Cselekmény: A börtönben akasztást tartanak, minden rutinszerűen megy, egy dolgot kivéve: az elítélt nem hal meg. Azonnal vita kezdődik, hogy ilyenkor mi a helyes eljárás, hiszen nem végezhetik ki újra, legalábbis addig semmiképp, amíg magához nem tér. R (így hívják az elítéltet) végül magához tér, de nem emlékszik semmire. Így megint csak nem végezhető ki, hiszen tudatában kell lennie bűnének, hogy megtörténjen az igazságszolgáltatás. A pap ellenáll, szerinte R lelke láthatóan már nincs a testében, így nincs joguk kivégezni. Az orvos és a rendőrök megpróbálják eljátszani R mindkét gyilkossággal végződő nemi erőszakját, hogy eszébe juttassák, de R még a legalapvetőbb fogalmakkal sincs tisztában...

Téma: Erről most egy kicsit nehezemre esik írni, mert bár elsőre látszólag a halálbüntetés kérdésével akar foglalkozni, a film során rengeteg témát érint a társadalmitól a politikain át ez egyéni lét általánosabb kérdéseiig, és ezek mind szorosan kapcsolódnak a központi szálhoz. (Nesztek, nulla konkrétum :D)

Tartalom: Mivel lehetetlenség kitérni az összes témára, megpróbálom röviden felvázolni a szerkezetét. Úgy kezdődik mint a Tire die, szárazan bemutatja a halálbüntetést és hogy a japánok alapvetően támogatják, és ekkor azt gondolnánk, hogy a halálbüntetésről akar vitatkozni a történet, de nem, mert következik egy abszurd csavar: az elítélt nem hal meg. Ettől kafkaiba vált a menet, elvégre a hivatalos eljárásokat nem lehet megváltoztatni, ráadásul R nem emlékszik semmire, így felvetődik a kérdés, bűnös-e, hiszen a jelen R nem követett el semmit, nincs bűntudata. Innentől kezdve a történet végéig a rendőrök megpróbálják eljátszva felidézni R-ben, hogy mit tett és miért. A "mit" során a rendőrök afféle külső társadalmi elvárást jelképezve, de élvezettel mutatnak be mindent, gyakorlatilag épp olyan bűnösök, mint R, a különbség csak a tettben van. A "miért" során kiderül, hogy nem is tudják mi volt R indítéka, de feltárul a koreaiak (mert R koreai) elnyomott helyzete, Japán háborús múltja és még sok minden. Végül már egészen filozofikus magasságokba emelkedik a valóság és a szellem kapcsolatáról. Szerencsére ezeket a gondolatokat elég nyíltan és direkten tálalja, nem kell hülyén nézni, mint egy Godard-filmnél. A karakterek is erre segítenek rá különböző aspektusokból, mint a nevelőtiszt (tanár), az ügyész (a hatalom), az orvos, a pap... stb.

Forma: A kamera alapvetően ennek a gondolatközlésnek van alárendelve és nem bővelkedik feltűnő látványosságokban, csak a lényegre fókuszál. Főleg hogy a nagy részében be van korlátozva a börtön falai közé. Annál hatásosabbak ezért, amikor van pár jelképes beállítás; különösen a japán zászló használata háttérként ilyen, de számomra az is elég kifejező volt, amikor a rendőrök futva próbáltak lépést tartani R-rel. Állítólag elég ügyesen megbújik egy ambient háttérzene is, ez teljesen elkerülte a figyelmemet.

Élmény: Noha teljesen más, végig a Tizenkét dühös ember járt a fejemben, szerintem vele rokonítható legjobban a gondolatközpontúsága és társadalomrajza miatt, de annál azért jóval több mindent közöl. Csak ez még nem elég, nem lett katartikus sajnos.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Szato Kei (Harakiri), Kojama Akiko (Az érzékek birodalma)
- Kojama Akiko a felesége volt Osimának.
- A filmben elhangzott felméréshez képest semmi nem változott, továbbra is magas a halálbüntetés támogatottsága. Évente néhány embert végeznek ki, általában többszörös gyilkosokat.
- A 19. század végén és a 20. században Japánba költöző vagy hurcolt koreaiak gyakorlatilag másodrangú, elnyomott állampolgárok voltak, csak a második világháború után kezdett javulni a helyzetük. Sokan homogénnekgondolják Japán lakosságát, pedig számtalan őslakos etnikum van és csak koreaikból több mint egymillióan élnek ott.

