Tartalom

Az idilli amerikai kisvárosban az apja helyét átvevő, fősikolás Jeffrey egy levágott fület talál az erdőben. Jelenti a szomszédjában lakó nyomozónak, aki később a nyomozás érdekében inkább nem beszél az ügy részleteiről a fiúnak. Több se kell neki, a nyomozó lányával, Sandyvel (Laura Dern) maguk járnak utána az ügynek: egyetlen nyomuk egy énekesnő neve: Dorothy. Jeffrey belopózik hozzá, és szekrényében megbújva megfigyeli a nőt. Egy telefonhívásból kiderül, hogy egy Frank nevű férfi elrabolta férjét és gyerekét és velük zsarolja a nőt, hogy kiélhesse rajta szexuális vágyait. Dorothy észreveszi Jeffreyt és kényszeríti, hogy szeretkezzen vele, ám ekkor beállít a dühkitöréses Frank (Dennis Hopper)...

A történet a felszínen egy krimi szerelmi szállal, kicsit átvittebb értelemben nézve a kisvárosi lét idilli felszíne alatt megbúvó sötétségről beszél, elsősorban azonban Jeffrey felnőtté válásáról. Nem úgy, mint a Chihiro szellemországban, ahol Chihironak meg kell küzdenie az élettel, és nem is "nemzedéki" módon, mint a Diploma előttben vagy a Harcosok klubjában; Jeffreynek meg kell ismernie és el kell fogadni az élet sötét oldalát.

Megvalósítás

Még nem annyira elborult és groteszk, mint a későbbi A sötétség útja, ám ez inkább negatívum, ugyanis nehezebben kezdjük a filmet valami elvont agymenésként figyelni a realistább megközelítése miatt. Az idilli kisváros napsütötte, színes, a mélyében a fű alatt azonban sötét bogarak ügyködnek, levágott fülek hevernek. Az este már sötét, árnyékos, romlott, előkerülnek az alvilági emberek. Erőteljes a piros szín és természetesen a kék is; a nálam jobb megfigyelőképességű emberek megmagyarázták, hogy a kék Jeffrey sötét fele, a vörös a tudatosabb jófiú idején uralkodik.

Amikor az idilli kisvárosi képek után a kamera belép a levágott fülbe, sejthető, hogy egyúttal Lynch, a rendező fejébe lépünk be, de ehhez képest meglehetősen konvencionális stílusban halad tovább a történet. Talán a folytonos dührohamban kitörő Frank egyedül az, aki rémálomszerűen visszaidézi a gyerekkorunkban rajtunk basáskodó erősebbeket, de összességében nem tűnik annyira bizarrnak. Ennek részben oka lehet, hogy az akkor kirívóan brutálisnak tartott film jelenetei ma már simán beférnek egy átlagos nyomozós sorozatba.

Élmény

Talán hangulatfüggő, de ez a film most nem fogott meg. Voltak szép képei, valamint számtalan iránymutatót kaptunk, hogy mire figyeljünk, de valahogy nem tudtam felvenni a fonalat és értelmezni ezeket. Tudományosabb értekezésért klikk ide.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Dennis Hopper (Bilincs és mosoly, Apokalipszis most), Laura Dern (Jurassic Park), Brad Dourif (Száll a kakukk fészkére, A gyűrűk ura)

Tartalom

Ööö... Halvány lila gőzöm sincs :D Egy képzelt operatőr levelét olvassa a narrátor, amely tele van csapongó(nak tűnő) gondolatokkal emlékezetről, és amely igyekszik párhuzamot vonni különböző képeivel. Az alábbi kép a kiindulópont:

The first image he told me about was of three children on a road in Iceland, in 1965. He said that for him it was the image of happiness and also that he had tried several times to link it to other images, but it never worked. He wrote me: one day I'll have to put it all alone at the beginning of a film with a long piece of black leader; if they don't see happiness in the picture, at least they'll see the black.

A levél elmereng az emberi észlelésen, emlékezeten, a történelmen; arról, hogy mennyire megbízhatóak ezek, illetve hogy hosszú távon sokkal inkább az apróságok válnak meghatározóvá, míg a nagyobbnak tűnő dolgok elhalványulnak. A teljes értekezés elolvasható itt.

Megvalósítás

Elsősorban útifilmszerűen (Marker, a rendező szerint házi videószerűen) Japánban és Tokióban készült felvételeket láthatunk, de elkalandozunk más országokba is egy-egy pillantra. Nagyobb tér jut két afrikai országnak, Bissau-Guineának és a Zöld-foki Köztársaságnak, és bennük abban a nőnek, aki egy pillanatra, épp egy filmkocka erejéig belenéz a kamerába. Sok a bevágás más filmekből is, megemlítik az Apokalipszis mostot és a Sztalker "Zónáját", de leghosszabban Marker kedvence, a már A kilátóteraszban is nagy szerepet kapott Szédülés tűnik el.

A képek - ahogy a gondolatok is - látszólag nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, de Marker igyekszik őket párhuzamba állítani és rámutatni a kultúrák közti különbségekre. Egy feltűnő, gyakran ismételt technika a képek eletronikus eltorzítása, amely az operatőr japán barátja szerint épp az elhomályosodott emlékeknek feleltethető meg - mondjuk szerinte a Pac-Man is az élet allegóriája, ahol mindegy mennyire küzdesz, a végén úgyis elbuksz.

Élmény

Nagyon hasonlított Godard dokumentumfilmjére, A film története(i)re. Esszészerűen tömény, de sokkal líraibb volt, ugyanakkor kevésbé éreztem koherensnek, nem sikerült nagyon felfedeznem benne a központi szálat. Képileg nem fogott meg, tartalmilag pedig nehéz volt követni a szerő gondolatait, ezért nem nagyon tudtam élvezni.

Érdekességek

- A film címét Muszorgszkij Napfény nélkül c. dalciklusa ihlette.

Tartalom

1941, Európa, még abban az időszakban, amikor a szövetséges nem fejlesztettek ki hatékony tengeralattjáró-elhárító módszereket. Féktelen mulatozás után az U-96 német tengeralattjáró legénysége útnak indul, hogy elsüllyessze az ellenséges hajókat. A kapitány nem boldog, egyre több zöldülűt kap és a nyakába varrnak még egy haditudósítót is. A tapasztaltabbak kinevetik az ideológiákban hívő, még naivabb újoncokat és a hazai propagandát, hiszen jobban ismerik a valós erőviszonyokat. Elsőre mindjárt egy rombolóval futnak össze, a tengeralattjárók természetes ellenségével, de kisebb károkkal megússzak. Hetekkel később sikerül elsüllyeszteni egy hajót, és hosszú órák és nagyobb károk után sikerül eliszkolni az azt kísérő romboló elől is. A megvislet tengeralattjáró és legénysége hazaindulna, ám új parancsot kapnak: az öngyilkossággal felérő küldestésben át kell törniük az erősen őrzött Gibraltáron...

Társaival ellentétben ez a film kevésbé koncentrál a háború véresen naturalisztikus oldalára; inkább azt láthatjuk, mennyire kiszolgáltatottak és mennyire a szerencsén múlik a katonák élete. Gondolkodtam még azon, hogy a tengeralattjáró lehet e magának az életnek a jelképe, ahová össze vagyunk zárva, nincs kiszállás, állandó veszélyben vagyunk és csak együttműködve lehet esély a túlélésre, de a legénység ehhez azt hiszem nem reprezentálta elég jól a mindennapos különbségeket és széthúzásokat.

Megvalósítás

Az egész filmre a közvetettség a jellemző, azaz hiába sorsfordító, hogy mi van a vizen és mit csinálnak az ellenséges hajók, mindenről csak a tengeralattjáró szűk folyosóiba bezárt legénység reakciói alapján értesülünk. Az ellenséget sosem látjuk, nem tudjuk mit miért csinálnak, csak a tetteik következményét tapasztalhatjuk meg, így ugyanannyit tudunk, mint főszereplőink. A kamera igyekszik a mozgást követni, legyen az gyors vagy lassú, és persze a legfontosabb, hogy a díszlet mérethű, azaz a kényelmesebb képek és mozgás érdekében nem tágítottak a teren, hanem a szereplők minden mozdulatukkal nyomorognak. Ezt a klausztrofób érzetet erősíti a sok közelről mutatott arc.

