Januárban frissítettem listámat annyiban módosítva a szabályokon, hogy rajta hagytam azokat a filmeket is, amelyek ezúttal már leszorultak róla, így jelenleg 116 film tartozik a "kánonba". Az újoncok között köszönthettük a Gravitációt, a 12 év rabszolgaságot és a Spotlightot. Kis csalással úgy időzítettem, hogy pontosan az első posztom második évfordulójára érjek végére a Sight & Sound 2012-es listájának, amely filmjeit mindenképpen látni akartam még. Innentől kezdve - részben más blogjaim miatt, részben mert teljesítettem a célom - visszavettem a tempóból, így a 2015-2016-os átlag havi 21-22 filmhez képest már csak havi átlag 10-et láttam. A tavasz folyamán mintegy a projektem összefoglalójaként összeszedtem objektív és szubjektív toplistákat.

Nyáron újabb címkéket vezettem be: hossz, IMDB pontszám és a főbb színészek, hiszen sokszor egy-egy filmet a mai napig elsősorban a főszereplőjével azonosítanak, amit személy szerint utálok, mert egy film egy nagy csapat teljes kreativitásának alkotása, mégis a színészeket tartják inkább számon. Minden filmhez visszamenőlegesen hozzáadtam egy adatlapot előzetessel, illetve hogy mikor láthatjuk tévében vagy moziban legközelebb, hogy egy véletlenül rám találó olvasó egy pillantással felmérhesse az adott filmet. Szintén a nyárhoz tartozik, hogy megpróbáltam összefogni, áramvonalasítani különféle blogjaimat. (Szolgálati közlemény: ezzel sajnos kissé mellélőttem, ugyanis mint kiderült menetközben, egy felhasználónak legfeljebb öt blogja lehet.) A nyár krónikájához tartozik még a filmtörténeti összefoglalóm, valamint hogy összeszedtem azokat az érdekesebb oldalakat, amelyekbe eddig belefutottam.

Ősszel felfedeztem a klasszikusokat játszó Bem mozit, ami végül csalódásnak bizonyult, illetve rákattantam a díjátadós videókra, amelyek viccesek, meghatóak, botrányosak tudnak lenni, főleg mivel a szereplőit szinte már közeli ismerősként kezelem.

Ami a filmeket illeti, mintha kevesebb lett volna, amire szívesen emlékszek vissza, és nem tudom, hogy ennek az az oka, hogy egyre igényesebb vagyok vagy egyszerűen az, hogy tényleg kevesebb jó filmet láttam. Ha újranézném azokat, amelyek tetszettek, vajon ezúttal is tetszenének? A 2017-ben látottak közül így is rengetegről mondhatnám hogy voltak erősebb pillanatai, de ezeket most mellőzném. Szeretném kiemelni viszont A keskeny, kék vonalt (1988) és a V mint vérbosszút (2005), ugyanis  mindkettő olyan alkotás, amely túlnőtt önmagán és képes volt befolyásolni közvetlenül a valóságunkat. Hollywood dominanciája mellett mindig érdekesek a hagyományosabb eszközökkel, narratívával szakító filmek. Ezek üdítő színfoltok, ha nem is feltétlenül jók. Ilyenek a szerzői művészfilmek és a latin-amerikai harmadik utas alkotások elsősorban az 1960-as évekből. A Halál Velencébennél (1971) éreztem, hogy a zenének köszönhetően a filmtől mintha elszakadna a hozzá tartozó érzelem és önálló életet kezdene; Az érzékek birodalma (1976) ugyanezt a testiségen keresztül próbálta elérni, míg A passió (2004) az erőszakkal. A jó filmélmények közé kettőt sorolnék, a Nyugaton a helyzet változatlant (1930) és a Sullivan utazásait (1941), ezekre szívesen gondolok vissza és szerintem vállalhatóak a mai napig. Számomra az abszolút kiemelkedő és kedvenc filmélmény idén a Veronika kettős élete (1991) volt, ahol leginkább éreztem, hogy valami olyat látok, amit csak a film nyelvén lehet kifejezni.