Cselekmény: Paulo költő-újságíró, szeretne aktívabban részt venni a politikában. Jóbarátja a jobboldali Diaznak (és nem mellesleg egy nőn osztoznak), de egyre inkább a köznép érdekeit figyelembe vevő Vieirához húz (és nem mellesleg assziszensnőjéhez, akibe beleszeret). Vieira megnyeri vidéki régiójának választását, de nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, nem javít az emberek helyzetén. Paulo csalódik az érdekeikért kiállni képtelen népben és Vieirában, ezért visszamegy Diazhoz és a hedonizmusba menekül...

Téma: Bár elsősorban a korabeli brazil politikai helyzetet írja le, nem nehéz elvonatkoztatni akár a teljes latin-amerikai helyzetre, de szerintem simán igaz a politikára úgy általában, hogy hogyan működik a hatalom és az egyes társadalmi csoportok viszonya egymáshoz és a politikához. Eközben nyilván van egy erős személyes vonzata is, kétlem hogy Rocha ne magát látta volna bele Pauloba.

Tartalom: A szerkezete keretes, Paulo politikai kalandjának végével kezdődik, ekkor dönt a fegyveres ellenállás mellet, innen emlékezik vissza a pályafutására. Költő és újságíró, kedvet kap a politikához. Kezdetben a konzervatív Porfirio Diaz (nyilván nem véletlen a névválasztás, egy rakat név beszédes) oldalán, barátjaként és a politikus szeretőjének férjeként tűnik fel, de az emberek nyomorát látva nem elégedett vele. Diaz és köre ugyanis az egyház és a külföldi nagyvállalatok támogatását élvezik, nem érdekük a szegények helyzetének javítása. Hedonikus, hatalommániás, magukat vezérnek született emberek. Ugyanakkor részben mentegetve őket megjelenik az ő álláspontjuk is, igenis javítanak az ország helyzetén, csak túlságosan lassan, Paulo pedig azonnali változásokat sürget. A másik oldalt a vidéken élő Vieira jelenti, ő tipikus vidéki földbirtokos, a helyi földbirtokosok támogatják, de nincs semmilyen vezetői készsége, passzív, hagyja hogy sodorja az ár, tehát ő sem tesz semmit a szegényekért, de mégis közelebb áll a baloldalisághoz, ezért mögötte sorakoznak fel a baloldali aktivisták. Paulo azonban kiábrándul a népből is, akik nem képesek kiállni magukért sem és ezt látványosan érzékelteti, amikor fizikailag elnyomja egy-egy vezetőjüket, akik még meg sem tudják fogalmazni érdekeiket, nemhogy érvényesíteni őket. Természetesen tömve volt társadalmi-politikai jelképekkel, de egy írás szerint elsősorban ironikusan értelmezendő az alkotás, csak számunkra, innen a 21. századi Nyugatról ez nem túl feltűnő.

Forma: Valami Aszály-szerűre számítottam, emlékeimben Rocha előző filmje sokkal látványosabban élt. Itt pár beállítást leszámítva (mint amilyen a kereszttel pózoló politikus, a fegyverrel pózoló Paulo... stb.) nemigen találkoztam kifejező kameramozgással és egyéb technikákkal. Mondjuk volt egy tök jó vágás, amikor a lámpafény átcsúszott napfénybe. A szerkezet elég töredezett volt, nem volt mindig könnyű követni hogy mikor és hol vagyunk, de ilyen az újhullám. Volt ugyan líraisága, de az nem a képeknek volt köszönhető, hanem Paulo versrészleteinek. A zene volt még kicst érdekesebb, erőszakosan pörgő dobbal volt teli, ami a végére már folyamatos fegyverropogásba csúszott át.

Élmény: A cím és az előzmények alapján valami különlegesebbre számítottam, őszintén szólva az Aszály után már nehezen tudom elképzelni, hogy a témában jobb filmet fogok látni. Pedig lehetne szeretni ezt a filmet is, kellően érthető és sokrétű hozzá. Rosszkor, rossz helyen, ugye.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Joffre Soares (Aszály)
- Még életben vannak: Danuza Leao (85), Flavio Migliaccio (84)
- Természetesen Brazíliában nem engedték bemutatni, mert erősen áthallásos volt (még szép). A második brazil köztársaságot foglalja össze a történet, ami liberálisabb vezetésű volt 1946-1964 között és a külföldi vállalatok államosítására készültek, amit aztán egy elbénázott politikai húzás a kormány részéről, valamint az Egyesült Államok támogatta jobboldali erők a hadsereg segítségével puccsal megakadályoztak. Ezután következett az 1985-ig tartó katonai diktatúra, amely a 2018-as választásokkal lehet hogy visszatér...