Amelyek nekem nem tetszettek annyira, mint egy-egy Leone-fej. Tudom hogy nem értek hozzá é shogy mindenki el volt ájulva a kapitányt alakító színész játékától, de nekem halálosan sablonos volt sok más szereplővel egyetemben, és ezért egyáltalán nem voltak érdekesek az arcközeli felvételek. Három alkalommal jutunk ki a szárazföldre, és ekkor a mocskos, izzadtságszagú külsejű matrózok szép ellentétet mutatnak a fényűzőnek tűnő, napsütötte külvilággal.

Élmény

Ami miatt élvezhető volt a film, hogy a német katonákat nem ideológia-vezérelt emberekként látahttuk, hanem egyszerű munkásokként, akik nem hősök, csak teszik a dolguk és reménykednek a túlélésben. Nem utálják az ellenséget, nem szeretik szélsőségesen a sajátjaikat, hétköznapi emberek. (Megjegyzés: az alapmű szerzője elégedetlen volt a filmmel, szerinte a drámai hatás kedvéért feláldozták a hitelességet, ugyanis a matrózok filmben megjelenített viselkedése elképzelhetetlen lett volna a valóságban.) Megvalósításában hatásosan érzékeltette a bezártságot és a fenyegető külvilágot, és azt hiszem ebből a környezetből nem is lehet többet kihozni.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Martin Semmelrogge és Erwin Leder (Schindler listája)
- Amikor az egyik matrózt elsodorja a víz, a színész valóban balesetet szenvedett
- Az első rombolókat az 1870-es években fejlesztették ki a torpedók ellen
- A film az egyik legdrágább valaha készült német film, hamarosan remake készül belőle.
- Nemcsak A tengeralattjáró forgott részben a La Rochelle-i kikötőben, hanem Az elveszett frigyláda fosztogatói is. Ezt a várost egyébként nem sikerült a szövetségeseknek visszafoglalni a teljes német kapituláció előtt.
- A történet annyiban valós, hogy az alapmű szerzője valóban az U-96-os tengeralattjárón szolgált egy időben haditudósítóként.
- A filmmel ellentétben a tengeralattjárót nem süllyesztették el 1945-ig, igaz akkor már csak gyakorlásra használták. 11 útja során 27 hajót süllyesztett el.

Tartalom

2019, azaz a filmhez képest (47 év) sem túl távoli jövő. Az emberiség már elkezdte gyarmatosítani a világűrt. Ez nehéz és veszélyes munka, ezért létrehozták a replikánsokat, azaz embermásolatokat, akik fizikailag erősebbek és ügyesebbek, intelligenciájuk magas, de egyelőre sak négy évig maradnak életben, ezért érzelmileg nem olyan érettek, mint az emberek. Még történetünk kezdete előtt fellázadnak, ezért a Földön nem tartózkodhat egy sem. Az engedetleneket fejvadászok ölik meg ("termékvisszahívás"). Főhősünk, Deckard (Harrison Ford) megkeseredett fejvadász, négy Földre szökött replikánst kell ezúttal megölnie. Először meglátogatja a létrehozójukat, Tyrellt (Joe Turkel), hogy információt gyűjtsön róluk. Itt találkozik az assziszetnsével, Rachaellel, aki a belétáplált hamis emlékek miatt már egy annyira fejlett replikáns, hogy nem is tud róla. Ennek ellenére Deckard beleszeret Rachaelbe. Eközben a négy szökevény replikáns emberáldozatok árán is igyekszik Tyrell közelébe férkőzni, hogy meghosszabbítassák vele a négyéves életciklusukat. A találkozó sikerül, ám Tyrell nem tud rajtuk segíteni...