Mi várható 2018-ban? Nagyjából ugyanaz, mint 2017-ben. Izgatottan várom, mely 2010-es évekbeli filmek kerülnek fel a listámra. Kísérletezgetek a vlog formátummal is, elvégre ott érzékletesebben lehet demonstrálni a mozgóképes gondolatokat, de sokkal macerásabb videókat vágni mint blogolni. Ha már esetleg nagyon ráuntam a hagyományos történetvezetésű filmekre, lehet ezt a blogot is eléri a végzete és valamilyen irányba specializálódni fogok, mert a klasszikus filmek javát már végigvettem, illetve vannak kedvenc korszakaim, rendezőim, érdekelnének behatóbban a mi nyugati civilizációnkon kívüli kultúrkörök filmjei is, nem beszélve az újszerű, kísérleti megközelítésekről.

Nem filmes posztok:

• Az alap filmes lista 2017-ben
• Félbúcsú
• Filmek rendezőik szerint
  
• Filmtörténelem laikusan, röviden
• Érdekes oldalak
• Hol nézzünk filmeket?
• Díjátadós videók
• Toplista rovat
• Legkedvesebbek rovat
• Napló rovat

2017-ben látott filmek:

Tartalom:

Az embereket látni se bíró festő, Johan (Max von Sydow) egy messzi szigetre költözik feleségével, az egyszerű Almával (Liv Ullmann). Johan képtelen este aludni, főleg a farkasok órájának hívott időszakban hajnal előtt, amikor a legtöbben halnak és születnek meg. Napközben démonaival küzd, akik rendre meglátogatják. Egy nap Almát meglátogatja egy idős nő és azt javasolja neki, hogy olvassa el Johan naplóját, amit az ágya alatt talál. Kiderül belőle, hogy Johan sokat gondol korábbi szerelmére, Veronicára (Ingrid Thulin), sőt, találkoztak is, pedig annak idején viszonyukból valamiért nagy botrány volt...

A leírások egybehangzó állítása szerint a történet témája az alkotó művész küzdelme démonaival, én pedig elfogadom ezt, mert értelemszerűnek tűnik, noha magamtól nem jöttem volna rá, ugyanis nem kapunk túl sok támpontot, nem igazán áll fel a kapcsolat.

Megvalósítás:

Bergman ezt tartja egyik legbensőségesebb művének, ezért a legelején megpróbálja elidegeníteni magától a történetet azáltal, hogy a főcím alatt a forgatás hangjait hallhatjuk. Eredetileg több ilyen betét volt a filmben, de végül kivágták őket. A szerkezet keretes, Alma meséli el az alapján, amit Johantól és a naplójából tud, majd visszatérünk egy rövid finálé erejéig - ez alapozza meg a horror-hangulatot, hiszen azonnal megtudjuk, hogy nem számíthatunk sok jóra. Innentől kezdve epizodikussá válik, elveszítjük időérzékünket, némileg álomszerű lesz: nem tudjuk mi a képzelet és a valóság, nem tudjuk mennyi idő telik el két történés közt. Johan előre bejelenti démonait, akik sorra meg is jelennek - vélhetően ezek saját személyiségének részei, külső és belső félelmeinek megjelenítői. A leghorrorisztikusabb rész egy vélt vagy valós gyilkosság, de nem maga az erőszak, hanem ahogy a vízbe dobott hulla először feljön a víz felszínére. Valószínűleg bele tudnék magyarázni valami értelmeset a karakterekbe, de ettől most eltekintenék, mert ahogy említettem, kevés a fogódzó.

Bergman filmjei, főleg ebben a korszakában erősek, de egy horrorfilmtől mégis többet vártam. Sok az árnyék, illetve a démonok egy-egy rövid pillanat erejéig groteszkek, de sokkal inkább a szürreális viselkedésük miatt nem emberiek. A zene klasszikusan horrorisztikus, a kevés szöveggel párosítva egy másik kritikának is a Vámpírt (1932) juttatta eszébe. A színészi játék látszólag nem látványos, de ismerve Ullmann egyéb szerepeit, itt teljesen meggyőzően hozott egy a szokásostól eltérő karaktert.