Cselekmény: Hanada az egyik legjobb bérgyilkos, történetünk elején egy kockázatos testőri feladatot kap. Természetesen sokkal több gond adódik, mint várták, de ha nehézségek árán is, sikerül leszállítania védencét. Hazafelé tartva lerobban, és a rejtélyes Miszako veszi fel, aki utálja a férfiakat és meg akar halni. Hanada hazaérve tovább folytatja munkáját és szenvedélyes se veled, se nélküled viszonyt folytat szeretőjével. Miszako felkeresi, meg akar vele öletni valakit, kissé nehéz körülmények között. A merénylet nem sikerül, a jakuza szabályai szerint ilyenkor a bérgyilkost meg kell ölni. Hanada egykedvűen veszi tudomásul és folytatja mindennapos életét, ám szeeretője egy alkalommal kis híján sikerrel meg is öli. Hanada Miszakohoz menekül...

Téma: Elöljáróban érdemes tudni, hogy Szuzuki kisiparosként tucatszámra készítette stúdiójának a sablonfilmeket, amit egyre inkább unt, így (látatlanban írom) vélhetően egyre inkább sirkivé vagy tarantinóssá váltak filmjei. Ennek tükrében jobban tetten érhetőek a műfaji túlzások, az egész történet parodisztikus jellege. Hogy ebből mennyire vonunk le messzemenő következtetéseket, az már ízlés dolga. A fent belinkelt cikk pl. elmegy meta-irányba, szerintem - utánaolvasva a készítés körülményeinek - inkább csak "szerencsés" paródia. A történet maga egzisztencialista jellegű olvasata a sikernek, életcélnak.

Tartalom: A legtöbb írás szerint csak egy cselekményváz van meg, egyébként széttöredezett, mert a nézők úgyis ismerik a sablonokat. Ebben van igazság, de nem éreztem küönösebben töredezettnek - talán azért, mert nem korabeli néző vagyok. De az valóban jogos felvetés, hogy erősen hagyatkozik a nézők "előismereteire" és a karakterek csak vázlatosak, mégis kész élettörténetet tudunk mögéjük képzelni. Hogy érzékeltessem, íme a ma is használatos sablonokból felépülő cselekmény: küldetés, ami nem az aminek látszik - állatias szerelem - küldetés profi kivitelezése - szerelem a végzet asszonyával - kudarc - átverés, leszámolás - nő túszul ejtése - macska-egér játék - siker. Mint minden bérgyilkosos történet, ez is a kegyetlenné lecsupaszított élet egzisztencialista jelképe, hiszen Hanada öl vagy meghal. A túlélésért való küzdelmet felváltja a harc a szerelemért, majd az önmegvalósításért a végére - de mint említettem, nem ez lett végül a lényege, hanem egy parodisztikus, túlzásokkal teli műfaji film, amiről azért gondolom, hogy inkább véletlen, mint teljesen tudatos, mert alig volt rá idejük, pénzük, és egy jelentős részét forgatás közben találták ki. Ez inkább performansz, amit a rutinos rendező és kreatív társai képesek voltak összehozni a sokéves tapasztalatnak köszönhetően. De hogy egyszer legalább konkrét is legyek, ez ott látszódik legjobban, amikor Hanada és a legendás első számú bérgyilkos abszurd módon együtt kezdik élni napjaikat arra várva, hogy lecsaphassanak a másikra, és ezalatt vécére is együtt járnak.

Forma: A műfaji jellegzetességeket jelentik a noiros elemek (narrálás, végzet asszonya, árnyékok), a kémfilmek túlzásai (A mandzsúriai jelölt, James Bond filmek - a léghajó!), de már benne van a gengszterfilmek erőszakossága (Bonnie és Clyde) és a hamarosan népszerűvé váló szexfilmek meztelensége is (Az érzékek birodalma), mindez megspékelve az 1960-as évek újhullámos egyediségével. Ezt úgy kell elképzelni, hogy sok a viszonylag szokatlan szög, a cselekményt kevésbé követő vágás, az expresszív díszlet (pillangó kisasszony lakása), és még animáció is előfordul.

