Cselekmény: ...avagy kb. "sikuku". Roku enyhén fogyatékos, egy szeméttelepen épült nyomortanyán él anyjával. Napjait azzal tölti, hogy képzelt villamosát vezeti a környéken, ehhez ismételgeti a zakatoló "dodeszukaden" hangot. A szeméttelep lakó között van a segítőkész fémműves, a folyton részegeskedő két munkás-barát. a hivatalnok és undok felesége, a folyton mástól terhes feleség, a részegeskedő nagybáty által végletekig kihasznált unokahúg, a traumatizáltságában állandó sokban lévő idősebb férfi, valamint a saját házról ábrándozó apa és kisfia.

Téma: Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit akart ezzel üzenni a rendező, mert szocio-sztorinak nem túl erős, a képi világa pedig annyira stilizált, hogy üvölt róla, hogy jelképesen kell venni. Mivel mindegyik szereplő menekül a valóság elől - ha ez nem egy korabeli társadalmi jelkép - , azt hiszem Kuroszava ezzel saját művészi identitását próbálja bemutatni.

Tartalom: Ez szinte biztos nincs így, mert kevés helyen olvastam hasonlót, de sorolom az érveim. Elöljáróban érdemes annyit tudni, hogy Kuroszava ekkoriban egy "meghurcolt" rendező volt sikertelen amerikai munkája miatt. A nyomortanya lakóinak történeteit Roku haladási útvonala köti össze, de egy idő után már nem is kell a jelenléte, egyszerűen csak elhalad az aktuális bemutatott mellett az újabb alany. Roku egy elképzelt villamost vezet teljes komolysággal egész nap, maiért kigúnyolják, de senki sem vonja kétségbe, hogy ne lenne ott valami, akaratlanul is részt vesznek a képzeletében. Az első útbaeső karakter az öreg ezüstműves, ő mindenkin igyekszik segíteni bölcsessége magabiztosságával. Sztoikus buddhasága Kuroszava humanista énjét jelentheti. A két részeg munkás olyan közeli barátok, hogy delíriumukban feleséget cserélnek és ezt még a nők se bánják; azt hiszem ez az identitásvesztésre és felcserélődésre utal. A hivatalnok a zsémbes feleséggel testileg nyomorék, de utálatos feleségével ezek ellenére is szilárd a kapcsolatuk jóban-rosszban. A mindenkivel félredugó, állandóan terhes nő gyerekeit a mostohaapa egyformán szereti és mindegyiküket magáénak tekinti. Az összeesésig dolgozó, majd megerőszakolt lány talán a stúdiórendszer. A néma, megcsalt öregember a kiábrándultság, az álmodozó apánál pedig talán már nem is lehetne nyilvánvalóbbat mondani, aki folyton a jövőről ábrándozik, de közben elhanyagolja a jelent és okafogyottá válik a tervezgetése. Ha ez a nyomortelep viszont nem Kuroszava belső lelki világa, akkor nincs nagyon miről beszélni, kapunk néhány élettörténetet a társadalom alján élőktől, hol vidámabbat, hol tragikusabbat.

Forma: Érdekes módon Kuroszava mintha nem változott volna sokat, igaz, mindössze bő húsz év telt el. Arra gondolok, hogy a Tora no O vo Fumu Otokotacsiban is elég színpadias volt a díszlet, itt is teljesen nyíltan festett és stilizált az egész. Mindkét esetben a költségvetés volt az oka, de ezúttal szerintem művészi megfontolások is közrejátszottak, már amennyiben elfogadjuk az elméletemet - ellenkező esetben csak simán gagyi. A legjobb ebből a szempontból Roku gyerekrajzokkal teli szobája,főleg amikor a fény színe elváltozik átsütve a színein. Ez volt Kuroszava első színes filmje, így azok nagyon erősek és élénkek, amit én hiányolok sok színes filmben és amit annyira lehet szeretni a régebbi Technicolor filmekben. Sok a jelkép és a jelképes beállítás, mint pl. a papírvirágokon megerőszakolt unokahúg vagy a kép két szélén elhelyezkedő alak, akik közül az egyikre, aki újrakezdené az életét esik fény, a másik bezombultra nem.

