Tartalom

1916 körül két francia repülőtiszt, az arisztokrata de Boeldieu és a munkás Marechal (Jean Gabin) gépét bevetés közben lelövik. A fogolytáborban megismerkednek többek között az újgazdag zsidó Rosenthallal (Marcel Dalio), és többszöri szökést kísérelnek meg, amiért egy szökésbiztosnak gondolt erődbe vitetik őket. Itt épp az a német arisztokrata von Rauffenstein (Erich von Stroheim) a parancsnok, aki lelőtte a tisztek gépét. De Boeldieu és von Rauffenstein azonos társadalmi rangú félként hamar szót ért egymással; úgy érzik, felettük már eljárt az idő. De természetesen de Boeldieu a bajtársaihoz is kötődik, és élete árán is kész elterelni az őrök figyelmét, hogy megszökhessenek. Szökés közben Marechal és Rosenthal egy magányos német nő, Elsa (Dita Parlo) házában keres menedéket, aki elveszetette minden férfi családtagját a harcokban, így szívesen látja a férfiakat.

A film alaptémájára utal a címe: A nagy ábránd egy közgazdasági könyv volt, amely szerint gazdaságilag sem éri meg semmiképp háborúzni. Ezt a felesleges értelmetlenséget igyekezett bemutatni a történet azáltal, hogy az emberek nemzettől, vallástól, társadalmi rangtól függetlenül jól kijöttek egymással, csupán a háború miatt ontják egymás vérét. Emellett azonban szerepel egy másik motívum, amely az embereket külön kasztba sorolja társadalmi státuszuk szerint: de Boeldieu és von Rauffenstein sokkal könnyebben szót értenek egymással mint saját nemzetük fiaival; mindegyikük más indokkal harcol és más indokból próbál megszökni. Ezt példázza az angol-francia-német-orosz nyelvek kavalkádja is: hiába más-más a nyelvük a hadifoglyoknak, ha azonos a társadalmi rangjuk, megértik egymást, ellenkező esetben nem. De Boeldieu monológja végül lezárja a 19. századot: az arisztokrácia ideje lejárt, át kell engedniük a helyük a hasznosabb feltörekvő osztályoknak.

Megvalósítás

Kevés első világháborús film készült, és a pacifista Renoir, a rendező, mint egykori résztvevő, szerette volna bemutatni realisztikusan a katonák életét, hiszen közelgett a második világháború, és ha még nem is volt annyira érezhető, mint A játékszabályban, a helyzet egyre szélsőségesebbé kezdett válni. Nem volt naturalisztikus, de láthatjuk a katonák szegénységét, az egyszerű családok életébe is bekúszó halált. Ez a harmincas évek francia filmgyártásának poetikus realizmusa.

Technikailag igazából semmi sem szúrt szemet, inkább a történetnek van sok-sok szimbolikusnak tűnő eleme a svájci határtól a fehér havon át a fehér kesztyűig. Talán aktuálpolitikát is beleláthatunk, ha pl. az orosz katonáknak küldött cárnői ajándékot nézzük, amelynél ételt vártak, de csak könyveket kaptak. És ha már szimbólumok, Lisztes elgondolása érdekes, aki az egész történetet egy nagy ábrándnak tarja, hiszen az emberek jó emberként viselkednek, és csak a háború okozója minden rossznak, de ehhez szerintem társult volna némi gúnyos felhang, amit nem éreztem.

Élmény

Agg kora ellenére is (közel 80 éves) élvezettel és izgalommal figyeltem a filmet, amely kiállt a maga fennkölt, de realisztikus módján a háború ellen. Hiányzott azonban a látvány, és mai szemmel talán fura, hogy ennyire jól meglehettek egymással az ellenséges felek. De hinnünk kell Renoirnak, ő volt ott. Ezt is elrontotta a második világháború.