Tehát egy disztópiában élő, bukott emberiséggel van dolgunk, akikkel szemben megjelennek a náluk jobb teremtményeik, a replikánsok. A másik oldalon pedig adottak a teremtő emberek, akik urakként rabszolgasorban tartják a replikánsokat, akiket kétségbeejt rövid, tartalmatlan életük. A párhuzam egyszerű: az emberiség megfeleltethető az isteneknek, míg a replikánsok lennénk mi. Avagy Frankenstein és a szörnye. A film végére pedig emberibbé lesznek a replikánsok:

I've seen things you people wouldn't believe. Attack ships on fire off the shoulder of Orion. I watched C-beams glitter in the dark near the Tannhäuser Gate. All those moments will be lost in time, like tears...in...rain. Time to die.

Megvalósítás

A film erősségének elsősorban a disztopikus világ megalkotását tartják: a Metropolis-ihlette Los Angelesben állatok (és növények?) már nincsenek, valószínűleg valamilyen nagy katasztrófa történhetett, ami beleillik a kor hidegháborús világégés-látomásaiba. Az utcákon több ázsiai vonást látni és hallani, mint amerikait. A tehetősebb réteg magasan vagy talán más bolygón él, az átlag pedig a folyton esős, sötét, zsúfolt, lepukkant utcákon. Ezt a lepukkant jövőképet valószínűleg a pár évvel korábbi Csillagok háborúja hozta magával. Vannak még a kötelezően szereplő óriásreklámok, mindenhol jelenlévő rendőrség repülő autókkal és némi futurisztikus öltözet.

A film noirosan sötét, mocskos hangulatú városban játszódó történet hátránya, hogy nem is igyekszik hitelesen emberi lenni, nagyon szimbolikus minden. Alárendelnek mindent az ideológiának, és emiatt nehéz átélni és nem távolságtartóan figyelni az eseményeket. Vannak horrorisztikus részek, de az előbbiek miatt teljesen szenvtelenül néztem, ahogy egy csók után a replikáns kinyomja Tyrell szemeit. Sok a vallási és egyéb szimbolikus elem (piramis és nap, kígyó, galamb, alagút és persze elsősorban a szemek, mint a lélek tükrei), de ezek sokszor hiteltelenné teszik a filmet. Pl. a replikánsok könnyen végezhetnének Deckarddal, mégis apró gesztusokkal vacakolnak, amíg már késő nem lesz.

Élmény

A filmnek több verziója van: az eredeti film noirszerűen narrált, később ez kimaradt, a legutóbbi 2007-es "Final Cut" változat pedig állítólag sokmindent más megvilágításba helyez. Ez utóbbi valószínűleg a legjobb, de nekem nem ez jutott, ezért ez alapján nem tudom megítélni. A történet maga nem nyűgözött le, úgy érzem többet és nagyobb fordulatokat lehetett volna kihozni belőle, noha a fent idézett filmvégi monológ kétségtelenül a film csúscspontja, ahogy a haldokló, szöggel átszúrt tenyerű, galambot szorongató replikáns emberibbé válik a fejvadász embernél. A megvalósítása sem jött be annyira, de ez egyéni ízlés kérdése, hiszen azt nekem is el kell ismernem, hogy karakteres megjelenésű lett a film.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Harrison Ford (Csillagok háborúja, Apokalipszis most, Az elveszett frigyláda fosztogatói), James Hong (Kínai negyed), Joe Turkel (A dicsőség ösvényei, Ragyogás)
- A filmnek hamarosan elkészül a második része, amelyben szintén szerepelni fog Harrison Ford.
- Scott, a rendező nem is olvasta a könyvet, de az eredeti regény szerzője, Philip K. Dick jóváhagyta a forgatókönyvet - a bemutatót azonban már nem érte meg.
- A szokásos indokokon kívül már csak azért is érdemes a filmet eredeti nyelven megnézni, mert még az elején az egyik karakter így kiált fel: Lófaszt! Nehogy már! Te vagy a blade, blade runner.

