Cselekmény: Egy idősödő, bottal sántikáló férfi egy falut keres az isten háta mögött. Hogy miért, azt senkinek sem mondja meg, csak odvaeti, hogy végezni magával. A faluba érve az öreg özvegynél, Ascennél száll meg pár napra. A férfi sétálgat, festeget, majd megkínálja vendéglátóját egy füves cigivel...

Téma: Tisztán egzisztencialista történet, bár őszintén szólva a kritikákkal ellentétben nem volt számomra világos, hogy változott-e bármi is benne; mindenesetre a férfi valóban öngyilkos akar lenni, mert úgy érzi, már javíthatatlan, míg Ascen azon az állásponton van, hogy "nem mindegy?"

Tartalom: A cselekmény egyszerű, minimalista, jelképes. A végig névtelenül maradó férfi, akiről később kiderül, hogy festő, valamiért eléggé összeomlik, hogy elvonuljon megölni magát. Persze ez nem könnyű feladat, nem is sikerül neki elsőre, főleg amikor a "szépség" egy csinos nőben manifesztálódik képzeletében és ez felébreszti benne a nemi vágyat. Párhuzamos a természettel, ahol szintén ott leselkedik a halál és a szex. Aztán alakja azonosul a szenvedő Jézuséval. Szállásadója a beszédes nevű (Ascen = mennybemenetel), idős, vallásos özvegy, aki eltűr minden igazságtalanságot és odafordítja másik arcát is, de karaktere inkább joviálisnak tűnik, mintsem megvilágosodottnak. Ez abban nyilvánul meg elsősorban, hogy unokaöccsére mindig vigyázott, az mégis önző módon el akarja bontani az istállóját, ami a nőnek létszükséglet, de ehhez mégis asszisztál.A történet egyes elemei már erősen reygadas-iak, felvetődik pl. az ember helye a természetben, a szexjelenet ironikuus, ledől a negyedik fal, realisztikus. Hogy főszereplőnkkel végül mi lesz, az számomra nem egyértelmű; a kritikák szerint felébred benne az életösztön Ascen kedvésségének hatására, de ezt nem igazán véltem felfedezni benne.

Forma: Nem túl jó minőségű, szélesvásznosított filmre forgattak, ami ha esztétikai és nem anyagi megfontolás volt, akkor a sivár tájat próbálhatta erősíteni. A későbbi filmekhez képest itt még kevésbé érződik a természet dominanciája és a lassú, hosszú jelenetek ellenére sem lesz annyira meditatív, mint a későbbi filmek. Számomra konkrétan egyáltalán nem volt az. A kamera viszont már alkalmazza a nézőpont-megközelítést. A zene ügyesen lett beleillesztve, mindig a férfi fülhallgatóján vagy egyéb természetes módon jelenik meg a hatásos klasszikus zene vagy a természetesen hamis falusi ének, ami az egyik legjobb pillanat szerintem a filmnek (részeg férfi borzasztó hanggal, üvöltve énekel és közben kiakad az operatőrre). A színészek szokás szerint amatőrök és tökéletesek.

Élmény: Ez még nagyon nem az a Reygadas, akit később látunk, de már ott van benne a csírája. A későbbi filmjeinek ismeretében kevésnek éreztem, de el tudom képzelni hogy a maga idejében nagyobbat szólt.

Cselekmény: Egy kislány egy farmon a szüleit keresi. Az ördög hazaérkezik munkából. A kislány csak álmodott. Szülei, Natalia és Juan tehetősek, látszólag idilli életük van két gyermekükkel, bár Juan nem teljesen tűnik százasnak: durván megveri egyik rosszcsont kutyáját, majd anonim függők gyűlésére megy a környék szegényeivel együtt, ahol bevallja, hogy pornófüggő. Pár évvel később Angliában ünneplik a dédnagymamát, majd Franciaországban látjuk a párt egy szvingerpartin...

Téma: Khm...Martel és Reygadas mindketten megfoghatatlan, leírhatatlan témákkal jönnek, ez a film sem kivétel, de talán nehezebb dekódolni, mint bármelyik másikat. Megjelennek szőrmentén a szokásos mexikói társadalmi kérdések,mint a gyarmatosítás, osztálykülönbségek, rasszizmus, de a lényeg újfent valami mélyebb lelki-érzelmi síkon mozog, ám ezúttal nem lép a transzcendensbe.

