Tartalom:

...avagy "sors". Shekhar visszaeső tolvaj, most szabadul sokadjára a börtönből. Első szabadnapján rögtön észreveszi, hogy egy zsebes ellopja egy idős férfi óráját. Shekhar sem rest, kizsebeli a zsebest és azonnal el is adja a zálogosnak. Itt először belefut a zsebesbe, akinek imponál Shekhar ügyessége, ezért felajánlja, hogy társuljanak és rabolják ki együtt azt a tehetős házat, ahol ő éppen szolgálóként dolgozik. Másodikként feltűnik a megrabolt idős férfi is, aki el akarta adni az óráját, hogy elmehessen az árából a színházba. Shekhar megsajnálja és elkíséri őt megnézni az előadást. Kiderül, hogy az idős férfi a sztár, Rani apja, de nem mer vele találkozni, mert néhány éve túlhajszolta a lányt, akinek ezért tönkrement a lába és azóta nem tud táncolni. Elmondja azt is, hogy egykor övé volt a színház, de elvesztette és most egyik alkalmazottja tulajdonol mindent, aki épp egy szemözti páholyból nézi az előadást feleségével. Shekharnak azonnal szemet is szúr a feleség nyaklánca, amit az első adandó alkalommal kitép a nyakából, menekülés közben pedig egy hangszertokba rejt. Miután lerázta a rendőröket, a hangszertok útját követve Rani és húga házában köt ki...

...és ez még mindig csak a történet eleje. Ezzel együtt sem több egy egyszerű szórakoztató történetnél, aminek persze van némi tanmese jellege arról, hogy a lopás rossz, a kapzsiság rossz, a harag rossz, a szerelem jó, a megbocsájtás jó, legyünk jók.

Megvalósítás:

A történet szövevényesen indul talán kissé, de miután felvonultatták a főbb szereplőket és a helyzetet, minden a helyére kerül és követhető lesz. A központi szál Shekhar és Rani kapcsolata, azon belül is inkább az, ahogy Shekhar lassan jó útra tér; a többi szál sokszínűvé teszi a történetet, de egyben el is veszi azt a játékidőt Shekhartól, amely során elmélyíthetnék a karakterét. Így csak annyi maradt belőle, hogy a szerelemért felhagy bűnös életével, pedig fontosabb  lenne látnunk, hogy hogyan érti meg, hogy fel kell vele hagynia, mert így kényszeredettnek hat. A cselekmény szerintem sok ponton elvérzett (pl. hogyan találják meg gazdagék elveszett gyermeküket), de ezzel együtt lehet még élni. A középpont tehát Shekhar, aki igencsak merésznek számított Indiában a maga korában azzal, hogy korántsem egy szentéletű jófiú volt, hanem egy szerethető tolvaj. Azonban rejtegetnek meglepetéseket a mellékszálak is, pl. bátor dolog volt, hogy Rani húgának házasságon kívüli terhességét fel merték vállalni vagy az a film eleji dal, amely látszólag egy náciellenes hazafias induló, de valójában sokkal inkább az akkor még brit fennhatóság ellen szólt.

A színjátszás tragikusan színpadias és még annak is rossz, pedig pont mindenki a Shekhart alakító színészt ajnározza. Talán részben ennek az is az oka, hogy nem jó ütemű a vágás, a párbeszédek. A "normál" jelenetek rossz üteme mellett azonban látványban épp a montázsok sikerültek jól, van belőlük több is, bár ezeket inkább áttűnésekkel oldották meg vágás helyett. Vizuálisan talán még az volt a legerősebb rész, amikor a kétségbeesett húg arcát mutatva a háttérben vonat és tenger jelenik meg, kifejezve ezzel az öngyilkos gondolatokat. Minimálisan kap egy-két esetben noiros megvilágítást, de ezek nem jellemzőek. Indiai film lévén természetesen nem maradhatott el a zene sem. Ezek részben színielőadások keretében, részben imádságként hangzanak el, így többnyire indokolt a felcsendülésük. Nem igazán fülbemászóak, kivéve a hazafias indulót. Két esetben voltak jobbak: először amikor a szerelmesek egymásra találva szólóból duettbe váltanak, másodszor amikor az amerikai musicalek mintájára a végefelé kapunk egy összefoglaló előadásta, ahol Rani előadja a történet magvát, de azért messze nem olyan kifejezően, mint az amerikai párjai. Érdekes, de még mindig nem igazán van tánc; nem tudom ez véletlen vagy csak később válik gyakorlattá.

