Cselekmény: ...avagy a "nagyváros gyermeke". Manecska fiatalon elárvul, majd szerény varrónő lesz, aki gazdagságról álmodozik. Vele ellentétben Viktor tehetős férfi, aki azonban megcsömörlött a gazdagok világának hívságaitól és inkább egy szerény életre vágyna egyszerű nő mellett. Egy szerencsés találkozás során megismerkednek és egymásba szeretnek, látszólag mindenki megkapja pont azt, amire vágyik, csakhogy Manecskának esze ágában sincs szerény körülmények között élni és szinte feléli Viktor vagyonát...

Téma: A tegnapi film miatt (A szegény Jenny, 1912) kissé parodisztikusnak hatott a fordított nemi felállás, hiszen itt a nő használta ki a passzív férfit, ugyanakkor láttunk már erre is példát (Sátáni rapszódia, 1915). Ha társadalmi csoportokat akart megjeleníteni, kissé elnagyoltnak és inkoherensnek érzem, így marad sima melodrámának.

Tartalom: Az első jelenet mindjárt teljesen felesleges, amely a még gyerek Manecskát és haldokló anyját mutatja. Ez megágyazhatott volna a szegénység bemutatásának, ehelyett fél perc után ugrottunk a jövőbe, ahol főhősünk már felnőtt nő, és bár nem tehetős, de nem is tűnik nyomorgónak varrónőként. Itt lép be a második szál, Viktor, akinek elege van a saját társadalmi csoportjának léha nőiből (és férfijaiból), de ezt a részt is elintézik ennyivel ahelyett, hogy megmutatnák, miért nem elégíti ki a szórakozás. Ehhez képest sok időt kap annak megmutatása, hogy Manecska hogyan mulat éjjel-nappal, miután összejön Viktorral, de nem igazán látjuk, hogy ez miért rossz. Kissé érthetetlen az is, hogy miért bánik Viktorral rongyként, amikor elvileg ő az anyagi forrása. Mindenesetre az utolsó két jelenet megmutatja, hogy míg Viktornak a lelkiek számítanak, Manecska pénzen akar megvenni mindent és teljesen hidegen hagyják az érzelmek. De annak bemutatása elmarad, hogy ez miért rossz.

Forma: A tegnapi A szegény Jennynél mérföldekkel jobb a kivitelezése nemcsak a természetesebb színészi játék és kevésbé hatásvadász történet miatt, hanem a kamerakezelés is jóval dinamikusabb és kreatívabb. Már vannak kameraszögek, némi vizuális trükk egy áttűnés formájában, de messze leglátványosabb az volt, ami a Forgószél híres kulcsos jelenetére emlékeztetett; itt a mulatozó pár volt kissé fókuszon kívül, és a kamera ahelyett, hogy rájuk közelített volna, elhaladt mellettük a színpad felé, hogy az előadásra koncentráljon. Már az önmagában elég lett volna, hogy mozog a kamera.

Élmény: Azért az ilyen filmeknél látszik, hogy a szovjet nagyoknak voltak bőven elődeik és nem a semmiből jöttek; Bauernek már az előző filmje is (Sumerki zhenskoy dushi, 1913) elég korrekt volt, ez sem marad el tőle. A tartalmán még lehetett volna mit csiszolni bőven, de abban is előremutató volt, a kivitelezésében pedig a legjobbak közé tartozik ebből a korszakból.

Érdekességek

• A táncosnő a rendező felesége volt

Előzmények: Dániában is egy Lumiere-kinematográffal indult a történet 1896-ban, majd a kis ország azzal tudott mégis naggyá nőni, hogy exportra gyártottak filmeket. 1910 környékén, tehát korán elkezdtek átállni az egészestés hosszúságú filmekre, a többit pedig már ismerjük Dreyer révén. Urban Gad (1879-1947) anyja író volt, nagybátyja Gauguin, de arról nem találtam infót, hogy ő hogyan került a filmezésbe.

A film: A történet rímel a kor többi hasonló filmjére (pl. a rendező másik filmje, A züllés útján), amelyben naiv nőknek, esetünkben az alsóközéposztálybeli (?) Jennynek (Asta Nielsen) udvarolni kezd egy tapasztaltabb férfi, aminek a lány nem tud ellenállni annak ellenére, hogy tudja, hogy társadalmilag nem elfogadott dolgot tesz, így aztán a szülei ki is tagadják. És persze, ahogy lenni szokott, az udvarlónak csak addig kell Jenny, amíg megfekteti, innentől pedig egyenes az út a társadalmi züllésig. Az erkölcsi tanmese nincs túlságosan kidolgozva, hiszen Jenny véletlenek miatt süllyed a végletekig. Többnyire középtávolaikból állnak a jelenetek, így - bár nincsenek széles, teátrális mozdulatok - nem sokat látunk a színészi játékból. Kameramozgás vagy egyéb látványosságok nincsenek. Az utolsó kép fekete-fehér, egyén és tágas tér ellentétei lehetnének kifejezőbbek, ha hosszabb időt hagynak neki, de hát még csak 1912 van.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Asta Nielsen (A züllés útján)

Előzmények: Meg mertem volna esküdni, hogy Max Linderről (1883-1925) már volt szó a blogon, de nem találtam meg. (Update: Nem a f*szt: Max fait de la photo) Ő már nem az elsőgenerációs feltaláló-filmesek közé tartozik, hanem profi színészként kezdett 1905-től feltűnni rövidfilmekben, majd 1907-től született meg Max, a léha úriember karaktere, ami meghozta neki a világsikert. Olyannyira, hogy őt tartják számon az első világsztárként. 1916-tól megpróbált betörni Amerikába kevés sikerrel, innentől kezdve csökkent népszerűsége. 1914-ben bevonult a háborúba, ami megviselte és súlyosan depressziós lett, végül 1925-ben lett feleségével öngyilkos.