Tartalom: A nyitány hasonlóan a korábbi filmekhez egy hosszú hangulati kép a semmi közepén, állatok között bóklászó kislánnyal, amiről rövidesen kiderül, hogy csak álom. Előtte azonban megjelenik az ördög is Juanék lakásán. A cselekményhez szorosan nem tartozó jelenetek még egy angliai rögbiedzés, egy európai családi összejövetel, egy szvingerparti, egy tengerparti kirándulás. Juanék idilli, tehetős, fehér család egy szegény környéken, de hogy ne legyen minden szép, Juanról kapásból kiderül, hogy kínozza kutyáit, majd egy anonim gyűlésen bevallja egy korábbi alkalmazottjának, hogy pornófüggő. A később fontos szerepet betöltő korábbi alkalmazott, névszerint Hetes, Juan egy változatának tűnik, csak ő drogozik és elvesztette családját. A gyűlés egyébként meglehetősen komikus, ami többször előfordult a történetben, így felvedődött bennem, hogy nem kéne-e az egészet a vicc felől megközelíteni (ld. még: Duchamp-szoba). Idővel kiderül, hogy Natalia és Juan kapcsolata sem tökéletes, de nem tűnik annyira rossznak a helyzet, bár ebben sem vagyok biztos. Spolier: Hetes kirabolja Juant és lelövi, amibe Juan belehal, erre Hetes bűntudatból letépi a saját fejét. Ha lehet tételmondata a történetnek az az, amikor Juan megvilágosodik, hogy a lét önmagában is szeretetteljes, de sajnos számomra ezt a történet nem igazán fejezte ki. Fontos lehet még a zárómondat, miszerint egységben az erő, utaljon ez bármire is.

Forma: A legszembetűnőbb formai elem az az effekt, ami régi tükrökön figyelhető meg, hogy a széleinél torzít. Ennek van egyfajta szellemszerű E\1-es nézőpont hatása, mintha ott lennénk és mintha talán érzékelnének minket is a szereplők. No meg ad némi éteri fílinget Malick szellemiségében, ami a képi világában továbbra is jellegzetessége Reygadas filmjeinek: a természeti dominanciája, mintha az ember a teret csak ideiglenesen venné birtokba, egyébként semmi keresnivalója ott. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de míg Malicknál mindig azt éreztem, hogy az ember egy a világgal, Reygadasnál épp az ellenkezőjét, hogy idegen ott. Egy fontos zenei rész van benne, amikor Natalia elérzékenyülve előadja Neil Young It's a Dreamjét. Többen emiatt úgy vélik, hogy Juan/Reygadas álmát láthatjuk és ezért nem lehet eligazodni a cselekményen. A színészek szokás szerint teljesen amatőr helyiek és teljesen rendben is vannak, pedig volt már drámaibb jelent, de azt is képesek voltak hozni.

Élmény: És hogy miért írtam előbb Juan/Reygadas-t? Mert erősen önéletrajzi ihletésű a film, hasonló környéken és házban lakik a rendező, rögbizett Angliában, sőt, a gyerekeket konkrétan az ő gyerekei "alakítják". Ez magyarázhatja, hogy a nézőnek miért nem jelent sokat a rögbis jelenet, míg Reygadas világában igenis fontos és magától értedődő. Bevallása szeirnt egy impresszionista jellegű filmet akart készíteni, ahol nem a történet fontos, hanem a benyomás, amit a képről érzünk. Ha ezt elfogadjuk, esetemben a Mennyei háború és ez is egyfajta kellemetlen, ridegen meleg érzéstjelent, ami inkább Lynch szorongására hasonlít, semmint Kieslowski, Malick vagy Tarkovszkij meleg világelméletére, így az utóbbiakhoz jobban közelítő Csendes fény után némileg csalódás volt. Mindenesetre sokat elmond róla, hogy kiket juttatott eszembe, nem?

Érdekességek:

• Még tartozom a címmel: az eredeti egy latin mondás, pontosabban idézet a Bibliából, Jób könyvéből: "post tenebras lux", azaz fény, amely elűzi a sötétséget. Csakhogy ezt Jób pont hogy gúnyosan mondja, szerinte nem jön a fény, ami elűzné a sötétséget.
  