Élmény:

Pozitívum, hogy végre egy kis modernkori Indiát láthattam, de összességében a rosszul megírt sztori és a színészek miatt nem tudtam élvezni. Jelentősége abban áll többek közt, hogy minden idők egyik legsikeresebb indiai filmje, illetve a története számos olyan elemt tartalmaz, ami mára az indiai filmben klisévé vált (pl. a megtalált gyermek).

Érdekességek:

- Még életben vannak: Kumari Kamala (84 - a fiatal Rani)
- Ez volt az első indiai sikerfilm, évekig játszották a mozik. A kritikusok természetesen felszólaltak erkölcstelensége ellen, de a fiatalok imádták.
- A gyerekszínészek közül később többen szupersztárrá váltak, illetve a szereplők között több filmdinasztia tagja szerepel, ami Indiában elég komoly dolog.
- A rendező, Mukherjee alatt tanult Dutt is, több fimjét neki ajánlotta.

Tartalom:

Horikava (Rju Csisu) egyedül, példás szigorral neveli fiát, Rjoheit. Tanárként dolgozik, de amikor egy diákja víízbefúl a felügyelete alatt, nem érzi magát méltónak a posztra és felmond. Másik városba költözik egy munkáért fia bánatára, hiszen neki itt voltak a barátai, ráadásul az új iskola bentlakásos, így csak heti egyszer találkozhatnak. Rjohei megszokja azúj életét és örömmel várja apját hétvégenként, de idővel újabb fordulat következik be életükben: Horikava nem keres eleget, hogy fizethesse fia taníttatását, ezért Tokióban kellene jobban fizető munkát vállalnia. Így viszont még ritkábban találkozhatnak...

Bár a forgatókönyv már korábban elkészült, többször átírtak a forgatásig. A történet üzenetét és az indokot megmagyarázza az évszám: 1942. Mint a 47 roninnál, a japán kormány itt is a hazafias érzéseket akarta erősíteni, na meg az önfeláldozást, a kötelességtudatot, a paternalista szemléletet.

Megvalósítás:

Időben két részre oszlik a történet: először még a gyerek Rjoheit és a középkorú, még tanár Horikavát láthatjuk, ahogy szigorú rendben élik az életüket, szinte robotként. Rjohei szerencsére szófogadó típus és a szigor ellenére is szereti apját, ami számomra eléggé életszerűtlen. Az apa azonban magához is szigorú, önmagát vádolja egy baleset miatt és új karrierbe kezd, ha már elbukott tanárként, majd újfent karriert vált, amikor nem tudja teljesíteni apai kötelességét, hogy fia iskoláit kifizethesse. Visszatérve a fiúra, elvárja tőle, hogy rendesen viselkedjen és jól tanuljon, de közben észre sem veszi - vagy csak nem veszi figyelembe - , hogy a fiút leginkább az tenné boldoggá, ha több időt töltenének együtt. Ehelyett azonban egyre kevesebb idejük jut egymásra kötelességeik teljesítése közben. A történet második részére az apa már idősebb, a fiú felnőtt és tanárként dolgozik. A többiről nem beszélek, nem akarom elregélni a teljes történetet és a lényeget már úgyis elmondtam: a szerető apa vasmarokkal irányítja fia és saját életét és boldogan látja, hogy minden tervszerűen halad, de közben a fiú legnagyobb kívánságát figyelmen kívül hagyja, azaz a közösség érdekeit előrébbvalónak tartja a saját boldogságuknál. A háborúról közben szinte egy szó sem esik, részben mert előbb a japánok, később az amerikai cenzorok vágák meg a filmet.

