Cselekmény: Három szálon fut a cselekmény: az elsőben X (maga a rendező, Mariano Llinas), az idegen szemtanúja lesz annak, ahogy egy férfi elrejt egy táskát és nem sokkal később megölik. A táskát magához veszi és az üldözőktől tartva egy hotelszobában marad hónapokig.

A második történetben Z vezetői pozíciót kap egy unalmas helyen, mígnem fura jegyzetekre nem bukkan néhai elődjénél. A nyomokat követve lassan felsejlik előtte, hogy a férfi hobbiból egzotikus állatokkal kereskedett illegálisan.

A harmadik történetben H-t, a fotóst megbízzák, hogy egy folyó mentén fotózza le a korábbi építkezésen felállított oszlopokat, ő azonban csak romokat talál. Egy alkalommal robbanást hall: épp az egyik oszlopot robboantotat fel egy férfi...

Téma: Sikerült kizárólag olyan leírásokkal találkoznom, amik felbas felidegesítenek mindig, mert kimerül a "kritikájuk" abban, hogy "hú, de jó film" különösebb érdemi megjegyzés nélkül arról, hogy mi is ez a film vagy hogy épp miért jó. Szóval magamra maradtam és így elmaradhatnak egyes lényegi dolgok, különösen, ha kultúrspecifikusak. Azt a következtetést sikerült levonnom, hogy a szó valós és átvitt értelmében az utazásról szólnak a történetek, amelyek sorsfordítók, de legalábbis mindenképpen sokat gazdagítanak az emberen és akár új kapcsolatokat is hozhatnak.

Tartalom: Kezdjük a cselekménnyel. In medias res X részesévé válik egy rejtélyes bűncselekménynek, ezért egy hotelszobában húzza meg magát hónapokra, amíg kitisztul a levegő. Ez idő alatt elméleteket gyárt, nyomoz, megfigyeli az utcát, adott a párhuzam a Hátsó ablakkal és több más hasonló klasszikussal, és nyilván az sem véletlen, hogy pont ezt a kukkoló-fantáziáló szerepet játszotta el a rendező. Z története hasonlóan izgalmas, ő egy másik ember életének felkutatásával kerül olyan kalandokba, amelyek során kamuvezetőből valódi vezetővé válik és megtanulja élni az életet. H története a leginkább jelképes, neki ugyanis együtt kell dolgoznia valakivel, akinek épp az ellenkezője a feladata. A többiekkel ellentétben azonban ő passzív, de így se tudja elkerülni, hogy sorsfordító dolgok történjenek vele utazása során. A helyszín az argentin vidék kisvárosa, vadvilága, tanyái, rengeteg típusú karaktert ismerhetünk meg, ennek nyilván van társadalmi-történelmi vetülete, ami számomra nem világos. Ennél érdekesebb, ahogy mesélnek. Az idősíkok és különféle, lazán kapcsolódó egyéb történetek a fiatal Tarantinot idézően kuszák. Egyes történetek szinte nem is kapcsolódnak semmilyen szinten a fő szálakhoz, sok hosszabb is alig. A narrátor szándékosan megbízhatatlan, egyszerre benne van a történetben és rajta kívülállóként is, mindentudóan beszél róla, ugyanakkor kiszól a közönségnek is és pl. előre ellövi a fordulatokat vagy épp azt állítja, hogy akár így is történhetett volna egy esemény, azaz idézőjelbe teszi a látottakat.

Forma: A legfőbb tulajdonsága, hogy végig narráció van. Így kevés az akció, a párbeszéd, elsősorban montászszerű jeleneteket látunk mindenféle technikával előállítva. A leglátványosabb az egyik első jelenet, amelyben statikusan beállítva, távolról látjuk az eseményeket X szemszögéből; ez később több szemszögből megismétlődik. Egyébként argentin mércével is alacsony költségvetésű volt a film, így nem számíthatunk látványorgiára, de attól azértt még beleférhetett volna több szép vagy érdekesebb kép. A zene hangulatos, színészi játék alig volt.

Élmény: Több írás irodalmi műként emlegeti jogosan, legfőbb tulajdonsága ugyanis a narráló, "kusza" történetmesélés. Olyan, mint egy nagyregény, rengeteg epizodikus története és karaktere van. Filmként számomra nem állja meg a helyét emiatt, inkább a rövidfilmes korszak illusztrációként működő filmjeire emlékeztet vagy megfilmesített regényre.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Horacio Marassi (Hombre mirando al sudeste)
  
• A filmben szereplő Salamone (1897-1959) létező építész volt, valóban vidéki, mintegy 60 épületéről híres.

