Tartalom

Párizs, nem sokkal a harmadik világháború előtt. Egy kisfiú emlékezetébe szinte beleég egy nő arca, amikor a közelben váratlanul meghal egy férfi. Később a harmadik világháborúban Párizs elpusztul, és az emberek a föld alá kényszerülnek. Foglyokon kísérleteznek, hogy időutazással szerezzenek segítséget a jelennek vagy a múltból vagy a jövőből, a utazás azonban mentálisan nagyon megterhelő. Az egykori kisfiú most fogoly, a nő arcának képébe kapaszkodva képes megőrizni épelméjűségét és visszajutni a múltba. Egymásba szeretnek. Miután sikeres a múltbautazás, a jövőbe is elküldik a férfit, és a jövő emberei adnak egy generátort, amivel elláthatja magát energiával a jelen emberisége. A foglyot visszatértekor kivégeznék, de a jövő emberei a férfi kérésére segítenek neki visszamenni a múltba a szerelméhez. Ám mielőtt újra egyesülhetnének, egy kisfiú előtt lelövik...

Nem tudom, hogy 1962-ben mennyire volt újszerű az időhurok, de mára lerágott csont, így maga az időutazós koncepció kevésbé érdekes, ahogy a disztopikus majd fantasztikus jövő sem az, hiszen be sincsenek igazán mutatva. Mert nem is ezekről szól a film, hanem egyrészt az időhurokból adódó egzisztencialista sorsfelfogásról (a férfi első és legfontosabb emléke önmaga halála), illetve ennek egyetemesebb kiterjesztéséről (a jelen viszonyulása a múltjához és jövőjéhez, illetve ezek fordítottjai).

Megvalósítás

A legszembetűnőbb jellegzetessége a filmnek az, hogy állóképeket használ, azaz tulajdonképpen nem is annyira film, mint inkább diavetítés, vagy ahogy a rendező, Marker hívja: fotóregény. A dinamikát így természetesen a vágások ritmusa adja, de ebben az esetben ez messze nem olyan látványos, mint a Patyomkin páncélosban. Kicsit olyan, mintha az Ember a felvevőgéppel visszalépett volna egy szintet vagy legalábbis minimalistábbá vált volna.

A filmben csak narráció van, párbeszéd nincs, ugyanakkor van mozgásérzetet keltő háttérzaj, illetve elég hatásos zene. Egyes képek még érdekesre is sikerültek, de egy mozgás nélküli filmben azért több hasonlót vártam volna. Színészi játékról és karakterekről egy félórás, fényképeket mutogató film esetén nincs sok értelme beszélni.

Élmény

Két nagy problémám volt a filmmel: egyrészt hogy a rövid játékideje miatt alig volt idő megbarátkozni a stílusával, szereplőivel, vagy egyáltalán felfogni, hogy mit is akar, másrészt pedig hogy a 12 majom már elspoilerezte a végét, így gyakorlatilag hatástalan volt filmvégi meglepetés. Nem ez ugyan az első időutazós film, de mindenképpen alapmű. A megvalósítása is érdekes volt, de nem érzem előrelépésnek az 1920-as évek szovjet filmjeihez képest.

Tartalom

Az első világháborúban egy civilben zsidó borbély (Charlie Chaplin) megmenti egy tiszt, Schultz életét, de megsebesül, és a külvilágról mit sem sejtve ápolják a kórházban húsz évig. Mire hazamegy, Tomániában már gettó és antiszemita törvények várják, és tájékozatlansága miatt természetesen rögtön összetűzésbe kerül a hatóságokkal. Schultz eközben magas pozícióba került, de amikor a rendőrállammá vált ország diktátorával, Adenoid Hynkellel (ugyancsak Charlie Chaplin) szemben kiáll a zsidók mellett, letartóztatják. Sikerül elmenekülnie, és a borbélynál és barátainál keres menedéket, de végül mindkettőjük munkatáborba kerül. A borbély barátai a fokozódó üldözés elől Osterlichbe költöznek, ahol béke van - hiszen ők csak békében szeretnének élni. Nem is sejtik, hogy mind Hynkel, mind szövetségese, Baktéria diktátora, Benzino Napaloni épp Osterlichot akarja elfoglalni. A két diktátor összekülönbözik a kérdésen, ezért Hynkel és a hadsereg a határon megbújva, meglepetésszerűen akarja megrohanni az országot. Ekkor szökik meg a táborból tomániai egyenruhában borbély és Schultz, és persze összetévesztik a borbélyt Hynkellel, akinek beszédet kéne mondani a világ szeme előtt...