Tartalom

1943, Lyon. Fontaine hadnagyot egy híd felrobbantásával vádolják a Franciaországot megszállás alatt tartó németek, ezért a Montluc börtönbe zárják. Először összetörve várja kivégzését, de amikor társakra lel a börtönben, újra erőt merít a szabad életben, és igyekszik megszökni. Sikerül egy biztosítótűt becsempésztetnie magának és azzal leoldani bilincsét, öröme azonban nem tart sokáig, mert áthelyezik egy másik cellába, ahol nem kell bilincs. Itt észreveszi, hogy az ajtó nem túl ellenálló fából készült, ezért egy kanállal egy hónap alatt sikerül kivésnie pár lécet, amin kibújhat, ha eljön az ideje. Persze ott vannak még a falak és az őrök is... Fontaine kitartó és aprólékos munkába kezd, hogy kijuthasson, mielőtt kivégzik.

A felszínen a film egy halálosan feszült szökéses történet, de mivel ez már Bresson harmadik filmje, amit megnéztem, természetesen azonnal keresni kezdtem a mögöttes tartalmat. Amit igazából nem is volt nehéz ezúttal kiszúrni, hiszen a halálsor kb. egyet jelent az életel, azzal idővel, amelyet halálunkra várva töltünk. Fontaine egyrészt az egzisztencialista, küzdő ember, másrészt a vallási szál megjelenésével (pap, Biblia) talán ennél még magasabbra is emelkedik és már nemcsak az életért, hanem a megváltásért is küzd átvittebb értelemben. Nem véletlen, hogy egy-egy rabtársának áldozatot kell a sikeréért hoznia, és az sem, hogy épp egy német fiú lesz a film végére a cellatársa, akivel vagy megtanul együttműködni vagy megöli (de akkor nem sikerüt volna a szökés.)

Megvalósítás

Megvalósításában Bressontól a jól megszokott minimalista stílust kapjuk, zene és szöveg sincs sok, a képek sem igyekeznek látványosak lenni, de ide nem is illenének. Időnk nagy részét Fontaine celláinak csupasz falai közt töltjük, amelyben szinte semmi berendezés, mégis össze tud hozni belőlük egy rakás felszerelést a szökéshez. Mindezt pedig lassan, aprólékosan láthatjuk., beleértve az egy hónapig tartó ajtóreszelést is, ami Tarrnál lehet hogy tényleg egy egyhónapos jelenet lenne, de itt se rövid. A bezártság érzetét erősíti, hogy nem sokat látunk a cellán kívüli világból, vagy ha mégis kijutunk a napi rutin alkalmával, ott sem kapunk nagyobb látószögű képeket. Elsősorban hangok formájában van jelen ez a külvilág: az utcai forgalom zaja, a kivégzésekkor elhangzó puskalövések. Fontaine társai is sokszor csak egy-egy kopogás formájában jelennek meg a cella falán, és egyébként is könnyen jönnek-mennek, elvégre a halálsoron vagyunk. A német fogvatartók gyakran arctalanok vagy csak egy-egy testrészük látszik, ritkán tűnnek fel.

Fonatine kimért, óvatos, gyakran bizonytalan és mindenekelőtt nagyon lasú előkészülete az, ami idegtépően hat. Nyomasztóan nagy a csend, de minden apró zörejre felkapjuk a fejünk. A Zsebtolvaj is hasonló volt ebben a tekintetben, de itt még jobban kijön a feszültség, majdnem annyira, mint a Rififi a férfiak köztben. A színészek itt még szerencsére kevésbé bábszerűek vagy legalábbis jobban illik a környezethez a kifejezéstelen arc.

Élmény

Ez volt az eddigi legkorábbi és legkönnyebben megemészthető Bresson-filmem. A minimalizmus ebben a környezetben érvényesült igazán, hiszen figyelmünket nem terelhette el semmi a főszereplőről. Míg más filmek a szökéseket csak röviden, magára a szökésre koncentrálva mutatja be, itt a "hétköznapi" előkészületeken volt a hangsúly, amelyek a lebukás veszélye miatt talán még izgalmasabbak.

Érdekességek

- A film valós történeten alapul, és ellenállóként Bresson maga is megjárta a börtönt a második világháború alatt.
- A montluc-i börtön vezetője a hírhedt Klaus Barbie volt, akit későbbi titkosszolgálati munkájának reményében az amerikai kormány Dél-Amerikába menekített. Végül utolérte végzete, és az 1980-as években épp Lyonban csukták börtönbe, ahol pár évvel később meghalt.