A film: A történetben Maxnak az orvosa kinint ír fel (innen a cím), aki azonban véletlenül egy nagy üveg bort iszik meg helyette. Részegen több emberrel összeütközésbe kerülve névjegyet cserél. Amikor a rendőrség hazavinné a részegeskedőt, a zsebében talált névjegykártyákon lévő címekre viszik... Klasszikus kabarészituáció már a részegen való összetűzés is, erre jön még egy csavar, amikor a rendőrök a névjegyek miatt nagy embernek hiszik és rossz címekre viszik. Sajnos a szituációk nem túl kreatívak mai szemmel, talán csak az, amikor más felesége mellé fekszik be. A vágások javarészt jó üteműek, de az átmenet két jelent közt nem mindig tiszta. A gegek nem túl megkoreografáltak, a színészi játék a műfajnak megfelelően nagyon túlzó. Egyesek szerint ez Linder Max-életművének csúcsa, nekem nem jött be különösebben.

Előzmények: A francia Pathe-testvérek 1894-ben alapították meg fonográf boltjukat, ami az 1920-as évekre leáldozott ugyan, de szerencsére megtetszett nekik a film is, és már 1896-ban vetíteni kezdtek. Ők vezették be a filmhíradót, együtt dolgoztak Melies-szel is, de előtte még inkább rivalizálásban gondolkodtak, miután felfedezték a nekik ügynökösködő de Chomon tehetségét a trükkfilmekhez. Albert Capellani (1874-1931) színészként kezdte, 1905-ben került a Pathehoz, amikor a cég elhatározta, hogy magasabb esztétikai szintre emelik a filmművészetet és "bevásároltak" hozzá megfelelő embereket. Később az Egyesült Államokban folytatta a filmezést, elsősorban irodalmi műveket dolgozott fel.

A film: Capellani tehát irodalmi feldolgozásokba kezdett, az első Az arles-i lány volt, ez a második. A történetben Gervaise-t iszákos pasija veri, majd elhagyja Virginie-ért. Gervaise megtépi Virginie-t, amiért a nő bosszút esküszik. Közben Gervaise beleszeret ismerősébe, Coupeau-ba és boldogan élnek, míg Virginie nem szabotálja az építkezést, ahol Coupeau dolgozik és a férfi súlyos balesetet nem szenved, ami után inni kezd... A jóval szofisztikáltabb és realisztikusabb Zola-regénytől eltérően a film Virginie-t teszi meg minden rossz forrásává, másik kiemelt témája pedig az alkohol veszélye lesz. Túl sokat erről nem is érdemes beszélni, eléggé kiherélték a regényt, ahogy képi megoldásaiban is visszalépésnek tűnik, hiszen statikus és teátrális, kissé szerkezetileg is szétesett. A fénypontja az utolsó jelenet, Coupeau viaskodása alkoholfüggőségével, ami bár borzalmasan teátrális, de kifejező. Az arles-i lányhoz képest visszalépés, inkább a Germinalhoz szintjéhez áll közelebb.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Jacques Varennes (Orfeusz)
• A Wikipédia szerint ez az első egészestés film, noha csak 36 perces.

Előzmények: Amerikában ugye Edison nagyjából Európával egyidőben fejlesztette ki a mozgóképet. A vándormutatványos William Selig (1864-1948) 1894-ben találkozott a találmánnyal és megpróbálta lemásolni, hogy ne kelljen jogdíjat fizetnie. 1896-ban alapította meg cégét, amely 1918-ig működött, de mivel jelentős európai kitettségei voltak, a világháború elszegényítette és nem bírt lépést tartani a nagyokkal. A legtöbb pénzét egy óriás vidámparkba ölte, de elvitte azt is a világválság. 1947-ben megosztott Oscart kapott életművéért.

A film: A rövid jelenetben egy szerelmespárt civakodik, mielőtt csókolózni kezdenek. A maga korában igen népszerű A csók (1896) koppintása azzal a csavarral, hogy feketék csinálják. Mivel a filmet mostanában találták meg, azonnal faji megítélés alá esett, hiszen történelmi jelentőségű, hogy egy ilyen régi filmben "normális" feketék jelennek meg, nem pedig valamilyen alacsonyabbrendű karakterként látjuk őket. Újabb csavar a történetben, hogy 2021-ben találtak egy hosszabb változatot is (ez látható alább), ebben már a civakodás is benne van a csók mellett. Ami a filmet illeti, képileg vagy kreativitás szempontjából nyilván értékelhetetlen 1898-as filmként, viszont valóban meglepően természetes a színészi játék - róluk lehet tudni, hogy összeszokott páros voltak, de tényleg nyoma sincs teátralitásnak.