A film egyáltalán nem leplezetten az 1930-as évek végének európai helyzetét parodizálja egyrészt az állami szintű antiszemitizmust bemutatva, másrészt a német vezetést (Hitler, Göbbels, Göring) és Mussolinit kigúnyolva. A történet arra a poénra épül, hogy Chaplin csavargója és Hitler ugyanazt a jellegzetes bajszot viseli, így adott, hogy összekeverjék őket, és Chaplinnek így lesz lehetősége elmondani a film végén a Modern időkben már részben kimondott humanista gondolatait a világról:

Greed has poisoned men’s souls, has barricaded the world with hate, has goose-stepped us into misery and bloodshed. We have developed speed, but we have shut ourselves in. Machinery that gives abundance has left us in want. Our knowledge has made us cynical. Our cleverness, hard and unkind. We think too much and feel too little. More than machinery we need humanity. More than cleverness we need kindness and gentleness. Without these qualities, life will be violent and all will be lost....

Megvalósítás

A film meglehetősen epizodikus szerkezetű, egymást váltogatják a borbély és Hynkel jelenetei, ami még nem lenne baj, ha ezek egymásra építkeznének, de gyakran nincs köztük összefüggés, csak egy-egy alkalmat jelentenek egy gegre. Amik közül 1940-re azért már több is ripacskodóan idejétmúlt, hiszen eddigre már a gyorsan szövegelő, szellemes poénok az elterjedtek, nem a kétballábas bohócok. Bár ez nem némafilm, itt is sok a párbeszéd nélküli geg. A nagy beszéde előtt a Chaplin-borbély talán önkritikusan meg is jegyzi, hogy ő nem tud beszélni. Nemcsak a karaktereket, hanem a hozzájuk kapcsolódó filmeket is felhasználták: többször hallhatunk híradószerűen alákommentált jeleneteket, ami megint csak humorforrás, hiszen érezhetően Hynkel beszédeit finomítja a kommentátor.

És ha már a beszédek: Hitler-Hynkel "attribútuma" bajsza mellett a karizmatikus beszédei, adott volt, hogy ez is ki legyen gúnyolva. A filmben a német és olasz halandzsanyelvként jelenik meg, mint napjainkban a minyonoknál, ez újabb humorforrás. Hynkel beszédei pedig olyan erősek, hogy még a mikrofonok is elhajlanak :D Vannak még szimbolikus jelenetek, mint pl. Hynkel tánca a földgömbbel vagy Hynkel és Napaloni kajacsatája (hogy-hogy nem, épp az angol mustártól dőlnek ki). És van még benne két propagandisztikus kiszólás, az egyik a már fent említett borbély-beszéd, a másik a borbély barátnőjének (Paulette Goddard) kiszólása a kamerába, hogy a zsidók csak békében szeretnének élni. (A filmet egyébként állítólag nagyban inspirálta a náci propagandafilm, Az akarat diadala, amelyet egy egyik legjobb filmnek tartanak, de nem láttam még, ezért nem tudom megerősíteni ezt a párhuzamot.)

Élmény

A film egészen komoran mutatja be a zsidók állami elnyomását, de Chaplin ezen szociális érzékenységéről már meggyőződhettünk a Modern időkben is. A beszéde gyekszik egyetemesebb hangvételűvé tenni a történetet, de összességében nagyon aktuálpolitikai, ezért szerintem idővel nézhetetlenné fog válni a kor ismerete nélkül. A legfőbb probléma az, hogy az elnyomókat igazából nem annyira szatirikusan parodizálják mint a Dr. Strangelove-ban, hanem kigúnyolják, szerencsétlen bohócokként feltüntetve őket. (Illetve egy olyan jelenet van, ahol egy zsidó kölcsönére szorul Toménia, és addig félre tudják tenni az antiszemitizmust, ami jól láthatóan csak politikai fogás.) A film közben pedig végig arra gondolunk, hogy Chaplinék ekkor (a film 1938-1940 között készült) még azt hitték, ennél rosszabb már nem jöhet, és nem is sejtették, hogy nemhogy jobb lesz, de még rosszabb a következő évtized... De ennek volt köszönhető, hogy a film még elkészülhetett, és így ábrázolhatta a diktátorokat, mielőtt legfőbb gonoszokká váltak volna a szemünkben.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Paulette Goddard és Chester Conklin (Modern idők), Henry Daniell (Nagyvárosi fények, Philadelphiai történet), Billy Gilbert (Hófehérke és a hét törpe)
- Maurice Moskovitch (Mr. Jaeckel) a film megjelenésének évében hunyt el 68 évesen, műtét során fellépő komplikációkban.