Na ez már tipikusan Ozu-film, könnyen felismerhető. Benne van állandó szereplője, a brutálisan fiatal fejű Rju Csisu, aki azért a film második felére eléri a szokott öregemberes arcát. Megvannak a ritmikusan ismétlődő képek, amelyek idővel más-más jelentést vesznek fel és ezáltal komplexebbekké válnak. Sőt, ezúttal nemcsak egy tárgy, hanem egy jelenet is megkapta ezt a funkciót: az apa és a gyerek horgászata kezdetben élvezetes tevékenységnek indul, ekkor egy ütemben mozognak, ám miután az apa közöl egy rossz hírt, a ritmusuk szétesik. A gyerek felnövése után megismétlődik harmadjára is a kép, ekkor már más szögből, hangsúlyozva az apa háttérbe szorulását. Már csak annyi kérdés maradt bennem,hogy a film végén, ahová az apa kerül, az ironikusan értendő?

Élmény:

Tulajdonképpen ugyanaz, mint a Késő tavasz, csak ott az apa is megszenvedi a helyzetet, itt pedig látszólag egy lélektelen robot. Figyelembe véve a körülményeit, ez egy háborús propagandafilm, csak persze Ozu esztétikai szintjén.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Mito Micuko (Ugecu története), Rju Csisu (Annak az éjszakának az asszonya, Megszülettem de..., Csapongó képzelet, Késő tavasz, Tokiói történet, A szaké íze), Szakamoto Takesi (Tokiói kórus, Megszülettem de..., Csapongó képzelet)
- Részben életrajzi ihletésű a film,Ozu apja is távol dolgozott a családjától, csak a filmbeli gyerekkel ellentétben Ozu normálisabban viselkedett és suli helyett moziba járt.
- Ozu sem kerülhette el a katonaságot, 1937-1939 között Kínában állomásozott, itt találkozott Jamanakával is. 1943-1945 között újra besorozták, ekkor Szingapúrba került és szerencséjére láthatta a korabeli amerikai nagyokat, mint az Aranypolgár.

(A képen az 1905-ben nyílt, francia aniche-i mozi, amely a legrégebbi jelenleg is aktív mozi. 1995-ben felvette Tati nevét.)

Erről már beszéltem: amikor belekezdtem előkészíteni a filmeskönyv projektemet, kedvet kaptam a legelső filmekhez, és mivel nincs sok belőlük és amúgy is nyúlfarknyiak, gondoltam végigpörgetem ezt a szűk 30 alkotást. Ez utólagos bejegyzés, hiszen már túl vagyok rajtuk, de attól a kérdés még adott: hol húzzuk meg a határt, mikortól beszélhetünk "normális" filmről és melyek tartoznak még a kezdetleges kategóriába?

Ha például a hosszt vesszük alapul, akkor az első egészestés filmek 1910 körül jöttek ki, mint amilyen A pokol vagy az Egy nemzet születése, de kb. még az évtized végéig a rövidebb filmek uralták a mozikat. (A TSPDT bővebb listáján 1914-től van több 45 percnél hosszabb film, mint annál rövidebb.)

Kezdetlegesnek vehetjük az egész némafilmes korszakot is, ami nagyjából az 1920-as évek végén ért véget, világszerte pedig az 1930-as évek közepétől terjedt el a hangosfilm. Ebben az esetben nálam az 1930-as Aranykor és a Nyugaton a helyzet változatlan jelentik a mérföldköveket. (A TSPDT bővebb listáján 1930-tól van több hangosfilm, mint néma)

A szín is alapvető mára; modern színesfilmekről az 1930-as évek közepétől beszélhetünk, ilyen például a Robin Hood kalandjai, az Elfújta a szél vagy az Óz a nagy varázsló, de művészi választás kérdésévé inkább csak az 1960-as évektől vált, amikor már kellően olcsó volt a technológia, ezért is tartják az első igazi színes filmnek az 1964-es Vörös sivatagot. (A TSPDT bővebb listáján 1966-tól van több színes film, mint fekete-fehér.)

