Cselekmény: Paco annyira jómunkásember volt, hogy tiszteletük jeléül a munkakönyvével temetik el, ami csak azért kellemetlen, mert kellene az özvegy nyugdíjának igazolásához. A hivatal szerint csak egy megoldás létezik: exhumálni kell a halottat. A temető viszont erre csak bírósági végzés ellenében hajlandó. Nincs mit tenni, az unokaöccs az éj leple alatt kiemeli a koporsót a könyvért, de a temetőcsősz megzavarja és koporsóstul hazamenekül. Újra eltemetnék másnap a halottat, de a temető erre nem hajlandó, hiszen hivatalosan már eltemették az illetőt. Újabb igazolás kellene...

Téma: Vélhetően eléggé ország- és korspecifikus a történet, így - noha én is átéltem részben a szocializmust - számunkra elsősorban a kafkai bürokrácia abszurditása jelenik meg. Az már az én perverziómat mutatja, hogy semmi abszurdat nem látok benne, én is eléggé rugalmatlan és szabálykövető ember vagyok :D

Tartalom: Nem sok minden utal a kommunista berendezkedésre; ha nem lenne az eleje, el is siklottam volna felette. Ekkor ugyanis beszédet mondanak az elhunyt munkásteljesítménye felett, méltatják, eltemetik vele a munkakönyvét, ami minden baj okozója, ugyanis kéne az özvegy nyugdíjához. A lényeg, hogy innentől kezdve lehetetlen feladatokat kapnak a hivataloktól, és jól jellemzi a helyzetet, hogy az unokaöccs simán megszegi a törvényt is eleget tegyen ezeknek. Egy totális káoszba fúló tortadobálásos jelenetben két hivatalos szerv csap össze, ennek kellett volna az utolsó jelenetnek lennie, de azért így is látjuk, hogy a mindenható bürokrácián a hivatalos iratok megrongálásával lehet leginkább sebet ejteni. Természetesen Kubában is a protekció volt minden, az unokaöccs főnöke bármit aláírt és el is fogadták neki, noha egyáltalán nem volt hivatalos személy - és közben még csak erkölcsös sem, aminek a látszatát próbálta kelteni munkahelyén. Egyébként vígjáték lenne, de nincsenek benne nagy poénok, inkább csak az egész abszurd helyzet miatt válik nevetségessé.

Forma: A kreatívabb intrók közé tartozik a kezdete, először felse tűnt, hogy nem a megszokott hivatali enegdélyt látom, hanem egy hivatalos iratnak álcázott stáblistát. A címet illusztrálandó kaptunk egy animációt is, errenem számítottam, olyan rég láttam már. Egy pontos, egy hivatalos szöveg ledarálása közben volt egy gyorsítás is, hogy kifejezze az érdektelenségét, de nagyjából ennyi volt az összes felhasznált látványelem, a többi már a jelenethez illő kompozíció volt, az meg ugye alap. (Ez alól kivétel az angyalok alsó szögből mutatása, az az alapnál azért erősebb volt.)

Élmény: Nem nagyon emlékszem már Alea előző, 1968-as filmjére, Az elmaradottság emlékeire, így nem tudom összevetni a két filmet, de az mintha "újhullámosabb" lett már volna, mint ez. Jó lenne tudni, hogy ott és akkor ez mennyire fért bele a hatalom tűréshatárába, de sajnos erről nem találtam infót. Enélkül a film csupán enyhén szórakoztató és nem túl látványos.

Cselekmény: ...avagy "a kalandor visszatér". Az öltönyös Jimi hazatér nigeri falujába barátaihoz, akik megünneplésére lopnak egy kecskét, hogy legyen ünnepi ebéd. Jimi cowboy-jelmezeket hoz ajándékba nekik és el is nevezi őket vadnyugatiasan: John Kelly, Casse tout, Black Cooper, Billy Walter, Christine királynő. Amikor megérkezik a kecske tulaja, a cowboy ruhába öltözött fiúk egyszerűen leütik, majd kocsmába mennek verekedni. Lovakat lopnak, csakhogy a ló, amivel John Kelly állít be, Billy Walter apjáé volt...

