások is, hiszen eleve császári titkosügynökként kezd. Legjellemzőbb tulajdonsága becsvágya, ami részben kiérdemelt, részben nagyotmondásokon alapszik, és épp ez adja a vizsgálat és a bukásának alapját, hiszen a jelentéktelen szervezkedéséhez kiterjedt támogatást hazudik. A történet számomra legérdekesebb része, ahogy fentebb említettem, a valóság-képzelet viszony lehetett volna, hiszen többször fény derül rá, hogy egyes nagyzolásai igazak, ezért sosem tudhatjuk igazán, mikor hazudik a figyelemért, mikor önmagáért és mikor mondja az igazságot. Mindenesetre ez fontosabb az életénél, és erre lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni.

Forma: Kamaradráma jellegű, így szűkös terekben közeli arcok uralják a képernyőt (tévére készült, nem mozira), a világításnak vagy a zenének csak egy-egy alkalom jut, hogy megvillanjanak. Arc- és emberközpontú tehát, így elsősorban a színészeken múlik a megvalósítás. Vegyesek az érzelmeim, egyesek jók és hitelesek, mások nem annyira.

Élmény: Többször megírtam, hogy ha már csak beszédekből áll, szerintem lehetett volna sokkal filozofikusabb (aztán lehet hogy az volt, csak túl hülye vagyok hozzá), sok elemét feleslegesnek éreztem, másokat meg nem elég hangsúlyosnak. Martinovics sokszínű alakja jól átjött, ahogy a kevésbé kidolgozott karakterek is. Megvalósításában kissé unalmas, de nem teljesen sótlan, mégiscsak minőségibb munka.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Székely B. Miklós (Egymásra nézve, Őszi almanach, Kárhozat, Szürkület, Napló apámnak anyámnak, Sátántangó, Kelj fel komám ne aludjál, Sorstalanság)
  • Spindler Béla (Sorstalanság)
• Színészdinasztiák: Deme Gábor felesége Csomós Mari; Gaál Erzsi férje Zsótér Sándor;
• És akkor törilecke: Martinovics (1755-1795) albán származású, 1773-ban lépett be a ferences rendbe, de nem bírta a szigort és 1781-ben gyakorlatilag megszökött, hogy egy lengyel főúrral körbeutazza Európát. Fizikai tanulmányainak köszönhetően több európai akadémia tagjává választotta, persze csak a bécsi és budapesti nem. Hogy nagyobb protekciója legyen, 1791-ben az udvar kémének állt, jelentései azonban tele voltak túlzó fantáziáival. Idővel kiesett az udvar kegyeiből, ekkor kezdte keményebben kritizálni őket, majd egy induló szervezkedés élére állt. 1794-re kb. 75-en voltak, amikor az udvar tudomást szerzett róluk, Martinovics azonban előre felnyomott mindenkit, mielőtt a rendőrség eljárhatott volna.
• A "jakobinusok" elnevezés valójában udvari gúnynév, a mozgalomnak nem volt ilyen összefoglaló neve, és kimerült némi szamizdat terjesztésében, szélesebb társadalmi vagy külföldi támogatottsága nem volt. A felvilágosult abszolutizmus megengedőbb politikája utáni szigorítás hívta életre. A cél nemesi köztársaság volt. A mintegy ötven vádlottból végül hetet végeztek ki, de többen meghaltak börtönbüntetésük alatt vagy öngyilkosságot követtek el. Többen kegyelmet kaptak idővel, ismertebbek Batsányi és Kazinczy.
• A kivégzésekre a mai Déli pályaudvar és Széll Kálmán tér közötti kaszálón került sor, azóta hívják Vérmezőnek.
• A filmbéli nádor ekkor Sándor Lipót volt (1772-1795), akinek apja II. Lipót. testvére I. Ferenc. Martinovics szervezkedése annyira megviselte, hogy az indokoltnál keményebb ellentámadásba ment át. Néhány hónappal később balesetben elhunyt.

Cselekmény: Irénék kilencen élnek együtt egy kis lakásban, és elege van már apósáékból, mert amióta a férje, Laci bevonult katonának, állandóan cseszegetik az együttélésből fakadó konfliktusok miatt. Most épp az a baj, hogy felhívta egy új, cigány kollégáját, akinek palacsintát süt, emiatt viszont az anyós nem tudott levest főzni a munkából hazaérő apósnak. Aztán váratlanul megérkezik a katonaságból leszerelt Laci, persze előbb kocsmázni volt. Amikor Irén kollégája hazamenne, Laci és öccse lekísérik és megerőszakolják, majd hármasban mennek kocsmázni. Másnap Irén, Laci és kislányuk idilli napot töltenek együtt a vidámparkban...