Élmény: A mai napig vegyesek a kritikai vélemények, és megértem őket, szerintem se illet 1970-be. Kuroszava korai filmjeihez mérhető a tartalma, megvalósítása szintén.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Szugai Kin (Élni, Menny és pokol), Igava Hiszasi (Harakiri, Káosz), Fudzsivara Kamatari (Élni, Hét szamuráj, testőr, Menny és pokol)
- Más filmek kapcsán már említettem, hogy a japán filmezési szokások erősen változóban voltak, a tévé kinyírta a nagy, hagyományos stúdiókat, akik csak új, korhatáros típusú filmekkel tudtak versenyben maradni. Kuroszava ezért saját céget alapított többek közt Kobajasival. Ez volt az első és utolsó filmjük, mivel sem a kritikusok, sem a közönség nem fogadta lelkesen. A sorozatos kudarcok hatására Kuroszava 1971-ben öngyilkosságot kísérelt meg.

Cselekmény: ...avagy a rosszfiú. X-t valamiért üldözi a rendőrség, ezért igyekszik mindig gyorsan továbbállni, amint a közelébe kerül a környék rendőre. Beugrik egy barátja helyére utasokat szerezni a helyi buszjáratra...

Téma: Tudom, ez nem volt túl hosszú bevezető az eseményekbe, de csak azért, mert nem is nagyon van cselekmény. Mambety második rövidfilmje is életképeket mutat Dakarról a rosszfiú egy napján keresztül, arról, ahogy az emberek boldogulni próbálnak.

Tartalom: Ahogy egy ilyen filmnél lenni szokot, kissé epizodikus szerkezetű, több társadalmi csoportot képviselő karaktert vonultat fel és több témát dob be érintőlegesen. A központi kapocs a névnélküli rosszfiú karaktere, aki valamiért menekül a rendőrség elől. Nem egy tiszta jellem, folyamatosan ügyeskedik, csal, lop a megélhetéséért, de nem követ el akkora bűnöket, mint amennyire a hatóságok el akarják kapni (nekik csak a hangjukat halljuk, annyira kívül állnak a hétköznapi életből). A hatóságok képviselője már viszont egy komikusan köpcös rendőr, vagyis hiába ijesztő a hatalom működése elméletben, a gyakorlatban már impotens (ennek a viccesebb példája, amikor a rádió bemondja, hogy az edzett szenegáli katonák megszállták a francia riviérát). Számomra még sokatmondó szál volt a rosszfiú egy barátjának története, akit épp a rosszfiú túrt ki állásából, és emiatt politizálásba kezd, nem az emberi természetet okolva az eseményekért, hanem azt hogy a hasonló esetekre szánt pénzt nem a célra fordítják a politikusok. Ő ezt nem érzi politizálásnak, a hatalom pedig megint impotens módon ugyan igen, de figyelmen kívül hagyja, nekik csak a rosszfiú kell. Vannak még események és karakterek, akik nekem nem mondanak semmit, de időnként érteni vélem, hogy mit jeképeznek (mint pl. amikor a rosszfiú a saját munkáját elvégezteti az utasokkal és magára veszi egy-egy vonásukat).

Forma: Olyan mint a többi korabeli afrikai film, szinte házimozi-szerű a minőség, továbbra sincs pénz és eszköz rendes hangra, utószinkronizálva van az egész. Nem zavaró, inkább kedvesen amatőr bája van neki tőle. Ráadásul Mambety ezt ki is használja és poént csinál belőle, mint pl. amikor a rosszfiú odavizel a "idepisilni tilos" felirat mellé, majd a végeztével felhangzik a vécéöblítés zaja. Többször él hasonlóan ironikus megnyilvánulásokkal, de mintha ezeket eldurrogtatná az elején és későbbre nem maradna belőlük. A film legfontosabb képe, ami többször visszatér, az a rosszfiú félelme, ahogy a rendőrség elbánik vele, ő pedig fennakad holtan a kerítésen. Jól illik hozzá a zenei válogatás, hasonlóan színes, mint az emberek, de még a vésztjósló háttérzene is egész jó ahoz képest, hogy ez egy olcsó film.

Élmény: Tartalmában közelebb áll A fuvaroshoz, mint A hiéna utazásához, képi világában a Le retour d'un aventuriert hozza. Inkább a könnyedebb, ironikus hangvételében látom azt a Mambetyt, akit A hiéna utazásában megismerhettünk. Nem egy világmegváltó darab, kicsit szórakoztató.

Cselekmény: Az Isten és Ördög a Nap földjének végén Antonio (Mauricio do Valle), a bérgyilkos lelövi Lampiaot, innen indul a történet. Sok évvel a banda felszámolása után újra felbukkan egy férfi, Coirana, aki magát cangaceironak nevezi és pusztulással fenyeget meg egy várost. A helyi vezetés felkeresi Antoniót, akinek azóta is bűntudata van. Ingyen vállalja, hogy lássa, valóban visszatért-e Lampiao szelleme, de könnyedén halálos sebet ejt Coiranán. Ettől azonban még inkább kezdi megtagadni múltját...