Téma: Nem sok kapaszkodót találtam más írások híján, de azt hiszem elég egyértelmű, hogy az identitás válságáról szól, hiszen amint cowboy-jelmezt öltenek, átvedlenek azokká. Nyilván a gyarmati sorból való felszabadulás friss élményét is idevehetjük, ezt figyelembe véve pedig a gyarmatosító nyugati kultúra káros hatását jelzik az események.

Tartalom: Ennek az átalakulásnak különös hangsúlyt ad, hogy Jimmi repülővel érkezik öltönyben, a teljesen civilizált nyugati ember viselkedéskultúrájával, de ő is a többiekkel válik hasonlóvá, amint ruhát ölt. Szintén ezt nyomatékostja még az elején, hogy kezdetben nem is franciául beszélnek a falusiak, csak onnantól, hogy Jimmi szóba kerül. (Aki mellesleg sosem próbálta tartani a kapcsolatot velük, tehát kb. gyökerét vesztette, nem is látjuk a családját, csak a barátait.) Az öltözés után új nevet is kapnak, innentőlpedig felsorolják a klasszikus western-sémákat kocsmai verekedéssel, lótolvajlással, pisztolypárbajjal. Persze nem teljesen elfogult a rendező velük, hiszen kettejük már az identitásváltás előtt is kecskét lopott, a cowboy-ruha erre csak ráerősített. A falu vénei kezdetben nem is veszik őket komolyan, mintha csak fiúk játszannak, de aztán végül beavatkoznak a maguk - gondolom hagyományos - módján, hogy véget vessenek a játéknak. A végét nem lövöm le, de viccesen mutat rá, hogy az egész nyugatias "játék" során senki sem foglalkozott a munkát végzőkkel.

Forma: Karakterek nem nagyon vannak, így színészi játék sem, akik valószínűleg amatőrök voltak egyébként is, de olyan szinten nem foglalkoztak ezzel, hogy durván látszott az utószinkron rajta. Nem volt zavaró, de azért jelzésértékű, hogy mennyire jelképes az egész és hogy nem az egyénekben van a lényeg. Jó, hogy színes, de azért elég rossz minőségű a kép, és feljavítva se lenne jobb, természetes viágítást használtak látszólag ész nélkül. A képi világ nem volt számomra érdekes, leszámítva, hogy mennyire idegennek hatottak a cowboyos megmozdulások az afrikai szavannákban, mint pl. a zsiráf kergetése vagy a törzsi motívumokkal díszített nyereg.

Élmény: Megint tipikus újhullámos film, ahol nem foglalkoztak túl sokat a filmszerűséggel, csupán a gondolatokat akarták közölni. Mivel épp csak több, mint fél óra, inkább nézzük meg, mint ne, úgyis ritka a klasszikus afrikai film.

Érdekességek:

- A franciáknak szűk negyven év alatt sikerült kiépíteni gyarmati uralmukat Nigerben, de harminc évvel később már újra független volt az ország. Azóta több diktatúra és katonai puccs fordult elő, jelenleg 2010 óta demokratikusan működik. Az ország nagy része a Szaharából áll, ebből következően meglehetősen szegény.

Cselekmény: Szíria, 5. század. Simeon (Claudio Brook) vezeklésképpen már hat éve egy oszlop tetején él és imádkozik, csak egy kis ételt fogad el. Történetünk kezdetén ünnepélyesen átadnak neki egy magasabb oszlopot, az összegyűlttömeg pedig megkapja a csodát, egy levágott kezű tolvaj kézfejei visszanőnek az imádság erejével. Visszautasítja a papi hivatást és anyja szeretét, hogy kizárólag Istennek szentelhesse életét, de természetesen megékezik a Sátán (Silvia Pinal) egy szexi iskoláslány képében, hogy lecsábítsa az oszlop tetejéről...

Téma: Oszlopos Simeon története újabb alkalom Bunuelnek, hogy megcsípkedje a kereszténységet/egyházat/a vallást úgy általában. Bár a karakter szinte megegyezik a Nazarinéval, a hangsúly ezúttal inkább azon van, hogy egy ilyen szent figura mennyire nem tartozik a való világba, mennyire távol áll a realitásoktól.