Élmény:

Sokan Bergman egyik legjobb és legkevésbé elismert filmjének tartják, én viszont ezúttal az ellenzők táborába tartozok, Kifejezetten szeretem az álomszerű filmeket a nyomasztó és látványos világukkal, és erre volt is korábban példa pl. A nap vége esetében. Ez azonban, ahogy egy énekes tehetségkutató zsűrije mondaná, "nem jött át", és nem tudom megmondani, hogy miért nem. Talán a Fekete nárcisz volt még hasonlóan frusztráló, ahol minden tökéletes volt, mégsem működött. Kár érte.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Max von Sydow (A hetedik pecsét, A nap vége, Az ördögűző, A szkafander és a pillangó), Liv Ullmann (Persona, Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból), Gertrud Fridh (A nap vége), Erland Josephson (Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból, Fanny és Alexander, Áldozathozatal, Odüsszeusz tekintete), Ingrid Thulin (A nap vége, Suttogások és sikolyok)

Következik: Carmen Jones

Tartalom:

Pearl egy szerencsejátékos fehér apa és egy könnyűvérű indián anya félvér lánya, alvilági környezetben nő fel. Az apa egy ponton megelégeli felesége kicsapongásait és végez vele, amiért őt meg halálra ítélik. Kivégzése előtt még fiatalkori szerelme, Laura (Lillian Gish) figyelmébe ajánlja lányát, hogy nyújtson neki lehetőséget a tisztes életre. Laura a keménykezű "szenátor", a nagybirtokos (Lionel Barrymore) felesége két fiúval, a kifinomult ügyvéd Jesse-vel (Joseph Cotten) és az örömöknek élő kovboj Lewttal (Gregory Peck). Mindkét fiú beleszeret Pearlbe és Pearl is beleszeret mindkettőjükbe, de Lewt a rámenősebb...

Azt hiszem az emberi természet fizikai-szellemi felosztásának megjelenítését láthattuk, mindegyiknek megvoltak a maga képviselői, de nem feltétlenül jelentett az egyik jobbat a másiknál. E két világ közt örlődik Pearl, amíg bírja,de nem bírhatja sokáig, hiszen enyhe rasszista felhangja miatt a filmben egy nem fehér karakter nem kerülhet be a "jók" közé.

Megvalósítás:

Kezdjük a történet enyhén rasszista felhangjának megmagyarázásával. Azért használom az enyhe szót, mert nem rosszindulatúan kezeli a kérdést, sőt, inkább ellene beszél, ugyanakkor ezzel egyidejűleg Pearl mint egzotikus szépség mégis a sztereotip karakter, aki nehezen tud ellenállni testi vágyainak (azaz kimondatlanul is, de nem teljes értékű ember). Ez már a nyitójelenetben megmutatkozik, ahol indián anyjával kéjesen táncol és mutogatja magát a férfiaknak, később pedig elsősorban Lewttal való viszonyában. Szóval anyja élete családi örökségként ráterhelődik, majd eljut a McCanles-birtokra, ahol fehérbe öltözött, szőke, ügyvéd, elvekkel bíró Jesse, valamint a teljesen felelőtlen, piszkos, kártyás és erőszakos Lewt is beleszeret. A jó útra vágyó Pearl azonnal beleszeret Jesse-be, de ösztöne nem bír ellenállni a vonzereje tudatában lévő Lewtnak. Lewt viszont öntörvényű, esze ágában sincs feleségül venni Pearlt, de továbbra is kisajátítja magának. Pearl tragédiája, hogy lelke a jóhoz, a szellemihez vonzódik, teste viszont Lewté. Ez jelenik meg szülői szinten is: Pearl apja egykor Laurába volt szerelmes és viszont, de a nő nem ment vele, hanem a tisztes szenátort választotta inkább erkölcsös asszonyként. Az apa és indián felesége a hedonista életet választják, a szenátorék az erkölcsöset képviselik. A karakterek a bennük dúló alapvető konfliktusok ellenére is egysíkúak, már-már parodisztikusan, még Pearl is.