Téma: Valami olyasmi, mint az elődjében, csak erősebb a misztikum, a jelképesség. Már alig mutatja be a legszegényebbek nyomorát, sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy stilizáltan eljátszattassa, minek kéne, mi fog szerinte történni az osztályharc során.

Tartalom: Pontosan azzal a jelenettel kezdődik a történet, amivel az előző film ér véget, majd ugrunk az időben: a betyárok ideje már rég lejárt, de most valaki visszatér Lampiao nevében, miközben ezúttal az előző film vallási vezetője is mellettük áll. Coiranának azonban látszólag csak a szája jár, nincs harc, Antonio végez is vele hamar, pontosabban csak halálra sebzi, ami dramaturgiailag lehetővé teszi, hogy a betyár végigszenvedje a történetet és jelképesen átruházhassa a végén a szerepét a falu tanítójának (akit egyébként ugyanaz a színész játszik, aki korábban a betyárvezért). Ott van még a vak és öreg (és nyilván impotens) ezredes, a szegények nyomorának okozója, a korrupt polgármester, no meg persze a legyőzhetetlen Antonio, a mérleg nyelve, aki a rendező vágyálmában a nép mellé állt. Fontos megjegyezni, ogy ahogy a történet elején is elhangzik, és ahogy a film eredeti címéből adódik ("a gonosz sárkány és a szent harcos"), ez a Szent György-féle legenda afrikai-brazil változatának átültetése. Egy megegyzés még: nem tudom mennyire tudatos, de már az előzményfilmben is fura volt utánaolvasni, hogy ez nem egy 19. századi történet, hanem a 20. század közepéről van. Amíg a faluban vagyunk, szinte időtlen a sztori, ám Antonio kisétál a helyszínről az autók közé, ettől tisztára időutázasnak tűnik, pedig az 1960-as években játszódik minden.

Forma: Azt hiszem most már tényleg átléptünk a színes korszakba, már e kisebb költségvetésű művészfilmek is színesek. Igen, értem a fekete-fehér esztétikáját, de tök jól áll az amúgy is élénk-tarka latin öltözeteknek a szín. Az Isten és Ördög a Nap földjénhez hasonló a stílus, a legkevésbé sem törekszik természetességre. Nem teátrális, hanem stilizáltan előadott minden jelenet, egy pillanatra sem akarja átélhetővé tenni őket, fontosabb a gondolat közlése. Ahogy a Filmvilág egyikcikke is írja, ez ott a leglátványosabb, amikor Antonio kiáll a golyózápor közepébe és nem is tölt újra, csak lő, mint egy nagyon régi, igénytelen videójátékban. Még a zene kiemelendő, ami bőven támaszkodik a népdalokra, de valahogy számomra nem illeszkedtek eléggé a filmhez, nem érték el azt a hatást, mint pl. a Távoli hangok, csendéletben. Hiányoltam belőle azt a fajta kamerakezeklést, amitől látványosabb volt az előzményfilm.

Élmény: Pár éve még ész nélkül néztem volna ki a fejemből, hogy mégis mit láttam, de végre elég rutinos vagyok, hogy ne öncélú, elvont művészfilmnek vegyem, hanem képes legyek nagyjából dekódolni (nyilván a teljes értelmezéshez mindig is nagyon kevés leszek, ahhoz többször kéne látni, ismerni kéne behatóbban a brazil kultúrát és nem ártana érteni a filmezéshez sem). Kár, hogy nem igazán érvelt, nem agitált, mint a többi korabeli latin film, de még csak be sem mutatta, hogy miért kéne küzdeni. Állítólag ez már erősen a cinema novo vége volt, kifulladt a mozgalom.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Muricio do Valle és Othon Bastos (Isten és Ördög a Nap földjén), Hugo Carvana (A föld transzban)

Cselekmény: Névnélküli főhősünk és családja abból él, hogy autók elé ugranak és pénzt zsarolnak ki a sofőrökből cserébe azért, hogy nem mennek rendőrségre. Ez persze azzal is jár, hogy folyamatosan új városba kell költözniük. Egy ponton a fiú hazaszökne nagyanyjához, de a vonatjegyre nincs elég pénze, így végül visszamegy. A mostohaanya (Kojama Akiko) teherbe esik, ezért abortuszra megy...

