Tartalom

2019, azaz a filmhez képest (47 év) sem túl távoli jövő. Az emberiség már elkezdte gyarmatosítani a világűrt. Ez nehéz és veszélyes munka, ezért létrehozták a replikánsokat, azaz embermásolatokat, akik fizikailag erősebbek és ügyesebbek, intelligenciájuk magas, de egyelőre sak négy évig maradnak életben, ezért érzelmileg nem olyan érettek, mint az emberek. Még történetünk kezdete előtt fellázadnak, ezért a Földön nem tartózkodhat egy sem. Az engedetleneket fejvadászok ölik meg ("termékvisszahívás"). Főhősünk, Deckard (Harrison Ford) megkeseredett fejvadász, négy Földre szökött replikánst kell ezúttal megölnie. Először meglátogatja a létrehozójukat, Tyrellt (Joe Turkel), hogy információt gyűjtsön róluk. Itt találkozik az assziszetnsével, Rachaellel, aki a belétáplált hamis emlékek miatt már egy annyira fejlett replikáns, hogy nem is tud róla. Ennek ellenére Deckard beleszeret Rachaelbe. Eközben a négy szökevény replikáns emberáldozatok árán is igyekszik Tyrell közelébe férkőzni, hogy meghosszabbítassák vele a négyéves életciklusukat. A találkozó sikerül, ám Tyrell nem tud rajtuk segíteni...

Tehát egy disztópiában élő, bukott emberiséggel van dolgunk, akikkel szemben megjelennek a náluk jobb teremtményeik, a replikánsok. A másik oldalon pedig adottak a teremtő emberek, akik urakként rabszolgasorban tartják a replikánsokat, akiket kétségbeejt rövid, tartalmatlan életük. A párhuzam egyszerű: az emberiség megfeleltethető az isteneknek, míg a replikánsok lennénk mi. Avagy Frankenstein és a szörnye. A film végére pedig emberibbé lesznek a replikánsok:

I've seen things you people wouldn't believe. Attack ships on fire off the shoulder of Orion. I watched C-beams glitter in the dark near the Tannhäuser Gate. All those moments will be lost in time, like tears...in...rain. Time to die.

Megvalósítás

A film erősségének elsősorban a disztopikus világ megalkotását tartják: a Metropolis-ihlette Los Angelesben állatok (és növények?) már nincsenek, valószínűleg valamilyen nagy katasztrófa történhetett, ami beleillik a kor hidegháborús világégés-látomásaiba. Az utcákon több ázsiai vonást látni és hallani, mint amerikait. A tehetősebb réteg magasan vagy talán más bolygón él, az átlag pedig a folyton esős, sötét, zsúfolt, lepukkant utcákon. Ezt a lepukkant jövőképet valószínűleg a pár évvel korábbi Csillagok háborúja hozta magával. Vannak még a kötelezően szereplő óriásreklámok, mindenhol jelenlévő rendőrség repülő autókkal és némi futurisztikus öltözet.

A film noirosan sötét, mocskos hangulatú városban játszódó történet hátránya, hogy nem is igyekszik hitelesen emberi lenni, nagyon szimbolikus minden. Alárendelnek mindent az ideológiának, és emiatt nehéz átélni és nem távolságtartóan figyelni az eseményeket. Vannak horrorisztikus részek, de az előbbiek miatt teljesen szenvtelenül néztem, ahogy egy csók után a replikáns kinyomja Tyrell szemeit. Sok a vallási és egyéb szimbolikus elem (piramis és nap, kígyó, galamb, alagút és persze elsősorban a szemek, mint a lélek tükrei), de ezek sokszor hiteltelenné teszik a filmet. Pl. a replikánsok könnyen végezhetnének Deckarddal, mégis apró gesztusokkal vacakolnak, amíg már késő nem lesz.