Az érzelmek ezen egyszerű megjelenítése olyan, mintha egy némafilmet látnánk. Ez az én előítéletem, Vidorral ugyanis eddig még csak egy némafilm során találkoztam, emiatt pedig tisztára úgy éreztem magam, mintha egy némafilmet néznék. Ez nemcsak a túlzó színészi játékban jelent meg (főleg a haldoklások voltak végtelenül teátrálisak), hanem a képekben is. Ezt a fajta mesterkéltséget viszont szeretem, nem valósnak próbál látszani, hanem már-már expresszionista módon színezi a képeket. Jól kivehető a lehetetlen színű díszlet, az, hogy mennyire be vannak állítva a kompozíciók. Emellett akadnak grandiózus beállítások is, több száz lovas statiszta, korának legdrágább filmje volt.

Élmény:

Az IMDb-n csúnyán lehúzták a filmet, ezzel egyike lett a legrosszabbra értékelt klasszikusaimnak, valószínűleg azért, amit én is éreztem: elavult 1946-hoz képest, késett vagy 15-20 évet. Csakhogy én szeretem azt a korszakot, jobban kedvelem az ilyen "darabos" képi megoldásokat a finomkodó utalásoknál. A történet nem volt túl mélyenszántó, de a vége egész meghatóra sikeredett. Jobban kidolgozott karakterekkel korrekt film lett volna, így viszont egy olyan karikatúra, amely túl komolyan veszi magát.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Joseph Cotten (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése és bukása, A harmadik ember, A gonosz érintése, H mint hamisítás), Gregory Peck (Római vakáció, Ne bántsátok a feketerigót), Lionel Barrymore (A kaméliás hölgy, Az élet csodaszép), Lillian Gish (Egy nemzet születése, Türelmetlenség, Letört bimbók, A vadász éjszakája), Walter Huston (Az élni vágyó asszony, A máltai sólyom, Sierra Madre kincse), Charles Bickford (Csillag születik), Harry Carey (Vörös folyó), Sidney Blackmer (Rosemary gyermeke), Butterfly McQueen (Elfújta a szél), Orson Welles (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése és bukása, A harmadik ember, A gonosz érintése, Falstaff, H mint hamisítás)
- Állítólag Vidor csak részben rendezte a filmet, a forgatás során váltás történt, és valójában a legendás producer Selznick műve a film.
- Jennifer Jones (Pearl) a forgatás során összejött az akkor már házas Selznickkel és ez kitartott a producer haláláig.

Következik: Farkasok órája

Tartalom:

Nem túl sportszerű módon az Antarktiszon helikopterből lőnek gépfegyverrel egy menekülő kutyára. A kutya egészen egy amerikai kutatóbázisig fut, az üldöző azonban teljesen figyelmen kívül hagyja az ott dolgozó embereket és tovább tüzel, így az amerikaiak jobb híján önvédelemből lelövik az őrültnek tűnő fegyverest. Mint kiderül, a szomszédos norvég kutatóbázisról jött a támadó, ezért odautaznak, hogy összeégett holttesteket és egy furán torz, de emberszerű lényt találjanak. Amikor a jövevény kutát bezárják a többi mellé, rövidesen eszelős ugatást hallanak: a helyszínre érve egy szörnyet látnak, ami félig kutyává alakult ás végzett a többi állattal. A  norvég feljegyzések alapján találnak egy idegen űrhajót, a boncolás után pedig arra jutnak, hogy egy idegen lény érkezett a Földre legalább százezer évvel korábban, amely képes teljesen lemásolni áldozatait. A kérdés azonnal felvetődik mindenkiben: mi van, ha egyikük már idegen...?

A történet fő témája a bizalmatlanság, hiszen a legénység bármely tagja lehet az idegen lény. Nagy kár, hogy ezzel alig foglalkozik és az akcióra helyezi a hangsúlyt a kidolgozott pszichológia helyett. Beszélhetnénk hidegháborús paranoiáról, ha nem 1980-as éveket írnánk, illetve az önfeláldozásról ha lenne a történetben bármilyen jelentősége, hiszen a kutatók tisztában vannak azzal, hogy életük árán is meg kell akadályoznuk az idegent, mert kijutva a civilizációba már megállíthatatlan lenne.