Téma: Tudom ebből nem derül ki sok; nem is a sztoriból következik a film közlendője, hanem az életképeiből. Nem sok írást találtam, de a teljesen diszfunkcionális család gondolom a korabeli Japán társadalom megtestesítője. És bár nem támasztja alá túl sok minden, a fiú talán a a rendező művészi önképe is lehet.

Tartalom: Kezdetben a fiú magányosan mászkál elmerülve képzeletében, ilyet még gyakran látunk majd, számomra ez jelzi leginkább a rendezői azonosságot. Az első gázolás sokkjából hamar kikerülünk, pár pillanat alatt levágjuk, hogy szándékosan ugrálnak az autók elé. Innentől kezdve lehetne szatíra vagy tragédia is, inkább az utóbbi felé hajló elmélkedés, ugyanis nem annyira átélhető, mint mondjuk a hasonló Mouchette vagy Kes, Tehátnem azonosulunk a fiúval, és innentől kezdve minden testi-lelki nyomorúságát némi távolságtartással tudjuk kezelni és képessé válunk elvonatkoztatni (elvégre még neve sincs). Jelképesnek érzem az apát, akit a háború traumatizált (noha később kiderül, hogy nem azon múlott), a mostohaanyát, aki árvaként felnőve egy családjánál se tudott megmaradni, és most továbbörökíti ezt. Ugyanakkor mindketten kettős, önáltató természetűek: az apa kegyetlenül diktatórikus, de közben elhalmozza minden jóval a többieket; a mostohaanya részt vesz a csalásokban, de folyamatosan tisztességes életről álmodozik. Az, hogy ezt az életformát folytatják, utalhat az önpusztító jellegükre vagy hogy képtelenek normális életre. A fiú szintén kettős: érti és részt vesz önmagától a csalásban, de közben normál életről és űrlény-szuperhősök által elhozott igazságosságról álmodozik, akik legyőzik a földi szörnyetegeket. Ennek egy fontos állomása a hazaszökése, ami igazából nem is az otthona, de nem is érdekli, csak szeretné elképzelni és megélni. Nagyon jelképesen eljutnak Japán legtávolabbi csücskébe is, ahonann már nincs tovább, ekkor történik a fordulat/tragédia, amiről most nem spoilerezek, de azzal zárul a film, hogy egyrészt konkretizálják és megmagyarázzák szereplőinket egy rövid életrajzzal, másrészt a  fiú eldobja fantáziáit és "felnő".

Forma: Nem sikerült jól megfigyelnem, de azt hiszem a fiú többnyire egyedül vagy legalábbis központi pozícióban van a beállításokban, amelyek amúgy sem szélsevásznúak, hanem meglehetősen szűkös terek. Részben ennek köszönhető, hogy képesek vagyunk az ő szemével látni a világot. Érdekes technika a színválasztás, ami egy ilyen olcsóbb filmnél mindig lehet, hogy csak képhiba, mindenesetre többször előfordul, hogy elszíneződik pl. fekete-fehérré vagy más színűvé a kép, kihangsúlyozva ezzel egy-egy pillanatot. A zene valamilyen nyugtalanító avantgárd-féle nyugati vonós, ami elég tolakodó, hogy észrevegyük, de nem illeszkedik eléggé, hogy felemelje a látottakat.

Élmény: Az Osima-életműben ez már közelebb áll Az érzékek birodalmához, mint a Kötél általi halál direktebb filozofálgatása. Őszintén szólva nem tudott különösebben izgalomba hozni sem a témája, ami egy japánnak biztosan relevánsabb, sem a külseje, ami viszont mindig áthidalhatná ezt a kulturális különbséget,

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Kojama Akiko (Kötél általi halál, Az érzékek birodalma), Vatanabe Fumio (Kötél általi halál)
- Az alapötlet ezúttal is valós, 1966-ban történt hasonló csalásorozat, de állítólag a Távol-Keleten ez ma is bevett gyakorlat.

Cselekmény: 1881, Egyiptom. A kairói régészeti hivatal egy csempészeáru felbukkanása alapján rájön, hogy egy fáraó eddig ismeretlen sírlelőhelyét valaki ismeri és fosztogatva a leleteket jó pénzért továbbadja. Egyikük, Kamal ezért a vidéki helyszínre utazik. Eközben a vidék lakói és őrzői, a Hurabat törzs épp vezetőjüket gyászolják. Utódai két fia, a báty és Wanis, akiket az öregek bevezetnek a törzs féltve őrzött titkába: gazdagságuk alapját valójában nem talált kincsek jelentik, hanem a csak általuk ismert sírok fosztogatása. A két fiú elborzad a gondolattól, hogy életük a halottakból táplálkozik és fel akarnak hagyni vele, ezért Wanis bátyját az öregek megölik, de Wanis-t életben hagyják egyelőre, bízva abban, hogy jobb belátásra tér. Wanis kezében a kincs, el kell döntenie, hogy odaadja-e a rá várakozó feketekereskedőnek vagy sem, és ha nem, hogyan tovább...