Sőt, a Wikipedia eggyel tovább megy saját korunkat is távlatokba helyezve: a filmszalag mint olyan már egy elavult technológia, amit felváltott a digitális rögzítés, ebben az esetben pedig az 1990-es évek második felére esik a modern film megszületése, amelynek nevesebb képviselői a második Csillagok háborúja trilógia vagy Az orosz bárka. (A TSPDT bővebb listáján -től van több digitális film, mint celluloidra vett.)

Első körben már végignéztem az összes 1900 előtti nevesebb filmet. Úgy döntöttem, második körben megnézem valamennyi elismertebb filmet az egészestés korszak előtt, amit önkényesen 1914-ben állapítottam meg.

Tartalom:

1701, japán. A sógun egyik palotájában személyes sértettsége miatt Aszino földesúr kardot ránt Kira hivatalnokra. Csak megsebesíti ugyan, de ez is elég, hogy a helyszínre való tekintettel halálra ítéljék és elkobozzák mindenét. Aszino szamurájai természetesen bosszút esküdnek és azonnal levágnák a szerintük szamurájhoz méltatlanul viselkedő Kirát, de Aszino legfőbb tanácsadója, Oisi tudja, hogy ez a sógun ítéletének helytelenítését jelentené. Ezért látszólag inkább enged a sógunnak, de ez csak álca: a megfelelő pillanatra vár, hogy szembeszegülhessen az igazságtalan ítélettel...

A népszerű, legendává magasztosult 47 ronin (azaz mester nélkül maradt harcos) esete valóban megtörtént és többször feldolgozták, ezúttal a második világháborús japán kormány utasítására. A cél az volt, hogy erkölcsi tartást adjanak a katonáknak és persze támogatást maguknak. Mizogucsi a hű és erkölcshöz ragaszkodó harcosokat valóban hozta, de közben épp a hatalommal szálltak szembe a történetben annak szabályai betartása mellett.

Megvalósítás:

A film valójában kétrészes, valahogy úgy, mint a Kill Bill, egy év különbséggel jelentek meg. A kiindulópontot érdekes módon nem magyarázzák meg, a filmbéli Aszano elintézi egy "személyes indokkal", így nem igazán érezzük át a szamurájuk bosszúvágyát. Gondolom ennek az az oka, hogy a sztori jólismert és nem arra akarták fektetni a hangsúlyt. Ezt hamar lerendezik, így rövidesen eljutunk a történet fő konfliktusáig, azaz a bosszú vs becsület témakörig. A harcosok egy része az igazságtalannak tartott ítéletet figyelmen kívül hagyva ellenállna a sógunnak és azonnal rátámadna Kirára, a másik része engedve a sógunnak inkább mentené a mentehtőt, hogy fennmaradhasson az Aszano-ház.egy testvér uralma alatt. A legfőbb tanácsadó, Oisi az, akinek a szemén keresztül követhetjük az eseményeket és ő az, aki igyekszik a leginkább betartani a szamuráj etikettet. Mivel az azonnali támadás egyet jelentene a sógunnal való szembeszegüléssel, látszólag enged neki és átadja a várat, hogy ne vádolhassák engedetlenséggel és hogy a közvélemény se forduljon ellene. A cselekmény nagyjából ennyi, a négyórás játékidő nagy részét nem is az események teszik ki (akció gyakorlatilag egyáltalán nincs benne), hanem a szertartásos formaságok, az udvariassági körök keretei között zajló párbeszédek. Talán ez segít legjobban nekünk is megérteni, hogy egy-egy mozzanatnak mekkora jelentősége van (pl. Aszino özvegye nem engedi Oisit a férjéért imádkozni, noha látszólag inden a legnagyobb rendben van köztük vagy hogy Oisi felesége miért akkor válik el tőle, amikor). Egy érdekes mellékszál a történet végén az egyik szamuráj menyasszonyának feltűnése, aki Oisival kezdett vitatkozni a hazugságról. Az ő funkciója az volt, hogy nem csak a szamurájok lehetnek erkölcsösek? Vagy egy nagyon erős kritikája lett volna az adott kornak? Ezt döntse el mindenki maga.