Tartalom

Angier és Borden (Christian Bale) bűvészinasok a 19. század végi Londonban. Borden vakmerő ambíciója miatt Angier szintén bűvészinas felesége belehal egy félresikerült mutatványba, és a csapat szétszakad. Angier bosszút állna Bordenen a golyófogó mutatványa elszabotálásával, de Borden túléli a merényletet és ő is elszabotálja Angier madárkalitkás és egyéb mutatványait. Idővel Borden a teleportáló ember mutatványával gyarapodó hírnévre tesz szert, aminek nyitjára Angier sem tud rájönni. Angier végül a feltaláló Tesla gépének segítségével lesz képes hasonló kaliberű trükkre. A két ember megszállott viszálykodása magánéletükre is rányomja a bélyegét, eltávolodik tőlük minden szerettük. A végső fordulat akkor következik be, amikor Borden szeme előtt hal feleségéhez hasonló halált Angier, Bordent pedig letartóztatják gyilkosságért és halálra ítélik.

A film nagyjából arról szól, hogy a két rivális megszállottsága hogyan öli ki belőlük az emberséget, noha azon el lehetne vitatkozni, különösen Borden esetén, hogy induláskor mennyire voltak már eleve ilyenek. Angier a rivaldafényért, Borden a bűvészet kedvéért hoz az értelmesnél nagyobb áldozatot. A film számos módon ellenpontozza a Borden-Angier párost: feltörekvő-lecsúszó, természetes-mesterséges, valódi érték-marketing... stb. Egy másik végigfutó, kimondott témája a történetnek az illúzió, illetve az az iránti vágy. A közönség tisztában van az átveréssel, de szeretné elhinni a csodát.

Megvalósítás

A film egyik erőssége Nolan korábbi filmjéhez, a Mementohoz hasonlóan az összekuszált szerkezet, ami itt nemcsak időbeli, de nézőpontok közötti váltásokat is alkalmaz. A narratíva már az elején tisztázza a trükk három szintjét, és a történetünk is ehhez igazodik: ígéret-fordulat-jutalom. Illetve mégsem egészen, hiszen jutalom nincs, csak ígéret és fordulat - de erről később. A film beteg szimbolikája, hogy minden trükk halállal jár, legyen az madár vagy ember. Tesla készülékei látványosak voltak, de azért nem egy 21. századi csúcstechnika az áram megjelenítése, ahogy a bűvésztrükkök sem.

És most térjünk vissza picit a "nincs jutalom" részhez. A fordulatok megvoltak, de nem igazán voltak hatásosak. Pedig nem lett volna nehéz szájtátósabbra csinálni, de Nolan szándékosan lőtte el előre ezeket a poénokat és hagyott rengeteg nyomot és utalást arra, hogy tudjuk, kire és mire kell gyanakodni. Hogy ezzel mi volt a célja? Talán megfosztani a bűvészetet épp attól az illúziótól, amit tulajdonítani szeretnénk neki: a trükkök direkt járnak halállal, direkt tudjuk vagy sejtjük már viszonylag korán, hogy mik a titkuk, és direkt nem valami csavaros és megdöbbentő titkok ezek, hogy annál illúziórombolóbbak legyenek, amikor végre lelepleződnek.

Élmény

És mégegyszer visszatérve a "nincs jutalom" részhez. Amit nagyon hiányoltam a film végéről, hogy az egész bűvészkedést átemelje a film világába, amelyben a bűvészet a film, a bűvészek pedig a filmkészítők. Tökéletes trükk lett volna párhuzamot vonni a bűvészet és aközött, ahogy a filmesek ringatnak minket illúzióba. Egyesek szerint annyiban ez így is történt, hogy a századfordulós bűvészet közvetlen előzménye volt a filmes korszak kezdetének. Szóval összességében egy érdekes film volt, de úgy érzem, többet is ki lehettt volna belőle hozni.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Christian Bale és Michael Cane (A sötét lovag), Andy Serkis (A gyűrűk ura)
- Roger Rees (az Angiert képviselő ügyvéd) idén hunyt el 75 évesen.
- David Bowie, az énekes alakította Teslát.
- A film számos dologban a valóságból merített: a golyófogó trükk tényleg számos baleseti halállal végződött, többek között annak a Csung Ling Szunak is ez lett veszte, aki feltűnik a történetben. Angier és Borden rivalizálása is a valóságból ered, Maskelyne (a fizetős vécé feltalálója) és Kellar a lebegést próbálták egymástól ellopni.
- Edison és Tesla rivalizálása ugyancsak valós.