Cselekmény: Tsoti egy nyomornegyedben élő, önjelölt gengszter. De tényleg az, szemrebbenés nélkül megöl egy férfit rablás közben társaival. Amikor egyikük szóvá teszi, hogy ez azért már sok, mégis elpattan benne valami, megveri társát és elfut. Zaklatott vándorlása során egy gazdag ház elé kerül, ahol kapva az alkalmon hasbalő a feleséget és elhajt a kocsijával. Csakhogy az autóban maradt egy kisbaba is. Jobb híján egyelőre magához veszi és a maga módján gondoskodik róla: fegyverrel kényszerít egy szomszéd kismamát, hogy szoptassa meg...

Téma: Érintőlegesen foglalkozik egy rakás dél-afrikai társadalmi kérdéssel, de mivel nem elég körültekintően, ezeket hagyjuk is. Így marad egy megváltástörténet, amelyben Tsotsi néhány pozitív élménynek köszönhetően tisztességessé válik.

Tartalom: A filmmel ellentétben kronologikus leszek: a nyomortelepen felnövő Tsotsi bántalmazó apja és haldokló anyja mellől elmenekül és utcagyerekként nő fel, tehát adott a szeretethiány és a gengszterélet. Történetünk kezdetén Tsotsi (ami szlengben gengsztert jelent) már három társával van együtt, akik személyisége egy-egy vetületét jelképezik: a tudat, az agresszió és a gyerekkor (ebből milyen jó kis Harcosok klubja lehetett volna...). Az észt rövid úton ki is csinálja, miután az megpróbálja feléleszteni lelkiismeretét, ekkor jön a képbe a talált baba, ami egy akkora klisé (ld. még A kölyök, Kafarnaum), hogy már itt unni kezdtem az egészet. Ez, illetve a szoptatós anyuka felidézi benne gyermekkorát és lassan jó útra tér, felismerve, hogy nem különb bántalmazó apjánál. Elintézi az agresszív énjét, elbúcsúzik a gyerekkoritól  és visszaveszi az észt.

Forma: Nagyon kiemelkedő dolgokat nem tudok mondani, a legtöbb dolog ott van a helyén, sok a jelképes kis momentum a díszlettől a ruhákig. A költségvetés időnkétn látszódik rajta, de elviselhető. Érdekesebb jelenség a zene, modern rap, jól passzol a "gangszta" világhoz. A színjátszást dicsérik, de én pont ellenkezőleg voltam vele és kevésnek éreztem a főszereplő játékát (ami ugye lehet karakterbéli hiba vagy téves rendezői utasítás - ezt már megtanultam, hogy nem feltétlenül a színészen múlik).

Élmény: Érthetetlen számomra, miért dicsérik a filmet és hogyan nyerhetett Oscart, és ezen nem segítettek a leírások sem. A sztori unásig ismert és életszerűtlen, a megvalósítása pedig semmi olyat nem nyújt, ami miatt felejthetetlen lenne. Kicsit beleláthattunk a dél-afrikai nyomorba, számomra ennyi érdeme van.

Érdekességek:

• A nyomortelep a johannesburgi Alexandra, ahol közel 200 ezren élnek, ennek ellenére innen került ki többek közt Mandela is.
• A Felát alakító színész Zola, a film zeneszerzője egyben.

Cselekmény: Meghallgatásra várnak színésznőket személyes történetekkel egy dokumentumfilmhez. Az első színésznő elmeséli, ahogy elveszette első, rendelleneségekkel született gyermekét, és erre ráment kapcsolata is. Majd ugyanezt elmeséli a következő színésznő is - tehát itt már nem személyes történeteket látunk, hanem a szerep előadását. A következő karakter egy szélsőségesen szabadon élő anya, egy másik karakter részt vesz egy kandomble szertartáson, hogy egészséges gyereke szülessen, megint egy másik arról beszél, mennyire meghatja a Némó nyomában c. film...

Téma: Leírást nem találtam a filmről, a magamfajtáknak viszont túl nehéz dekódolni :D A színésznők ugyan a szülői kapcsolatokról monologizálnak, de az, ahogy elő van adva sokkal inkább az Ének az esőben metafizikai üzenetét hordozza magában, ahol a valóság és a képzelet sokszorosan összefonódik. Ez tök izgalmas, csak amit nem értek, hogy hova akart ezzel kilyukadni Coutinho.