Tartalom: A történet szerkezete kicsit az Airplanre hajzott számomra, mivel "poént" poénra halmoznak összefüggő sztori helyett, már amennyire poénnak lehet nevezni Bunuel gúnyos megnyilvánulásait. Ezúttal viszont könnyen értelmezhetőek voltak, így valóban szinte már nevetni támadt kedve az embernek. Ezek természetesen az egyház/vallás ellen irányultak, hogy az átlagember és az egyház hogyan viszonyul a szenthez. Példa az átlagemberre, amikor a bűnös tolvaj, kinek levágták a kezét, csodáért könyörög, hiszen már jó útra tért; ehhez képest amikor visszakapja, első dolga unottan eltávozva felpofozni gyerekét. Az egyház meg természetesen végig kapja az elejétől kezdve, hiszen az egész történet azzal nyit, hogy kap egy magasabb oszlopot, ami abszurdan modern marketingesnek hat, de valóban megtörtént... Ahogy az átlagemberek és egyházi személyiségek az oszlophoz járulnak, mind egy-egy dolgot hoznak magukkal a való életből, amelytől Simeon elzárta magát, és amelyekhez nem tud érdemben hozzászólni gyakorlatiasan. Az újabb poénforrást a sátán jelenti, aki természetesen megpróbálja lecsábítani őt az oszlop tetejéről hol szexszel, hol étellel, hol istennek tettetve magát. A végét sajnos nem mesélhetem el, pedig még Bunuelhez képest is szokatlan váltás következik és lehetne róla filózgatni,hogy a vallás végéről akart beszélni vagy a világvégéről.

Forma: Sajnos Bunuelt továbbra se érdeklik a látványelemek, pedig a semmi közepén álló oszlopon élő ember képe tök szuggesztív már önmagában is. Asátán és a hozzá kapcsolódó furcsaságok lehettek volna meghökkentőbbek, na nem mintha Silvia Pinal mellei nem lettek volna elég látványosak - de a trükkök kb. Melies szintjén vannak, a színészek csak bábok, zene talán nem is volt (a végéig, de ott jó volt). ja, és egy fontos, tisztázandó dolog: szinte mindegyik írás arról beszél, hogy a film rövidsége (kb. 45 perc) a szűkös anyagiaknak volt köszönhető és emiatt sok terv elmaradt. lehet hogy valóban elmaradt már drágább jelenet, de hossz és a fura befejezés nem emiatt volt ilyen, hanem mert eredetileg három különböző rendező (pl. Dassin és Fellini) rendezett volna három különálló történetet egy filmben, csak ez végül elmaradt.

Élmény: Nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy sikerült volna ráhangolódnom Bunuelre; inkább csak annyi történt, hogy ez a film sokkal nyíltabb és fogyaszthatóbb humorú, tehát élvezhetőbb. Kifejezetten hajazott a Brian életére. Ezért ha valaki Bunuellel ismerkedne, szerintem ez az ideális kezdetnek.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Claudio Brook és Silvia Pinal (Viridiana, Az öldöklő angyal)
- Még életben van: Silvia Pinal (87)
- Enrique Alvarez Felix anyja Maria Felix
- És akkor Simeonról: 5. századi szír volt, aki annyira rákattant az aszkézisra, hogy még egy apátságból is kitiltották szerzetestársai. Akkor vált híressé, amikor a nagyböjtöt (40 nap) állítólag evés nélkül végigcsinálta. Innentől kezdve túl sokan járultak hozzá, így a magányt keresve kapaszkodott fel végül egy oszlopra Taladah közelében. A filmbeli események egy része valós (pl. a magasabb oszlop vagy az anya elhajtása). 37 év után, kb. 70 évesen hunyt el az oszlopon. Pár évtizeddel később felépítették tiszteletére a helyén az egyik legrégebbi, még létező templomot, de sajnos sok pusztítás rongálta meg az elmúlt évszázadok háborúiban.
- Az oszlopon élés akkora divat lett, hogy ezen a Simeonon kívül még három másik oszloposunk van csak Simeon nevűből az 5-9. századokból.

Cselekmény: Ishwar és kishúga, Sita India és Pakisztán kettéválásakor engedély nélkül, spontán létesített menekülttáborba kerülnek. A hatóságok rendszeresen összefogdossák onnan az elővigyázatlan embereket és elhordják őket, így marad árván a Sitával nagyjából egykorú kisfiú, Abhiram is. Ishwar szerencsére tanult ember, egy régi diáktársa pedig munkát ajánl neki egy távoli üzemében. Telnek az évek, a gyerekek felnőnek, Abhiram lediplomázik, és természetesen egymásba szeretnek Sitával, aminek Ishwar viszont nem örül annyira...