Téma: Na ez most érdekes lesz, mert nem tudom. A korából, műfajából kiindulva a lakásválság a központi téma, de ez inkább csak ürügy, amiből kiindulva több motívum is megjelenhet. A történet zárójeleneteiben Irén a gyerekben látja boldogságát, Laci a szerelemben, azaz talán a családon van a hangsúly. De. Ami miatt érdekesnek neveztem, hogy mai szemmel a szexuális zaklatás kirívóan durva, de nem tudom, hogy ez negyven éve is ennyire erősnek hatott vagy sem. A többi korabeli film ismeretében hajlok arra, hogy elsősorban mégis ez volt a fő téma.

Tartalom: Mivel cselekmény szempontjából nem történik túl sok minden, inkább a karaktereken keresztül beszélnék a tartalomról. Az alaphelyzet a budapesti lakhatási válság, ami végigkísérte a huszadik századot, így Irénék kilencen zsúfolódnak egy lakásba. A családfő ötvenes, megjárta a világháborút és sokat dolgozva és spórolva felépített egy jó egzisztenciát, miközben három gyerekének családját is erősen támogatja. Ez adja a dominanciáját és az alapját, hogy állandóan beszól és kritizál mindent és mindenkit, elsősorban Irént. Nem is találunk rajta "fogást", míg a végén le nem omlik ez az erkölcsi alap és ki nem derül, hogy csak a szája jár, de nem spoilerezem el. Felesége van a hierarchia legalján, neki még Irén is beszól. A következő generációból lánya alig szerepel, egyik fia nem tudja a nadrágban tartani a farkát, a másik fia, Laci őrá üt, de érzelmileg nagyon függ Iréntől. Apja Lacit is leuralja, aki próbál kicsit egyensúlyozni apja és felesége közt, ugyanakkor alkoholista, minden pénzét elissza, "csak kétszer vágtam szájon Irént, az nem sok", a szakítás utáni békülést úgy képzeli, hogy elveszi közös gyereküket, így felesége kénytelen lesz visszamenni hozzá és simán megerőszakolja testvérével Irén kollégáját. Ebben az a legsokatmondóbb, hogy utána a megerőszakolt nő mégis elmegy a férfiakkal kocsmázni. A saját lakás ezeket az alapproblémákat nyilván nem oldaná meg.

Forma: A budapesti iskola stílusjegyeit viseli magán, kézikamerás, fekete-fehér, kicsit interjúszerű, kamerába beszélős közeliekkel. Annyiban már tarros, hogy viszonylag kevés a vágás, de ez talán nem annyira egyedi ebben a műfajban. A Niu pihez hasonlóan a lakásban mindig közelieket használ, ezzel is szűkítve a teret. Van ellenpontozás, pl. amikor két rögvalóság között napfényes vidámparkban vagyunk vidám zenével, és némi humor is előfordul, pl. amikor a címert ragasztgatják. A legnagyobb erénye számomra ugyanaz, mint a Filmregényben, azaz amatőrökkel játszatták el a szerepet, amely szerep tulajdonképpen a saját életük is lehetne, csak épp nem az. Ez garantálja a hitelességet, és ha nem is volt annyira erős, mint a Filmregényben, számomra ezúttal is ezerszer hitelesebb és természetesebb volt, mint bármelyik legendás alakítás. Állítólag mindent egyszer vettek fel. Zene nincs, csak gúnyosan tesznek be alá néhány vidám, idilli slágert.

Élmény: Ez az a fajta film, ami elől kamaszkoromban sikítva menekültem volna, de most már helyén tudom kezelni. A hangulata kissé vegyes, hiszen minden mocska ellenére a vége reménykedő és előremutató. Inkább kordokumentum, mint esztétikai élmény.

Érdekességek

• Ez Tarr első filmje, ekkor még csak 22 volt. Ráadásul még csak filmes sem volt ekkor, hanem hajógyári munkás, mint a filmbéli Laci. Hobbiszinten érdekelte a dolog, a Balázs Béla Stúdió látott benne fantáziát és segítettek neki leforgatni. E film sikerének köszönhetően engedték tanulni a Filmművészetin.

Cselekmény, téma, tartalom: A rövidke rajzfilmben egy pálcikafigurát kínoznak halálra és semmisítenek meg teljesen, majd a hóhérok munkájuk végeztével épp olyan pálcika-átlagemberként mennek haza, mint akit épp megsemmisítettek. Ez nyilván arra utal, hogy a hóhérok és áldozataik közti különbség mindössze egy ruha/szerep, esetleg még hogy az emberi természetben benne van ez a sötét oldal is. Minden más - mint amit ez a cikk is ír például - szerintem belemagyarázás, hiszen nem utal rá semmi, a megkínzott lehet épp bűnöző is és a hóhérok a jófiúk. Lehet, hogy 1977 kontextusában az elnyomó hatalomra utalás egyértelmű volt, de ez a jelentésréteg mára elveszett. A cím ad azonban még egy dimenziót a rajzfilmnek: a rondino rövid rondót jelent, ami pedig visszatérő motívumokból álló művet jelent. Ez örök körforgásra utal, azaz mindig lesz elpusztítandó ember, ami viszont a kontextus hiányában megint nem feltétlenül negatív dolog, avagy mindig lesznek jók és rosszak. Egyébként a tartalom ellenére a hangulat meglehetősen könnyed, vidám, humoros, ami okozhat némi disszonanciát, ennek pedig nyilván az a célja, hogy megrökönyödjön és elgondolkozzon rajta a néző.