Tartalom

A polgárháborús Japán, 16. század. A Biva-tó közelében lévő falu fazekasa, Gendzsuro (Masayuki Mori) kihasználná a háború okozta áruhiányt, hogy jó pénzért adjon túl portékáin, és a pénzből feleségével, Mijagival és kisgyerekével elmenekülhessenek a közelgő front elől. Vele tart a városba Tobei, aki felesége, Ohama ellenkezése ellenére is szamuráj szeretne lenni, hogy kiszakadhasson a szegényes falusi körülmények közül. Gendzsuro jó vásárt csinál, de elönti a mohóság, és még egy nagyobb üzletet szeretne csinálni, hiába figyelmezteti a felesége, hogy ennyi is elég nekik a boldog családi élethez. Tobeit eközben elzavarják a szamurájok, mert nincs felszerelése. A két férfi összefog, hogy minél több fazekasterméket legyártsanak, majd elindulnak családostól a piacra. A hajóút azonban veszélyesnek bizonyul, ezért csak a férfiak folytatják az utat; sikeresen eljutnak a városba és rengeteg pénzt szereznek. Tobei felszerelést vásárol, és otthagyja feleségét, Gendzsuro pedig egy finom hölgyhöz (Machiko Kyo) szállítja az áruját, aki rögötn szerelmet vall neki és elcsábítja. Ohamát katonák fogják el, és eladják gésának, Mijagit pedig útközben éhező katonák megölik az élelméért. Nem sokkal később Tobei már dicső szamurájként száll meg épp abban a bordélyházban, ahová Ohama került, Gendzsuro pedig rádöbben, hogy szeretője egy szerelemre éhes nő szelleme...

Az erkölcsi tanmese lényege ugye az lenne, hogy ne legyünk mohók, de kissé igazságtalannak éreztem az égi büntetést... vagy csak mi lennénk már ennyire elkorcsosulva? Mizogucsi, a rendező szerint a film témája az, hogy a háború hogyan nyomorítja meg az embereket testileg és lelkileg is, és valóban, a falu bölcse már a kezdetkben is figyelmezteti Mijagit, hogy a kaotikus időkben szerzett vagyon nem szerencsés, de az nem derül ki, hogy a háború miatt lettek-e ennyire nagyravágyóak a férfiak. A falusiak szenvedésének bemutatásában a Hét szamuráj erősebb volt, az éhező szamurájok viszont itt lettek realisztikusabbak.

Megvalósítás

Állítólag líraiain mozog a kamera, jelentsen ez bármit is. Őszintén szólva nem olt annyira látványos, hogy feltűnjön vagy csak nem figyeltem eléggé, még nincs meg a szemem hozzá. (Ugyanez a kameramozgás A gyűrűk urában viszont már zavaró volt, szóval nem biztos hogy jobb, ha feltűnően csinálják.) Ami viszont feltűnt, és ki is emelte minden kritika, az a festménytekercsszerű vágás, azaz a kamera a kép közepétől oldalra kezdett haladni, majd jobb esetben alig észrevehetően új kép közepe felé kezdett haladni. Ilyen volt pl. a szerelmesek fürdözéséről elhaladó kamera, ami az átmenet után újra őket mutatta, de immár piknikezve. A képek ezt leszámítva nem olyan érdekesek a szellemek ellenére sem, a zene viszont a végén egész erős lett.

A képi világ nekem nem fejezte ki a szegénységet és ezt a háborúk szülte nyomort, legfeljebb a szereplők vágyain keresztül. De legalább állítólag történelmileg hiteles. A szellemek jelenléte érdekes volt, hiszen nem voltak földöntúliak egyáltalán, teljesen hétköznapiak voltak mind kinézetre, mind tetteikben, és ezáltal talán a két világ kicsit közelebb került egymáshoz.

Élmény

Tanmeseszerű történet, nekem kicsit erőltetett, mintha úgy tanítana meg a sors arra, hogy nem illik jegy nélkül utazni, hogy anyád elüti egy vonat. És igazából azt sem tudtuk meg, miért is fontosabb a nyugodt családi élet azoknál az álmoknál, amit a férfiak űztek. Erre magyarázatot adhat a rendező életének ismerete, Mizogucsi gyerrekkorában ugyanis pénzszűke miatt a nővérét eladták gésának. A történet számomra nem volt túl erős, a karakterek sem érdekesek, ahogy a kép és a hang sem egy-egy kivételtől eltekintve.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Machiko Kyo és Masayuki Mori (A vihar kapujában)
- Machiko Kyo (a szerető) még életben van, 91 éves.