Téma: Bár ehhez lehet hogy ismerni kéne alapból az egyiptomi kultúrát, számomra egyértelmű volt, hogy ez egy metaforikus történet az identitásukról, amelyből az ókori alap már (talán jogosan?) kiveszett, az új még nincs meg, de közben sok ellentét feszül egymásnak nemzedéki, vidéki-városi és egyéb szinteken.

Tartalom: A történet egy idézettel kezdődik a feltámadásról és az öntudatról az egyik legrégebbi vallásos iratból, a Halottak könyvéből. A kairói (azaz nagyvárosi) régészek tanácskozásán vagyunk, akik ez alapján jönnek rá arra, hogy valakik tudják a sírok pontos helyét. Legfiatalabbjuk, Kamal vállalja a feladatot, hogy felgöngyölti az ügyet. Egy írás szerint ő az értelmiségi rendező megtestesítője, a kapocs, aki megpróbálja át- és megmenteni az országot. Eközben a vidéki törzs vezetője meghal, helyére fiai lépnének, akiket az öregek beavatnak a titokba, amitől ők viszont elborzadnak. Az öregek szerint ezzel nincs baj, hiszen egyrészt a törzs megmaradása mindennél fontosabb, másrészt e holtak már nem jelentenek senkinek semmit. Látszik tehát egyfelől a generációs ellentét, a kultúrálist pedig az mutatja meg leginkább, ahogy egymáshoz viszonyulnak a különböző csoportok: a városiak gazdagok, fejlettek, de csak a hadsereg segítségével létezhetnek és szükségük van a vidékiek együttműködésére is; a vidékiek szegények, erősen élnek a hagyományaik, de már őkis csak a múltjukból élnek. Jellmező eset, hogy amikor egy távolabbi vidéki érkezik a környékre dolgozni, őt elüldözik a helybéliek. Egyedül a kereskedőt tűrik meg, aki közvetít a városiak és a vidékiek közt. A végéről ezúttal sem árulok el konkrétumokat, de nem megoldás születik, hanem döntés, hogy hogyan tovább, és ez mindenkinek fájdalmas lesz. A karakterek társadalmi csoportjaik megtestesítői, neveik beszédesek, mind egy-egy fontosabb történelmi alakra utal.

Forma: Tagadhatatlanul újhullámos, de nem a szokatlan kamerakezelése miatt, hanem épp ellenkezőleg: minden nagyon statikus, mozdulatlan, akkor is ha mozognak a szereplők. A hatalmas, sivatagosan puszta táj és a monumentális épületek, a hegy, a szűk utcák is ezt a benyomást erősítik. Nem mellékes, hogy ezek az épületek mind ókoriak vagy ókorias jellegűek, szóval erős az időn kívüliség, az állandóság érzete. Ezt erősíti az állandó szélzúgás, a búgó-zúgó, már-már horrorfilmes háttérzene. És ami felett elsiklik a kívülálló: a középkori, klasszikus arab nyelven beszélnek a szereplők. A is tök jó, hogy ez már színes film, jobban illik a tájhoz.

Élmény: Nyilván rengeteg olyan doog felett átsiklik a külföldi néző, ami egy egyiptominak evidens, de szerintem nagyjából átérezhető volt a közvetítendő gondolat, a kivitelezés pedig olyan, mint amire eddig vártam, visszaadja a (nyugati ember által elképzelt) sivatagos, arab világ hangulatát.

Érdekességek:

- A rendező építészetet tanult, így többek közt a Kleopátra díszleteinek megalkotásában is részt vett.
- A film producere Rossellini volt, eredetileg ő rendezte volna, de ez meghiúsult, így vált Salam kényszerből rendezővé.
- A filmet 2009-ben restaurálták, hála érte Scorsese alapítványának.
- A helyszín a Dejr el-Bahari templomkomplexum. A sírhelyet az 1870-es években fedezte fel egy helyi férfi, a filmhez képest kevésbé romantikus módon a hatóságok addig kínozták a testvérpárt, amíg el nem árulták a hely nevét. Ezt követően gyoran elszállítottak mindent, aminek a következménye keveredés és megrongálódások lettek.