Érdekességek

- Ez volt az első film, amelyben a rabok alagút ásásával próbálnak megszökni.
- Természetesen a filmet betiltották mind német, mind francia oldalon, mert úgy gondolták, rontja a katonák morálját.
- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Jean Gabin (Az alvilág királya), Marcel Dalio (Az alvilág királya, A játékszabály, Casablanca), Erich von Stroheim (Alkony sugárút), Dita Parlo és Jean Daste (Atalante), Julien Carette (A játékszabály), Gaston Modot (Az alvilág királya, A játékszabály)
- Renoir maga is pilóta volt az első világháorúban, akkori egyenruháját a film idejére Gabinre húzta.
- A film zeneszerzője a magyar Kozma József, aki ösztöndíjak során vetődött külföldre, hogy végül Párizsban ragadjon.

Tartalom

Fantasy-Japán, valamikor a 14-16. században. Egy falura démon támad, akit  Asitaka herceg ugyan megöl, ám a vaddisznó-démon megátkozza őt lassan ölő mérget szabadítva rá. A falu bölcsének tanácsára elindul felkutatni az okát, hogy mitől vált a vaddisznó-szellem gonosz démonná, ezáltal esetleges gyógymódot is találni az átokra. A nyomok Vasvárosba és környékére vezetnek. A város a társadalom aljának tekintett örömlányok és leprások menedéke, a menedék nyújtója pedig a nagyravágyó Ebosi úrnő, aki vasat bányászik a közeli erdőből és azokból akkor még ritkaságszámba menő puskákat gyárt, hogy megvédhesse városát az ellenséges földesuraktól és az erdő szellemeitől. Ők ugyanis nem veszik jó néven, ahogy pusztul az erdő, és gyakran megtámadják a bányászokat. Az ő oldalukon áll Szan is, a farkas-szellem által nevelt lány, akit a vadon (vagy sokkal inkább a szellemek) hercegnőjének is hívnak. Asitaka megtudja, hogy a rátámadó vaddisznó-szellem e harc táplálta gyűlöletében vált démonná, azonban Asitaka itt két tűz közé kerül: Vasváros és az erdő egymás ellenségei, bármelyikük győzelme igazságtalan lenne.

Sokak szerint a történet afféle környezetvédelmi film, amelyben az embernek meg kell tanulni egyensúlyban élni a természettel, de szerintem sokkal inkább az egyensúlyon van a hangsúly, azaz ne engedjük féktelenül elszabadulni a sötét oldalunkat. Ez megfigyelhető mind az iparosodó városiak, mind az embereket egyre jobban meggyűlölő természeti szellemek esetén. Bár a környezete fantasy, a történet mégis abba a történelmi korba van ágyazva, amikor Japán is nagy átmenetet élt meg, és nem véletlen, hogy két különféle kornak megfelelő felet engednek össze, akik között egyensúlyt csak a kívülálló Asitaka teremthet.

Megvalósítás

A rajzfilmekkel valahogy úgy vagyok mint a színészekkel, és nem igazán látom, mikor jó vagy rossz, vagy csak nem igazán számít. Ezúttal sem nyűgözött le a képi világ; szépnek szépek a jakusimai erdőről és a sirakami-szancsi hegyekről mintázott tájak (mintkét hely része a világörökségnek ezeréves, érintetlen fái miatt, tehát valóban van egy idők előtti hangulatuk), de nem látom kiemelkedően részletgazdagnak vagy látványosnak.

Kissé népmeseszerű a történet és a hangulat, ugyanakkor az, hogy egyik karakter sem igazán jó vagy rossz, egészen érett filmmé teszi. Ezt a hangulatot alapozza meg az is, hogy idillinek tűnik minden, amikor viszonylag váratlanul belecsöppenünk egy kisebb harcba, ahol bizony hullanak végtagok is. Ami érthető, de számomra negatívum, hogy a szellemek többnyire a természetből vett lények, tulajdonképpen nagyra nőt állatok, így nincs meg még benne az a szabadabb fantázia, amit pár évvel később már láthatunk a Chihiro szellemországban c. filmben.