Tartalom

A Lermontov-balettársulat egyik londoni premierje után a vezető felfigyel egy tehetséges táncoslányra, Vickyre és egy zeneszerzőre, Julianra. Mindkettőjüket megszerzi magának, és kíméletlenül hajtja őket, hogy kihozza belőlük a maximumot. Amikor a primadonnája megházasodik és otthagyja a társulatot, Lermontov elérkezettnek látja az időt, hogy rájuk alapozzon egy új előadást. Az ötletet a híres Andersen-mese adja, A piros cipellők, melyben egy lányt cipői végnélküli táncra kényszerítenek, míg meg nem hal. A húzás beválik, mindkettőjük egy csapásra sikeres lesz a darabbal együtt, amelynek készítése során egymásba szeretnek. Sikert-sikerre halmoznak újabb előadásokkal is, de amikor Lermontov tudomást szerez a románcról, kirúgja Juliant, hiszen a szerelem elvonja a figyelmet a munkáról. Vicky követi szerelmét, de egyre jobban hiányzik neki a tánc...

A történet tulajdonképpen nem túl bonyolult, a mesebalett a központi mag, amelyet körülölel megismétlődése a valóságban. A mesebeli gonosz cipőárus itt Lermontov, aki ki is mondja, hogy nem érdeklik az emberek, mert az életnél valami hatalmasabbat akar létrehozni a művészet révén, és ráadja a piros balettcipőt valós és átvitt értelemben is Vicky lábaira. A piros cipő Vicky ambíciója és önmegvalósítása, mint táncos; ez az élete, képtelen abbahagyni. A mesében a vallás, itt a szerelem menti meg végül Vicky lelkét, de a testét itt sem sikerül.

Megvalósítás

A film külsőre egészen kiválóra sikeredett, a színek néha élénkek (éljen a Technicolor), amire rásegít a megfelelő megvilágítás is. Több kép jól megkomponált, és az 1940-es évektől megszokott, dőlt kamernézeteket is viszontláthatjuk, ha a szereplő instabil belső lelki világát szeretnénk megjeleníteni. Itt a kevés alkalom sokkal hatásosabb, mint A harmadik ember folyamatosan döntött képei. Van még a filmben pici szimbolizmus is, elsősorban a balettelőadások által.

A legérdekesebb rész természetesen a negyedórás balettelőadása A piros cipellőknek. Már az előadás előtt elkezdik felvezetni magyarázatokkal, hogy aztán az előadásban visszautalhassanak ezekre a részletekre; a tánc során nem csak a testmozgással fejeznek ki dolgokat, hanem rásegítenek filmtrükkökel is, és egészen az elejétől gyakran egészen absztrakt, sőt, szürreális az előadás. (Lásd pl. a fenti képet, ahol a tükörben megjelenik Vicky vágya.) Hogy mindez tényleg az előadás része vagy csak Vicky fejében jelenik meg, azt nem tudhatjuk biztosan. Keserédes befejezése a filmnek, hogy mégegyszer láthatjuk az előadást, de immár Vicky nélkül, akit csak a lámpa fénye helyettesít.

Élmény

Jobb lett volna itt befejezni, kicsit kár az utolsó jelenetért, amiben Julian leveszi a haldokló Vickyről a piros cipőt - ez már túlságosan szájbarágossá és melodramatikussá tette az egyébként egész erős filmet. Mert egyébként hiába ügyesen megírt a történet, hiába fényképezték gyakran szépen, hiába magyarázzák benne a zenét el hasonlóan az Amadeus-hoz, igazán attól lett jó, hogy sokkal életszerűbb a környezete, mint maga a fő szál. A társulat tagjai vidámak, mérgesek, szomorúak - egyszóval valódi, szerethető hús-vér embereknek tűnnek, ellentétben a három főszereplővel. A balett-betét nagyon hatásos, bár nekem kicsit hosszú, de azért jár érte az elsimerés, hogy be mertek rakni egy ilyet egy filmbe. Meg is lett a hatása, hasonlót láthattunk viszont az Ének az esőbenben. Tetszett.

Érdekességek

- A film valós történeten alapul, részben legalábbis Gyagilev ihlette.
- Az angol filmművészet egyik legfontosabb rendezőpárosa, Powell és Pressburger ("The Archer") utóbbi tagja Pressburger Imre néven Miskolcon született, de még huszonévesen Németországba, majd zsidó származása miatt végül Angliába költözött.
- A balettáncosok természetesen a valóságban is elsősorban azok voltak, beleértve a Vickyt alakító Moira Shearert is.