Tartalom: Az egyetlen gaz támpontunk a "cselekménnyel" kapcsolatban az első kép, amelyen a meghallgatásra való felhívást láthatjuk, hogy színésznők meséljenek el személyes történeteket. Azonban amikor a második színésznő is ugyanazt a történetet meséli el, rájövünk, hogy már szerepet látunk, főleg miután a karakter megformálásáról is szó esik. Annyiban trükkös a rendező, hogy rákérdez a színészek személyes élményeire is, szóval innentől kezdve nem lehetünk benne bztosak, hogy mi valódi, ugyanakkor egyikük meg is jegyzi, hogy a kitalált karakter is életre kel a színjátszás során. Ezt a szerepet tölti be a vallás és az álom is vagy éppen az, amikor a színészi sírás technikájáról eszélnek, hogy sose tudjuk valódi könnyeket látunk-e. És ezek után elgondolkodhatunk: igazak a történetek? Ha nem igazak, változtatnak valamin? És az élet igaz? Na és a halál? Ha az álom megnyugtat, nem épp annyira valóságos, mint a valóság? ...stb.

Forma: Filmként kb. értelmezhetetlen, hiszen végig a kérdezővel szembenülő színésznőket láthatjuk statikus háttérrel. egyetlen formai elem így a színjáték, ami annyiban látványos, hogy láthatjuk, hogyan interpretálják egymástól eltérően ugyanazt a karaktert a színészek. Zene nincs, de a végén egy kikacsintós megoldással elcsúsztatják szándékosan a szinkront (helló megint Ének az esőben).

Élmény: Az Ének az esőben mellett az Iraqi Brothers jutott eszembe, mint frissebb filmélmény, mert ott három percben érték el azt, hogy egyetlen ötlettel gondolkodásra késztessék a nézőket. Itt viszont közel két óra volt és nem hiszem, hogy erre szükség lett volna. Persze lehet, hogy átsikottam egy csomó fontos dolog felett, ami miatt mégis indokolt volt a hossz. mindenesetre nem unatkoztam közben és vicces volt a negyedik fal döntögetése.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Fernanda Torres (Négy nap szeptemberben)
  

Cselekmény: A viszonylag tehetős Cloete-házaspár gondolt egyet és kényelmes életüket hátrahagyva árvaházat alapítottak vidéken, ahová főleg bántalmazott gyerekek kerülnek vagy olyanok, akiknek a szüleik meghaltak AIDS-ben. A dokumentumfim az ő mindennapjaikat mutatja be.

Téma: Hát az nincs neki. Pedig felveti a párhuzamot az árván maradt elefántokkal, de kiaknázatlanul hagyja. Alapvetően a Cloete-család pozitív hozzállása van a középpontban, de ebből is csak a mindennapos harcaikat látjuk és nem igazán kapjuk meg a nagyobb képet. Végül a semmiből feltűnve adakozásra kér minket.

Tartalom: A fent említett elefántos párhuzammal indítunk, de ez csak két rövid jelenetet jelent: a lelőtt felnőtt elefántok árva elefántgyerekeket hagynak maguk után, amelyek szülői útmutatás híján elég deviáns módon viselkednek. Ezen elv alapján hagyja hátra jómódú életét a Cloete-család (elsősorban Marion, a feleség), hogy a HIV miatt bajba került gyerekeknek nyújtson menedéket, ételt, gyógykezelést, oktatást és legfőképpen lelki erőt. Több gyerek történetén keresztül mutatják be, hogyan jutottak el az árvaságig és milyen nehézségekkel kell megküzdeniük. Sajnos ez elég rendszertelennek tűnik, illetve a helyzethez képest minden nagyon meseszépnek tűnik a rossz dolgok ellenére (erről majd később), és az én romlott lelkem az ilyet nem veszi be. Részben igazam is lett, mert a rendező egy interjúban elmondta, hogy szándékosan ezekre hegyezte ki a filmet, hogy az amerikaiak is meg tudják nézni. A központi alakunk tehát Marion, aki katonásan és "könyörtelenül" igyekszik megoldani minden problémát és közben igyekszik lelket önteni a gyerekekbe, hogy szembe tudjanak nézni a halállal.

Forma: Unalmas dokumentumfilmes különösebb esztétikai igény nélkül, vannak interjúk, de többnyire Marion mindennapját követjük, aki jól működik a kamera előtt, de több anya láthatóan feszélyezett. A viszonylag pozitív hangulathoz pozitív, vidám dalok társulnak. Eddig páratlan élmény volt, hogy a film végén egy konkrrét reklám következett, hogy támogassuk őket.

Élmény: Lehetett volna nyomorpornó is, hiszen a halál mindennapos dolog náluk. A mosolygó gyerekfejek persze gondolom elég jutalom, de csodálatra méltó, hogy képesek viszonylag épek maradni, miközben két vidám jelenet között kisgyerekek mesélnek arról, hogyan erőszakolták meg őket (részben pénzért árusították ki őket, részben mert egy babona szerint kigyógyít a HIV-ből, ah szűzzel fekszik le az ember) vagy épp Marion beszéli el más gyerekek haláltusáit. Szóval aranyos "mese", de a kelleténél talán túlságosan finomkodóbb volt.

Érdekességek:

• Boikarabelot 1990-ben alapította a házaspár, jelenleg mintegy ezer gyermekre vigyáznak.
• A 60 milliós Dél-Afrikát sújtja a járvány a leginkább a világon, mintegy 7 millió fertőzött van és évi 100 ezer ember hal bele. Bár innen hajlamosak vagyunk alábecsülni, sok országban a vezető halálokok közé tartozik.
• A teljes film legálisan elérhető:

Cselekmény: A nyitójelentben három őslakos kisfiú szaladgál egy kutyával. Vero idősödő, felsőközéposztálybeli fogorvos, épp hazafelé tart, amikor egy pillantra leveszi a szemét az útról és elüt valamit, amitől kicsit beüti a fejét is. Megijed és elhajt. A kórházban nem találnak nála bajt, de furán viselkedik, mintha nem emlékezne semmire és senkire...

Téma: Innen Kelet-Európából annyi látszódik a történetből, hogy Vero szenved egy talán el sem követett bűntől és ezt az érzelmet követhetjük figyelemmel. Esetleg rutinosabb nézőként feltűnik a Martel korábbi filmjeiből is ismerős szétszakadt társadalom, ahol vannak a tehetősek és a más világban élő kevésbé tehetősek. Ami nem tűnhet fel, az az, hogy a cserbenhagyásos gázolást az argentin diktatúra eltüntetős kivégzéseivel azonosítja a film. Az pedig végképp nem tűnhet fel, hogy a rendező nem a bűntudatot akarta megjeleníteni, hanem a felelősségérzetet, amit Vero nem vállal.

Tartalom: Még a főcím előtt megtörténik a baleset, illetve azt sem tudjuk, hogy valóban megtörténik-e, de nem is fontos, a lényeg, hogy Vero azt hiszi, halálra gázolt egy őslakos gyereket. Tipikus Martel, nem számít, mi történt, majd nem is történik semmi, csak a hangulatváltozást követhetjük. Megijed, elhajt, próbál kibújni a felelősség alól és minél kevesebb nyomot hagyni, de tette nyomasztja és zombiként mozog megszokott világában. És ez szinte fel sem tűnik senkinek. Amikor kb. a történet feléhez érünk, végül bevallja férjének, a család pedig a biztonság kedvéért igyekszik segíteni neki a nyomok eltűntetésében. A lényeg ennyi, de ezen felül megfigyelhetjük még a rassz/társadalmi osztály szerinti elkülönülést, ahol Martel szokás szerint a tehetősebbeket végtelenül romlottan ábrázolja, hiszen Vero kb. mindenkivel félredug, beleértve tini unokahúgát is. És persze nem maradhat ki a víz sem (medence, eső), amit a rendező valamiért utál.

Forma: Nem vagyok benne biztos, hogy a korábbi filmekben nem így volt, de ami ezúttal a legszembetűnőbb volt, az a szélesvászon alkalmazása, de nem a megszokott módon, hanem épp ellenkezőleg: szélesvásznú közelieket láttunk, így szinte sosem fért bele egy teljes ember a képbe vagy akár több. A film lassan halad, mindig Veróval a középpontban, így teljesen az ő érzései uralják a filmet, nem pedig az, ami történik (pl. a balesetnél csak az arcát látjuk, de az is elég, hogy tudjuk, mi történt és mi játszódik le benne). A diktatúrára elsősorban a zene utal, amely korabelis lágerekből áll. Ahogy mondtam, ez egy argentínnak egyértelmű jelzés lehet, nekünk kevésbé. A jellegből adódóan a kulcsfontosságú elem a Verót alakító színésznő és nem lehet rá panasz, bár nem éreztem olyan nagyon elvarázsolónak sem.

Élmény: Az Ingovány mellett ez Martel legelismertebb filmje egyelőre, és érthető, hogy miért, sokkal egyszerűbb, letisztultabb a többinél, mert van fókusza. Martelnél eddig viszont pont az volt a jó, hogy szétfolytak a markunkban a filmjei. Ettől nem lesz rosszabb, csak kicsit konvencionálisabb, ami persze még mindig nagyon messze van egy tipikus filmtől. Szóval működik a film, csak nekem kevés vizuálisan, mert az 1920-as évekért rajongok.

Érdekességek:

• A film ihletője az a jelenség volt, amikor az 1990-es években az argentínok elkezdtek terepjárókat vásárolni és megszaporodtak a gázolások, illetve a cserbenhagyásos gázolások.
• Maria Vaner (az anya) a film megjelenésének évében, 2008-ban hunyt el 73 évesen.