Élmény

Adott tehát egy kedves külsejű és nem felnőttes megvalósítású, de mégis érett történet, ami nem nyűgözött le igazán sem történetében, sem megvalósításában. Persze nem rossz, ahogy egyik itt szereplő film sem, de messze nem váltott ki annyi érzelmet belőlem, mint mondjuk a Szentjánosbogarak sírja.

Érdekességek

- Színészek, akiket már hallhattunk korábban: Kamidzsó Cunehiko (Chihiro szellemországban)

Tartalom

A dokumentumfilmben Robert Crumb (1943-) rajzoló életét ismerhetjük meg: ő az egyik első underground képregényes, aki sikeres tudott lenni. Tipikusan olyan családból származik, amely ügyel a látszatra, de belül rohadt, és ennek a gyerekek látták legnagyobb kárát - bár esetünkben valószínűleg genetikai háttere is van a furaságaiknak. Megismerhetjük Robert szerelmi életét és beteges fantáziáit is, végül pedig kapunk ízelítőt abból, hogy neki milyen családot sikerült alkotnia. Mindez burkoltan vagy teljesen nyíltan megjelenik rajzaiban.

Robert rajzai tehát önéletrajziak, és elsősorban terápiás jellegűek: hagyja tudatalattijának sötét oldalát előtörni bennük, kiírva magából ezzel frusztrációit bármiféle korlátozó tényező nélkül, ezért aztán szexista és rasszista képek készülnek többnyire - de egyúttal ezekben megjelenik a társadalomkritikai él, nemcsak öncélú polgárpukkasztás a cél. Ennek a módszernek a sikeressége abban látszódik, hogy mennyivel normálisabb életet tud élni a hozzá hasonlóan tehetséges testvéreivel szemben.

Megvalósítás

A dokumentumfilmeknél a megvalósítás mindig egy kaptafára megy, ritkán játszanak a beállításokkal, és ez nem tetszik. Itt sincs másként: az interjúkat bevágott életképet szakítják meg, illetve a téma miatt képregényrészletek. Sokat segít a filmen, hogy rajzaihoz hasonlóan Robert maga is kissé groteszk alak egyenetlen testtartásával, vékony alkatával, karikatúraszerű arcával és persze excentrikus viselkedésével. Néha erre rá is játszik a kamera a kevésbé megszokott szögek révén, amitől torzabbnak tűnik.

A film fő erénye abban rejlik, hogy Crumb és Zwigoff, a rendező régi barátok, így hozzáférhetett alanyának személyesebb oldalához is. Ez különösen a testvérek szomorú életén látszódik, akik mindketten testi-lelki betegségekkel küzdenek, de a szexről is meglepő nyiltsággal beszélnek. A film mintegy kilenc évig készült.

Élmény

Mint fentebb említettem eddig nem találkoztam különlegesebb dokumentumfilmmel (hacsak nem számítjuk ide a kísérletibb jellegű Ember a felvevőgéppelt vagy A film története(i)-t). Megvalósításában ez sem hagyott bennem mélyebb nyomot, a története persze megható, főleg a testvérek miatt, akik tulajdonképpen Robert tevékenységének megértéséhez a kulcsok: rajtuk keresztül látjuk elcseszett gyerekkorát, szexuális és szakmai sikereit, motivációját.

Érdekességek

- Crumb kislánya, Sophie mára felnőtt, ő is rajzoló lett.

Tartalom

"1945. szeptember 21. - az éjszaka, amikor meghalok", kezdi a történetét Szeita, a kamasz fiú. 1945-ben, a japán Kóbe városában járunk. Szeita apja tengerésztisztként harcol. A bombázások miatt a család, az anya, a katonanövendék Szeita és a kishúga, Szecukó gyakran menekül a lakossággal együtt az óvóhelyre, ám ezúttal a gyerekek kicsit későnk érnek oda - szerencséjükre, ugyanis míg anyjuk összeég és meghal, ők életben maradnak. Mivel házuk is leégett, nagynénjükhöz költöznek. Nem annyira szívesen látott vendégek, hiszen egyre kevesebb az élelmiszer, és a gyerekek nem is hajlandóak túlságosan együttműködően viselkedni befogadójukkal, csak játszanának. Et végül odáig fajul, hogy halott anyjuk vagyonát felhasználva inkább elköltöznek egy kis óvóhelyre, ahova nem jár senki. Itt biztonságban vannak és a maguk urai lehetnek. Az élelmiszer azonban egyre kevesebb, már pénzért sem lehet venni...