Cselekmény: 1944, Budapest. A 14 éves Gyuri zsidó, apját behívták munkaszolgálatra, ezért utoljára összeül a család, hogy elbúcsúzzanak. Bár próbálják tagadni a helyzetet, tisztában vannak vele, hogy a halálba megy. Gyuri ezzel nincs tisztában és amúgy is kamasz, ezért sokkal jobban érdekli a szomszéd kamaszlány, mert hát azért vannak prioritások. Egyhangúan telnek a napok, csak a felnőttek szoronganak. Bár van papírja, hogy fontos munkát végez a közeli gyárban, odamenet leszállítják a buszról a zsidókat, elveszik papírjaikat és értékeiket, majd Auschwitzba szállítják őket dolgozni...

Téma: A Nobel-díjas regény durván leegyszerűsítve arról szólt, hogy Gyuri a holokausztba szocializálódótt bele és természetesnek veszi azt, és sokan ezt kérik számon a filmen is, ami részben jogos, részben meg nem, mert nem a regényről van most szó, hanem a filmről. A film maga is azonban persze ide fut ki, hogy mennyire jól, az más kérdés.

Tartalom: Gyuri tehát egy kamasz, aki nem érti ezt az egész hajcihőt a zsidókkal kapcsolatban, hozzászokott a sárgacsillagos-bombák elől menekülős élethez. Anyja elhagyta kiskorában, mostohaanyja nem zsidó, apja munkaszolgálatáról pedig nem érti, hogy egyet jelent a halállal. Bár zsidó származású, nem érzi magát annak, csupán egy gyereknek. Engedelmesen együttműködik a hatóságokkal és elfogadja a lágerbeli életet is olyannak, amilyen. A történet azonban nem a kegyetlenkedésekre építve mutatja be az elembertelenítést, hanem Gyuri egyre érzelemmentesebbé válásán keresztül, aki beletörődötten megtört és csak az étellel, alvással, hideggel tud törődni. Az ő ellepontjai az idősebbek, akik tudják, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha remélnek; van aki sors igazságosságában, van aki gyerekeiért, van aki hazájáért. Elvileg a végére kéne jönni annak az ellenpontozásnak, hogy tud jó hely lenni a tábor is, de Budapest nem lett elég kiábrándító ehhez. A tartalommal a legnagyobb problémám talán az volt, amikor megszólaltak a karakterek, mert mondataik túlságosan kinyilatkoztatásszerűek, didaktikusak tudtak lenni fontos pontokon.

Forma: Rendezőknek ez az első filmje, ellenben többször találkozhattunk vele már Szabó operatőreként, és ez meghatározta a filmet is: egy mozgófilmes képeskönyvet kaptunk. A cselekmény nem folyamatos, hanem rövid, elsötétísekkel tagolt szilánkokból áll. Kezdetben melegen szépiaszínű a film (ami szerintem sokkal kifejezőbb emlékezés, mint a Roma fekete-fehérje) sok fénnyel, ez folyamatosan fakul, hidegül, ahogy Gyuri is meghal belül. A zene hiába Morricone, szerintem nagyon nem illett ide (és ezzel minden kritika így volt) a szentimentalizmusa. A színészek egyes helyeken borzalmasak voltak, ami sokat ront az élményen, de korához képest Gyuri nagyjából elvitte a filmet, voltak jobb és rosszabb pillanatai is.

Élmény: Illeszkedik azon holokausztfilmek sorába, mint Az élet szép, amelyek megpróbálják a kontraszt kedvéért nem a kegyetlenkedéseket megmutatni. A nagy terhe, hogy Nobel-díjas könyvből készült még melegében, így nem tudta elkerülni az összehasonlítgatásokat. Ha viszont megpróbálunk úgy nézni rá, hogy nincs elődje, akkor egyáltalán nem rossz film és nem érdemel annyi rossz kritikát, mégha nem is sikerül tökéletesen átadnia azt, amit szeretne.

Érdekességek:

• Korábban láttuk:
  • Harkányi Endre (Valahol Európában)
  • Schell Judit (Kelj fel komám ne aludjál)
  • Mertz Tibor és Bereczki Zoltán (Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten)
  • Daniel Craig (Casino Royale, Csillagok háborúja)
• A történet önéletrajzi (bár fájdalmasan keveset találni Kertész életéről a Wikipédián); 1944-ben valóban elhurcolták Auschwitzba, majd munkatáborba, de szerencsére megérte a felszabadítást. 1973-ra fejezte be a regényét, aminek még két további része készült. 2002-ben kapott érte Nobelt.
• Ez volt az addigi legdrágább magyar film, a forgatókönyvet pedig maga Kertész írta.