Élmény: Összeszedetlennek érzem az írásom, de nehéz erről a filmről részleteiben beszélni, egy-egy teljes jelenetet kellene leírnom a pontosabb magyarázatokhoz. Tényleg egy az egyben tarantinos, csak az 1960-as évek stílusában. Ennyivel jobb nála, de annyira azért nem élveztem.

Érdekességek:

- Szuzuki tavaly hunyt el 93 évesen.
- Még életben vannak: Sisido Joe (84), Mari Annu (70)
- Sisido arccsontjai nem maguktól ilyen karakteresek; 1957-ben műttete meg magát, előtte így nézett ki.
- Jakuza filmek már az 1920-s években is készültek, de igazán az 1960-70-es években voltak népszerűek, ezután hanyatlásnak indult a műfaj.
- A népszerű anekdota szerint a film rendhagyó összefüggéstelensége miatt kirúgták Szuzukit. Valójában ez és a film népszerűtlensége inkább ürügy volt, hogy az anyagi gondokkal küzdő stúdió megszabaduljon tőle. De így is csődbe mentek és rövidesen erotikus filmeket kezdtek inkább forgalmazni.

Cselekmény: Paco annyira jómunkásember volt, hogy tiszteletük jeléül a munkakönyvével temetik el, ami csak azért kellemetlen, mert kellene az özvegy nyugdíjának igazolásához. A hivatal szerint csak egy megoldás létezik: exhumálni kell a halottat. A temető viszont erre csak bírósági végzés ellenében hajlandó. Nincs mit tenni, az unokaöccs az éj leple alatt kiemeli a koporsót a könyvért, de a temetőcsősz megzavarja és koporsóstul hazamenekül. Újra eltemetnék másnap a halottat, de a temető erre nem hajlandó, hiszen hivatalosan már eltemették az illetőt. Újabb igazolás kellene...

Téma: Vélhetően eléggé ország- és korspecifikus a történet, így - noha én is átéltem részben a szocializmust - számunkra elsősorban a kafkai bürokrácia abszurditása jelenik meg. Az már az én perverziómat mutatja, hogy semmi abszurdat nem látok benne, én is eléggé rugalmatlan és szabálykövető ember vagyok :D

Tartalom: Nem sok minden utal a kommunista berendezkedésre; ha nem lenne az eleje, el is siklottam volna felette. Ekkor ugyanis beszédet mondanak az elhunyt munkásteljesítménye felett, méltatják, eltemetik vele a munkakönyvét, ami minden baj okozója, ugyanis kéne az özvegy nyugdíjához. A lényeg, hogy innentől kezdve lehetetlen feladatokat kapnak a hivataloktól, és jól jellemzi a helyzetet, hogy az unokaöccs simán megszegi a törvényt is eleget tegyen ezeknek. Egy totális káoszba fúló tortadobálásos jelenetben két hivatalos szerv csap össze, ennek kellett volna az utolsó jelenetnek lennie, de azért így is látjuk, hogy a mindenható bürokrácián a hivatalos iratok megrongálásával lehet leginkább sebet ejteni. Természetesen Kubában is a protekció volt minden, az unokaöccs főnöke bármit aláírt és el is fogadták neki, noha egyáltalán nem volt hivatalos személy - és közben még csak erkölcsös sem, aminek a látszatát próbálta kelteni munkahelyén. Egyébként vígjáték lenne, de nincsenek benne nagy poénok, inkább csak az egész abszurd helyzet miatt válik nevetségessé.

Forma: A kreatívabb intrók közé tartozik a kezdete, először felse tűnt, hogy nem a megszokott hivatali enegdélyt látom, hanem egy hivatalos iratnak álcázott stáblistát. A címet illusztrálandó kaptunk egy animációt is, errenem számítottam, olyan rég láttam már. Egy pontos, egy hivatalos szöveg ledarálása közben volt egy gyorsítás is, hogy kifejezze az érdektelenségét, de nagyjából ennyi volt az összes felhasznált látványelem, a többi már a jelenethez illő kompozíció volt, az meg ugye alap. (Ez alól kivétel az angyalok alsó szögből mutatása, az az alapnál azért erősebb volt.)