A végtelenül szomorú történet könyörtelen realizmussal mutatja be Szeitán és Szecukón keresztül, hogy mi történik a civil lakossággal egy háború során: a szervezettség és a viszonylagos segítőkészség ellenére is lassan széthullik a nagyobb közösség és mindenki csak magával törődik, illetve ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni (erre a legjobb példa, amikor az orvos megállapítja az alultápláltságot, felírja az egészséges étkezést, de ételt már nem tud adni). Sok kritikus háborúellenes műnek tartja a filmet, de én ezt nem láttam benne, mert bár tény, hogy a háború rossz körülményeket teremt, nem fektetett erre hangsúlyt a film. Sokan Szeita felnőtté válását látják fejlődésében, amiben van is igazság, hiszen valóban kénytelen felelősséget vállalni Szecukóért, de messze nem jut el a felelős gondolkodásig, ezért ezt sem érzem annyira relevánsnak. Takahata, a rendező pedig mindössze annyit akart bemutatni, hogy az ő generációjának mennyivel nehezebb élete volt.

Megvalósítás

Túl sokat ezzel kapcsolatban nem fogok tudni mondani: a rövidéletű szentjánosbogarak fénye a sötét éjszakában lehetőséget adott volna a látványos fény-árnyék játékra, de nem éltek ezzel, bár néha a távoli bombáktól lángoló égbolton feltűnő apró fényeket hihettük a bogarakéinak. A zene meghatóan passzol a szomorú történethez, gyakran viszont nyomasztóan nagy a csend.

Némileg távolságtartóvá teszi a filmet, hogy fel-feltűnik Szeita és Szecukó szelleme, figyelve az eseményeket. Hangualata realisztikus, mégha nem is durván naturalisztikus: láthatunk összeégett holttesteket, halottakon mászkáló rovarokat, az éhhalál küszöbén zombuló gyerekeket, akikkel a hatóság közönyösen bánik fásultságában. A japán kultúrában jártasabbak számos allegorikus elemet felfedezhetnek, nekem mindössze azon sikerült elgondolkoznom, hogy mennyire reprezentálhatják vajon az országot Szecukóék, miután szellemük megtekintette a mai modern, viruló Kobét

Élmény

A rajzfilmet jogosan az olasz neorealizmussal szokták párhuzamba vonni (lásd: Biciklitolvajok), hiszen itt is egy hétköznapi eset hétköznapi szereplőit követhetjük nyomon. Vizuálisan nem láttam benne semmi különlegeset, és talán túlságosan sokat hagyatkozik a japán kultúrára, hogy európaiként tökéletesen értsük (persze a japánok ugyanennyire utálhatják az európai filmeket). Ettől függetlenül, a világ leggecibb dolga másfél órán keresztül azt nézetni az emberrel, ahogy egy ötéves kislány lassan éhenhal, nem véletlenül kerül fel sokszor a legszomorúbb filmek listájára. Szóval érzelmileg mindenképpen hatásos, de ezen túlmenően nem láttam benne olyan megoldásokat, amitől tetszene.

Érdekességek

- 1945 márciusában valóban lebombázták Kóbe kb. 20%-át, amiben közel kilencezren haltak meg.
- A film nemcsak ebben valósághű: az alapmű szerzője kisregényét önéletrajzi ihletésből, bűntudatból írta, hiszen húga alultápláltságban meghalt, miközben ő lopás közben először mindig saját magát tömte meg.
- A filmben megemlített japán hadihajót, amelyen a gyerekek apja szolgált, valójában már 1944 megtorpedózták.