A kimért szertartásossághoz hasonló tempó dukál. Ahogy írtam krábban, akció szinte semmi nincs benne, a film nagy része belső terekben játszódik párbeszédes formában, ahol lassan, megfontolva beszélnek. A jeleneteket nem is vágják le gyorsan, gyakran kitartják őket, hogy jobban elmélyedhessünk a karakterekben és mondataik jelentőségében. Ez baromi hatásos tud lenni többször, gondljunk csak például az ítélethirdetésre váró fiatalok rögtönzött előadására, amikor a velük mélyen együttérző öreg szolga inkább félrevonul, és hosszasan láthatjuk saját lelke súlya alatt görnyedve. Ehhez mérten nincsenek gyors vágások sem, hanem a jellegzetesen mizogucsis, oldalazó kameramozgással csúszunk át egy másik jelenetbe, de az a kameramozgás is lassú. Ennek ellenére nem mondanám unalmasnak, simán végignéztem majdnem egy ültőben. A színészek szerepüknek megfelelően szertartásosan teátrálisak, a zene részben nyugatias, részben hagyományos japán.

Élmény:

Akciódús szamurájfilmet vártam, ehelyett inkább egy tipikus Mizogucsi-filmet kaptam. Súlyos volt és komor, ünnepélyes, jól illett hozzá a kimért tempó, kicsit olyan volt, mint egy Ozu-karakter vagy a Jeanne Dielman. Szóval a maga módján izgalmas, de nekem nem eléggé látványos vagy katartikus.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Kato Daiszuke (A vihar kapujában, Hét szamuráj, Sodródó felhők, Testőr, A szaké íze), Simizu Maszao (Oharu élete, Szansó tiszttartó)
- A valós történetből kiderülnek a hiányzó pontok: Kira korrupt tisztviselőként rossz ízzel beszélt a nála nem tejelőkről, ez vezetett egy akkora sértésig, amit Aszano már nem bírt elviselni. A többi része igaz, a roninok teljesen félrevonultak majdnem két évre, Oisi szándékosan részegeskedett, hogy elterelje magáról a gyanút, többen pedig beálltak Kira házának építkezésébe munkásként, hogy felmérhessék a terepet - egyikük még a tervező lányát is feleségül vette a tervekért.
- Az eset kedvenc történetté és egyben jelképes legendává is vált, számtalan feldolgozása született, legutóbb két akció-fantasyvá daptált amerikai. A szamurájok sírjai zarándokhelyé váltak.

Tartalom:

A vallásos Vitthal házas, de (cölibátusban élő) aszkéta szerzetesnek állna. Amikor ez kiderül, tanára hazaküldi, a helyi papok viszont kiátkozzák, mert főbenjáró bűnnek élik meg, hogy Vitthal a szerzetesség helyett családos lesz. Négy gerekével és feleségével együtt általános megvetésben részesülnek, és Vitthal hiába esedezik bűnbocsánatért, a merev papok szerint nincs a szent iratok erre lehetőség. Hogy gyerekeit megszabadítsa bűnétől, a házaspár a folyóba veti magát. Csakhogy elszámították magukat, a gyerekeket továbbra is kiközösítettként kezelik. Az egyik fiú, Dnyaneshwar elhatározza, hogy a szabályokhoz ridegen ragaszkodó papokkal szemben a vallás lényegére fogja tanítani az embereket...

A Szent Tukaram után ezúttal egy másik marathi szent, a 13. századi Dnyaneshwar életét dolgozta fel a Damle - Fattelal rendezőpáros. A történet ezúttal sincs túlbonyolítva, főhősünk megtapsztalja, hogy az egyenlőtlenség igazságtalan, ezért hirdetni kezdi, hogy minden egyenlő isten szemében.