Cselekmény: A metrón egyre több öngyilkosság történik mostanában, ami miatt a vezetőség ideges. Eközben Bulcsú legendás jegyellenőrnek számít, mert már többször sínezett, talán ő egyedül az összes kolléga közül. Hogy ez mit jelent? Lefutni egy szakaszt két metrómegálló között, mielőtt elcsapna az érkező járat. A legjobban teljesítő ellenőr azonban Gonzó, aki hogy átvegye Bulcsú helyét, kihívja egy sínezésre...

Téma: Vagy nagyon triviális vagy nincsen neki. A leggyakrabban visszatérő elem ugyanis a munkahelyi stressz, kicsit tágabb értelemben a világ agresszivitása, de ez elég lapos lenne, hogy a Kelj fel komám, ne aludjált idézzem. A megfoghatatlanabb megoldás az, hogy valójában nincs igazi témája, csak annak váza, ahogy Bulcsú a fentről lesüllyed, majd megpróbál visszatérni. De hogy pontosan mi a lent és a fent, az nincs kifejtve.

Tartalom: Gyönyörűen indul a film, maga az akkori BKV-igazgató olvassa fel előszavát papírból, aminél kevés bürokratikusabb dologot tudok elképzelni. Ez volt állítólag a feltétele a forgatásnak. Nem annak szánták, de tökéletes korkép és poén volt. A cselekményt két részre osztanám, az egyik a thrillerszerű pszichológiai szál, ami igazán a történet második felében válik uralkodóvá. Ehhez azonban felvezetésképp megkapjuk az első felet, ami javarészt vígjáték formájában tálalja nekünk a földalatti jegyellenőrök nehéz életét, hiszen állandóan testi-lelki konfliktusokba keverednek az utasokkal. A humor sokszínű a gagyi verekedős-káromkodóstól a szellemesen abszurdig vagy fekete humorig. Aztán elkezd egyre komorabbra fordulni a dolog és nem a gyilkosságok miatt, hanem mert a humort elhagyják és Bulcsú megtört lelkiállapotára kezdünk koncentrálni. Elmondása szerint nem bírta a versenyt, ezért ereszkedett le a mélybe, ami kicsit fura érvelésnek tűnik, de legyen. Csak ez még nem magyarázza, hogy mi bántja és végül miért változik meg a véleménye. Mindenesetre az elég egyértelmű, hogy (spoiler) a gyilkos az ő egy részének kivetülése vagy legalábbis tudja, hogy lehetne ő is az.

Forma: Ez a film igazi erőssége. Több helyen leírták, hogy a sztori igazából lapos (jaj, ez a szó bennem marad most már örökre?) egy kis jelképes csavarral, ami szerintem igazságtalan, mert egy szórakoztató filmhez képest kellőképpen elgondolkodtató. Na de a lapos részeket is olyan ügyesen, profizmussal, ütemérzékkel vették fel, hogy simán átsiklunk a nyomibb részeken is. Ott van pl. Muki szánalmas bemelegítése, ami megfelelő vágással és zenével mindjárt nem is tűnik olyan szánalmasnak. Szépen játszanak időnként a fénnyel vagy annak hiányával, a tökéletes ütemérzéket és vágást már említettem (a rendező korábban videóklipekkel és reklámokkal foglalkozott), jól megy ezáltal a feszültségkeltés is. Ha a Római vakációban az egyik főszereplő Róma volt, akkor itt a földalatti világ legalább annyira fontos a maga apokaliptikus világával. A színészek közül különösen Tibi tetszett, nekem ő volt a leghitelesebb. Szintén tökéletes zeneválasztás volt hozzá az alter-elektronikus Neo.

Élmény: Ezt a filmet is jópárszor láttam annak idején, úgyhogy azt gondoltam, nem fog meglepetés érni, de úgy tűnik egy rendezői változatot sikerült megszereznem, ami jóval bővebb volt, mint az emlékeim. Az összehasonlíttáshoz meg kéne néznem mindkét változatot, de úgy érzem, a rövidebb feszesebb és ettől jobb. Ugyanakkor ezt sem tartom rossznak, sőt, a profi kivitelezés miatt az üresjáratok sem tűnnek annyira üresnek, magyar viszonylatban szerintem ez elég ritka. A Valami Amerikát szokták az első modern közönségfilmnek tartani, de ha azt elfogadjuk, akkor legyen ez az első jó közönségfilm, ami nem felszínes és jól is van megcsinálva.