Megvalósítás:

A kutya üldözésével repülünk be az amerikai táborba, és gyakorlott néző már sejti, hogy nem véletlenül üldözik az állatot. Meglepetésemre az amerikaiknak se tartott sokáig rájönni a rejtélyre, miután a norvég tábor nem rejteget semmit múltjából, még a szörny tetemét és konkrét csészealjat is látunk, az idegen pedig nem zavartatja nagyon magát, amikor meglátják. Ez az első pont, ahol kisiklik a misztikus rész, ami azért egy rendes filmben jelentősen hozzájárul a feszültséghez. Nem mellesleg ellentmondásosnak érzem, hiszen egy űrhajót építeni képes lény talán óvatosabban járna el. A következő ballépés az, hogy hiába gyanakodnak azonnal egymásra hőseink, mint lehetséges idegenre, nem az egymás iránti gyanakvást domborítják ki, és nem a legkézenfekvőbb megoldást választják, hogy mindenki maradjon együtt, hanem tíz kicsi indiánt játszva szétválnak és hagyják magukat egyesével levadászni. Ez a pszichológiai vonal helyett az akcit erősíti, hiszen újra és újra megküzdhetnek a szörnnyel. A harmadik kérdés az önfeláldozásé, amihez az orvos karakter azonnal hozzákezd, nehogy kijusson az elzárt sarkvidékről a földönkívüli. Ezt a ziccert megint kihagyják, nulla drámaisággal egyedül a túlélésért küzdenek majd különösebb érzelmek helyett beletörődnek a szinte biztos halálba. Karakterek nincsenek, vadnyugati kemény legényekként éltek tudósok helyett teljesen felelőtlenül, mintha már eleve halálra készültek volna (főhősünk azzal nyit, hogy egy számítógépet leamortizál, csak mert elveszített ellene egy sakkpartit). Legalább a lezárás jól sikerült, nem tudjuk hogy a túlélők emberek-e.

Na de ha nincs dráma, akkor nyilván egy látványos akciófilmről beszélünk, ugye? Tulajdonképpen igen, van robbantás, lángszórózás, puskaropogtatás. De rendes horrorfilmként kapunk vért, belsőséget, hullákat, torz maradványokat és persze átalakulófélben lévő szörnyeket. Egy drámai filmben nyilván csak a készterméket látnánk, hogy ne tudjuk, ki a szörny, itt azonban gyakran torz alakként átmenetet képeznek a hústömeg és az ember között, amiben dagonyázhat a maszkmester. Hál'istennek még az animáció korszaka előtt vagyunk, ezek igazi bábok. de a stop-motion egyáltalán nem látszik rajta (már ha azzal csinálták). Csak a mai néző ingerküszöbe ennél már magasabb, egykedvűen néztem a félelmetesnek szánt lényt, ahogy A légynél is.

Élmény:

Mint a Ghostnál, itt is a kihagyott lehetőségeket érzem inkább. Az 1950-1960-as években lehetett volna ebből egy jó kis hidegháborús thriller, mint A testrablók támadása, de az 1980-as években nem ez volt a divat.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Kurt Russell (Forrest Gump), Wilford Brimley (Az Úr kegyelméből), David Clennon és Richard Dysart (Isten hozta, Mister), Keith David (Szakasz, Rekviem egy álomért), Peter Maloney (Rekviem egy álomért), Norbert Weisser (Schindler listája)
- Pechére a film együtt jött ki az E. T.-vel és a Szárnyas fejvadásszal, ezért épp csak behozta a gyártási költséget. A kritikusok se szerették, de idővel kult filmmé vált.
- Alapja egy 1951-es film, 2011-ben pedig készült hozzá egy újabb rész, amely a norvég tábor eseményeit dolgozza fel.

Következik: Párbaj a napon