Megvalósítás:

3-4 részre oszlik a történet szerkezete, ami egyébként eléggé hasonló ívű, mint a Tukaram. Dnyaneshwarékat kiveti magából a közösség és különböző próbatételeken kell keresztülmenniük csodatételek kíséretében, míg a közösség elismeri őket. A film elején szövegesen elmagyarázzák az alapszitut, azaz hogy miért lett Dnyaneshwar apja kiközösített, bár ez lehet hogy későbbi toldalék. Az első részben megismerhetjük a főbb szereplőket és Dnyaneshwarék helyzetét, ezúttal is az ortodox papok jelentik a fő akadályt. A következő szakaszra a gyerekek egyedül maradnak, majdnem mindenki elutasító velük szemben, de egy falu befogadja őket, ahol egy csodatétel miatt Dnyaneshwarra azonnal szentként tekintenek, így neki is állhat a Védák marathi nyelvű magyarázát felmondani a közösségnek. Ezzel lépünk a harmadik részbe, főhősünk már felnőtt, de nincs igazi változás, továbbra is vannak ellenfelek, akik a csodatételeknek köszönhetően belátják idővel tévedésüket. Van egy kicsit komikusabb karakter a pap személyében, ahogy Tukaramnál is. Az ő lánya belevisz némi romantikát is a történetbe, de elég egyoldalú a dolog, Dnyaneshwart teljesen hidegen hagyja a szerelem. Dnyaneshwar szerencsére már nem tűnik annyira joviálisan bárgyú alaknak, mint Tukaram, bár rajta is ott van az idült, megvilágosodást jelző mosoly, de mivel gyerek, neki ez még nem áll rosszul. Kicsit ugyan a háttérbe szorulnak, de Danyeshwar korántsincs olyan kiemelt pozícióban, mint egy átlagos főhős, három testvére szintén végig ott áll mellette.

Általában képileg sem izgalmas, de van több olyan jelenete, ahol Tukaram legjobbját hozza, vagyis van előrelépés. Ilyen például a szülők éjjeli elhatározása öngyilkosságukról vagy a gyerekek utazása. Ezek a szovjet montázsokat idézik ütemes és jelképes vágóképeikkel. Ha végig ilyen a film, mestermű lenne. A csodák egy fokkal látványosabbak voltak, bár néhol fájóan látszott, hogy egy vetített képpel oldották meg őket. Indiai film, tehát zenés-táncos. Vagyis nem, tánc továbbra sincs egetlen jelenetet leszámítva, de az nagyon cuki, ahogy ott előadják magukat a gyerekek felnőttet játszva. Nem tudom, a zene ezúttal is eredeti-e, mint a Tukaramnál, de ezúttal akadt köztük pár fülbemászó. Volt pár látványosabb tömegjelenet, és ha ki kéne emelni színészeket, akkor az előbb említett cuki táncjelenetnek köszönhetően a gyerekkori idősebb bátyot és a kishúgot említeném meg, akik őszintének tűntek.

Élmény:

Érezhetően érettebb volt már a Szent Tukaramnál, de megtartotta a gyengeségeit is. Leginkább az hiányzott, hogy nem tudta éreztetni Dnyaneshwar jelentőségét és szentségét. Ha spirituális filmről van szó, valamiféle "jelenlétet" várnék.

Érdekességek:

- Dnyaneshwar (1275-1296) filmbeli története eléggé egyezik a valósággal. Kiközösített szülei valóban öngyilkosok lettek a gyerekekért, akik aztán valóban megszólaltatták a bölényt és repültek a falon. 21 évesen pedig Dnyaneshwar valóban feladta testét, állítólag a mai napig életben van.
- Testvérei sem maradtak el azonban sokkal tőle, Nivruttinath, Sopan és Muktabai saját jogon is szentek és hasonlóan távoztak a földi létből huszas éveikben.
- A csodás fal és Dnyaneshwar meditáló helye a mai napig megvannak szülöfalujában, ha esetleg valaki arra járna...
- Ez volt az első indiai film, amelyik az Egyesült Államokban is kereskedelmi forgalomba került.