Téma: A felhősipkás csillag után ismét India és Pakisztán kettészakadásának traumáját követhetjük nyomon egy menekültcsalád életén keresztül. Azt hiszem, ők maguk a két országot is jelképezik, miközben természetesen kapunk egy korrajzot és örökérvényű igazságokat is.

Tartalom: Az alaphelyzet felvázolása elég sok helyet vinne el, szóval tényleg csak nagy vonalakban a keretet egy kezdő, idealista újságíró adja, akit hamar lehűtenek kollégái a menekülttáborban történt gyilkossággal kapcsolatban. A menekülttáborban Ishwar és egy másik tanár, Haraprasad próbál új hazát alapítani elsősorban tanítással, identitás nyújtásával, Ishwar azonban gyakorlatiasabb és otthagyja őket a saját családjáért küzdve inkább. A másik alapkonfliktus a kasztrendszert veszi alapul: Ishwar és Sita brahminok, Abhiram viszont alacsonyabb rendű, és ez sajnos számítani kezd az életbe belekényelmesedő, elveit elhagyó Ishwarnak, aki végül már addig süllyed, hogy inkább húga halálát kívánja, mintsem hogy szembeszálljon újra a rendszerrel. Nemcsak ő azonban az egyetlen vegyes karakter, Abhiram sem egysíkú: ő is fiatalon megalkuvást nem tűrő művészlélek, de amint családja lesz, hajlandó minden mást félredobni. A középpontban újra egy női alak, az anyaistennő Sita áll, aki viszont inkább csak elszenvedője az eseményeknek, a rendszernek, a történelem viharainak. A végét nem lövöm le természetesen, de egy egyszerre reménykeltő és nyomasztó végkifejletet kap, mert felvillantja ugyan a szebb jövőt, de közben az egészet egy önáltatásra építi. Még számos jelképes mozzanatot, karaktert lehetne említeni (vonat, szemüveg, az előző menedzser, a cím... stb.), de mint mondtam, nincs ennyi hely :)

Forma: Formailag látszólag kevésbé mozgalmas, mint a Felhősipkás csillag, nem olyan zaklatottak a vágások, kevesebb a szokatlan szög, az árnyékolás, de van pár látványosabb beállítás, mint pl. a semmi közepén egyedül éneklő Sita vagy kettejük feje Abhirammal az erdőben. A zene/hanghatások ugyanazok, bántóan be tud türemkedni egy vonat, sok a hagyományos betétdal. Deeee... Megint szembesülhettem vele, hogy a szerző szavait használva, csak ugatom a filmművészetet és közöm sincs hozzá a felszín kapargatásán túl, amire rendszerint akkor ébredek rá, amikor egy részletesebb elemzést olvashatok, mint amilyen ez. Miért nem ilyen mindegyik?

Élmény: Nem volt túlzottan katartikus, kicsit bunuelesen szigorú az elveit tekintve, de megint azt tudom írni, mint A homok asszonyánál: egy fiatalnak ez szemfelnyitó erejű tartalom lehet, hogy mennyire könnyű letérni az elveink útjáról, megvalósításában pedig tipikusan az 1960-as évek újhullámos módszereit alkalmazza, öntörvényű és intelligens, de kevésbé van tekintettel az átlagnézőre.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Bijon Bhattacharya (Felhősipkás csillag)
- Még életben van: Madhabi Mukherjee (Sita - 76)
- Az eredeti cím, a Subarnarekha India folyója, nagyjából a határvidéken folyik, jelentése "arany vonal", mert itt bányásztak aranyat.

Cselekmény: ...azaz "a bűn". Egy szegény környék lakói végre munkát kapnak egy távoli városban. Amikor halott csecsemőt találnak, a helyiek azonnal rájuk, az idegen vendégmunkásokra kezdenek gyanakodni, és igazuk lesz. A tettes Azizah (Faten Hamama), aki lázas és félrebeszél. Visszaemlékezésében látjuk ahogy boldogan összeházasodik Abdallahval, gyerekeik születnek, de egy nap Abdallahnak olyan derékfájdalmai lesznek, hogy nem bír többet dolgozni...