Kapcsolódó hírek

- Takahata, a rendező 82 évesen elhunyt 2018. áprilisában: https://index.hu/kultur/cinematrix/2018/04/06/meghalt_takahata_iszao/

Tartalom

Dae-su kislánya születésnapján vállalhatatlanul részeg. Hazafelé menet eltűnik. Amikor magához tér, egy szobába zárva találja magát. Tévét nézhet, ételt kap, de nem mondanak neki semmit. A tévéből tudja meg, hogy feleségét megölték és őt gyanúsítják. Végigigondolja életét, de nem tud rájönni, kinek árthatott annyira, hogy ez legyen a büntetése. 15 év után, épp amikor sikerül egy kisebb lyukat vájnia a falba, amin keresztül megszökhetne, hirtelen ott találja magát, ahonnan elrabolták. Dae-su lányát svédek adoptálták régen, amikor a felesége meghalt. Egyedül van, már csak a bosszú és a kíváncsiság hajtja. Először alig tud betelni a külvilág ingereivel; az első étteremben, ahová betér, megismerkedik Mi-doval, a fiatal szakácslánnyal, akit már ismer zárkája tévéjéből. Elájul. Mi-do felviszi magához, vigyáz rá, majd együtt kezdenek nyomozni és egymásba szeretnek.

Miközben a börtönös rész a filmben 15 évig tart, mindössze 20 percet tesz ki a bevezetővel együtt. Ez a rész felfogható egy egzisztencialista allegóriának is, hiszen be vagyunk "zárva" az életbe. Értelmezhető a börtön természetesen a modern társadalomként is, ahol az egyén kapcsolata a külvilággal már csak a tévé. Vallási-erkölcsi vetülete is van: Dae-sut büntetik, de hiába gondolkozik, nem tudja miért, illetve hogy miért ennyire. Egy isten bezárta, ellátja, de nem ad neki válaszokat. Az ezt követő hosszabb részben Monte Cristót láthatjuk, akit csak a bosszú éltet (és közben szerelmes lesz), csakhogy amíg előbbi felül tud emelkedni bosszúvágyán, Dae-sut ellenfele egyre mélyebbre löki. Az utolsó harmadban végül megtudjuk a nagy titkokat, és ekkor görög tragédiába fordul a történet, elsősorban Oidipusz királyra hajazva.

Megvalósítás

Tulajdonképpen megvan benne minden, ami kell: változatos kameraszögek, erőteljes színvilág, szépen fényképezett tájképek, némi animáció, amitől modern lesz, szájbarágás nélküli, magukért beszélő képek. Leghíresebb jelenete teljesen megérdemelten az az oldalnézetből vett kétperces verekedés, amit vágás nélkül vettek fel.

A film hangulata bizarr, egyszerre megvan benne Amelie csodálatos életének ellenpontja és a Harcosok klubjának kopottas zöld, lepukkant világa, miközben felfedezni véltem benne az ezredforduló ázsiai filmjeinek jegyeit is (pl. Szerelemre hangolva).

Élmény

Szóval ez egy látszólag tökéletes film, mégis két nagy problémám van: egyrészt nincs egységes stílusa. Hiába sok az egyéni kreatív megoldás, nem áll össze a filmre jellemző képi világgá. Ez végülis nem feltétlenül baj, csak érzésem szerint veszít vele a karakterességéből. A nagyobb problémám Dae-su bűne. Valahol érthető ellenfele haragja, de közben kívülállóként nehéz elfogadni bosszúja jogosságát, és ezért kicsúszik az egész film lába alól a talaj és valami groteszk viccé válik, ahol egy eleve beteges ember megnyomorít egy (illetve több) normálisat.

Érdekességek

- A film alapja az azonos című manga, és 2013-ban elkészült amerikai változata is, de ez nem volt túl sikeres.