Élmény

A filmnek több verziója van: az eredeti film noirszerűen narrált, később ez kimaradt, a legutóbbi 2007-es "Final Cut" változat pedig állítólag sokmindent más megvilágításba helyez. Ez utóbbi valószínűleg a legjobb, de nekem nem ez jutott, ezért ez alapján nem tudom megítélni. A történet maga nem nyűgözött le, úgy érzem többet és nagyobb fordulatokat lehetett volna kihozni belőle, noha a fent idézett filmvégi monológ kétségtelenül a film csúscspontja, ahogy a haldokló, szöggel átszúrt tenyerű, galambot szorongató replikáns emberibbé válik a fejvadász embernél. A megvalósítása sem jött be annyira, de ez egyéni ízlés kérdése, hiszen azt nekem is el kell ismernem, hogy karakteres megjelenésű lett a film.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Harrison Ford (Csillagok háborúja, Apokalipszis most, Az elveszett frigyláda fosztogatói), James Hong (Kínai negyed), Joe Turkel (A dicsőség ösvényei, Ragyogás)
- A filmnek hamarosan elkészül a második része, amelyben szintén szerepelni fog Harrison Ford.
- Scott, a rendező nem is olvasta a könyvet, de az eredeti regény szerzője, Philip K. Dick jóváhagyta a forgatókönyvet - a bemutatót azonban már nem érte meg.
- A szokásos indokokon kívül már csak azért is érdemes a filmet eredeti nyelven megnézni, mert még az elején az egyik karakter így kiált fel: Lófaszt! Nehogy már! Te vagy a blade, blade runner.

Tartalom

1943, Lyon. Fontaine hadnagyot egy híd felrobbantásával vádolják a Franciaországot megszállás alatt tartó németek, ezért a Montluc börtönbe zárják. Először összetörve várja kivégzését, de amikor társakra lel a börtönben, újra erőt merít a szabad életben, és igyekszik megszökni. Sikerül egy biztosítótűt becsempésztetnie magának és azzal leoldani bilincsét, öröme azonban nem tart sokáig, mert áthelyezik egy másik cellába, ahol nem kell bilincs. Itt észreveszi, hogy az ajtó nem túl ellenálló fából készült, ezért egy kanállal egy hónap alatt sikerül kivésnie pár lécet, amin kibújhat, ha eljön az ideje. Persze ott vannak még a falak és az őrök is... Fontaine kitartó és aprólékos munkába kezd, hogy kijuthasson, mielőtt kivégzik.

A felszínen a film egy halálosan feszült szökéses történet, de mivel ez már Bresson harmadik filmje, amit megnéztem, természetesen azonnal keresni kezdtem a mögöttes tartalmat. Amit igazából nem is volt nehéz ezúttal kiszúrni, hiszen a halálsor kb. egyet jelent az életel, azzal idővel, amelyet halálunkra várva töltünk. Fontaine egyrészt az egzisztencialista, küzdő ember, másrészt a vallási szál megjelenésével (pap, Biblia) talán ennél még magasabbra is emelkedik és már nemcsak az életért, hanem a megváltásért is küzd átvittebb értelemben. Nem véletlen, hogy egy-egy rabtársának áldozatot kell a sikeréért hoznia, és az sem, hogy épp egy német fiú lesz a film végére a cellatársa, akivel vagy megtanul együttműködni vagy megöli (de akkor nem sikerüt volna a szökés.)

Megvalósítás

Megvalósításában Bressontól a jól megszokott minimalista stílust kapjuk, zene és szöveg sincs sok, a képek sem igyekeznek látványosak lenni, de ide nem is illenének. Időnk nagy részét Fontaine celláinak csupasz falai közt töltjük, amelyben szinte semmi berendezés, mégis össze tud hozni belőlük egy rakás felszerelést a szökéshez. Mindezt pedig lassan, aprólékosan láthatjuk., beleértve az egy hónapig tartó ajtóreszelést is, ami Tarrnál lehet hogy tényleg egy egyhónapos jelenet lenne, de itt se rövid. A bezártság érzetét erősíti, hogy nem sokat látunk a cellán kívüli világból, vagy ha mégis kijutunk a napi rutin alkalmával, ott sem kapunk nagyobb látószögű képeket. Elsősorban hangok formájában van jelen ez a külvilág: az utcai forgalom zaja, a kivégzésekkor elhangzó puskalövések. Fontaine társai is sokszor csak egy-egy kopogás formájában jelennek meg a cella falán, és egyébként is könnyen jönnek-mennek, elvégre a halálsoron vagyunk. A német fogvatartók gyakran arctalanok vagy csak egy-egy testrészük látszik, ritkán tűnnek fel.