Élmény: Nem nagyon emlékszem már Alea előző, 1968-as filmjére, Az elmaradottság emlékeire, így nem tudom összevetni a két filmet, de az mintha "újhullámosabb" lett már volna, mint ez. Jó lenne tudni, hogy ott és akkor ez mennyire fért bele a hatalom tűréshatárába, de sajnos erről nem találtam infót. Enélkül a film csupán enyhén szórakoztató és nem túl látványos.

Cselekmény: ...avagy "a kalandor visszatér". Az öltönyös Jimi hazatér nigeri falujába barátaihoz, akik megünneplésére lopnak egy kecskét, hogy legyen ünnepi ebéd. Jimi cowboy-jelmezeket hoz ajándékba nekik és el is nevezi őket vadnyugatiasan: John Kelly, Casse tout, Black Cooper, Billy Walter, Christine királynő. Amikor megérkezik a kecske tulaja, a cowboy ruhába öltözött fiúk egyszerűen leütik, majd kocsmába mennek verekedni. Lovakat lopnak, csakhogy a ló, amivel John Kelly állít be, Billy Walter apjáé volt...

Téma: Nem sok kapaszkodót találtam más írások híján, de azt hiszem elég egyértelmű, hogy az identitás válságáról szól, hiszen amint cowboy-jelmezt öltenek, átvedlenek azokká. Nyilván a gyarmati sorból való felszabadulás friss élményét is idevehetjük, ezt figyelembe véve pedig a gyarmatosító nyugati kultúra káros hatását jelzik az események.

Tartalom: Ennek az átalakulásnak különös hangsúlyt ad, hogy Jimmi repülővel érkezik öltönyben, a teljesen civilizált nyugati ember viselkedéskultúrájával, de ő is a többiekkel válik hasonlóvá, amint ruhát ölt. Szintén ezt nyomatékostja még az elején, hogy kezdetben nem is franciául beszélnek a falusiak, csak onnantól, hogy Jimmi szóba kerül. (Aki mellesleg sosem próbálta tartani a kapcsolatot velük, tehát kb. gyökerét vesztette, nem is látjuk a családját, csak a barátait.) Az öltözés után új nevet is kapnak, innentőlpedig felsorolják a klasszikus western-sémákat kocsmai verekedéssel, lótolvajlással, pisztolypárbajjal. Persze nem teljesen elfogult a rendező velük, hiszen kettejük már az identitásváltás előtt is kecskét lopott, a cowboy-ruha erre csak ráerősített. A falu vénei kezdetben nem is veszik őket komolyan, mintha csak fiúk játszannak, de aztán végül beavatkoznak a maguk - gondolom hagyományos - módján, hogy véget vessenek a játéknak. A végét nem lövöm le, de viccesen mutat rá, hogy az egész nyugatias "játék" során senki sem foglalkozott a munkát végzőkkel.

Forma: Karakterek nem nagyon vannak, így színészi játék sem, akik valószínűleg amatőrök voltak egyébként is, de olyan szinten nem foglalkoztak ezzel, hogy durván látszott az utószinkron rajta. Nem volt zavaró, de azért jelzésértékű, hogy mennyire jelképes az egész és hogy nem az egyénekben van a lényeg. Jó, hogy színes, de azért elég rossz minőségű a kép, és feljavítva se lenne jobb, természetes viágítást használtak látszólag ész nélkül. A képi világ nem volt számomra érdekes, leszámítva, hogy mennyire idegennek hatottak a cowboyos megmozdulások az afrikai szavannákban, mint pl. a zsiráf kergetése vagy a törzsi motívumokkal díszített nyereg.

Élmény: Megint tipikus újhullámos film, ahol nem foglalkoztak túl sokat a filmszerűséggel, csupán a gondolatokat akarták közölni. Mivel épp csak több, mint fél óra, inkább nézzük meg, mint ne, úgyis ritka a klasszikus afrikai film.

Érdekességek:

- A franciáknak szűk negyven év alatt sikerült kiépíteni gyarmati uralmukat Nigerben, de harminc évvel később már újra független volt az ország. Azóta több diktatúra és katonai puccs fordult elő, jelenleg 2010 óta demokratikusan működik. Az ország nagy része a Szaharából áll, ebből következően meglehetősen szegény.