Téma: Érdekes módon az az egy-két sor, amit ezzel kapcsolatban találtam, a neorealista vonalat emelte ki, hogy a napszámos vendégmunkások mennyire ki vannak szolgáltatva és hogy nem tűrhetik örökké az elnyomást. Valóban van ilyen olvasata is, de szerintem nem itt keresendő a lényeg, hanem abban, ahogy az előítéletes tömeg hozzáállása megváltozik idővel. Nem melleslegnyilván nem véletlen az se, hogy még a brit gyarmati időkbe helyezték az eseményeket, 1965-ben ez már nehezebben lett volna felvállalható korabeli társadalomkritika.

Tartalom: A Doaa al-Karawanhoz hasonlóan a történet itt is "félbehajtott", azaz a közepével kezdünk, majd visszatérünk a múltba, újra eljutunk a közepéig és innen tovább folytatjuk a végéig. Ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a Szemet szemérthez hasonlóan együtt vezesse a helyi lakosság érzelmeit a nézőkével, hiszen nekünk is el kéne borzadnunk a csecsemőgyilkosságon és a gyilkos halálát kívánnunk, de gyakorlott 21. századi nézőként ez már nem működik, tudjuk hogy minden tragédia mögött egy másik áll. A történet tehát a halott csecsemő megtalálásával indul, a helyi fejes nyomozásba kezd, és hiába gyanúsítják a helyiek zsigerből a vendégmunkásokat, már itt zavar lesz az erőben, mert a fejes útjának lekövetésével megismerjük kicsit a helyieket is, és látjuk, hogy nekik is van takargatnivalójuk. Ez már-már komikus, nyilván ezt a célt szolgálja a bolond karaktere is, de ma már nem vicces szellemi fogyatékosokon szórakozni (de nem ismerjük annyira az egyiptomi kultúrát, hogy ezt meg tudjuk ítélni). Aztán mégis megtaláljuk a tettest, a vendégmunkás nőt, Azizaht, aki nincs túl jó állapotban, így már némileg érezhetünk részvétet iránta. Újabb hangulatváltás következik, megismerjük az események láncolatának első pontját, a krumplit. Ekkor Azizah friss házas, boldogan élnek férjével, mégha szegények is.A baj akkor kezdődik, amikor a férj betegeskedni kezd és nem tud napszámba menni. Innentől nem spoilerezek, a lényeg az, hogy történik egy bűn, ami miatt Azizah megpróbálja házilag elhajtani magzatát, bűnbe kényszerülve ezáltal. Ekkor érünk vissza a film elejére, és meglepetésemre a lincshangulat - talán abból a felismerésből, hogy ők se jobbak, talán mert a néző megismerte Azizah történetét - együttérzéssé változott. Végül valóban felszólalássá vált a legkiszolgáltatottabb réteg mellett, a napszámosok a sarkukra álltak... ööö... nem spoilerezek, de időszakosan valami miatt leálltak a munkával.

Forma: Sajnos ez nem volt túl formabontó, noha itt is néha érdekes dolgokat produkált a kép, viszont itt egyértelmű volt, hogy nem tudatosságról volt szó, mint az Aszálynál, csak képhiba. Mintha tízéves lemaradásban lett volna barakat, mert míg az előző filmje noirosabb, itt a realista vonal érződött jobban, különösen amikor utalni mert Azizah női testiségére és hogy miket dug fel magának, hogy elvetéljen. Egyébként nem volt vele semmi baj, minden a helyén volt, jók voltak a montázsok, a zenei bevágás a szülés alatt, csak semmi izgalmas.

Élmény: Sokáig nem csigázott fel, olyan volt mint a Doaa al-Karawan másik témával és kevésbé izgalmas képi világgal, de aztán a az utolsó harmad fordulata, amelyben a helyiek megenyhülnek Azizah iránt, egészen megható és szívmelengető lett. Ahogy írtam, ugyanaz lehetetett a szándék, mint a Szemet szemért esetében, ami lehet hogy az 1960-as években be is jött, nekem nem.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Faten Hamama (Doaa al-Karawan)