Fonatine kimért, óvatos, gyakran bizonytalan és mindenekelőtt nagyon lasú előkészülete az, ami idegtépően hat. Nyomasztóan nagy a csend, de minden apró zörejre felkapjuk a fejünk. A Zsebtolvaj is hasonló volt ebben a tekintetben, de itt még jobban kijön a feszültség, majdnem annyira, mint a Rififi a férfiak köztben. A színészek itt még szerencsére kevésbé bábszerűek vagy legalábbis jobban illik a környezethez a kifejezéstelen arc.

Élmény

Ez volt az eddigi legkorábbi és legkönnyebben megemészthető Bresson-filmem. A minimalizmus ebben a környezetben érvényesült igazán, hiszen figyelmünket nem terelhette el semmi a főszereplőről. Míg más filmek a szökéseket csak röviden, magára a szökésre koncentrálva mutatja be, itt a "hétköznapi" előkészületeken volt a hangsúly, amelyek a lebukás veszélye miatt talán még izgalmasabbak.

Érdekességek

- A film valós történeten alapul, és ellenállóként Bresson maga is megjárta a börtönt a második világháború alatt.
- A montluc-i börtön vezetője a hírhedt Klaus Barbie volt, akit későbbi titkosszolgálati munkájának reményében az amerikai kormány Dél-Amerikába menekített. Végül utolérte végzete, és az 1980-as években épp Lyonban csukták börtönbe, ahol pár évvel később meghalt.

Tartalom

Alvy (Allen, a rendező) negyven éves lett, magánélete romokban. Önmagát elemezve megpróbálja visszafejteni, miért is ment tönkre legutóbbi házassága Annie-vel (Diane Keaton). Alvy alacsony sorból származó nagyvárosi, pesszimista értelmiségi, míg Annie a tipikusabb kertvárosi középosztály tagjaként nőtt fel. Közös barátok révén ismerkednek össze, és hamar megkedvelik egymás társaságát. Annie gyorsan érik Alvy mellett, "le is körözi", míg végül megértik, hogy nem működik a kapcsolatuk.

Kicsit nehéz leírni a cselekményt, hiszen gyakorlatilag végig Alvy gondolatait hallhatjuk vagy párbeszédnek álcázott monológókban vagy narrálásban, azonkívül nem is történik sok minden, hogy beszélgetnek. Megpróbálja előttünk felvázolni az eddigi szerelmi életét és Annie-vel való kapcsolatát, illetve mindent ami erre hatással lehetett, végül feladja: a kapcsolat hülyeség, de szüksége van rájuk. Ezt két viccel foglalja keretbe: a film eleji felütése szerint nem szeretne olyan klubba kerülni, amelyiknek ő is tagja lehet, a filmvégi ítélet szerint pedig a magát tyúknak képzelő férfit nema akrják kigyógyítani téveszméjéből, mert szükségük van a tojásaira.

Megvalósítás

Mivel Alvy gondolataiban járunk, nagyon sok eszközzel érzékeltetik midezt: legjellemzőbb a negyedik fal ledöntése, azaz amikor a színész kiszól közvetlenül a nézőhöz. Ezúttal azonban van benne annyi csavar, hogy a jelenetből közben mégsem lép ki, így egyes karakterek csatlakozni tudnak hozzá ebben az állapotában is (ilyen pl. amikor a hozzánk beszélő Alvyt megszólítja egy idős néni). Amikor a Hófehérke és a hét törpéről van szó, Allen képregényes formája elevenedik meg és lép be a rajzfilmbe. Egyes karakterek gondolatai kivetülhetnek a filmre (pl. amikor Alvyt ortodox zsidónak látják, azzá változik a külseje), vagy épp ellenkezőleg, a visszaemlékező Alvy gondolatai vetülnek ki más karakterekre (pl. amikor a megszólított, felszínesnek tűnő pár bevallja, hogy ők felszínesek). Hallhatjuk még a szereplők gondolatait, sok a visszaemlékezés, és a különböző idősíkok összefonódása (pl. amikor a múlt gyerekei mai énjükkel szólalnak meg), vannak osztott képernyős megoldások... stb.

A film szerkezete is Alvy gondolatainak van alárendelve, össze-vissza ugrálunk az időben a gondolatmenetén haladva, és nem finomkodik az utalásokkal, konkrétan bevág egy-egy múltbéli pillanatot, hogy megértsük a jelent (pl. gyerekkori stresszlevezető dodzsemezés vs felnőttkori koccanások). Allen valós személyeket is bevont a filmbe, mint pl. a médateoretikus McLuhant vagy Truman Capotét, aki a Capotéhez hasonló férfit alakította. Ez az egyik gyengéje egyébként a filmnek, túl sok benne az aktuális utalás, amit negyven év távlatából már nem biztos hogy megért a néző. A térbeli változások már lineárisabbak ahogy New Yorkból eljutunk Los Angelesig.

Élmény

Nem tudom hogy a poénokat hallottam-e már máshol korábban vagy csak Allen nézetei túl egyértelműek, esetleg annyira nagy hatásúak voltak, hogy beivódott a közgondolkodásba, mindenesetre szinte egyszer sem tudtam nevetni, noha éreztem és értettem, hogy ez vicces. Pörgős, szellemes párbeszédek modern tálalásban jellemzik a filmet, ugyanakkor nem éreztem, hova akar kilyukadni. Mintha egy komédiázó, popkultúrális Godard-t néztem volna,aki felolvassa az esszéjét, de nincs benne igazi katarzis, csak az egész arra szolgált, hogy elmondhassa gondolatait egy adott témáról.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Diane Keaton (A keresztapa, A keresztapa 2), Shelley Duvall (Ragyogás),  Christopher Walken (Ponyvaregény)
- A filmbe több pár is szerepelt: Paul Simon Shelley Duvallal, Woody Allen Diane Keatonnel kavart, illetve a forgatáson jött össze egyik későbbi feleségével is.
- Diane Keaton valódi neve "Annie" Hall; a Keaton anyja neve, azért vette fel korábban, mert valaki már játszott Diane Hall néven.

Tartalom

Spanyolország a huszadik század elején. Tristana (Catherine Deneuve) fiatal, árván maradt lány. Gyámja, az öregedő don Lope (Fernando Rey) elvhű nemes, hisz a becsületben, a gyengék védelmében, egyedüli gyengéi a nők. Szeretőjévé is teszi Tristanát, aki egyre jobban undorodni kezd a férfitól. Bár elviekben don Lope semmiben, még a szerelemben sem korlátozza a lányt, mégsem engedi sehova. Félelme jogos, hiszen egy titkos séta alkalmával Tristana megismerkedik a fiatal, jóképű festővel; hamar egymásba szeretnek és megszöknek. Tristana azonbansúlyosan megbetegszik, és visszavágyik don Lope otthonába.

Szimbolikus film, de nem ad sok támpontot azok értelmezéséhez, illetve talán csak azért esik nehezemre értelmezni, mert egy hülye segg vagyok életközeli, hihető sztoriként van tálalva a filozófia. Don Lope sok tekintetben szélsőségesen szabadságpárti, ellenzi a házasságot, megveti az egyházat, becsületéért öl, segíti a gyengéket akkor is, ha azokat jogosan "tipornák el". Ugyanakkor ha Tristanáról van szó, nem tud magán uralkodni, pontosabban mindent meghatározna neki szíve szerint. Tristana mellette talán a nép vagy annak inkább elitje, amely mindig választani akar két egyforma dolog között, az uralkodó vonzza és taszítja, belátja igazságát, de nem kér belőle, aztán amikor szüksége van rá, mégis visszamegy hozzá, hogy végül hidegvérrel hagyja kivérezni. És persze vannak semmirekellő egyházfik, valamint a legalacsonyabb réteg szimbólumai: a olyton dolgozó Saturna és a süketnéma Saturno.

Megvalósítás

Ahogy A burzsoázia diszkrét bájánál, itt sem tudok sokat hozzáfűzni a megvalósításhoz. Képileg és zeneileg nem érdekes annyira, bár van benne bár groteszk rész (pl. a féllábú zongorista vagy don Lope levágott feje mint harangnyelv). Valószínűleg minden jelenet átemelhető spanyol társadalmi kontextusba, de ez meg se fordult a fejemben a film alatt.

Amit már láthattunk a két évvel későbbi, fenn említett filmben, azok az álmok beiktatása voltak. Bár előbbinél olyan sok volt belőlük, hogy nem tudhattuk, mi a valós, itt inkább csak meglepő volt, amikor egy-egy részletről kiderült, hogy csak álom. Bunuel egy másik korábbi filmjével, a Viridianával állítják még sokan párhuzamba a Tristanát. Ez a film is sorra fog majd kerülni, és akkor meglátjuk...

Élmény

Látványra tehát számomra nem volt érdekes a film néhány szokatlan képet leszámítva, és noha nem untatott a története, jó lett volna több támpont a (mai kor?) nézőjének, hogy mit kellene belelátni.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Catherine Deneuve (Iszonyat), Fernando Rey (Francia kapcsolat, A burzsoázia diszkrét bája), Antonio Casas (A jó, a rossz és a csúf)

Tartalom

Luke (Paul Newman) börtönbe kerül valamikor az 1950-es években, miután részegen leszerelte a büntetést kijelző parkolóautomaták fejét. A táborban szigorú szabályok uralkodnak és a rabonak keményen kell dolgozniuk útépítéseken. Luke teljesen önfejű, nem érdeklik a vert helyzetek sem. Emiatt hamar összetűzésbe kerül a régebbi rabok vezérével, Bivallyal, akivel megverekednek, és bár Luke simán veszít, nem hajlandó a földön maradni - ezzel és már heccekkel kivívja a többiek rokonszenvét. Amikor anyja meghal, de nem engedik el a temetésére, szökési kísérletekbe kezd, de rendre visszahozzák, és addig verik, amíg végül be nem törik...

A fenti leírásból nagyjából látható, hogy a történet a kötöttségeket nem tűrő, lázadó, öntörvényű szellemről szól, amely a társadalommal hamar összetűzésbe kerül, majd Istennel is. Luke nem fogadja el Isten uralmát és kérdőre vonja, hogy miért teremtette őt ilyennek, ha nincs számára hely a világában. A film tele van keresztény szimbólumokkal, így Luke (azaz magyarosan Lukács) többször vesz fel valamilyen bibliai alakot egy-egy tettében Mózestől Jézusig. Szóval van a filmnek egy vallási vetülete, amit kevésbé értek műveletlenségem okán, illetve adott a háború utáni világ ifjúságának lázadása a régi rend ellen, amit viszont megint nem élhetek át teljesen, hiszen az 50-60 éve volt.

Megvalósítás

Luke környezete ugynannyira ellenséges (és bibliai) mint a hatalom: már a parkolóórák is büntetést jeleznek, de vannak még stoptáblák, végtelen utak és keresztutak és persze maga a börtön. A dél fullasztó melegét jól fejezi ki az erősen tűző vagy az éppen lemenőben lévő, óriásinak tűnő nap, amit fokoz a sok izzadt, poros férfitest. Kedvenc képem a napszemüveges férfihoz köthető, akinek szemüvegén visszatükröződik a világ.

A napszemüveges férfi egyébként is jól ábrázolt karakter: az arcát sosem láthatjuk a napszemüvege nélkül, nincs szövege és azt hiszem, ő a halál megtestesítője. A börtönlakók Jézus tanítványaiként viselkednek Luke-kal, de egyébként egyfajta kamaszos hangulat jellemző az egészre, és nem hiszem, hogy ez az 1960-as évek kevésbé durva filmjeinek szól, sokkal inkább szándékosan ilyen, hogy ezzel is érzékeltessék a lázadást. Többen párhuzamot is vontak a Száll a kakukk fészkére c. filmmel, amley ugyancsak az elnyomó hatalom elleni harcról szólt, de talán benne volt a felnőttek elleni lázadás is.

Élmény

Izgalmas, élvezhető film erősen szimbolikus tartalommal, amely valószínűleg az 1960-as években sokkal nagyobb hatást ért el. Képileg is élvezhető, vannak szebb felvételek, de számomra nem volt kiemelkedő. Ötven évvel ezelőtt a kedvencem lett volna, mai szemmel nem gyakorolt rám nagyobb hatást.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Paul Newman (A nagy balhé), Strother Martin (Vad banda), Robert Donner (Rio Bravo), Dennis Hopper (Apokalipszis most), Harry Dean Stanton (A keresztapa 2, Nyolcadik utas: a Halál, Halálsoron).
- Az autómosós jelenet előtt két napig nem érintkezhettek a színészek feleségeikkel és a színésznőt is rejtegették, hogy hatásosabb legyen a férfiak izgalma.
- Az eredeti könyv szerzője és egyben a forgatókönyvíró saját személyes tapasztalatain alapul a film: Donn Pearce megjárta a második világháborút kamaszként, miután 18 évesnek hazudta magát, hogy bekerülhessen a hadseregbe; Európában csalással tartotta fenn magát, később hazaköltözve lopással. Két évre csukták le, innen az élmény.