Cselekmény: A rendező megkér néhány Elefántcsontparton tanuló európai és afrikai középiskolást, hogy játsszák el, hogy barátok. A történetet ők írhatják meg, a cél, hogy igazolják, faji különbségek mellett is lehetnek barátok. A kiindulási pontuk az lesz, hogy az egyik európai lány, Nadine most érkezik az országba, az ő szemén keresztül mutatják be európai főszereplőinket, az afrikai Denise szemén keresztül pedig az afrikaiakat. Mindkét lánynak két-két fiú csapja a szelet, és mindkettőjüknek feltűnik, hogy bár egy osztályba járnak, nem beszélnek iskolán kívül.  Mindkét társaságban vannak ellenzők: az afrikaiak bizalmatlanok, az európaiak lenézőek, de végül kötélnek állnak, és sikerül közösen szórakozniuk, és közben megvitatják rasszista élményeiket is...

Téma: Nem zsákbamacska, afrikaiak és európaiak is lehetnek egyenrangú barátok.

Tartalom: A történetre ne is vesztegessünk sok szót, a lényeget úgy is megírtam fentebb. A diákok azzal az ötlettel rukkoltak elő, hogy vegyes szerelmi kapcsolatokon keresztül tárják fel a témát, de igazi kitárgyalás valójában teljesen véletlenszerűen jön be, amikor főképp Denise beszél apartheidről vagy diszkriminációról minden előzmény vagy utóélet nélkül. A cím egyébként egy szerelmi vers címe, amit felolvasnak és ami katalizátora a cselekménynek. Amiben egy fokkal érdekesebb a dolog a fentieknél, hogy nem az egyszerű történetecske itt a lényeg, hanem hogy kvázi cinema verite-típusú dokumentumfilmként is funkcionálva időnként kommentálja a történetet az elején és a végén is. Ez a valós keret pedig elmeséli, hogy bár nem váltották meg a világot, de ez az öt-öt középiskolás a filmkészítés során kénytelen volt valóban kapcsolatot kialakítani egymással, így nem csupán a fiktív szinten, hanem valóban összebarátkoztak. Ennél bővebben nem tudok írni a tartalomról, nincsenek igazán karakterek, összetett cselekmény, jelképek.

Forma: Ez a bekezdés sem lesz hosszú, hiszen dokumentumfilmről van szó, és nem jellemző, hogy ez a műfaj bővelkedne vizuális megoldásokban. A két csoport általában párhuzamos egymással, de ez azért inkább dramaturgia, semmint vágás kérdése. Ami meglepett, hogy kora és saccolható büdzséje ellenére színes. Van azért pár esztétikusabb felvétel (tánc, álom, öngyilkosság). A zene egyszerű dallam, amit főszereplőink játszanak. A színészek az én szememben természetesek voltak, nem láttam rajtuk, hogy megjátszanák magukat.

Élmény: Egyfelől épp ez a film volt a műfaj egyik elsője, másfelől Kiarosztami azért elég magasra tette a lécet, így egyáltalán nincs meg az a nagyon szoros összefonódása a valóságnak és a fikciónak, amitől izgalmas szokott lenni egy áldokumentumfilm. Ettől persze még lehetett volna jó egy erősebb sztorival vagy megvalósítással, de ne legyünk telhetetlenek.

Érdekességek

• A film külön pikantériája, hogy Elefántcsontpart (és a többi nyugat-afrikai francia gyarmat) épp a forgatás során kiáltotta ki függetlenségét. Be is tiltották :D