Forma: Egyszerű vázlatszerű, de dinamikusan mozgó vonalakkal dolgozik a rajzoló. Csak vörös és fekete színek vannak. A rajzok közül egyedül a kínzott emberi (de ő is karikatúraszerű), a többi jelzésértékű figura, amíg le nem veszik ruhájukat. Bár a kínzások egyre durvábbak, kivitelezésük kifejezetten vígjátékszerű viccesen megnyúló végtagokkal, életrekelő levágott testrészekkel. A zene is könnyed, mint egy rondino (valószínűleg az is - talán ismert darab, csak nekem nem ismerős).

nincs videó

Élmény: Nem értek az animációkhoz (sem), biztos megérdemelten nyert érte díjat, de laikusként nekem nem tűnik olyan kiemelkedő esztétikájúnak a rajz, a tartalom pedig annyira nem konkrét, hogy azzal számomra a semmitmondásba esett. Olyan ez, mint egy hirtelen jött ötlet, amit gyorsan lerajzoltak (pedig biztosan hónapok munkája van benne).

Cselekmény, téma, tartalom: A rövidfilm első felében temetéseket, sírokat, halállal kapcsolatos jelképeket láthatunk, a másodikban a második világháború képeit, főleg holttesteket. Az üzenet egyértelmű, de szerencsére van rendezői nyilatkozat:

Egy háború okozta totális halál-látvánnyal szeretnék rádöbbenteni, hogy ezzel nem lehet játszani. Mint a primitív népek a ráolvasó énekükkel, úgy próbálom én ezzel a filmmel kivédeni azt, hogy meghalok, meghalunk. Egy meghosszabbított élet lehetőségét akarom szuggerálni a nézőbe is... A halált szeretném kivédeni azzal, hogy megértetem. A tényt, hogy meghalunk, egyetemes összefüggésekbe kell helyeznünk. A személyes lét és a történelem kapcsolatát, kis és nagy sorsok egybefonódását, életek és tragédiák találkozását a végtelen vetületében kell vizsgálnunk.

Ami hiányzik javarészt a filmből, az a végtelen, az egyetemesség; pontosabban ott van az utolsó képekben (a záróképek a tengert mutatják), de ez nem elég hangsúlyos. A film első fele még egyáltalán nem a háborúra utal, hanem egy groteszken túlzásba vitt temetést láthatunk, majd sírfeliratokat, előre megváltott sírhelyeket. Ez akkor válik némileg aktuálpolitikaivá, amikor a román Vidám Temető szocialista fejfáit láthatjuk. Ha nem lett volna elég komor a gyász, a második rész már konkrét holttesteket mutat a második világháborúból ráerősítve az erőszakos halál gonosz tragikumára. Az "a piacere" egyébként olasz zenei kifejezés, a zene tetszés szerinti előadását jelenti.

Forma: Már a főcím is egy gyászjelentés formátumát ölti. Avantgárd montázs stílusú, párbeszéd nincs is, néha zene sem, bár van egy hatásosan előadott kesergő dal. A jelenetek egy része nyilván megrendezett, mint amilyen az extázisig fajult temetés, de többnyire sírok közt bóklászunk kiemelve egyes feliratokat, szobrokat. A második felében már a világháborús dokumentumfilmrészletek uralkodnak, de mindkettő félre jellemzőek az asszociációs bevágások, mint amiket Huszárik többi filmjében láthattunk. A komor hangulat ellenére van némi humor is, de nem akar lelőni a poént.

Élmény: A húszperces hossz ellenére kissé hosszúnak tartom, mert egyes gondolatai nagyobb súlyt kapnak, mások meg túl keveset. Egyetemes halál helyett túlságosan a jelenkorban ragadt, vizuálisan meg kissé túl gyors az elmélyüléshez. Na nem mintha nem lenne hatásos, de tíz-húsz évvel későbbi, zenei videóklipként jobb lett volna.

Érdekességek

• A már említett Vidám Temető a romániai Szaploncán található. Stan Ioan Patras fafaragó 1935-ben kezdett humoros, színes fejfákat készíteni, mintegy 700-at az 1970-es években bekövetkezett haláláig.