Érdekességek:

• Korábban láttuk:
  • Mucsi Zoltán (Édes Emma drága Böbe, Roncsfilm, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Kelj fel komám ne aludjál)
  • Badár Sándor (Roncsfilm)
  • Scherer Péter (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Kelj fel komám ne aludjál)
  • Kovács Lajos (Berlin felett az ég)
  • Cserhalmi György (Még kér a nép, Szerelmem Elektra, Az ötödik pecsét, Mephisto, Fehérlófia)
  • Derzsi János (Őszi almanach, Szürkület, Roncsfilm, Sátántangó, Werckmeister harmóniák, A torinói ló)
• Színészdinasztiák: Pintér Tamás felesége Piros Ildikó;
  

Cselekmény: Egy zenei producer felkészíti a következő sztárjelöltet (Lovasi András). A zsidó Kapát (Mucsi Zoltán) és Pepét (Scherer Péter) kivégeznék a nácik, de megérkeznek a komcsik. Aztán két főhősünknek elege lesz a sehová sem tartó filmből, amit amúgy se fog megnézni a nagyközönség. Erre Kossuth jobb híján dalra fakad, hogy ne törődjünk semmivel, csak mulassunk. A háborús helyzetre - na meg a szovjet hadifogságra - való tekintettel aztán Kapa és Pepe mégis maradnak, főleg, hogy Pepe beleszeret a csinos szovjet lányba. A következő jelenetben a náci bíróság előveszi ítéli Hernádit és Jancsót a szocialista etika elleni vétkeik miatt. majd Jancsót kórházba szállítják műteni...

Téma: "Az élet: szív és kés egy-szín alatt" - próbál a filmben Jancsó valami konkrétabbat kimondani a történet lényegeként Weörest idézve. Vagy ez vagy a pina. A film szóhasználatával élve valójában több lapos közhely elhangzik, amelyek a cselekményből és a jelképekből következnek, de a közös lényegük valami olyasmi, hogy a világ egyszerre szép és csúnya, de ez van.

Tartalom: Szerkezetileg szétesettebb, mint a Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten, különálló epizódok helyett szilánkos, ha úgy tetszik. A kb. (száz)ötvenévnyi történelmet egy pontba sűrtíve egyszerre vannak jelen a huszadik század közepének-második felének elnyomói Hitlertől Sztálinon át egy amerikai vezérig, az ehhez kapcsolódó tételmondat pedig, hogy "foglyok vagyunk saját hazánkban" utalva az állandó kiszolgáltatottságra. Esetleges megoldásként a leggyakrabban felcsendülő bordal az élet élvezetésre szólít jobb híján. Továbbra is megvan az önreflexivitás, többnyire ezektől tud vicces lenni a film néhány poént leszámítva. Jelképekkel és jelképes helyzetekkel tele, ezek mind történelmiek a már említett időszakra vonatkozóan, legszebb talán a négyüléses bicikli, amin megfér a náci és a komcsi is, de lehetne még sorolni napestig (spájz, népi német, a kvízműsor... stb.).

Forma: Annyi zenei betét van (Kispál, Belga, népdalok), hogy simán lehetne műfajilag zenés film is. Nekem sok volt, nem éreztem mindig indokoltnak, persze értem és értékelem, hogy Jancsó hajlott kora ellenére és képes kortárs könnyűzenei előadókat megtalálni. Ami a színjátszást illeti, továbbra is improvizációkat láthattunk, de most szerencsére kevesebb teret kapott a Kapa - Pepe páros. Képileg nem volt számomra érdekes, Jancsó korábbi filmjeihez hasonlóan kicsit színpadias abban az értelemben, hogy nincs meg a helyszínek valódiságának illúziója, hirtelen rántják mindig össze a díszletet, kis túlzással leforgathatták volna egyetlen udvaron is.

Élmény: A hatrészes Kapa - Pepe nevével filmjelzett filmsorozatnak ez volt a negyedik része. Nem tudom, kellett-e volna látnom a középső két részt, de szerintem így is érthető és önállóan is működőképes volt. Az első film azonban újszerűsége és személyessége miatt mindenképpen jobb volt.

Érdekességek:

• Korábban láttuk:
  • Mucsi Zoltán (Édes Emma drága Böbe, Roncsfilm, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten)
  • Scherer Péter, Hernádi Gyula, Lovasi András és Szabados Mihály (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten)