Cselekmény: Az 1980-as évek Amerikájában Jordan (Leonardo DiCaprio) minden vágya, hogy gazdag legyen, és minden szépen is halad, hiszen az egyik legpatinásabb brókercégnél kap állást, ahol hamar megtanulja, hogyan kell ügyfeleiből kiszedni a pénzt. Pechére beüt az 1987-es tőzsdeválság, a cég becsődől, így kénytelen a kis értékpapírok vízére evezni, de itt a nagyobb kockázat miatt sokkal nagyobb haszonnal lehet dolgozni az alacsony érték ellenére is, így újra megszedi magát, saját céget alapít, és értéktelen papírokat próbál a legálisnál nagyobb mértékben értékesnek feltüntetve eladni. A siker óriási...

Téma: Akár szólhatna is valamiről a film, hiszen el is hangzik, hogy a lehúzós cég maga az amerikai álom megtestesülése, de ezzel a részével keveset foglalkozik érdemben a történet. Szóval maradjunk annyiban, hogy ez egy önéletrajzi film, ami Amerika egy jellemző karrierjét mutatja be.

Tartalom: Nem könnyű részekre bontani a történetet, hiszen az egész egy vadító tempójú rohanás. Kicsit visszaemlékezve-narrálva indít Jordan, hogy összefoglalja életfilozófiáját a féktelen hedonizmusról és hogy mindent a pénzért tesz. Innentől kezdve szépen kronológikus sorrendben haladva végigvesszük pályafutása főbb állomásait az első mestere cinikus tanácsától az életmódváltáson át a bukásig. A hagyományos emberi értékek itt nem számítanak (bár elhiszi magáról, hogy jófiú, mert segít rászorulóknak kifosztani a szegényeket), és a saját erkölcsi szintjén ezzel tulajdonképpen nincs is baj, csak épp nem tud mit kezdeni azzal, amikor nem az ő szabályrendszere szerint élő emberekbe fut bele (felesége, rendőr). A humor elsősorban a normákat teljesen felrúgó, gyerekes brókerek viselkedéséből adódik, megspékelve némi váratlannal.

Forma: Formailag Scorsese sosem tartozott igazán az észrevehetően látványos rendezők közé, így ezúttal is csak az tűnt fel, hogy eszeveszett tempóban pörög a film a párbeszédek és a vágások tekintetében is, amit arra használ, hogy a szöveget hangsúlyozandó vagy épp ironikusan ellentétet állító képet vágjon alá. Ha kell gyorsít, ha kell lassít, montázsokat alkalmaz, de ha kell simán mutatja egy snittben, hosszan Jordan drogmámomros vergődését az egyik legviccesebb jelenetben. A színészeket megint egy kicsit túldicsérik szerintem ahhoz képest, hogy mit kell alakítaniuk: fékevesztett gyerekeket. McConaughey viszont érdekes volt abból a szempontból, hogy még viszonylag friss az élményem vele kapcsolatban a Csillagok közöttben, ehhez képest egy tök más alakot játszott el hitelesen ezúttal is. A zene korabeli, pörgős popdalokból áll, jól illeszkednek a film sebességéhez.

Élmény: Sajnos Scorsese nem tartozik a kedvenceim közé, nem tudtam vele se igazán egy hullámhosszra kerülni. A film maga teljesen szórakoztató, a háromórás hossz sem tűnik soknak, olyan gyorsan végigszáguld a történet.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Leonardo DiCaprio (Titanic, Kapj el ha tudsz, A tégla, Eredet), Kyle Chandler (A régi város), Rob Reiner (A turné), Matthew McConaughey (Csillagok között), Jon Favreau (Bosszúállók), Christine Ebersole (Aranyoskám, Amadeus), Kenneth Choi (Amerika Kapitány), Ethan Suplee (Amerikai história X, A pillangó hatás), Jake Hoffman (Esőember), J. C. MacKenzie (A tégla)
  
• Jake Hoffman (Steve Madden) Dustin Hoffman fia.
• A filmben feltűnik maga Jordan Belfort is a végén mint konferansz
  
• Több mint ötszázszor hangzik el a filmben a "fuck" szó, ezzel lehagyta az addigi rekordtartó Casinót és Éhkoppont. (Részben) emiatt - ahol nincs betiltva - több országban csak egy kétórás, erősen megvágott változat került forgalomba.
• Jordant leszámítva a karakterek - bár alapjaik valósak - nevei kitaláltak. Jordan Belfort (1962-) már kamaszként is szépen keresett üzleteléssel, később házaló lett, végül gyakornokként került 25 évesen a film kezdetén látható, nagymúltú brókercéghez. 1989-ben, 27 évesen alapította meg a saját brókercégét, amit a kezdetek óta próbált lefülelni a hatóság, de csak 1996-ban sikerült. 2004-2006 között ülte le büntetését egy nem túl szigorú javítóintézetben, illetve 110 milliós kártérítést kellett volna fizetnie, de ebből jó ha egymillió összejött.
• Az alapul szolgáló emlékiratot, így a filmet is érdemes fenntartásokkal kezelni, valószínűleg egy része kitalált és erősen túlzó.

Cselekmény: Egy tipikusan 1950-es évekbeli középosztálybeli, háromgyerekes család elveszíti egyik fiát. A keménykezű apa (Brad Pitt) próbál erős maradni, a gyengéd anya (Jessica Chastain) összeomlik. Sokkal később az évfordulón visszaemlékszik a báty (Sean Penn) is a gyermekévekre...

Téma: Szokásosan malicki, az embert sikerül elhelyeznie a világegyetemben annak részeként. Emberi szemszögből nézve az elején ki is mondja tételmondatát: élhetünk a természetes/ösztönös/materialista módon vagy szellemi/kegyelmi elveket követve - e kettő azonban állandóan jelen van mindenben.

Tartalom: Az eddigi három Malick-filmünkben még volt narratíva, itt már minimálisra csökkenve egy férfi kiskamaszkorabeli emlékeinek elegye jelenik meg. Az indítóhelyzetben hírt kapunk az egyik fiú haláláról, ennek évfordulóján emlékszik vissza gyerekkorára központi szereplőnk, ami egybevág anyja kétségbeesett felkiáltásával: miért kellett így történnie? Ezzel Malick szabadjára ereszti természetimádatát és félórás, néma blokkot kapunk a világ keletkezéséről, alakulásáról. Ezután térünk vissza a hátralévő bő egy órára a gyerekkori emlékek nem-lineáris felidézéséhez, megismerjük a természet közömbösségét képviselő, keménykezű apát, aki maga is őrlődik és jóndulatból teszi pokollá fiai életét, valamint a gyermekien gyengéd, kegyelmet képviselő anyát, aki önmagában szintén egy járhatatlan utat jelent. Annyiban mégis lineáris a visszaemlékezés, hogy a fiú egyre inkább elszakad anyjától és szembe mer szállni apjával, de közben egyesíti is magában mindkettőjüket. Ez a szintézis megkönnyebülést hoz, az anyával együtt képessé válnak elengedni a halott fiút - talán a túlvilág, talán az újjászületés ígérete révén.

Forma: Szokás szerint ebben igazán erős Malick, a képeinek van rendszerint olyan ereje, ami képes átélhetővé, érthetővé tenni gondolatait. Az emberi részeknél ezt azzal érte el, hogy nagyon közelről, a szereplő "torz" szemszögéből láttatott mindent mozgó kamerával, ekközben pedig mindent beborított erősen fehér fénnyel, mintegy mennyei atmoszférát kölcsönözve a képeknek. De nem félt a szürreálisabb megnyilvánulásoktól sem, üvölt róluk Tarkovszkij hatása (lebegő anya, rétre bámuló gyerek). És akkor ott voltak a szokásos, párhuzamosan bevágott természetképek, amelyek ezúttal durván túlnőttek rajtunk és kozmikus méreteket öltöttek, ami pedig a 2001: Űrodüsszeia egyértelmű megidézése (és méltó párja). A zene elsősorban klasszikus elemekből áll, nem olyan ütős, mint az előbb említett előd, de azért nagyjából hatásos. A színészek rendben vannak, de a kritikákkal ellentétben nem ajnároznám őket (nem kisebbítve érdemeiket), mert annyira töredezettek az emlékképek, hogy nem nagyon láttuk egy-egy pillanatnál tovább az arcukat.

Élmény: Tökéletes filmnek kellene lennie, talán az is, de akkor miért nem érintett meg? Miért működött jobban a sokkal kevésbé grandiózus Mennyei napok? Talán épp azért? Vagy talán mert az volt az első Malick-filmem? Vagy egyszerűen csak hangulat kérdése, és most nem voltam elég befogadó? Vagy tényleg túl steril volt a film és nem volt annyira lelke?

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Brad Pitt (Thelma és Louise, Tiszta románc, Hetedik, Harcosok klubja, Blöff, 12 év rabszolgaság), Jessica Chastain (Csillagok között), Sean Penn (Az őrület határán), Fiona Shaw (A bal lábam, Harry Potter)
  
• Michael Showers (a szomszéd) nem sokkal a film bemutatója után vízbe fúlt 45 évesen.
  
• A film erősen önéletrajzi, hiszen Malick is az 1950-es évekbeli Texas-ban volt kamasz, testvére pedig gitáros volt, míg 19 évesen öngyilkos nem lett.

Cselekmény: Egy virágzó királyság kis hercegnői remekül eljátszanak egymással, főleg hogy az idősebb Elsa varázserejével bármit meg tud fagyasztani, ami tökéletes korcsolyázáshoz vagy hóemberépítéshez. Egy alkalommal azonban húgát, Annát fagyasztja meg, akinek nem lesz ugyan komolyabb baja, de innentől kezdve elzárják Elsát, amíg meg nem tanulja irányítani varázserejét. Anna ezt rosszul kezeli, magányos marad, főleg miután a szülők hajóbalesetben elhunynak. Eljön azonban a koronázási ceremónia, Elsa kénytelen előbújni, meg is lesz a baj: egy érzelmi kitörésében örök telet enged a királyságra önkéntelenül. Elsa szégyenében és félelmében elmenekül a hegyekbe, Anna azonban természetesen nem akarja újra elveszteni alig visszanyert nővérét...

Téma: A fő témában önmagában nincs semmi említésre méltó, szeretet, barátság, miegymás. Elsa karakterfejlődése áll a középpontban (noha nem ő szerepel a legtöbbet), aki miután egy balesetben megsebzi húgát, a bűntudattól és önnön erejétől tartva inkább elzárkózik, azaz elfojtja, elnyomja önmagát. Első lépésként felszabadítja magát, de ez nem egy tartható állapot. A mese szerint a megoldást, az érzelmi stabilitást a szeretet hozza meg.

Tartalom: A történet mintha szándékosan tenné, többször félrevezet bennünket: Sven, a jégárus bemutatásával indítunk, de ő mellékszereplő marad;  romantikus történetként tüntetik fel, de sokkal inkább a testvéri szeretet lesz középpontban; és hát van egy nagy csavar, de ezt nem spoilerezem el. Az alaphelyzetet gyorsan felvázolják az első percekben: Elsa karakterének fő konfliktusa a szeretet iránti vágy és hogy épp emiatt ebből kizárja magát mások védelmében. Innentől kezdve a gyorsan pörgő események a hátralévő másfél órában már csak azt a célt szolgálják, hogy Elsa előbb a magányba menekülve elfogadja önmagát, majd hogy Anna szeretére alapozva biztos érzelmi alapokat teremtsen magának, hogy képes legyen irányítani erejét. Ez mondjuk nem túl életszerű, de mégiscsak egy mesével van dolgunk. A humor nem harsány és másodpercenkénti, de mégis folyamatosan vicces, különféle forrásai vannak a vizuális gegektől a helyzetkomikumon át az abszurdabb dolgokig, de alapvetően a váratlanra épít. Anna karaktere annyiban még érdekesebb, hogy mintha ő is pariódiája lenne a korábbi Disney-felfogásnak a kifinomult hercegnőkről és a "herceg fehér lovon" elvéről.

Forma: Megvalósításában kevésbé újszerű, ami nyomban feltűnhet, az a rengeteg zenei betét, ezek nagy részét ellövik az első fél órában. Némelyek fülbemászóak, különösen a Let It Go az, ami nem véletlenül lett korszakos sláger, de az igazi érdemük, hogy nem semmitmondóak, hanem előreviszik a cselekményt, így a Let It Go is pl. pont egy ilyen érzelmi-cselekménybéli fordulóponton van. Az animációban a környezet már-már teljesen valósághű, a mozgó karakterek viszont gondolom szándékosan rajzfilmszerűek. Állandó szívfájdalmam az animációknál, hogy nem használják ki az alkotók, hogy bármit megtehetnek; ezúttal sem lettek igazán expresszívek a képek.

Élmény: Tökéletes kikapcsolódásnak, mesének, humoros, akciódús, kedves, megszívlelendő üzenettel, számomra sokkal szórakoztatóbb és komolyabb, mint egy Bosszúállók. De a klasszikus Disneyk szintjét sajnos még nem éri el.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Ciaran Hinds (A szakács a tolvaj a feleség és a szeretője, Vérző olaj, Harry Potter), Frank Welker (Az elveszett frigyláda fosztogatói, A szépség és a szörnyeteg, Aladdin, Az oroszlánkirály, Függetlenség napja)
  
• Az alapul szolgáló Andersen-mese nem sokban hasonlít a filmre, ott a sztoriban egy lány és egy fiú testvérként szereti egymást és ott is a lány könnyei törnek meg egy átkot.
• Már a Hófehérke bemutatása előtt tervben volt az eredeti mese, ami félig Disney rajzaiból állt volna össze, részben egy másik stúdió élőszereplős filmjéből - ez utóbbi végül megvalósult 1952-ben.

Előzmények: Fura mód pont a hagyományosan kiemelkedő svéd mozi kezdeteiről nem találtam infót, de nyilván ide is a Lumiere-ek hatására indult be a filmgyártás. Victor Sjostrom (1879-1960) színészként kezdte az 1890-es években, majd 1912-ben kapta első filmszerepét. Nagy sikereket aratott regényadaptációival, majd az 1920-as években az Egyesült Államokban próbálkozott, de a hangosfilmmel nem tudott mit kezdeni és hazatért színházi színésznek.

A film: A történetben a férj hitelt vesz fel, hogy vegyesboltot nyithasson, de megbetegszik és hiányában az üzlet becsődöl, az anya pedig szegényházba kényszerül, gyermekeit örökbeadják... Spoiler: a nő beleőrül gyerekei elvesztésébe. Az akkoriban divatos szociodráma megfilmesítését látjuk, amely felhívja a figyelmet arra, hogyan tud önhibáján kívül lecsúszni egy jobbmódú család és a szociális intézmények impotenciája révén teljesen tönkremenni. A film nem alkalmaz különösebben izgalmas narratív vagy technikai eszközöket, erőssége a színjátszásban van, ami a The Mothering Hearthoz hasonlóan kifinomult már. Mai szemmel nézve kissé hosszú és nem elég logikusan felépített, de nézhető.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: William Larsson (Berg-Ejvind és asszonya)
• A történet alapja állítólag valós és az alapműként szolgáló drámának akkora hatása volt, hogy mélyreható szociális reformok indultak meg.

Előzmények: Az orosz filmművészettel elsőként mindenki a szovjet filmművészeti mozgalmak és a Patyomkin páncélos kapcsán találkozik először, már a cári Oroszországban is aktív filmes élet zajlott. Természetesen ide is a Lumiere-ekkel érkezett meg a kamera, épp II. Miklós 1896-os koronázására és a francia cégek kaparintották meg elsősorban az orosz piacot, míg el nem érkezett az első orosz film 1908-ban, a Sztyenka Razin. Jevgenyij Bauer (1865-1917) művészcsaládba született és a színház és egyéb művészetek számos területén dolgozott, mire filmezni kezdett 1913-ban. Az évszám ellenére tüdőgyulladásban hunyt el.

A film: ...avagy "a női lélek alkonya". Vera tehetős, de magányosan érzi magát az arisztokrata körökben. Egy nap anyjával meglátogatja a szegényeket; a látottak megérintik és elhatározza, hogy ezentúl nekik szenteli életét. Csakhogy egyiküket, Makszimot, megidézi a nő szépsége és segítséget kérve magához csalja, majd megerőszakolja... Spoiler: A nő megöli, majd beleszeret egy hercegbe, de amikor múltja kiderül, szakítanak, ezt viszont a herceg nem tudja feldolgozni és öngyilkos lesz. Tipikus tragédia, de a címmel ellentétben egy öntudatos női karaktert kapunk, aki képes túllépni a saját társadalmi közegén, a traumán és az érzelmi veszteségen, míg pont a férfiak nem. Ez már lényegesen komolyabb téma, mint az eddigi rövidek történetei. Ehhez mérten a megvalósítás is kidolgozottabb, ami Bauer díszlettervezői és fotós múltjából adódhat: itt már sokkal erőteljesebben van jelen a háttér és a szereplők sík helyett térben mozognak (bár a színpadias felállás megmarad), szerepet kap a megvilágítás (inkább a fény, mint az árnyékolás, de akkor is jelképes szerepeket tölt be a fény). A színjátszás inkább a teátrális hagyományokra épül még, a feliratok is leíróak, mintsem párbeszédesek. Szóval korához képest korrekt film, kissé talán hosszú, de mindenképpen előremutató.